Pénzhamisítás Svédországban

Június közepe óta szokatlan pénzhamisítási rejtély tartja izgalomban Svédországot. Ekkor jelentek meg azok a hamis egykoronás érmék, amelyeket sokan felségsértésnek tartanak, míg mások művészi alkotásnak tekintik őket, vagy egyszerűen csak nevetnek az egészen. Az érméken ugyanis a svéd király, XVI. Károly Gusztáv képmása fölött a "horkarl" szó szerepel, amit leginkább kurvapecérként lehetne magyarra fordítani. 

Ezzel az ismeretlen pénzhamisító egyértelműen a király számos szexbotrányára utal. Károly Gusztávnak az elmúlt évtizedek során számos szeretője volt, köztük Camilla Henemark, az Army of Lovers popegyüttes énekesnője. Köztudott az is, hogy az atlantai olimpiai játékok alkalmával tett amerikai látogatása során a király felkeresett egy sztriptízbárt is, ahol az egyik félreeső helyiségben két órát kettesben töltött az egyik táncosnővel, majd összesen tízezer dolláros számláját további kétezer dollár borravalóval megfejelve elégedetten távozott.  

A hamis (balra) és az eredeti svéd egykoronás. Fotó: Jens Ökvist / Scanpix

A hamis egykoronások keltette botrányt tovább fokozza, hogy a svéd rendőrség hónapok óta képtelen a gyártó nyomára bukkanni. Az elmúlt napokban azonban áttörés történt az ügyben: a Svenska Dagbladet nevű napilap riporterének sikerült azonosítania a pénzhamisítót, aki hozzá is járult egy anonim interjúhoz. Az ismeretlen tettes, aki civilben képzőművész, elmondta, hogy az érmékkel provokálni kívánta a svéd társadalmat.

Tettének indítéka nem volt más, mint hogy ő is provokálva érezte magát a svéd királyi család életmódja által. Bármi lesz is az ügy végkimenetele, az alkotónak aligha kell komoly büntetéstől tartania. Sokkal valószínűbb, hogy kreatív egykoronásaival remek reklámot csinál magának és egyéb alkotásainak.     

Breivik börtönben

Mint ismeretes, az illetékes oslói bíróság múlt pénteken meghozta az ítéletet Anders Breivik ügyében, aki tavaly július 22-én robbantásos merényletet hajtott végre a norvég fővárosban, majd a közeli Utøja szigetén legyilkolt 69 fiatalt, akik a szociáldemokrata párt ifjúsági tagozatának nyári táborán vettek részt. Az ítélettel kapcsolatban sajnos Magyarországon is rengeteg félreértés látott napvilágot. Legutóbb például a Véleményvezér blog tett közzé tőlük szokatlanul felszínes bejegyzést, amely sokakat heves reakciókra késztetett a Facebookon.  Az ottani kommentek késztettek arra, hogy néhány kérdést megpróbáljak részletesebben is körüljárni.

Miért nem kapott Breivik súlyosabb büntetést? 

Erre a kérdésre a legegyszerűbb a válasz: azért, mert nem kaphatott. A tömeggyilkos a norvég büntetőtörvénykönyv szerint kiszabható legsúlyosabb büntetésben részesült, ami 21 év börtönt jelent. Ez a 21 év azonban korlátozás nélkül meghosszabbítható ötéves periódusokkal, amennyiben az illetékes bíróság, alapos szakértői vélemények alapján, úgy ítéli meg, hogy Breivik büntetése letöltése után is veszélyt jelent a társdalomra. Abban minden általam olvasott vagy hallott norvég elemzés egyetértett, hogy Breivik nagy valószínűséggel sosem fog szabadulni. 

Azok a vélemények, amelyek szerint Breivikre külön paragrafust kellett volna kreálni, egyszerűen komolytalanok. A visszamenőleges jogalkalmazás tilalma minden civilizált ország jogrendszerének egyik alappillérje. Breiviket tehát csak azon törvények alapján lehetett elítélni, amelyek a bűnelkövetés időpontjában érvényben voltak. 

A büntetés igazságtalanul enyhe és sérti a társadalom igazságérzetét. 

Ezt a pontot a már említett Véleményvezér cikk is felveti: "Breivik 77 ember meggyilkolásáért kapott összesen 21 évet, vagyis kevesebb, mint 100 napot minden kioltott emberéletért. Annyi biztosnak tűnik, hogy ez nem igazságos."

Véleményem szerint az igazságosság fogalma ilyen bűnügyek esetében egyszerűen értelmezhetetlen. Abban a pillanatban, hogy a jogalkalmazásban elvetjük a szemet szemért elvet (ami itt még elvileg sem lenne követhető, hiszen nem lehet valakit 77-szer kivégezni, nem is beszélve arról, hogy lehetetlen megtorolni azt a mérhetetlen szenvedést, amit az érintett családoknak, barátoknak, illetve általában a norvég társadalomnak okozott), teljesen relatívvá válik, hogy egyes személyek mennyire éreznek egy adott büntetést igazságosnak. Mi lenne hasonló esetekben a megfelelő büntetés? 30 év? Esetleg 35?

Fontos megjegyezni, hogy az ítélet nem sértette a norvég társadalom igazságérzetét. Én legalábbis egyetlen olyan véleménnyel sem találkoztam (az áldozatok családját is beleértve), amely alapvetően kérdőjelezte volna meg a büntetés mértékét.

Norvégia az áldozatokra emlékezik. Fotó: Odd Andersen © Scanpix

Miért ennyire engedékeny a norvég jogrendszer?

Minden normálisan felépített és jól működő modern jogrendszer két alappilléren nyugszik. Ezek egyike a büntetés (nevezhetnénk intézményesített bosszúnak is). Ennek lényege, hogy az elkövetett bűncselekményért bűnhődni kell. A rendszer másik központi elem a társadalom védelme a további esetleges bűncselekmények ellen. Ez arról szól, hogy a rendszer igyekszik biztosítani, hogy az elítélt a jövőben ne kövessen, követhessen el hasonló bűncselekményt. Ez ideális esetben rehabilitáció, átnevelés útján valósul meg (amelyben Norvégia a Véleményvezér szerint is a világ élvonalába tartoznak). Amennyiben a rehabilitáció nem lehetséges, akkor jön a másik lehetőség, annak megakadályozása, hogy az elítélt visszatérhessen a társadalomba.

E két szempontot, a büntetést és a társadalom védelmét az egyes jogrendszerek eltérő mértékben érvényesítik. Amikor például egy magyar bíróság tényleges életfogytiglanra vagy egy amerikai bíróság halálra ítél valakit, a büntetési elemre helyez szinte kizárólagos hangsúlyt, eleve kizárva a rehabilitáció lehetőségét. A norvég jogrendszer ezzel szemben arra a felfogásra épül, hogy minden bűnelkövető, tehát még egy tömeggyilkos esetében is megvan az elvi lehetőség a rehabilitációra. Ez annak az elismerése, hogy senki sem képes megítélni, milyen eredménye lesz a börtönben eltöltött éveknek, és mivé válik valaki 15 vagy 20 év önreflexió után. 

Breivik esetében a két szempont alkalmazása azt jelenti, hogy büntetésképpen 21 évet fog börtönben tölteni, mivel a norvég jogalkotók ennyit tartanak megfelelőnek (amivel persze lehet vitatkozni). Ennek leteltével jelenik meg a másik szempont, a társadalom védelme. Ha esetleg Breivik alkalmasnak mutatkozna arra, hogy visszatérjen a társadalomba (amire jelenleg senki sem lát esélyt), akkor szabadulhat, hiszen megbűnhődött a tetteiért. Ha pedig továbbra is fenyeget az ismételt bűnelkövetés veszélye, akkor marad a börtönben, potenciálisan élete végéig.   

A tetthely, Utøja szigete. Fotó: STR © Scanpix

 Breivik halálbüntetést érdemelne.

Sokan ilyenkor automatikusan a halálbüntetés mellett érvelnek. Ez egy védhető, noha a valóságtól teljesen elrugaszkodott álláspont, hiszen a halálbüntetés bevezetésének Norvégiában sincs semmi politikai és jogi realitása. Évekig lehetne azon vitatkozni, hogy mi a súlyosabb büntetés: a gyors, fájdalommentes kivégzés vagy több évtized börtönben, az ezzel együtt járó minden következménnyel. Nem vagyok biztos, hogy én a börtönbüntetést választanám. 

Breivik nagy luxusban, háromszobás börtönben fog üdülni 21 évig a norvég adófizetők költségén.

Kétségtelen, hogy a norvég (és általában a skandináv) börtönviszonyok jóval humánusabbak mint bárhol a világon. Breiviknek három, egyenként 8 négyzetméteres helyiség áll rendelkezésre. Ezek egyike egy hálószoba WC-vel és tévével, a másik egy dolgozószoba számítógéppel (internetkapcsolat nélkül), a harmadik pedig egy miniatűr tornaterem futógéppel és egy nyújtóállvánnyal. Mindhárom helyiség berendezése roppant spártai, mint ahogy ezen a videón is láthatjuk. 

A három helyiséggel Breivik látszólag valóban jobb körülményeket élvez, mint egy átlagos elítélt. Ennek egyetlen magyarázata van, mégpedig az, hogy Breiviket teljesen el kell szigetelni a többi rabtól, mert a bíróság úgy ítélte meg, hogy azok veszélyt jelentenek a testi épségére (amiben alighanem van valami). 

Na mármost: a vonatkozó norvég törvények szerint minden elítéltnek lehetőséget kell biztosítani a testmozgásra és arra, hogy számítógépet használjon és tévét nézhessen. Mindez normális esetben közös helyiségekben zajlik, a legtöbb elítéltnek tehát nincs szüksége saját tornateremre és dolgozószobára. Breivik esetében ez azonban nem lehetséges, ezért a látszólagos luxus. Ha Breiviket kisebb, esetleg sötét vagy nedves cellába zárnák (ami mellett szintén többen érveltek), esetleg meggátolnák a testmozgásban, azzal a hatóságok  megszegnék a vonatkozó törvényeket. 

Az megint csak teljesen szubjektív kérdés, hogy ki mit választana: egy kisebb, egyhelyiséges cellát, annak lehetőségével, hogy más elítéltekkel rendszeresen beszélgethessen, esetleg baráti viszonyt alakítson ki, vagy a breiviki "luxust" minimum 21 év magányban.

A fentieket összefoglalva: Breivik ítélete és fogva tartásának körülményei automatikus következnek a törvény előtti egyenlőség elvéből. Vele is pontosan úgy bánt a bíróság és a norvég társadalom, mint bármely más bűnözővel Ki ezt képtelen elfogadni, az a modern nyugati társadalmak egyik központi vívmányát kérdőjelezi meg.

Végezetül még szabadon idéznék az egyik norvég politikustól, aki szerint Breivik számára az a legnagyobb büntetés, hogy saját bőrén kell tapasztalnia, hogy tettével gyakorlatilag semmit nem ért el. Az évek során őt lassan elfelejtik, miközben a norvég társadalom tovább lép és erősebb lesz, mit valaha. Ezzel szemben ha halálra ítélték volna, abban a hitben halt volna meg, hogy jelentős tettet hajtott végre.

Dán-norvég határviták

Nemrégiben arról írtam, hogy közeljövőben nagy valószínűséggel kiéleződik a vita Dánia és szomszédai, elsősorban Norvégia, Oroszország, Kanada, az USA és Izland között az Északi-tenger egyes részei fölötti rendelkezés jogáról. Kevésbé ismert tény, hogy hasonló konfliktusok korábban is előfordultak, sőt ezek egyike az 1930-as években kis híján háborút idézett elő Norvégia és Dánia között. A területi vitának elsősorban történelmi és diplomáciai gyökerei voltak. 

Grönland a dán-norvég államszövetségben  

Az Atlanti-óceán északi területeit a 800-as évektől kezdődően norvég vikingek kolonizálták, és ezek a területek, jelesül Grönland, Izland, a Feröer-szigetek és a Shetland-szigetek évszázadokon át Norvégia részét képezték. 1387-ben azonban kihalt a norvég királyi ház, és Norvégia Dániával lépett 434 évig tartó perszonálunióra. Ezt az időszakot a norvégok a "400 éves éjszaka"-ként emlegetik, mely arra utal, hogy az államszövetségben egyértelműen Norvégia volt a gyengébb partner, és az országot nagyrészt Dániából, a dán politikai és gazdasági érdekek előnyben részesítésével kormányozták.

A dán-norvég államszövetség 1780 körül. Forrás: Wikipedia.

Norvégia hoppon marad

1814-ben, a napóleoni háborúkat lezáró békekötéssel végül felbomlott a háborúban vesztes dán-norvég államalakulat, és Norvégia új perszonálunióra lépett, ezúttal Svédországgal. Grönland, Izland és a Feröer-szigetek azonban Dánia fennhatósága alatt maradtak, annak ellenére, hogy azokat 400 évvel korábban a norvégok vitték a kényszerű házasságba. (Shetland ekkorra már Nagy-Britanniához tartozott). Ezt a norvégok természetesen égbekiáltó történelmi igazságtalanságként élték meg, amelynek orvoslására azonban nem sok lehetőségük volt. A döntés mögött ugyanis a legerősebb európai hatalom, Nagy-Britannia érdekei álltak. London minden erővel el akarta kerülni, hogy az újonnan létrejött svéd-norvég államszövetség a Balti-tengertől Kanadáig húzódjon, és hosszabb távon potenciális tengeri nagyhatalommá nője ki magát. Ezért maradhattak az említett területek a békekötéskor Dánia csatolt részei. 

Dánia maga vonakodva fogadta a váratlanul ölébe hullott adományt, különösen Grönlandot. Ennek oka egyrészt az volt, hogy Grönlandon, Izlanddal és a Feröer-szigetekkel ellentétben, nem élt skandináv népesség, azaz a gyarmatosításnak nem voltak etnikai indokai. Másrészt pedig a dán külpolitika a 19. században szinte kizárólag dél felé orientálódott, ahol egyre erősödő, és végül katonai vereséggel és súlyos területi veszteséggel végződő konfliktusba került Poroszországgal. A Grönland, illetve tágabban az Észak-atlanti területek iránti érdeklődés csak az 1860-as évektől, Schleswig-Holstein elvesztése után éledt fel, amikor Dánia fokozatosan észak felé kezdett tájékozódni. 

Kié legyen Grönland?

1905-ben Norvégia függetlenné vált, és ennek egyik következményeként egyre erősödött a Grönland és a Feröer-szigetek visszaszerzésére, az 1814-es sérelem orvoslására irányuló törekvés a norvég közvéleményben. Ez kezdetben elsősorban tudományos jelleget öltött: neves norvég kutatók élen jártak a sarkvidéki területek feltérképezésében. Fridtjof Nansen például még az 1880-as években először szelte át Grönlandot sítalpon. Az 1920-as évekre a Grönland iránti norvég érdeklődés politikailag is egyre határozottabban fogalmazódott meg. Ez ahhoz vezetett, hogy 1931-ben egy norvég expedíció, a norvég kormány tudtával és beleegyezésével Grönland nagyrészt lakatlan keleti részén kitűzte a norvég zászlót, és kinyilvánította, hogy a terület azontúl Norvégia részét képezi. A két skandináv állam ezzel közvetlen, és potenciálisan háborúval fenyegető területi konfliktusba keveredett egymással. 

Grönland térképe.

A dán kormány azonban nem üzent hadat északi szomszédjának. E helyett a konfliktus megoldását a hágai nemzetközi bíróságra bízta, mely két évvel később a norvég történelmi érvek figyelmen kívül hagyásával Grönland egészét Dániának ítélte. A kérdéssel foglalkozó történészek szerint a döntés mögött nem annyira jogi megfontolások, mint inkább az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekei húzódtak. Konkrétan arról van szó, hogy mivel Grönland földrajzilag az amerikai kontinens része, ezért az akkor érvényes Monroe doktrína erre a területre is vonatkozott. E doktrína többek között kimondta, hogy új európai gyarmatosító hatalmak nem jelenhettek meg az amerikai kontinensen (noha az amerikai külpolitika tolerálta a már korábban jelen lévő európai hatalmak jogát amerikai területek birtoklására). Ezért az USA a háttérben komoly nyomást gyakorolt a hágai bíróságra a Dániának kedvező döntés, azaz Norvégia távol tartása érdekében.  

A hágai döntést mindkét érintett fél elfogadta, és az azóta eltelt időszakban nem tapasztalhattunk említésre méltó törekvést Norvégia részéről a határok felülvizsgálatára. Korántsem kizárt azonban, hogy a két ország hamarosan hasonló konfliktusba keveredik, ezúttal nem Grönland, hanem az Északi-sark körüli tengerfenék birtoklása fölött.

Dánok Londonban

Magyarországhoz hasonlóan Dániában is kellemes meglepetést és nagy örömöt okozott az ország sportolóinak szereplése a tegnap véget ért londoni olimpián. A dán olimpikonok összesen kilenc éremmel tértek haza, amelyek közül kettő volt arany, négy ezüst, három pedig bronz. Ez a szereplés 1948 óta a legjobb; az akkori, szintén londoni olimpián 20 érmet nyertek a dánok. 

Jelenleg errefelé is nagy vita zajlik arról, hogy pontosan hová sorolható a dán teljesítmény a résztvevő országok versenyében. Ami az abszolút sorrendet illeti, a dánok 29.-ek lettek, amire mindenki nagyon büszke. Sokkal kedvezőbb persze a kép, ha a szereplést az ország lélekszámához viszonyítjuk. Erre különféle számítási módszerek léteznek, amelyek mindegyike az első tízbe rangsorolja Dániát. Ám ami a dánoknak talán a legfontosabb az az, hogy sikerült megelőzniük szomszédjaikat és egyben legnagyobb riválisaikat. Norvégia ugyanis csak 35.-ik, Svédország pedig 37. lett az éremtáblázaton.

Dán színekben összesen 117 sportoló vett részt az olimpián, a megrendezett 302 versenyszámból 80-ban. Legeredményesebben az evezősök szerepeltek, akik mindhárom éremből egyet nyertek. Az összképet árnyalja valamelyest, hogy a legendás Aranynégyes (Guldfireren) ezúttal csak harmadikként ért célba. A név a férfi kormányos nélküli négyesre utal, amely 1994 és 2004 között két olimpiai aranyat, egy bronzot, valamint számos Európa- és Világbajnokságot nyert. Az férfi kormányos nélküli kettes mellett a másik aranyat egy szinte ismeretlen 20 éves fiatalember, Lasse Norman Hansen nyerte pályakerékpározásban (annak is az omnium nevű versenyszámában). 

Már az eddigi felsorolás is sejteti, hogy Dánia hagyományosan elsősorban a viszonylag kevés nézőt vonzó sportágakban jeleskedik az olimpiákon, ami persze semmit sem von le a sportolók teljesítményéből. A már említett pályakerékpározáson és evezésen kívül további három sportágban, tollaslabdában, vitorlázásban és sportlövészetben születtek még dán érmek.

Lasse Norman Hansen, az egyik dán aranyérmes. Fotó: Odd Andersen

Persze ahogy ilyenkor lenni szokott, az olimpia a dánoknak is számos csalódást. Ezúttal sem szakadt meg például a nagy hagyományokkal rendelkező dán női kézilabdázók immár nyolcadik éve tartó vesszőfutása. Az igen népszerű nemzeti válogatott, amely a világon egyedülálló módon 1996 és 2004 között zsinórban három olimpiát nyert, a 2004-es olimpiai döntő óta egyetlen jelentősebb nemzetközi tornát sem nyert. Ezúttal ismét a nagy mumus, a későbbi olimpiai bajnok Norvégia búcsúztatta őket, még a csoportkörben. 

Az utóbbi évek eredménytelensége után ez persze nem okozott nagyobb meglepetést. Annál nagyobb sokként érte Dániát a férfi kézilabdázók gyenge szereplése. Ők Európa-bajnokként és világbajnoki ezüstérmesként érkeztek Londonba, ám ezúttal a várakozásokat jóval alulmúlva már a legjobb négy közé sem sikerült bekerülniük. 

Szintén csalódást okozott a dán úszók szereplése. A 800 méteres női gyorsúszás világbajnokától, a legutóbbi olimpián bronzérmes Lotte Friis-től a legtöbben érmet vártak, ám végül csak ötödikként csapott a célba, és nem került fel a dobogóra a többi dán úszócsillag egyike sem.

Dán kutatók az Északi-sarkon

Egy múlt héten indult dán expedíció nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy Dánia számára szerezze meg az Északi-sark feletti rendelkezés jogát.

Az Északi-sark mint Grönland része

Július 31-én 17 dán kutató hagyta el a Spitzbergákat az Oden nevű svéd jégtörő fedélzetén, hogy az elkövetkező hat hétben olyan tudományos bizonyítékokat találjanak, amelyek alátámasztják Dánia jogát az Északi-sark körüli területekre. A LOMROG III expedíció elsődleges célja, hogy feltérképezze és elemezze az Északi-sark alatt található tengerfenék jelentős részét, és bebizonyítsa, hogy a Grönland alatt található kontinentális talapzat egészen az Északi-sarkig húzódik. Más szóval azt szeretnék bizonyítani, hogy az Északi-sark geológiailag Grönland része. A vizsgálandó területek mintegy 3-4 kilométerrel fekszenek a nagyrészt jéggel borított tenger felszíne alatt.  A dán parlament még 2003-ban hagyta jóvá a kutatási programot, melynek céljaira 350 millió koronát (mintegy 14 milliárd forintot) különített el. Az expedíció sikere lehetővé tenné Dánia számára, hogy az ENSZ illetékes szervénél igényt jelentsen be a területre. A vonatkozó ENSZ konvenció ugyanis kimondja, hogy a tengerparttal rendelkező államok felségterületüket különleges feltételek megléte esetén kiterjeszthetik a konvencionális 200 tengeri mérföldön (370,4 km) túlra. Az Északi-sark Grönland legközelebbi pontjától mintegy 280 tengeri mérföldre található. A LOMROG III expedíció tagjai várhatóan szeptember 14-én térnek vissza, ám az adatok feldolgozásával és kiértékelésével várhatóan csak a jövő év folyamán készülnek el. 

A LOMROG III expedíció tervezett útvonala. Térkép: Danmarks Radio.

Területi viták

Nem ez az első eset, hogy Dánia hasonló területi igénnyel lép fel: idén júniusban a dán kormány már jelezte igényét egy nagyjából 115.000 négyzetkilométeres tengerfenékre

Grönlandtól délre. Mivel e terület egy részére Izland és Kanada is igényt tart, a kérdésben az ENSZ illetékes bizottsága (Commission on the Limits of the Continental Shelf - CLCS) fogja meghozni a végleges döntést. Néhány évvel korábban pedig a Feröer-szigetek körül jelentettek be igényt két területre.  A Jeges-tenger iránt újabban tapasztalható fokozott érdeklődés elsősorban a tengerfenék alatt esetleg fellelhető ásványkincseknek szól. Ezek a globális felmelegedésnek és a vele járó egyre gyakoribb jégmentes időszakoknak köszönhetően a közeljövőben egyre hozzáférhetőbbé válnak. Nem csoda tehát, hogy a dán expedícióval egyidőben orosz kutatók gőzerővel dolgoznak azon, hogy bebizonyítsák: az Északi-sark alatti tengerfenék voltaképpen Szibéria geológiai meghosszabbítása. Szakértők szerint mindkét kutatócsoport jó nyomon jár. Geológiailag a tengerfenék ezen része ugyanis a tenger alatti Lomonoszov hegylánc egy szakasza, mely Szibériától egészen Grönlandig húzódik. A hegyláncot korábban sosem térképezték fel vagy vizsgálták meg alaposabban geológiai szempontból.     

Ahány nyelv...

In English, please

Az általánosan elterjedt vélekedés szerint "minden dán tud angolul". Noha ez nagyjából valóban így van - én az elmúlt 10 évben legfeljebb öt dánnal találkoztam, aki egyáltalán nem volt képes vagy hajlandó még elemi szinten sem megnyilvánulni angolul - a helyzet kevésbé imponáló, ha a dánok nyelvtudását egyéb idegen nyelvek esetében vizsgáljuk. Az Európai Bizottság nemrégiben közzétett vizsgálata legalábbis meglehetősen aggasztó képet mutat. E szerint azon dánok aránya, akik kommunikációs szinten képesek használni egy második idegen nyelvet, 2005 óta nyolc százalékkal, 58 százalékra csökkent. A hanyatlás elsősorban az európai nyelveket érinti: míg a kínai, arab és japán nyelv egyre nagyobb népszerűséget élvez (amit többek között az egyetemi jelentkezési statisztikák is mutatnak), addig rohamosan csökken az érdeklődés a német, az olasz, a francia és az orosz nyelv iránt. Mindez persze relatív, hiszen  az 58 százalék még mindig jóval magasabb az Európai Unió 25 százalékos átlagánál, de egyre több gazdasági szakember és nyelvész hívja fel a figyelmet a "kis" nyelvek visszaszorulásából fakadó potenciális hátrányokra. 

Nem elég az angol?

A dán nemzeti össztermék több mint 50 százaléka származik exportból, mely konzervatív becslések szerint is legalább 700.000 munkahelyet biztosít az országban. Sokak szerint ennek fenntartása, illetve új piacok meghódítása hosszú távon elképzelhetetlen a külországokban beszélt nyelvek alapos ismerete nélkül. A szakértők rámutatnak, hogy, a közhiedelemmel ellentétben, nem minden üzleti tárgyalás bonyolítható le sikeresen angolul. Egyrészt komoly előnyt jelenthet, ha egy dán üzletember tárgyalópartnerével annak anyanyelvén képes társalogni. Ennél is fontosabb azonban, hogy korántsem garantált, hogy az asztal másik oldalán ülő kínai, japán, koreai vagy orosz fél is tárgyalási szinten beszél angolul. Ez azért is problémás, mert a dán export mindössze 20 százaléka irányul olyan országokba, ahol az angol a hivatalos nyelv.    

Mit tehetünk?

A fent vázolt  negatív tendencia immár a dán kormány figyelmét is felkeltette. Az oktatási minisztérium által életre hívott munkacsoport a közelmúltban készítette el végleges jelentését, amely 42 konkrét ajánlást tartalmaz az idegen nyelvek propagálására. Többek között javasolják, hogy az általános iskolában már az 1.osztálytól kezdve legyen kötelező az angol, melyhez a 3. (legkésőbb pedig az 5.) osztálytól egy másik, szintén kötelező idegen nyelv csatlakozna. A jelenlegi rendszerben a kisiskolások a 3. vagy 4. osztályban kezdenek ismerkedni az angollal, míg a második kötelező idegen nyelv (német vagy francia) csak a 7. vagy 8. osztályban jelenik meg.  

Nem tegnap kezdődött

A második idegen nyelv visszaszorulása egyébként egy hosszabb, meglehetősen összetett folyamat eredménye. 1990-es oktatási reformig például a német nyelv az angollal egyenrangú volt az általános iskolákban: mindkettőt azonos óraszámban tanították, természetesen kötelező jelleggel. Akkoriban tehát  elképzelhetetlen volt, hogy valaki úgy kerüljön ki az oktatási rendszerből, hogy a legelemibb ismereteket elsajátította volna a legnagyobb szomszédos nyelvből. A 2005-ös gimnáziumi reform aztán tovább rontott a helyzeten. Attól kezdve a nyelvi tárgyak (az angol kivételével) kötelezőből választhatóvá váltak, és a rájuk fordított óraszám is csökkent, az "elég az angol" filozófiájának jegyében. Elsősorban ez utóbbi változás vezetett a második (harmadik, negyedik stb.)  idegen nyelvet beszélők rohamos hanyatlásához, amely miatt most egyre többen emelik fel a szavukat.   

Életjel

Szolgálati közlemény: a látszattal ellentétben a Skandináv Híradó változatlanul üzemel. Mindössze annyi történt, hogy elmúlt pár hónapban kicsit besűrűsödtek a dolgaim. Új munkahely, két hosszabb külföldi utazás, és mindeközben a doktori disszertációmat is sikerült megvédenem. Ha minden igaz, most egy lazább időszak következik, így júniustól a blog is megújul. Addig is itt egy (jó)pár kép az idei aalborgi karneválról. Én magam sajnos ezúttal lemaradtam az eseményről, de remélem, jövőre én is ismét saját képekkel szolgálhatok.