Könyvajánló - Závada Pál: Idegen testünkA könyv szerkesztésmódja bravúrosan egyedi, filmszerű. Olyan filmekkel rokon, (pl. Altman: Short Cuts, Iosseliani: Les Favoris de la Lune, de talán a szappanopera műfaját is említhetnénk), amelyekben nem egy személy, illetve egy konkrét eseményszál áll a középpontban, hanem a történet egymáshoz lazán kötődő emberek dinamikusan változó, alakuló interakcióiból fejlődik egésszé. A szereplők gyakran véletleneknek köszönhetően találkoznak, hogy aztán újra tovasodródjanak, mint hajók a ködben, majd pedig napok, hetek, évtizedek múltán, új konstellációkban hozza őket ismét össze a sors. Ezen elvet követve Závada e regényben nem alkalmaz főszereplőt. E helyett két család, a sváb-magyar Flamm és a félig kitért zsidó, félig református Weiner família és holdudvaruk sorsát követi a magyar történelem talán legviharosabb évtizedeiben. Helyesebben szólva a családtagokat és ismerőseiket vezérlő gondolatokat, eszméket, hiszen nem annyira hétköznapi emberek, mintsem a két világháború közötti, és egyúttal a mai Magyarországot uraló eszmerendszerek regénye ez.
Következésképpen a többé-kevésbé valós történelmi személyekről megformált alakok szerepe elsődlegesen az, hogy eszmék, ideológiák szócsövéül szolgáljanak. A könyvben, többek között találkozunk a hagyományos, korlátozó, „szalonképes” antiszemitizmussal (a 'la Numerus Clausus), és annak militáns, erőszakos változatával, a kommunista világmegváltó eszmékkel, a paraszti rétegek felemelését célul tűző harmadikutas-szocialista falukutató ideológiával, illetve a nyugati orientációjú polgári demokrata gondolatvilággal. Mindenekelőtt azonban az idegengyűlölet, illetve annak hiábavalósága, értelmezhetetlensége áll a középpontban.
A filmszerű vágástechnika mellett a könyv másik bravúros formai újítása, hogy az elbeszélő személye nem kötött, hanem folyamatosan változik, gyakran egy-egy bekezdésen, sőt mondaton belül is, mint például itt, egy erdélyi román faluba bevonuló magyar katonák által elkövetett atrocitás leíráskor:
"Lövéseink azonban az L alakú falu felvégén csoportosuló saját csapataink közé is becsapódnak, ők pedig visszalőnek miránk - azaz mi pedig miránk -, mire mi aknavetőkkel lőjük szét a házakat, elég sokan bennégnek, a falucska megsemmisül, összesen vagy nyolcvan halott marad. Vagyis nyolcvanan maradunk ott holtak."
A történtek hol valamelyik szereplő belső monológjaként, hol pedig egy generikus, általános alany („mi”) által elmondva tárulnak elénk. Az utóbbihoz hasonló eszköz a Fényképész utókorában is szerephez jut, ezúttal azonban a szerző továbblép. A regénybeli „mi” itt lapról-lapra más (mások vagyunk?): hol a magyar református egyház, hol a nyilaskeresztes vagy éppen a kommunista párt, a Magyar Testvéri Közösség, a magyar zsidóság, vagy néha csak úgy „egyszerűen” mi, magyarok, Közép-Európaiak, emberek.
Valami hasonlóval Esterházy Harmóniájának első könyvében is találkozhatunk, ahol az elbeszélőnek szinte mindenki: török, magyar, kuruc, labanc, sőt saját maga is az „édesapja”. Závadánál a váltakozó jelentésű „mi” elsődlegesen arra utal, hogy a Ki a magyar? kérdésére lehetetlen a válaszadás, hiszen a fogalom sem genetikailag, sem kulturálisan, sem pedig vallásilag vagy nyelvileg nem definiálható. Más szóval: a mi sajátos viszonyaink között valahol, valamilyen vonatkozásban mindenki idegen. Vagy ahogy Radics Viktória kiváló kritikájában kifejti: „a 'magyarság' nevezetű, sokat emlegetett, bizonytalan fenomén ugyanis a regény tanulsága szerint csupán a kitalált és mondvacsinált ellenségképpel szemben képes tételezni önmagát, ez a fő tartalma és a vezérfonala. Ellenséget keres, fabrikál, és vele szemben aktivizálódik. Semmiféle egyéb egysége, koherenciája nincs.” Erre utal egyébként a regény címében rejlő feszültség, önellentmondás is (hiszen hogyan lehet idegen, ami a miénk, illetve miénk, ami idegen?).
Ha az eddigiekből esetleg egy száraz, körülményesen filozofálgató regény képe bontakozna ki , gyorsan szögezzük le, hogy erről szó sincs. Az Idegen testünk jóval több egy ideológiai tour de force-nál, a Horthy korszak végnapjainak színes tablójánál. A komplex, többrétegű regény egyik tragikusan megkapó szála a Gábor házaspár leveleikből rekonstruálható kapcsolata, mely egyúttal egy rég eltűnt világ hétköznapjainak lényűgözően aprólékos bemutatása is. A regény utolsó negyede pedig nem más, mint egy fordulatokban gazdag, kalandregénybe illő kémtörténet. Závada nyelve elegáns, magával ragadó, párbeszédei sziporkázóan kiélezettek. A regény viszonylag kis terjedelme elsősorban a leírás, jellemrajz szinte teljes hiányának tudható be. Az egyes szereplők személyiségét tetteiken, illetve a mások azokról alkotott véleményén keresztül ismerjük meg, míg a szerző sosem kommentál, hanem végig hűvös, szenvtelen marad. Ezzel mintha azt akarná sugallni: a múlt század magyar történelmének eseményei kommentálhatatlanok, önmagukért beszélnek.
Lásd még Závada két intejúját a 168 órában és az Origón.
Bejegyzések
