Hatvan

Egy időre megint eltűntem innen, mivel Húsvétra Magyarországra utaztunk. (Ezúton is elnézést azoktól, akikkel most nem sikerült találkoznunk; szerencsére még mindig több barátunk, rokonunk él arrafelé, mint ahányat sikerült egy pár napba beszuszakolni. Talán legközelebb...).

Az első néhány napot Budapesten töltöttük, a fantasztikus időjárásnak köszönhetően jórészt a szabadban (állatkert, játszótér, Margit sziget, játszótér, játszótér), aztán vonattal le Nyíregyházára, ahol április 14-én ünnepeltük anyukám 60. születésnapját. Pontosabban 13-án és 14-én: az első nap a tágabb családnak és a barátoknak volt fenntartva, akik a viszonylagos helyszűkének köszönhetően hirtelen egy kissé kaotikus, ám annál hangulatosabb állófogadáson találták magukat. Ennek végén készült az alábbi kép anyuról és testvéreiről. Jobb szélen nővére, Julianna (Jutka), mellette bátyjuk József, majd felesége Erzsébet.

A 14-e, azaz a tulajdonképpeni születésnap a legszűkebb családdal telt, ami mi vagyunk Anevel és Trisztánnal. Ezt megint csak jórészt a szabadban töltöttük: a hagyományos séta az erdőn át Sóstóra, látogatás az állatkertbe (amelynek kecskéi remélhetőleg már kezdik kiheverni a Trisztánnal való viharos találkozást. Ők is meggyőződhettek ugyanis róla, hogy csemeténk nem véletlenül nyerte el a bölcsődében a Tornádó becenevet). És ha valaki esetleg aggódni kezdene: a nap végén természetesen sor került egy rövid, de annál intenzívebb játszótéri portyára is.

A szabadság a kikapcsolódás és semmittevés időszaka szellemi értelemben is, amit én annyira komolyan vettem, hogy szinte semmilyen mélyebb gondolat nem manifesztálódott az agyamban az elmúlt két hétben, amit itt megoszthatnék. Kivéve talán kettőt. Az első az, hogy mi a fenének mennek az emberek mindig nyáron szabadságra? A praktikus megfontolásokat (iskolai szünet, a jobb időjárás statisztikai valószínűsége) leszámítva rengeteg szempont szól egy-egy tavaszi vagy őszi utazás mellett. A mi mostani utunk például nem is sülhetett volna jobban el. Az igaz, hogy az időjárással egészen kivételes szerencsénk volt, de attól függetlenül is rengeteg olyan dolgot csinálhattunk, amire egy átlagos, nyári kánikulai napon gondolni sem mertünk volna. És persze ott van a természet is: a Sóstói erdő például sosem szebb, mint lombfakadáskor.

A másik dolog, amin eltöprengtem, az az anyu születésnapjához vezet vissza. Arról van szó, hogy gyerekek hogyan érzékelik, helyesebben nem érzékelik szüleik és általában a felnőttek korát. Ez a jelenség már régen izgat: az én esetemben ez azt jelenti, hogy anyut (aki engem a mai világban szokatlanul fiatalon, 20 évesen szült), én mindig is egyfajta kortalan felnőttként érzékeltem egész gyerek- és tinédzser-koromban. Noha felnőttként pontosan tudjuk, mekkora különbség, hogy valaki húsz, harminc vagy negyven éves, ezek a különbségek egy gyereknek értelmezhetetlenek. Nekik két kategória létezik: ők és társaik, valamint a felnőttek (akiket nyugodtan hívhatnánk öregeknek is). Furcsa belegondolni, hogy amikor anyu annyi idős volt, mint én most, akkor én már felnőtt voltam, és főiskolára jártam - az én szememben valahogy sokkal idősebbnek tűnt, aminek persze semmi köze valós fizikai megjelenéshez vagy viselkedéshez.

Vagy egy másik példa: anélkül, hogy ezt valaha is megvitattuk volna, általános- és középiskolában tanárainkat kevés kivétellel idősnek, öregnek láttuk, beleértve azokat is, akik akkor még a harmincas éveik közepén jártak. A minap a nyíregyházi temetőben sétálva véletlenül rábukkantam egy volt tanárnőm sírjára, és megdöbbenve számoltam utána, hogy amikor engem tanított, még negyven éves sem volt. Én akkoriban egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy csak hónapjai vannak hátra a nyugdíjig.
Szóval az a gyanúm, hogy a gyerekek, fiatalok szemében mindannyian menthetetlenül felnőttek, sőt öregek vagyunk, bármilyen trükkel próbáljuk is beadni nekik, hogy nem ez a helyzet. Azaz menthetetlenül ott tátong egy hatalmas űr a saját énképünk és a gyerekeinkben rólunk alkotott kép között, aminek talán nem árt tudatában lenni.

No de ennyi konyhafilozófia elég egy cikkbe. A lényeg az, hogy nagy szerencse, ha valakinek olyan fiatal és fiatalos édesanya jutott, mint nekem - és akkor a fantasztikus emberi kvalitásokról még nem is szóltunk.

Genealógia örömök

Legutóbb megígértem, hogy megindoklom, miért is érdemes családtörténettel foglalkozni. Nos, az igaz, hogy a dolog megkíván egy általános, egészséges érdeklődést a régebbi korok iránt, ami nélkül nem érdemes nekivágni, de ha az a helyén van, akkor a genealógiából fakadó örömök szinte kimeríthetetlenek. Az első szempont, miszerint az ember megismeri gyökereit és azokon keresztül talán a családtagjait, rokonait mozgató tényezőket is, csupán egyike az előnyöknek. Számomra ennél jóval fontosabb, hogy a családtörténet hirtelen egy személyes prizmán át láttatja az egyetemes történelmi folyamatokat; más szóval személyessé teszi az elvontat, az általánost.

Például egy dolog az iskolában tanulni a Mária Terézia-kori nagy újratelepítésekről, népmozgásokról, és egész más tapasztalni, hogy ezekben valamilyen szinten a család szinte minden ága érintve volt. Vagy ott van a helytörténet: sok nyíregyházit büszkeséggel tölt el, hogy városa az 1754-es tirpák újratelepítés után néhány évtized alatt privilegizált mezővárossá és a térség legjelentősebb településsé vált. Ám ez a büszkeség megsokszorozódik, ha megtudja, hogy ősei a jeles nyíregyházi tirpák családok: a Tomasovszkyak, a Grexák, a Sztankók vagy a Hokok tagjaiként maguk is ott serénykedtek a kezdeteknél.

Vagy vegyük például, hogy mi mindent megtud az ember az orvostudomány illetve a betegségek történetéről. A lelkiismeretesebb papok némelyike a halál okát is bejegyezte az anyakönyvbe, és ezekből a bejegyzésekből megtudtam, hogy sok ősömet a sínylődés, a pokolvar, a tályog, a hideglelés vagy éppen a véres agyguta segítette át a túlvilágra, hogy a vízi betegséget vagy az epehideget ne is említsük (lásd a következő képet). Mindez persze rögtön arra ösztönöz, hogy az ember egy kellemes délutánt töltsön azzal, hogy ezeket a nyavajákat mai betegségekkel párosítsa. Kell ennél nagyobb élvezet? Végezetül pedig ott van a magánnyomozás, a rejtvényfejtés izgalma. Semmihez som hasonlítható érzés az, amikor hirtelen kibogozódnak a szálak és összeáll a kép, megoldódik egy több éves rejtély vagy újra felbukkan egy elveszettnek hitt szál, családi ág.

És hogy mi okozta számomra a legnagyobb meglepetéseket? Sajnos családunk dramaturgiai szempontból nem tekinthető különösebben érdekes esetnek: egy-egy megesett leányanyán kívül egyetlen igazi botránynak, híres vagy hírhedt személynek vagy történelemformáló eseménynek sem bukkantam a nyomára. Igazán olyan dolgok leptek, illetve ráztak meg, amelyekkel korábban is tisztában voltam, de amelyek most a fent említett személyes prizmán át látva egészen máshogy érintettek.

Vegyük elsőként a nagyfokú mobilitást. Az általános vélekedés szerint a legtöbb ember száz-kétszáz évvel ezelőtt úgy élte le az életét, hogy ki sem mozdult a faluból, városból, ahol született, de ez korántsem volt így. Az anyakönyvekből, összeírásokból legalábbis egy dinamikus, mobilis társadalom képe bontakozik ki. A már említett tirpák őseim némelyike úgy került Nyíregyházára Gömörből vagy Hontból, hogy útközben hosszabb-rövidebb időre megtelepedett Aszódon, Békéscsabán majd pedig Szarvason. És mindezt a 18. század útviszonyai közepette. tette, gyakran 5-6 gyerekkel. Egy ilyen vándorlás stációit végignyomozva a migránsok hirtelen arccal és névvel rendelkező, hús-vér emberekké válnak a korábbi statisztikai adatok helyett. Vagy ott van egy másik ősöm, Kabay Károly (következő kép, ülő sor balról a második). Ő Újfehértón született 1859-ben, majd ezután eltűnik néhány évtizedre, hogy aztán 1886-ban Tarcalon bukkanjon fel újra. Innen Kemecsére költözik, ahol adóhajtóként keresi kenyerét, majd pedig Kisvárdán lesz kórházi gondnok. Rövid ideig él Ajakon is, majd mozgalmas életének szélhűdés vet véget Nyíregyházán 1929-ben. Mindeközben születik nyolc gyereke két feleségtől,és a nyolc gyerek egyike lesz dédapám, Kabay Zoltán (álló sor középen).

A másik, ennél kevésbé pozitív élményem lépten-nyomon azzal szembesülni, hogy néhány generációval ezelőtt hogy hullottak az emberek, elsősorban a gyerekek. A nagyfokú gyermekhalandóság a 18-19. század fordulója körül megintcsak olyan, amivel mindannyian tisztában vagyunk valamilyen elvont síkon. Ám egészen más perspektívába kerül a dolog, ha az ember a halotti anyakönyv bejegyzései között olvassa csecsemők, kisgyermekek neveit lap lap után. Ráadásul közülük sokan családtagok voltak: az 1800-as évek elején a mi családunkban is jó aránynak számított, ha a hat-nyolc megszületett gyerek fele megérte a felnőttkort. Mint láttuk a fenti halotti anyakönyvben, Kochán János nevű ősöm Geszterédről például 1848-ban néhány hónap alatt három fiát is elvesztette (egyikük 3, másikuk 4 éves volt, a harmadik pedig csak 2 hetes). És bármilyen hihetetlen is: még az 1900-as évek elején is meghalhatott egy kisgyermek orrvérzésben (!). Elkerülhetetlen a következtetés, hogy ezek az emberek alapvetően máshogy gondolkodhattak az élet és halál sorskérdéseiről, mint mi itt a 21. század elején.

Talán a legérdekesebb tanúsága az egésznek egyben a legbanálisabb is: hihetetlen, hogy milyen gyorsan változik a világ. Egy Bachmánszky János nevű ősöm öt generációval ezelőtt gubás mester volt egy kis felvidéki faluban, ma pedig már a legtöbb ember azt sem tudja, mi az a guba. Kvetkó Süveges János nevű üknagyapám a századforduló éveiben pedig úgy vágott neki többször is Amerikának, hogy a nevét sem tudta leírni. Én pedig egy vonaton ülve írom ezeket, gombokat pöcögtetve egy kis lapos dobozon, hogy aztán néhány perc múlva a világ más részén olvashassa, akit érdekel. Ráadásul mintha az emberek is megváltoztak volna. Kvetkó üknagyapám képét ide másolom (alább): lehet hogy tévedek, de ilyen arcokat manapság már aligha látni – feltehetőleg még Geszteréden sem, ahonnan származott. És valószínűleg mindannyian nagyot néznénk, ha Huszár Júlianna üknagyanyám és férje (előző kép) elsétálna mellettünk az utcán.

(Az érdeklődőknek: vízibetegség: mindenféle vizenyősödéssel (ödémával) járó kórság, leggyakrabban vese- vagy szívelégtelenség; pokolvar: lépfenés fertőzésből eredő, hólyagokkal, daganatokkal járó fájdalmas betegség; sínylődés: bármiféle általános elerőtlenedéssel, legyengüléssel járó állapot, különösen a tüdő-tbc (tüdőbaj, tüdővész, hektika) következményeként; hideglelés: mindenféle lázzal járó betegség gyűjtőneve. Az epehideg nagyon sok minden lehet, leggyakrabban talán hastífusz. A guba pedig subaszerű, vastag, durva gyapjúkelméből készült felsőruha, melyet négyszögletű darabokból varrtak, és a fej részére ki kerek nyílást vágtak benne. Ujját a karnál rendszerint jóval hosszabbra hagyták, mert így egyben a kesztyűt is helyettesítette.)