Tűzvédelmi ellenőrzés

A tegnapi sétáról hazafelé beugrottunk a middletoni tűzoltóállomásra, ami Trisztán fiam szemében nagyjából a mennyországban tett rövid látogatásnak felel meg. A legénység éppen ebédelt, de tízpercnyi intenzív hahózással végül sikerült magunkra vonni egy irodista hölgy figyelmét, aki erősen szabadkozott, amiért nem tudnak körbevezetni minket, de mondta, hogy nyugodtan barangolhatunk a tűzoltókocsik között, mindent megnézhetünk, megtapogathatunk, mindenre felmászhatunk, sőt Trisztán még egy műanyag tűzoltósisakot is kapott ajándékba. 

 

Engem általában nem nagyon kötnek le az irdatlan, krómozott masinák, (a krómozatlanok sem), de nem tagadom: a sok makulátlanul tiszta, csillogó-villogó tűzoltóautó látványa rám is elég nagy hatást tett. Ráadásul ilyen helyen járva a turistát is megérinti az a tűzoltók iránti tiszteletteljes rajongás, amely köztudottan igen erős az amerikai társadalomban. (Minden middletoni tűzoltóautón ott áll a We will never forget 9-11-2001 felirat.) 

 

A hivatásnak óriási a presztízse errefelé, és a middletoni csapatnak is csak a legszerencsésebb pályázók válhatnak tagjaivá, és ők is csak többéves várakozás és számos kemény vizsga után. Ráadásul az amerikai tűzoltók túlnyomó többsége fizetetlen önkéntes, aki hetente több órát szán arra az életéből, hogy másokon segítsen, illetve, ha erre éppen nincs igény, a számos jármű egyikét fényesítse. És ha a tűzoltáshoz is legalább annyira értenek, mint a géppark karbantartásához, akkor nagyon jó kezekben van a környék lakossága.

The Pheasant Branch Conservancy

Noha jelenlegi wisconsini látogatásunk elsődleges célja Natasha sógornőm ballagása (erről majd legközelebb), a sok sürgölődés, fűnyírás, bevásárlás és takarítás közben azért néha sikerül beiktatnunk egy-egy igazán érdekes félnapos programot. A gyerekmúzeumban tett múltkori látogatás után ilyen volt a ma délelőtti séta a Pheasant Branch Conservancy nevű természetvédelmi területen, a Madisonnal szinte teljesen összeépült Middleton városka  határában.  

A 160 hektáros területen kicsiben megtalálható a környék valamennyi hagyományos (azaz a fehér ember megjelenését közvetlenül megelőző) ökoszisztémája: a füves préri, a ligetes erdő és a mocsaras-vizes élőhely. Különösen érdekes és gazdag a terület madár- és rovarvilága, de rövid ott-tartózkodásunk során három béka- és két kígyófélével is sikerült találkoznunk.

Múzeum gyerekeknek

Több mint egy év után újra a Madisonban. Ane és a gyerekek már egy hete itt vannak, én tegnap éjjel érkeztem, és ma már sort is kerítettünk egy látogatásra a kiváló helyi gyermekmúzeumban (MadisonChildren's Museum). A múzeum nevének magyar fordítása enyhén kétértelmű, bár gondolom, a legtöbben gyorsan rájönnek, hogy az intézményben nem gyerekeket  hanem nekik való dolgokat állítanak ki. De a dolog lényegét az angol megnevezés sem ragadja meg sokkal pontosabban. Ha ugyanis a kifejezés alatt régi, megőrzésre érdemes tárgyak kollekcióját értjük, akkor nem sok múzeumra utaló elemet sikerül felfedeznünk az épületben. Kiállításról szó sincs: mindent meg lehet fogni, mindennel lehet játszani, ami természetesen drasztikusan lerövidíti a tárgyak várható élettartamát. Az egészben nekem a legérdekesebb az volt, hogy minden egyedi: lépten-nyomon eredeti ötletekkel, speciálisan megtervezett megoldásokkal találkozik az ember, a kulcsszó pedig egyértelműen a kreativitás. 

 

Több teremben lehet festeni, mázolni, szőni, fonni, papírt hajtogatni, általában az önkéntes fiatal segítők asszisztálása mellett. És a hagyományos értelemben vett játékok is (amelyek természetes alapanyagokból, láthatóan egyedi megrendelésre készültek), jó adag kreativitást igényelnek a gyerekéktől és kísérőiktől. 

 

 

Noha (jó amerikai szokás szerint) a hely nem teljesen mentes néhány enyhén irritáló vonástól (példaként a falra írt, szülőknek szóló banális gyereknevelési tanácsokat és a híres emberektől származó, gyerekkel kapcsolatos, és gyakran óriási közhelyeket tartalmazó idézeteket említhetnénk), összességében remek szórakozást nyújt az egész. 

 

Trisztán és unokatestvérei például úgy töltöttek el majdnem négy órát, hogy a végén a szó szoros értelmében ki kellet rángatni őket az épületből. Ezért, noha e blog olvasói közül feltehetően kevesen járnak Wisconsin állam fővárosában, ám ha valaki még is arra vetődne, mindenképpen érdemes ellátogatnia a múzeumba. 

Űrkorszak

Magyarországon aligha keltett különösebb visszhangot, hogy Dánia (kis jóindulattal) ezen a héten belépett az űrkorszakba. Pénteken ugyanis, egy tavalyi kudarcba fulladt próbálkozás után, végre sikerült fellőni a két amatőr űrkutató által épített Heat 1X űrrakétát egy Balti tengeri platformról.

Az eredeti tervek szerint Peter Madsen és Kristian von Bengtson rakétája a kísérlet során 18 kilométernyire emelkedett volna, ám ebből végül csak két kilométer lett. Ennek oka, hogy a rakéta letért a pályájáról, ezért a kísérletet biztonsági okokból félbeszakították. Ez azonban a tervezők szerint semmit sem von le a tesztrepülés eredményességéből, azaz a rakéta beteljesítette a vele kapcsolatos elvárásokat. Ha minden jól megy, már jövő ősszel sor kerülhet egy, a mostaninál jóval nagyobb rakéta fellövésére. A véglegesített  típust pedig már 100 kilométeres hatósugarúra tervezik, azaz képes lesz kilépni a világűrbe. 

Madsen és von Bengtson, pontosabban az általuk alapított Copenhagen Suborbitals cég nem csak passzióból áldozott rengeteg időt, pénzt és energiát a projektre. Terveik szerint az űrrakétával és az általa szállított, szintén házi készítésű Tycho Brahe űrhajóval az igen jövedelmező űrturizmus-bizniszbe szeretnének beszállni. Szakértők szerint ez egy teljesen reális célkitűzés, aminek sikere esetén Dánia lesz az ötödik ország a világon, amely önerőből, saját készítésű hordozóeszközzel juttat embert a világűrbe. Nem is csoda, hogy a projektet komoly nemzetközi érdeklődés kíséri: a kilövésnél a világ minden jelentősebb űrkutatási intézménye és hírügynöksége képviseltette magát.

További részletek a Copenhagen Suborbitals honlapján.