Egholm tavasszal

Az idén a tegnapi volt az első nap, amit egy jókora adag jóindulattal tavasziasnak lehetett nevezni. Pontosan nehéz megmondani, hogy miért, hiszen a múlt héten volt már melegebb is (pontosabban kevésbé hideg), és a nap is sütött már ilyen szikrázóan, ám akkor még valahogy nem volt tavasz. Pedig a táj kinézete még most is igen télies. A mezőket még mindig olvadó, kásás hó takarja, mely a városban sok helyen változatlanul méteres kupacokban tornyosul, és a rengeteg pocsolyát is jég borítja késő délelőttig. Az emberek is sapkában-kesztyűben járnak még – ám mégis, tegnap volt végre valami a levegőben, aminek már semmi köze a télhez.

Mi Egholmon, a Limfjord közepén fekvő szigeten élveztük a napsütést. Igazi zöld (illetve most éppen barnás-fehéres) paradicsom ez, gyakorlatilag a város szívében. Komppal kb. öt perc alatt ott van az ember, mégis nagyon kevés turista látogatja. A sziget 605 hektáros, azaz nagyobb, mint a legtöbben gondolnák, és szinte teljesen lapos; legmagasabb pontja mindössze másfél méterrel fekszik az átlagos vízszint fölött. Noha a sziget nagy része mezőgazdasági művelés alatt áll, a gyakorlatilag háborítatlan parti sávban, a környező alacsony vízállású, mocsaras területeken és a több kisebb erdőben számos olyan növény- és állatfaj él, amit általában nem lehet nagyvárosok közvetlen közelében látni. Ezek közül talán legérdekesebb a borjúfóka, ám a legtöbb látogatót valószínűleg a madarak vonzzák, különösen az őszi és a tavaszi vonulások idején. Rendszeresen megfordul itt a réti fülesbagoly és nem ritkán több ezer aranylile, örvös lúd és több száz örvös bukó is. Bár mi Trisztán meg a metsző tél miatt nagy madarászást ezúttal nem rendeztünk, ha beköszönt az igazi tavasz, talán az is összejön.

Frissen vasalt hegedű

Az elmúlt másfél évben rengeteg témáról írtam itt, a családi eseményektől a környezetvédelmen és a genealógián át a különféle népszokásokig. Ami valahogy sosem került szóba, az a személyiségem kreatív, alkotó oldala. Mindaz, amit kézzel csinál az ember, részben hogy kikapcsolódjon, örömet szerezzen magának,, részben hogy környezetét szépítse, csinosítsa. Így eddig sosem osztottam meg olvasóimmal vízfestményeimet, rajzaimat, az általam festett húsvéti tojásokat vagy a kézzel hajtogatott karácsonyi angyalkákat. Ezen hiányosságnak az a legfőbb magyarázata, hogy sajnos mindennapjaimban szinte semmi ilyesmivel nem foglalkozom. Az utolsó tojásomat még Skóciában festettem, zsírkréta csak akkor akad a kezembe, ha összeszedem az asztal alól, amit Trisztán leszórt, és az angyalok hajtogatása is Anere marad. Néha bánom, hogy nem vagyok kreatívabb, de mára beláttam, hogy így negyvenen túl ez már nemigen fog változni. Mígnem tegnap volt szerencsém részt venni valamiben, ami talán új perspektívákat nyit meg ezen a téren.

Arról van szó, hogy Vincent barátom megkért, segítsek neki egy fontos és felelősségteljes kézműves munkában. Történt ugyanis, hogy Marta lánya leejtette a hegedűjét, egy miniatűr, ám igen drága és jó minőségű hangszert, aminek általában a magamfajtát a közelébe sem engedik. A hangszerről a sérülés következtében levált a fogólap, és mivel Vincent nem talált a városban megbízható hangszerkészítőt, no meg úgy gondolta, hogy izgalmasabb lenne otthon megjavítani- nos, ezért úgy döntött, hogy otthon fogjuk megjavítani. Ő a helyi szimfonikusok első csellistájaként persze sokat ért a hangszerekhez, de javítással még ő sem próbálkozott.

A szakértelem és tapasztalat hiánya mellett a másik kihívást két eltérő személyiségtípus összehangolása jelentette. Vincent ugyanis a folyamat-orientált ember mintapéldánya. Ő az a típus, akinek a legtöbb élvezetet az előkészületek jelentik; aki a legapróbb részletekig megtervez, majd elpróbál mindent, átgondolja az összes eshetőséget, minden anyagból, kellékből a szükségesnél háromszor többet szerez be. Magát a feladatot, a végtermék elkészítését pedig addig húzza-halasztja, amíg lehet, ami persze érthető is, hiszen a „kész” egyben az élvezetek végét is jelenti. A végeredmény ezzel szemben már nem igazán érdekes, annak nem is tud igazán örülni. E helyett a folyamat-orientált ember szinte azonnal hozzáfog a következő projekt tervezéséhez. Én viszont sokkal inkább eredmény-orientált vagyok. Ha valamit meg kell csinálni, akkor nekem a végeredmény a legfontosabb, az oda vezető utat, a folyamatot pedig hajlamos vagyok szükséges rosszként megélni, amin át kell esni, amit le kell kűzdeni.i Minél gyorsabban, eredményesebben, és persze a lehető legkevesebb energiával próbálok célhoz érni, ami persze tűnhet nemtörődömségnek, elnagyoltságnak is, bár (szerintem) nem az. Én is szeretek alapos munkát végezni, de nekem nem okoz örömet az, ha mondjuk utazás előtt megírok öt listát és végrehajtok három próbapakolást, mint ahogy arra sincs türelmem, hogy alaposan átböngésszek és betanuljak egy használati utasítást, mielőtt magát a terméket kivenném a dobozból.

Könnyű belátni, hogyha két ilyen embert eresztünk össze, akkor az egyikük úgy érzi, hogy türelmetlenül sürgetik hajszolják, míg a másik hajlamos fölösleges tutyimutyizásként élni meg a munkafolyamatot. Ezért is tartottam kissé tőle, hogy hogyan fog elsülni a dolog.

Kezdő hangszerjavítóként a legnagyobb technikai kihívást a csontenyv szakszerű használata jelentette. Az enyvnek maximum 60, minimum 50 fokosnak kell lennie, nem szabad túl sokat használni belőle, és az egész munkafolyamat (az enyv felvitele, a felületek pontos összeillesztése, az esetleges fölösleges ragasztóanyag eltávolítása, majd a rögzítővasak felrakása) nem tarthat tovább egy percnél. Ennyi idő alatt szárad meg ugyanis annyira az enyv, hogy az esetleges pontatlanságokat iszonyúan macerás korrigálni. Ez persze felveti a kérdést, hogy miért nem alkalmaznak a hangszerkészítésben az enyv helyett valami modernebb, felhasználóbarátabb ragasztót. Annál is inkább, mivel az enyv előkészítése is elég körülményes. A granulátumot egy éjszakán át kell vízben áztatni, miközben nem léphet érintkezésbe fémtárgyakkal, és azt is érdemes elkerülni, hogy mindenféle mikroorganizmusok telepedjenek bele. A magyarázat egyrészt abban rejlik, hogy az enyv szilárd, de viszonylag könnyen oldható kötést alkot. Mivel vízben oldódik és hőre reagál, ezért az enyvezett felületek gőzöléssel elválaszthatók. Mi is egy gőzvasaló, illetve egy hajszárító segítségével távolítottuk el a régi enyvet a hegedűnyakról és a fogólapról. Ennek köszönhetően a fát nem kell smirglizni, ami persze egy további előny, hiszen a csiszolás minden egyes javításkor eltávolítana valamennyit a hangszerből, ezáltal potenciálisan megváltoztatva néhány alapvető jellemvonását. Végezetül pedig az enyvezett felületek tisztán, a ragasztás mentén törnek (mint ez a Marta hegedűjével is történt), azaz egy-egy sérülés ritkán okoz helyrehozhatatlan károkat. A szintetikus ragasztóanyagok ezzel szemben általában túl hatékonyak, nem eresztenek, ami könnyen a fa hasadásához, töréséhez vezethet. Szóval marad az enyv.

Mindezt azért tudom, mert hangszerjavítói karrierem első órájában Vincent elolvastatott velem kb. 20 oldalnyi elméleti szöveget az enyv történetéről (ókori Egyiptom, de erről most inkább nem), kémiai összetételéről, variánsairól, szimpatikus és kevésbé szimpatikus tulajdonságairól. Ezután áttértünk a vonós hangszerek (viszonylag) rövid történetére, majd pedig a hangszerkészítők sajátos személyiségvonásaira. Ezután jött a munkafolyamat részletes megtervezése, majd pedig egy egyórás gyakorlás különféle fafelületeken. Szerencsére Vincent annyi enyvet vett, amivel Európa összes hegedűjét többször össze lehetne ragasztani, így nem kellett spórolni az anyaggal. Végül aztán Vincentnek is be kellett látnia, hogy nincs tovább mit előkészíteni, és eljött a nagy pillanat, ami valóban nem tartott tovább egy percnél, és máris ott feküdt a konyhaasztalon a megoperált beteg.

Szerintem a beavatkozás minden várakozást felülmúlóan jól sikerült, bár erről csak ma délután győződhetünk majd meg, amikor eltávolítjuk a rögzítést. Vincent persze rögtön azt kezdte tervezgetni, hogy a jövőben hivatásszerűen kellene foglalkoznunk az ilyesmivel. Szerinte nemcsak hegedűkészítőből van hiány a környéken, hanem az orgona-restaurálásra is bőven lenne igény. Én kevésbé vagyok optimista az esélyeinket illetően, bár az kétségtelen, hogy a hangszerjavítás mind a folyamat- mind az eredmény-orientált személyiségtípusnak nyújt előnyöket. Az előbbinek az alapos tervezés lehet vonzó, míg az utóbbi, mint én is, a gyors, effektív munkafolyamatot élvezheti igazán. Mi ketten mindenesetre különösebb konfliktusok nélkül vasaltunk és ragasztottunk hegedűt.

Állatkert a padláson

Ez nem az én sztorim, de mivel elég szórakoztató, és más úgysem írja meg, ezért kölcsönvettem. Mint talán köztudott, a feleségem édesanyja Amerikában, közelebbről Wisconsin államban él a második férjével és két kisebbik lányukkal. Apósom néhány hete egyik éjszaka arra lett figyelmes, hogy valaki, illetve valami matat a padláson. A helyi viszonyokhoz kevéssé szokott európaiként (még csak ötödik éve élnek ott) persze automatikusan egérre, esetleg patkányra gyanakodott. Egy rövid terepszemle azonban egyértelművé tette, hogy egy sokkal tekintélyesebb vendéggel állnak szemben. A padlás egyik sarkában ugyanis egy akkora lyuk tátongott, amin egy kisebb disznó is kényelmesen átférne – már persze ha tudna fára mászni vagy repülni. Az ismeretlen azonban nem mutatta magát, így szakemberre bízták a dolgot. Az néhány eredménytelen kísérlet után végül meg is fogta a látogatót, aki nem volt más, mint egy fiatal hím mosómedve.

Mint kiderült, ezek előszeretettel költöznek lakóházakba, gyakran hatalmas károkat okozva az épületekben, ráadásul kis idő után annyira otthon érzik magukat, hogy mindenféle zaklatásra igen agresszíven reagálnak. Az is kiderült, hogy Natasha, a kisebbik lány, már hónapok óta tudta, hogy nem csak a négy családtag él a házban, de ezt valahogy sosem említette a szülőknek. Lehet, hogy sosem kérdezték, de az is lehet, hogy ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket a tinédzser lányok nem osztanak meg a szüleikkel. Ő sokkal olcsóbb, bár hosszabb távon talán kevésbé produktív módszert választott a probléma kezelésére: ha nagyon zavarta már a matatás a feje fölött, nagyot vert a falra, amitől a mosómedve átmenetileg elcsendesedett.

Miután a mosómedvét elszállították (majd pedig kb. negyven mérfölddel arrébb szabadon engedték), néhány napos nyugalom következett. Ám ezután az éjszakai zajok újra kezdődtek. Látszólag csupán az volt a kérdés, hogy a régi mosómedve talált-e haza, vagy egy újat vonzott a padlásra a kellemes mosómedve-illat. Ám a féreg- és kártevő-irtó (aki előszeretettel és nagyon élvezetesen tudja elmesélni, hogy mi mindent fogott már padlásokon, pincékben, sőt hálószobákban), ezúttal egy új fajjal ballagott le a lépcsőn. A mosómedve helyét egy oposszum, Észak-Amerika egyetlen erszényese vette át.

Most izgatottan várjuk, hogy ki lesz a következő albérlő. A mi szempontunkból nem is lenne rossz, ha három hét múlva, amikor odaérünk, lenne kéznél egy-két egzotikus faj, ami jobban leköti Trisztánt, mint a kutyák és macskák, amiket nap mint nap lát.

További kifogások

Legutóbb arról írtam, hogy miért nem írok mostanában, alapvetően az egyetemi elfoglaltságaimra és a téli tespedtségre fogva a dolgot. Nos, mindez csak részben igaz. Egy további fontos ok, hogy az elmúlt egy-két hónapban szabadidőm jelentős részét Trisztán fiam dán családfájának a feltérképezésére fordítottam. Mostanra a felmenők nagy részét sikerült levadásznom a különféle archívumokban, és összeszedtem rengeteg, az idősebb családtagok birtokában lévő fényképet, dokumentumot, adatot is. Tapasztalataimról, egy-két érdekességről hamarosan részletesebben is írok majd, de a türelmetlenebbek itt már most megnézhetik, hogy halad a vállalkozás. (Az egyes nevek feletti kis kockákra kattintva további ágak jelennek meg a családfán.)

Egy további ok pedig, ami akadályozott a blogozásban, az a fényképezőgépem megsemmisülése volt. Még Karácsonykor, Magyarországon történt a dolog: egy pillanatnyi figyelmetlenség elég volt, hogy Trisztán a kezébe kaparintsa, majd pedig ledobja a gépet, ami, bár kicsit és puhára esett, de olyan szerencsétlenül landolt, hogy az éppen rajta lévő külső vaku tátongó lyukat szakított a tetején. Azon át meg nem csak por és nedvesség jut a gép belsejébe, hanem nemkívánatos fénysugarak is, ami persze lehetetlenné teszi a fénymérő használatát. Mint kiderült, a javítás majdnem 3000 koronába kerülne, ami nem sokkal kevesebb, mint egy új, nagyobb tudású gép ára. Úgyhogy most (megint) fényképezőgépre gyűjtünk.

(Zárójelben: ironikus, hogy Trisztán, noha igen aktív és vállalkozószellemű gyerek, két év alatt csak két dolgot tett tönkre. Míg mások hasonló korban rutinszerűen törik a vázákat, poharakat, szaggatnak szét vagy firkálnak össze könyvtárnyi mennyiségű könyvet, ő a fényképezőgépen kívül eddig csak az Ane szemüvegét dolgozta meg. Igaz, ez a kettő vagy 300 000 forintunkba kerül majd.)

És hogy ennek mi köze a nem-blogozáshoz? Nos, nekem a blog szorosan kapcsolódik a fényképezéshez. Amennyire lehet, igyekszem minden bejegyzést a saját képeimmel illusztrálni, illetve gyakran egy-egy általam jónak ítélt kép köré szerkesztek egy adott szöveget. Nem csoda hát, hogy a fényképezni-nemtudás a blogírástól is elvette a kedvemet. Aztán a múlt hétvégén nem bírtam tovább. Egy tekercs cellux meg egy darab fekete karton segítségével befoldoztam a lyukat, és mivel a gép maga mechanikailag még működőképes, megint elkezdtem fényképezni, csak úgy saccra, fénymérő nélkül. Az itt szereplő képek már így készültek, a hirtshalsi tengeri akváriumban. A körülményekhez képest nem vagyok elégedetlen, és talán mindez a blogíráshoz is újra meghozza majd a kedvemet.