Fehér Karácsony

Újra Madisonban. Bár néha úgy tűnik, mintha csak pár hete jártunk volna itt utoljára, a táj és az időjárás emlékeztet rá, hogy mennyire csalóka ez az érzés. A dániai szürke, nyálkás egyhangúság után hirtelen egy fehér mesevilágba toppantunk. Mindent térdig érő hó borít, a tó pedig, ahol nyáron vízimadarakat és teknősöket figyeltünk, már hetekkel ezelőtt befagyott.

Szerencsére minden alkalommal bőven kijut nekünk az amerikai közép-nyugat legendásan szélsőséges időjárásából. Korábban próbáltunk már őszi hőhullámot, legutóbb hatalmas nyári viharokat, tornádót és tropikus záporokat, most pedig igazi hideget és rekord hóesést.

Komoly esély van rá, hogy ezen a télen megdől a tavalyi év 260 centiméteres hórekordja. Az idén eddig már leesett 90 centiméter, ebből 25 pénteken, érkezésünk napján. Még belegondolni se jó, micsoda káoszt okozott volna ennyi hó Ferihegyen vagy a Kastrupon, de a chicagói reptérnek meg se kottyan az ilyesmi. A városi közlekedés sem bénult meg különösebben, bár a hideg miatt az iskolákat bezárták. Múlt pénteken -15, szombaton -23 fok volt napközben, és bár Karácsonyra engedett kicsit a hideg, az elkövetkező napokra újabb lehűlést és további komoly havazást ígérnek.

A hideg miatt eddig csak egyszer tudtunk szánkózni, és az sem aratott osztatlan sikert. Trisztán alapvetően élvezni látszott a dolgot, azaz ugyan olyan lakonikus arcot vágott, mint például legutóbb az állatkertben. Az ikrek viszont, mint az alábbi képből is kiderül, nem voltak osztatlanul boldogok. Szerencsére lesz alkalmuk hozzászokni a dologhoz, mert olvadásnak nyoma sincs.

Karácsony Dániában 2: Karácsonyi vegyesvágott

Mivel Dánia is a tágabban vett közép-európai kultúrkör része, az ide látogató magyart nem érik különösebben traumatikus meglepetések Karácsony tájékán. Egy pár dolog azonban szokatlannak tűnhet - az alábbiakban ezekből említek párat, minden különösebb rendezőelv nélkül.

Karácsonyfa dánul

Az első dániai karácsonyfát a források szerint 1808-ban állították az ország déli, ma Németországhoz tartozó részén. Erről sajnos közelebbit nem tudunk, viszont az első koppenhágai karácsonyfát, amelyet 1811-ben állított egy Martin Lehmann nevű orvos, többen is leírták. Mint sok más hagyomány, a karácsonyfa-állítás szokása is is Németországból terjedt át Dániára; ott sok helyen már az 1500-as években állítottak fát. Dániában a 19.-ik század végéig szinte kizárólag csak a polgárok otthonaiban ünnepeltek karácsonyfa alatt, ám az első világháborút követően a szokás az alsóbb néprétegek körében is terjedni kezdett. A gond csak az volt, hogy kezdetben a legtöbben nem engedhették meg maguknak az ilyesmit, így jobb híján kreativitással pótolták a hiányt. Többen építettek maguknak karácsonyfát eldobált gallyakból, de olyanról is tudunk, hogy valaki egy fej fodros káposztát vagy a konyhai partvist díszítette fel. Mindez persze ma már történelem, és egy modern dán karácsonyfát (a szaloncukor hiányától eltekintve) semmi sem különböztet meg egy magyartól – kivéve egy apró, ám nagyon jelentős részletet.

Dannebrog, avagy zászló a fán

Aki bármilyen ünnepet Dániában töltött, minden bizonnyal felfigyelt rá, hogy a dán zászló, a Dannebrog a közösségi együttlét központi eleme. Szerepel csomagolópapíron, üdvözlőlapon, díszként a születésnapi tortán – és persze a karácsonyfán. Sok külföldit lep meg, hogy a dán zászló milyen előkelő helyet foglal el a karácsonyfadíszek rangsorában, ám 100-120 éve a meglepetés még nagyobb lett volna. A Németországtól 1864-ben elszenvedett megsemmisítő katonai vereség, illetve Schleswig tartomány elvesztése utáni nacionalista felbuzdulás jegyében évtizedekig szokás volt a karácsonyfákat miniatűr katonai dobokkal, trombitákkal sőt ólomkatonákkal is díszíteni. A nemzeti zászló karácsonyfadíszként való használata egyébként a többi skandináv országban sőt az USA egyes vidékein is divat.

Tánc a fa köröl

Egy másik fontos dán tradíció a karácsonyfa körüli körtánc. A vacsora elfogyasztása után, de még az ajándékok kibontása előtt a család körbeveszi a fát, majd kéz a kézben elkezdik körbetáncolni, zsoltárokat és egyéb karácsonyi dalokat énekelve. Ilyenkor ki-ki megrendelheti a kedvenc dalát, sőt sok családban van egy erre az alkalomra készített, kézzel írott vagy fénymásolt daloskönyv vagy papírlap is. A modern világban ennek akár még egészségügyi haszna is lehet; sokaktól hallottam már, hogy a testmozgás ezen formájának köszönhetően még többet voltak képesek magukba tömni a karácsonyi fogásokból. Mindez persze viszonylagos: a minap hallottam a rádióban, hogy valaki kiszámolta: a karácsonyi vacsora „ledolgozása” legalább négy órás intenzív táncolást igényelne.

Tejberizs karácsonyra

A tipikus dán karácsonyi menü nem tartogat különösebb meglepetéseket (valamilyen szárnyas, hagyományosan kacsa, esetleg sertés, szósszal és többféle módon elkészített krumplival), leszámítva a hagyományos rizspudingot, a Ris á l´amande-t, ami talán az egyetlen valódi dán kulináris találmány. Gyakorlatilag egy tejszínnel és apróra vágott mandulával feljavított tejberizst kell elképzelnünk, amelyet forró cseresznyeszósszal öntenek nyakon. Hagyományosan a háziasszony egy egészben hagyott mandulát is elrejt a desszertestálban. Ennek a megtalálása különösen szerencsés fejleménynek számít: Akinek a mandula jutott, vacsora végéig igyekszik azt a szájában, esetleg a tányérja alatt rejtegetni, titkolni, pókerarcot vágva. Eközben a többiek izgatottan találgatnak, hogy vajon kit folytogathat a mandula. A vacsora végén aztán a szerencsés résztvevő apró ajándékban (mandelgave - mandula-ajándék) részesül. Mint minden más, napjainkra ez a hagyomány is hihetetlenül kommerciálissá vált, amit a legtöbb bolt kirakatában ilyenkor felbukkanó Mandelgave hirdetés is jelez.

Egy

Szinte hihetetlen, de egy éve már, hogy ott ültem Anevel az aalborgi kórházban, és először vettem szemügyre ezt a fura kis szerzetet. Milyen apró és magatehetetlen volt, ahogy a szülésznő kezei között átesett az első rutinvizsgálatokon! Most meg, ahogy ezeket írom, itt kúszik-mászik a szobában, gagyarászva, és vígan püföli a játékokat, amiket tegnap kapott az első születésnapjára.

Elképesztő, mennyi minden történt az elmúlt évben. Menni ugyan még nem tud Trisztán, de úgy tűnik, az első lépésekre már bármikor sor kerülhet. A beszéd sem megy még neki (az ilyesmi általában tovább tart, ha két nyelvvel kell megbirkóznia az embernek), de már nagyon hatékonyan kommunikál, elsősorban különféle hangok, gesztusok, ütések és harapások segítségével. Egyre jobban képes szavakat összekapcsolni a jelentésükkel (magyarul egyre gyakrabban mutat egy-egy megnevezett tárgyra), de a "nem" szó jelentését valahogy teljesen félreértelmezte.

Október közepe óta Trisztán bölcsibe jár, ami alapvetően sikeresnek tekinthető. A félperces reggeli rituális tiltakozást leszámítva egyértelműen szeret ott lenni, de sajnos sorozatban esik át az ilyenkor szokásos gyermekbetegségeken. Reméljük, nem hiába, és ezek hosszabb távon az immunrendszerének a hasznára fognak válni.

Trisztánt leginkább a kutyák és a madarak érdeklik, no meg a többi gyerek, elsősorban a két unokatestvére Isabell és Cecilie. Szereti a könyveket is, de egyelőre inkább csak gasztronómiai szempontból.

Két hosszabb külföldi úttal a háta mögött Trisztán már rutinos utazónak számít. Most éppen a harmadik útjára készül; néhány nap múlva indulunk Amerikába, hogy Ane szüleivel töltsük a Karácsonyt. Előtte még itt egy pár kép a tegnapi születésnapi buliról:




Trisztánnak nem kevesebb, mint három születésnapi tortája volt: a hivatalos, Ane által sütött (első kép), egy hagyományos dán "brunsviger" Kristinétől (második kép), és egy echte magyar Dobos torta Orsitól. Különösen ez utóbbinak volt nagy sikere a kiéhezett dán vendégsereg körében.

Trisztán természetesen nagy örömmel segédkezett a konyhában, és végigkóstolt mindent, nyers, félkész és kész állapotban is. Ha meg éppen nem néztünk oda, a mosógépet töltötte meg mindenféle konyhai alkalmatossággal.


Minek ennyit húzni az időt? Nem kéne már enni?

Néhány vendég a tizenötből.

Orsi, Trisztán, és (a legfontosabb): Orsi fényképezőgépe.

Sajnos a Trisztán három nagymamája közül csak Ing-Britt lehetett jelen személyesen. A többiek lélekben ünnepeltek velünk.

Csomagbontás

Nem csak a gyerekek élvezték a dolgot. Meile és Orsi ünnepel.

Fárasztó dolog ez a szülinap.

Végül mindhármunk nevében még egyszer nagyon köszönöm a sok ajándékot, képeslapot, e-mailt, amit Trisztánnak küldtetek.

Karácsony Dániában 1,5: Megint manó

Miután a legutóbbi bejegyzésemet befejeztem, Ane felhívta a figyelmemet, hogy a család legfontosabb manóját elfelejtettem megemlíteni. Ezúttal pótolom, remélem még nem túl későn. Igazán nem szeretném megsérteni; a végén még a lovainkon vagy a teheneinken állna bosszút. Szóval családunk három manója közül ő a legkisebb, de egyúttal a legkedvesebb is: Ane anyai nagyanyja csinálta, mikor Ane még egészen kicsi volt. Kettő készült belőle, a másik Kristine-é, az Ane hugáé. Csak abban térnek el egymástól, hogy annak kék a szeme, mint a gazdájáé, a miénknek pedig barna. Amúgy a két lány között sem lényegesen nagyobb a különbség, legalábbis külsőre.

A nisse háttereként szolgáló adventi dekorációt egyébként Trisztántól kaptuk ajándékba. Ő maga csinálta a bölcsiben, gyaníthatóan némi dadai segítséggel.

Karácsony Dániában 1: A karácsonyi manó

Aki Karácsony körül Dániában jár, óhatatlanul felfigyel a rengeteg apró, manó formájú figurára, amelyek elengedhetetlen elemei a boltok, otthonok karácsonyi dekorációjának. Természetesen a karácsonyi manóról (julenissen) van szó, amely nélkül nincs igazi dán Karácsony.

Manók Dániában régen...

Kevesen tudják, de a manóknak eredetileg semmi közük nem volt a Karácsonyhoz. Hagyományosan a pogány néphitből származó természetfeletti lények voltak, amelyek egy-egy házat, parasztgazdaságot védelmeztek, amolyan házi szentként. A magyar folklórban legközelebbi párhuzamaik a különféle segítőszellemek: a lidérccsirke, a spiritus, a földi ördög és társaik. Nevük (nisse) a Niels férfinév becézett változata („Nielsecske”). (Valószínüleg a manókat eredetileg máshogy hívták, ám az a szó tabu tárgya lett: biztonsági megfontolásokból nem volt szabad kiejteni, így fokozatosan feledésbe merült.) A hagyományos nisse megjelenhet macska- kutya- illetve liba- képében is, de alapvetően emberi formájuk van. Kinézetre aprók, ritkán nagyobbak, mint egy 10 éves gyerek, ám vonásaik egy öregemberéi: ráncos bőr, ősz szakáll és haj. A paraszti életmóddal való szoros kapcsolatukat öltözékük is tükrözi: facipő, egyszerű, durva szürke nadrág és pulóver és hosszú piros sapka. (Ha valakinek esetleg mindezek alapján a Télapó képe ugrik be, akkor az nem véletlen: a svéd származású amerikai Haddon Sundbolm a skandináv manót vette alapul, amikor a Coca Cola cégnek 1931-ben megtervezte az első modern Télapót. E miatt a nisse és a Télapó alakja időnként össze is mosódik.)

Bár manapság a manó elválaszthatatlan a dán Karácsonytól, és az év többi részében nem is látható, mindez nem volt mindig így. Eredetileg a nisse a parasztgazdaságot, illetve az azon élő családot segítette, védte. Különösen az állatokkal, főleg a lovakkal tudott bánni, de segédkezett más házi és mezei munkákban is, tanácsot adott, hogy mikor és mit kell aratni, vetni, de szükség esetén gabonát is lopott más házaktól. Ha valakinek elege lett a manójából, jó esetben egyszerűen felszólíthatta, hogy költözzön máshova. Ezt a manó általában meg is tette, de magával vitt mindent, amit ő készített, szerzett a farmon, nem ritkán komoly szegénységet előidézve. Rossz esetben pedig a magát megmakacsoló manót a pap segítségével kellett kiűzni.

A nisse-vel általában tanácsos volt jól bánni, mert ha megharagudott, igen sok kárt okozhatott: tönkre tehette a termést, betegséget hozhatott a családra, sőt akár még embert is ölhetett. A nisse-vel való jó kapcsolat kulcsa természetesen az élelmezés volt. Ünnepnapokon kis tálkában kását kellett neki kitenni, lehetőleg egy nagy kupac vajjal. Ezt elfelejteni, illetve a manók kásájából enni nem volt tanácsos: számtalan legenda maradt fent emberekről, akiken a feldühödött manó különféle rafinált módokon állt bosszút.

… és most

A modern karácsonyi manó (julenissen) viszonylag új találmány, aminek a külső hasonlóságot leszámítva viszonylag kevés köze van a hagyományos manókhoz. A karácsonyi manót 1836-ban "találta fel" Constantin Hansen festőművész, és nagyon gyorsan népszerűvé vált a polgári háztartásokban. Manapság ezek a manók a Télapó első számú segítői, akik elkészítik és becsomagolják az ajándékokat. Gyakran kisebb, ám alapjában véve ártalmatlan csínyeket is végrehajtanak, például eldugnak dolgokat. Bár eredetileg a nisse mindig egynemű volt, a karácsonyi változatban hamarosan megjelentek a nőnemű manók, majd törvényszerűen a manógyerekek is.

A karácsonyi manók a főszereplői a dán tévé hagyományos adventi műsorsorozatának, a Julekalender-nek (Karácsonyi napló) is, melyből minden évben újabb sorozatot forgatnak, és az egyes epizódok az Advent minden napján képernyőre kerülnek. Adventkor a karácsonyi manók sok dán munkahelyen is felütik a fejüket. Erre úgy kerül sor, hogy egy nagy kalapból mindenki húz egy nevet (amit persze nem oszt meg másokkal), majd az illetőt különböző meglepetésekben részesíti. Ezek általában pozitívak (kitakarít a rendetlen munkatárs után, feldíszíti az irodáját, kisebb ajándékokkal lepi meg) de lehetnek aránylag gonoszak is. Például ha valaki biciklijét leeresztett gumikkal találja, jó esély van rá, hogy a manója áll a háttérben. Mindennek persze fontos eleme, hogy a manó igyekszik a kilétét az Advent végéig leplezni, áldozata pedig azt kifürkészni.

A fenti képen a mi családi karácsonyi manóink láthatók. Nevük sajnos nincs, bár megérdemelnék, mert évek óta hűségesen szolgálnak. Az év nagy részét egy régi bőröndben töltik a pincében, és csak Adventkor jönnek elő.

Sóstó revisited

Egy újabb írás és képek Juhász Tibortól a Sóstói erdő ügyében:

Még egy pár megjegyzés a Zsolt múltkori cikkéhez. A cikk megjelenése, illetve a fényképek készítése óta az érintett területen gyakorlatilag minden fát kivágtak (lásd a mellékelt képeket). Az egyetlen jó hír, hogy az újraültetést kocsányos tölggyel kell majd megoldani, ami persze szép sorba lesz ültetve. Ami a legjobb: teszik ezt azután, hogy szépen kitették a tábláikat, hogy Óvd a természetet, Tanösvény, meg Ne Szemetelj. Mindeközben sikerült a mára olvashatatlanná korhadt Erdő Fohásza című vendégköszöntőt/nevelőt diszkréten kidönteni; már úgysem aktuális (no meg ki tud manapság olvasni?). Egyrészt nincs erdő, másrészt azon az lenne, hogy „de jó hogy te jöttél vándor és nem a KHT-tól és Zrt-től a mérnökember, mert te lehet hogy szemetelsz, meg szotyolázol, meg a kutyád odapiszkol minden útfélre de legalább nem akarsz eladni köbméter áron”. Pár éve valaki elvitt egy talicska homokot az erdőből, no abból nagy rendőrségi ügy lett, az állami újság is megírta, mert az környezetkárosítás volt. Most meg megszüntetik az erdőt és az teljesen rendben van, hiszen terv szerint teszik. Senki sem szól. Ráadásul mindezt egy úgynevezett Közhasznú Társaság teszi, ami akár vicces is lehetne, ha nem lenne ennyire tragikus. Talán ideje lenne tisztázni, hogy ki is a köz és mik az érdekeink. Az ilyen, még valamennyire természetes erdőket sokak szerint át kellene adni a természetvédelemnek. Erre időről időre vannak is próbálkozások, de ezeket a politikusok, illetve az erdészeti, vadászati lobbi rendre megfúrja.

Szerintem egyébként a legnagyobb gond a gazdálkodás módja: az erdészek azt mondják, hogy az erdő elöregedett, nem képes megújulni. No de egy 100-150 éves faállományú erdőnél az elöregedés nem egyik pillanatról a másikra következik be, hanem egy hosszú folyamat eredménye, ami eltart vagy 60 évig. Találós kérdés: ki gazdálkodott ebben az erdőben az alatt az idő alatt, amíg ez az elöregedés lezajlott és az erdő elvesztette a megújulási képességét - amivel a jégkorszak végétől egészen a 20. század közepéig rendelkezett? Válasz: ebben a röpke 60 évben bricsesznadrágos, műbőrsapkás erdész elvtársak „gondozták” az erdőt, nagy szorgalommal. E gondoskodás egyik legfőbb jellemzője a tarvágás, amivel az eredetileg természetes kor- és fajösszetételű erdőben is homogén állományt alakítanak ki. Ehhez járul az aljnövényzet rendszeres és teljes eltávolítása, beleértve a fiatalabb magonc korú csemetéket is, ami persze eleve lehetetlenné teszi az állomány megújulását.

A másik gond az, hogy az erdő a gyakorlati életben nem a funkciójának megfelelő státuszban van (névben igen, de az nem a valóság). Ez egy parkerdő, ami nem gazdasági erdő, ültetvény vagy génrezervátum. Ez szerintem azt jelentené, hogy az erdőnek nem csak a faanyag köbméterét tartjuk nyilván, hanem számításba vesszük egyéb, pénzben nem kifejezhető értékeit is. Gondolok itt például az embereknek (és más egyéb fajoknak, beleértve a kutyákat is) nyújtott szolgáltatásaira. A Sóstói erdő forgalma egy kellemes hétvégi napon nem is hasonlítható a múzeuméhoz vagy a levéltáréhoz (hogy egy színvonalas bajnoki focimeccset ne is említsünk). Az esztétikai, szórakoztatási, kikapcsolódási szempontokon túl ott vannak az egészségügyiek: az erdő széndioxidot köt meg, illetve oxigént termel. Vagy a turisztikaiak: gondoljunk bele, mekkora vonzerő és bevételi forrás lehetne egy viszonylag természetközeli állapotban lévő maradványerdő.

Egy parkerdőnek elsődlegesen erdőnek kell megmaradnia, mindig, mindenütt. A fentieket figyelembe véve lehet, hogy nem lenne érdemes csak úgy tarra vágni (még ha ez is a legolcsóbb és legegyszerűbb), hanem célszerűbb lenne visszatérni a természetes megújuláshoz. Amíg pedig az bekövetkezik, addig szálazni, amit muszáj (elsősorban azokat a fákat amik képesek kivetődni az ösvényekre és agyonütni egy leselkedő vagyonőrt). E mellet érdemes lenne valakit megtanítani a fasebészetre is. Meg nem kellene akkor széles ösvényeket vágni, hogy nyergesvontatóval is meg lehessen fordulni rajtuk. Meg nem érne nyakig a parlagfű a tarvágott területeken, a verőfényes ösvényeken. Meg lenne hova menni hűsölni, amikor éppen 43 fok van. Meg kutyát kakiltatni, gyereket taszajtani, gyalogolni, bringázni, smacizni.

Ha minderre nem kerül sor, a Sóstói erdőnek is az lesz a sorsa, mint minden másnak Nyíregyházán, aminek a helyén valami fontosat kellett építeni (miközben megszűnt a város és lett helyette egy tüzép-barokk kavalkád): kap majd egy szép emléktáblát.

Bálnahalál delfin módra

Az alábbi email futótűzként terjed az interneten, és már számos magyar blogon is megjelent (például itt). Engem az efféle, az „urban legend” kategóriájába tartozó, névtelen irományok általában hidegen hagynak, de ezúttal a tények olyan fokú figyelmen kívül hagyásáról van szó, ami mellet nem mehetek el szó nélkül. Szóval a mail:

HIHETETLEN HOGY MANAPSAG EZ MEGENDETT!!! KULDJETEK TOVABB MINEL TOBB EMBERNEK EZEKET A MEGDOBBENTO KEPEKET HOGY MEGALLITHASSUK OKET!!!!

HIHETETLEN DE SAJNOS MEGIS IGAZ HOGY MINDEN EVBEN MEGISMETLODIK EZ A BRUTALIS SZERTARTAS A FEROE SZIGETEKEN AMI DANIAHOZ TARTOZIK. DANIA, AMELYIK ORSZAGROL AZT GONDOLJUK HOGY EGY NAGYON FEJLETT ORSZAG, TAGJA AZ EUROPAI UNIONAK, MINDEN EVBEN MEGENGEDI HOGY MEGISMETLODJON EZ A MESZARLAS. MINDEZT A VERES MESZARLAST AZERT, MERT IGY „UNNEPLIK” A FIATAL FIUK FERFIVA VALASAT, AZ OBOLBE CSALOGATJAK A CALDERONI DELFINEKET AKIK NAGYON BARATSAGOS INTELLIGENS KIVANCSI ELOLENYEK ES UTANA HALOMRA OLIK OKET ES AMI MEG FELHABORITOBB HOGY AZ EMBEREK MEG EL IS MENNEK MEGNEZNI ES MINT A BARANYOK OTT ALLNAK ES VEGIGNEZIK HOGYAN OLIK MEG EZEKET A CSODALATOS ELOLENYEKET. HAT VAN AZ EMBERNEL NAGYOBB ALLAT??

KULDD EL EZT AZ EMAILT MINEL TOBB EMBERNEK ES SZEGYEN DANIANAKK!!!!!

Állítsuk meg a hülyeséget!

Kezdjük néhány alapvető tárgyi tévedéssel illetve pontosítással. Először is a képeken látható állatokat magyarul gömbölyűfejű delfinnek (ritkábban pilótabálnának) hívjuk. A gömbölyűfejű delfin (Globicephela melas) morfológiai szempontból a delfinek családjába tartozik, de életmódja, viselkedése inkább a bálnákéhoz hasonló, ami miatt a legtöbb nyelv bálnaként tartja számon: németül például Grindwal, Pilotwal, angolul pedig Pilot Whale. Hasonló okokból itt én is mint bálnát fogom kezelni. Másodszor, a szerencsétlen állatok nem valamiféle rituális férfivé avatásnak, hanem a Feröer (magyarul így írjuk) szigeteki hagyományos közösségi bálnavadászatnak esnek éppen áldozatul. A szöveg további tévedése, hogy mindezért a dán kormány felelős. Nem annyira második hazám, mint inkább az igazság védelmében fontos hangsúlyozni, hogy a Dániától 1300 km-re fekvő Feröer szigetek 1948 óta széleskörű, a hadügy és a külügy kivételével az élet minden területére kiterjedő önkormányzattal rendelkeznek, és a szigetcsoport az EU-nak sem tagja. Ebből kifolyólag a dán kormánynak körülbelül annyi közvetlen beleszólása van a helyi bálnavadászatba, mint mondjuk az angol királynőnek a kanadai fókavadászatba. Igaz, közvetett eszközöket alkalmazhatna a bálnák védelmében - de erről talán majd legközelebb. No de miről is van igazán szó?

Bálnavadászat késsel-villával

A hagyományos feröeri bálnavadászat (grindadráp) nagyjából így történik: Amikor egy halászhajó megpillant egy pilótabálna falkát, azonnal riasztja az adott település lakóit, akik mindent hátrahagyva, késekkel, horgokkal, bunkókkal felfegyverkezve a parton gyülekeznek, izgatott „Grind! Grind!” (bálna) kiáltásokat hallatva. E közben a halászhajók a part közeli sekély vízbe terelik a bálnákat (nem ritkán száznál is többet), ahol a lakosok a vízbe sietnek, és megkezdik a kaotikus mészárlást, mely vörösre festi a tengeröblöt. Ez ritkán tart tovább 15 percnél: csupán ennyi időbe telik, míg a szerencsétlen állatokat agyon- vagy félholtra sebzik, és a partra rángatják. Egy helyi törvény szerint a bálnákat csak egy méternél sekélyebb vízben szabad megtámadni, így azoknak, amelyek nem feneklenek meg, elvileg esélyük van a menekülésre. Ezeket üldözni sem szabad. Egy-egy szezonban (mely a nyári hónapokra korlátozódik, a bálnák migrációs szokásai miatt), átlagosan kb. 800 bálna leli halálát a szigetcsoport partjain. (Részletes statisztikák itt.)

Hagyománytisztelet?

A grindadráp ősi feröeri tradíció, gyökerei bizonyíthatóan a 10. századig nyúlnak vissza. A bálnavadászat a középkor folyamán a helyiek önellátásának egyik legfontosabb forrása volt (ne feledjük: arrafelé akkoriban tényleg nem nagyon volt mit enni), és még ma is a szigetlakók húsfogyasztásának negyedét fedezi. A technológiailag primitív, idegenek számára barbárnak ható mészárlási módszer is régebbi korok technikai viszonyait tükrözi.

Itt jön az említett email második súlyos tévedése: a grindadráp nem valamiféle rituális férfivé avatási szertartás, hanem jórészt egyszerű vadászat, annak minden rituális-ideológiai kellékével. A megszerzett bálnahúst szigorú szokásjog alapján osztják szét: a legnagyobb bálnát az állatokat először megpillantó hajó legénysége kapja, a többi húsból pedig a község minden lakója részesül, azok is, akik nem vettek részt a vadászatban. Így a képeken látható emberek nem egyszerű bámészkodók, hanem vagy a jussukra várnak, vagy pedig maguk is aktív vadászok. A vadászat ilyen kommunális formáinak természetesen identitásképző, a helyi közösséget összetartó szerepe is van. Ezt jelzi az is, hogy a grindadráp egy nagy közös bulival zárul, ahol kötelező jelleggel eléneklik a sok versszakból álló Grindevise-t, ami nagyjából a helyieknek a mostoha természet fölött aratott győzelmét hirdeti.

Az élelmezési szempontokon túl a legtöbb feröeri a bálnavadászatot annyira a helyi kultúra részének tekinti, mint mi a húsvéti locsolkodást vagy a disznótort, és ennek megfelelően szenvedélyesen védelmezi azt a kritikusokkal szemben. Érvelésüket a helyiek elsősorban két érvre alapozzák: a grindadráp-nak a helyi kultúrában játszott meghatározó szerepére, valamint arra, hogy a bálnavadászat ezen formája nem ellenkezik a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, melyek elismerik az őslakos népességek jogát a hagyományos vadászati formák alkalmazására. Magyarul arról van szó, hogyha mondjuk egy eszkimó ver agyon egy fókát, azért, hogy megegye (nagyrészt nyersen), a bőréből pedig kabátot varrjon, az minőségileg más, mintha kommerciális fókavadászok vernek agyon több százezer állatot, hogy prémjük a párizsi, londoni vagy budapesti divatüzletekbe kerüljön. Talán ebben tényleg van valami, bár a kritikusok rámutatnak, hogy a feröeri csak a definíció roppant liberális alkalmazásával tekinthető hagyományos őslakos társadalomnak.

Elszigetelt barbárság, avagy miért pont a bálnák?

Aki eddig eljutott, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a grindadráp egyik legelkötelezettebb hívének írását olvassa. Erről persze koránt sincs szó. A képek engem is felkavarnak, és minden tőlem telhetőt megtennék azért, hogy minderre ne vagy ne így kerüljön sor - de nekem ez az egész nem csak a bálnákról szól.

Az első dolog, ami ezzel kapcsolatban bosszant, az a szöveg érvelése. Ez azt sugallja, hogy a bálnák („delfinek”) megölése azért helytelen és barbár, mert „barátságos, intelligens és kíváncsi" élőlényekről van szó. No de mi van a barátságtalan, ostoba, közönyös, ronda és haszontalan állatokkal, amik csak úgy vannak, a nélkül, hogy szórakoztatnának, gyönyörködtetnének vagy lenyűgöznének bennünket? E szerint a gondolatmenet szerint egy panda élete értékesebb, mint mondjuk egy hiénáé, egy gólyáé többet ér, mint egy varjúé. Ennek talán még lenne is valami értelme a fajok szintjén, amennyiben egy veszélyeztetett, kihalás szélén tántorgó faj valóban több védelmet, gondoskodást igényel, de az egyes egyedek szintjén az érvelés értelmét veszti. Egy megkínzott állat szenvedése nem függ össze azzal, hogy mennyire intelligens vagy kíváncsi. A mi konkrét esetünkre visszatérve: bár tagadhatatlan, hogy a grindadráp az egyes bálnák számára a halál különösen kegyetlen, fájdalmas módja, a pilótabálnát mint fajt azonban nem fenyegeti. Az ugyanis azon kevés bálnafaj egyike, amelynek állománya viszonylag stabil, és nem szerepel a védelemre szoruló fajok listáján.

Egy további ok, ami írásra ragadott az a szöveg szelektivitása. Én a magam részéről nem látok lényegi különbséget a grindaráp és mondjuk a modern csirke- és sertésfarmok vagy vágóhidak gyakorlata között, hogy a bikaviadalt vagy a magyarországi énekesmadarak között az olasz vadászok által végzett rendszeres mészárlásokat ne is említsük. Sőt azt hiszem, hogy egy átlagos magyar vagy dán sertésfarmon „elő” sertés, ha tehetné, boldogan cserélne egy pilótabálnával, amely egész életét szabadon, a neki legjobban megfelelő módon élhette le. Engem a fenti képek leginkább azokra a falusi disznóvágásokra emlékeztetnek, amiknek magam is vonakodó részese voltam. Magyarul, azt hiszem, ideje megértenünk, hogy az emberi faj létezése elkerülhetetlenül együtt jár számtalan állat szenvedésével és halálával, és ebből a problémakomplexumból véletlenszerűen kiragadni egy-egy látványos, de elszigetelt példát nemcsak értelmetlen, hanem veszélyes is:. Sokakban azt a benyomást keltheti, hogy csupán a pilótabálnák (és még egy-két "divatos" állatfaj) szenvednek.

Mindezzel akár le is zárhatnánk a dolgot, ha a grindadráp ügyében nem történt volna újabban egy sokak számára váratlan fejlemény.

Csattanó – totális metál

A dán média ezen a héten számolt be róla, hogy a feröeri egészségügyi hatóság a leghatározottabban ajánlja a lakosságnak, hogy teljesen hagyjon fel a pilótabálnák húsának fogyasztásával. A helyi kormány ezen ajánlás alapján pedig a grindardráp teljes betiltását fontolgatja. Mielőtt bárki is a felett kezdene el örvendezni, hogy a feröeriek végre megsajnálták a bálnákat, fontos leszögezni, hogy koránt sem erről van szó. Több kutatás is kimutatta, hogy a tengerek elszennyeződése miatt a bálnák húsa manapság annyi egészségre káros anyagot (elsősorban nehézfémeket és PCB-t) tartalmaz, hogy annak fogyasztása már kis mennyiségben is komoly rizikóforrás. Különösen a Parkinson kór, a magas vérnyomás és az érelmeszesedés hozható összefüggésbe a bálnaevéssel.

Lehet tehát, hogy a képeken szereplő állatok a feröeri bálnavadászat utolsó áldozatai közé tartoznak. Az azonban, hogy a pilótabálna és a többi tengeri állatfaj boldogabb jövő elé néz-e, erősen kétséges.

Állatkertben

Vasárnap életében először elvittük Trisztánt az állatkertbe. Nekünk szülőként persze a legérdekesebb az ő reakciója volt. Mint hasonló helyzetekben általában, ezúttal is teljesen elkomolyodott, csak ült a babakocsiban, és figyelt. Semmi különösebb jelét nem mutatta az izgalomnak vagy az érdeklődésnek, pedig minden állat csúcsformában volt.

Anna, a veterán orangután (aki éppen egy komoly hasműtét után lábadozik) pont az orrunk előtt produkálta magát (fénykép), a csimpánzkölykök vadul kergetőztek, a jegesmedvék halásztak, a pingvinek pedig éppen tízóraiztak. Trisztán mindezt halálos közönnyel szemlélte, egészen addig, míg meg nem jelent a színen egy jellegtelen, jobb napokat látott kóbor macska. Ez a fejlemény viszont annyira felajzotta fiunkat, hogy hangos kurjongatásba kezdett, és majdnem kiugrott a kocsiból.

Pont ez az egyik dolog, ami nekem annyira fantasztikus az apaságban: az ember sosem lehet teljesen biztos benne, hogy egy teljesen új helyzetben hogy fog reagálni a gyerek. Egy hasonló esetnek szombaton is tanúi voltunk. Kikocsiztunk a város széli irdatlan játékboltba, és hosszas keresgélés után megvettük a két legkiválóbb, fejlesztő hatású, újrafelhasználható anyagból készült, gyermek- és környezetbarát játékot amit az emberi civilizáció (=Kínai Népköztársaság) valaha is produkált. Kifelé menet Ane még bedobott a kosárba egy olcsó, műanyag játéktelefont. Hazaérkezésünk óta Trisztán persze folyamatosan telefonál (sajnos csörög is a telefon, sőt foglalt hangot is tud adni). A szuperjátékokkal pedig csak én játszom, igaz, nem hiába: az alapszíneket már egészen jó arányban ismerem fel.

No de vissza az állatokhoz. Trisztánnak volt szerencséje a kecskék közé is ellátogatni, ahol majdnem lecibálta egy gida fülét. Ez azért megy neki olyan jól, mert rendszeresen gyakorol rajtam (de érdekes módon sosem Anen; őt csak harapdálja). Legalább a szerencsétlen kecske nem viselt szemüveget.

A kiruccanás végén ellátogattunk a kantinba is, ahol meglepően szörnyű ételek között lehet válogatni. A tulajdonosnak sikerült ötvöznie a modern amerikai és a hagyományos dán krumpli-hús-szósz gasztronómia legsilányabb elemeit. Mindez Trisztánt persze legkevésbé zavarta. Ő nagy lelkesedéssel nyomta be Ane sültkrumplijának a felét.

Madárvilág Sóstón

Újra a Sóstói erdőről, ezúttal ornitológiai szempontból. Juhász Tibor barátom vendégcikke saját, a Sóstói erdőben készült fényképeivel.

A Zsolt legutóbbi cikkében leírt tölgyesek az utolsó jégkorszak óta jöttek létre és lettek, több formában is az egyik biológiailag legdiverzebb élőhelyek Európa-szerte. Jellemzően a jobb klimatikus és talaj viszonyok mellett alakultak ki, ami gazdag fás és lágyszárú növénytársulást tesz lehetővé, hasonlóan gazdag faunával. A táplálékbázisként meghatározó összetett cserjeszint és az arra épülő változatos rovarvilág az alapja a felsőbbrendű állatok gazdagságának. A gerincesek közül a legszembetűnőbbek és legkönnyebben megfigyelhetőek a madarak.

Az erdőben élő, illetve átvonuló és itt telelő madárfajok, (talán a varjú kivételével, amelyik csak hálni jár ide), mind az őshonos fafajokkal asszociál. Így a telepített vörös tölgyesesek és akácosok teljesen kihaltak, ami annak tudható be, hogy ezen jövevényfajok rendkívül szegények rovarban, ami az énekesmadarak egyik fő tápláléka, még a magevőké is költési időben. A Sóstói erdő tölgyesei és elegyes tölgyesei ezzel szemben viszonylag gazdag madárvilággal bírnak. Ezért aztán a madarak jelenléte, illetve hiánya alapján a varjakat biztosan felismerő laikus is meg tudja különböztetni az erdő őshonos részeit az idegen fajokkal telepítettektől. Míg az előbbiek télen-nyáron énekes madarak hangjától zajosak, a telepített erdőrészekben kísérteties csend honol, kivéve a téli időszakot, amikor a fákban nem válogatós varjak fülsiketítő lármája visszhangzik mindenütt, ahol elég magas az állomány.

A tölgyesekben gyakorlatilag az összes gyakori, kistestű karakterfaj megtalálható, ami ezekre az erdőkre jellemző, kivéve persze az igazi ritkaságokat. Így az erdőben honos, illetve rendszeresen átvonul vagy telel többféle cinegefaj (szén-, barát-, kék-, néha fenyves-) és az őszapó, csuszka, rövidkarmú fakusz, sárgafejű királyka, vörösbegy, ökörszem, erdei és fenyőpinty, poszáták (kerti, kis, karvaly-, barát-), füzikék, (csilpcsalp-, sisegő, fitisz), kerti geze, légykapók (örvös, kormos, szürke), tengelic, zöldike, csicsörke, meggyvágó, csonttollú, süvöltő, fülemüle, harkályok (kis és nagy fakopáncs, zöld, ritkán szürke küllő, fekete harkály, nyaktekercs), sárgarigó, gyurgyalag, tövisszúró gébics, rigók (fekete, énekes, lép-, fenyő- és szőlő-), búbosbanka, kakukk, házi és mezei veréb, szajkó, egerészölyv, karvaly és héja, lappantyú, kuvik, macskabagoly, erdei fülesbagoly, seregély, örvös galamb, vadgerle, és télen sok ezer vetési varjú és csóka, de ide járnak vadászni a lakótelepi sarlós fecskék is. Ezek jellemzően a már beállt, aljnövényzetben gazdag erdőket kedvelik, így az új telepítések, kevés kivétellel (verebek) nem jelentenek igazi élőhelyet, bár az ökörszem különösen szereti a tarvágott részeken felhalmozott tuskó- és gyökérhegyeket.


Az emlősök elterjedését, hasonlóan a nagyobb, háborítatlan területeket igénylő madarakhoz limitálja a terület mérete, annak ökológiai állapota, az emberi zavarás mértéke. A Sóstói erdőben emlősökkel ritkán lehet találkozni, pedig számos faj él itt: vakondok, sün, róka, őz, mezei nyúl, és számos kisebb rágcsáló faj (ezek, jobbára elütve láthatóak az ösvényen), valamint denevérek. Ezek a fajok is, talán nem túl meglepő módon az őshonos tölgyeseket preferálják.


Képek: 1: kékcinege; 2: fekete harkály; 3: szajkó; 4: barátcinege