Gyerekszoba

Hosszas hezitálás után végre rászántuk magunkat, és átrendeztük a lakást. Elég nagy meló volt, majdnem két napba telt, de szerencsére Trisztán sokat segített, főleg az új könyvespolc összeállításában:

A régi hálószobánkból gyerekszoba lett, és Trisztán már ki is próbálta, milyen egyedül aludni. Nagyon jól ment neki, ami Ane szerint arra utal, hogy mégsem élvezte annyira a horkolásomat, mint gondoltam. Szerintem inkább az alapos portalanítás meg a nehéz fizikai munka segített.

Mindez persze további, földcsuszamlásszerű változásokat idézett elő a lakás többi részében. A középső szoba, ami eddig leginkább mint dolgozószoba és vendégszoba szerepelt, mostantól főleg hálószobaként szolgál.

Ez azt is jelenti, hogy a vendégeknek ezután nem itt (lásd a fenti megjegyzést a horkolásról), hanem a nappaliban fogunk szállást biztosítani. Mégpedig egy viszonylag új (és roppant piros) kihúzható heverőn, amit Paula barátomtól örököltünk, aki sok év után a napokban települt vissza Finnországba. Mi már leteszteltük (a heverőt), és még kényelmesebbnek találtuk, mint a korábbit (ami hamarosan az Orsi lakását fogja díszíteni). Úgyhogy készen állunk az első vendégre az „új” lakásban. Ez nagy valószínűséggel anyukám lesz, aki októberben hősies elszántsággal rövid időn belül harmadszor repül Dániába.

Más: Trisztánnak már négy foga van, és az elmúlt három napban megtanult felállni, mindenféle stabil és kevésbé stabil berendezési tárgyak segítségével. Mivel az egyensúlyozása még kicsit kevésbé látványos, (vagy sokkal látványosabb, ízlés szerint), egy pár hetes izgalmi időszaknak nézünk elébe, rengeteg kék-zöld folttal.

Gyermekvállalás Dániában

Trisztán születése óta sokan kérdezték, hogy milyenek Dániában a gyerekvállalás körülményei. Nos, itt egy rövid összefoglaló.

Édes otthon

A dán törvények a gyerek születése előtt 4 hét szabadságot biztosítanak minden kismamának. Szülés után az anyának 14 hét, az apának pedig 2 hét szülési szabadság (barselsorlov) jár. Ennek lejárta után kezdődik a 32 hét szülői szabadság (forælderorlov), ami tetszés szerint osztható meg a két szülő között. Például mindketten választhatnak 16 hetet (amit vagy együtt, vagy egymást követve töltenek otthon), de gyakran csak az egyik szülő, (általában az anya), marad otthon. A statisztikák azt mutatják, hogy egy átlagos dán apa 3,4 hetet, míg egy anya 42,3 hetet tölt otthon a gyerekkel. Sokan ezt az aránytalanságot igazságtalannak érzik, és az utóbbi időben fellángolt a vita arról, hogy hogyan lehetne az apák számára vonzóbbá tenni a szülői szabadságot. Erről többet majd a legközelebbi bejegyzésben.

A szülőknek joguk van arra is, hogy a 32 heti szülői szabadságból egy 8 és 13 hét közötti időszakot későbbre tartalékoljanak – de legfeljebb a gyerek 9 éves koráig. Örökbefogadás illetve ikerszülés esetén is a fenti rendszer érvényes, azaz ikrek után nem jár hosszabb szülői szabadság. Röviden:

• 4 hét az anyának szülés előtt
• 2 hét az apának szülés után, melyet az első 14 hétben kell kivennie
• 14 hét az anyának szülés után (ebből az első két hét kötelező, a többi választható)
• 32 hét megosztható a két szülő között

Összesen tehát majdnem egy évet tölthetnek otthon a szülők. Erre az időszakra a törvény heti bruttó 3515 korona (kb. 110 000 Ft) GYES-t biztosít. Ha a szülök még tanulnak, akkor az anya 12 hónapi, az apa pedig 6 hónapi extra állami ösztöndíjat kap, vagyis ennyivel hosszabbodik meg a tanulmányi időszak.

Mindez csak a törvényi minimum, mert sok esetben a munkaszerződés jóval kedvezőbb viszonyokat biztosít a gyermekvállalásra. Ez általában hosszabb otthonlétet és / vagy annak egy részére teljes fizetést jelent. Ane például már a szülés előtt 8 héttel szabadságra mehetett, és 24 hétig teljes fizetést kapott. De bármilyen kedvező is a munkaszerződés, az csak egészen kivételes esetben fordul elő, hogy a szülő a gyerek egy éves kora után is otthon maradhat.

Anyák karrierrel

Mindez persze azzal jár, hogy a legtöbb dán gyerek 6-8 hónapos korában elkezdi a bölcsődet, illetve a gyermekmegőrzés valamilyen alternatív formáját. Ez sok magyarnak brutálisan korainak tűnhet, de a dán családok túlnyomó többségének nem jelent problémát. Egyrészt a legtöbb intézmény igen magas színvonalú, másrészt Dániában a világon az egyik legmagasabb a női foglalkoztatottság (72 %), és a társadalmi elvárás a nőket kifejezetten ösztönzi a munkavállalásra. Ez különösen igaz a jelenlegi gazdasági helyzetben; gyakorlatilag teljes a foglalkoztatottság, és sok területen, elsősorban a tipikus női szakmákban komoly munkaerőhiány van. Harmadrészt az uralkodó pedagógiai szemlélet az, hogy egyéves kor után a gyerekeknek már szüksége van rendszeres kortárs kapcsolatra, amit leginkább a bölcsőde tud biztosítani. Persze az ilyesmit nem árt fenntartásokkal kezelni, hiszen a mindenkori pedagógiai elméletek hajlamosak az adott politikai rendszer döntéseit támasztani alá, de a dologban lehet valami, ha belegondolunk, hogy Trisztánt már most is mennyire érdeklik a többi gyerekek, és milyen szívesen játszik -ha még nem is velük, de már mellettük.

Érdekes módon a nők nagyarányú foglalkoztatottsága nyugat-európai mércével mérve magas születési aránnyal párosul (1.8 gyerek /nő, az EU 1.5-ös átlagához képest). Ez megintcsak a jól fejlett ellátási rendszert dícséri.

Bölcsiben

A gyermekmegőrzésre visszatérve: annak három legtipikusabb formája (1) a hagyományos bölcsőde, (2) a magán- illetve önkormányzati gyermekmegőrzés, illetve (3) egy dada alkalmazása. A második forma azt jelenti, hogy egy, a helyi önkormányzat által jóváhagyott nő otthon a saját lakásában vigyáz 3-4 gyerekre. Mindez intézményesített és szabályozott, például az önkormányzat rendszeresen ellenőrzi, hogy a lakás megfelel-e a higiéniai és biztonsági követelményeknek. A bölcsődék nem olcsók, ami sok családot arra késztet, hogy dadát keressenek. Ezek általában fiatal, 17-21 év közötti lányok, általában minden különösebb tapasztalat nélkül, akik egy évre szoktak szerződni. Általában nem laknak a családdal.

Mi a magunk részérol ez utóbbi megoldást kizártuk, de azt még nem tudjuk, hogy Trisztán állami bölcsődében vagy egy magánszemélynél kap-e helyet november 1-től, amikor Ane visszamegy dolgozni.

Trisztán 8 hónapos

Trisztán ma volt nyolc hónapos, és gondoltuk, ez jó alkalom egy rövid helyzetjelentésre. A legutóbbi méréskor, kb. 2 hete 10 kiló volt, ami nem csoda, hiszen rengeteget eszik. Újabban naponta négyszer kap rendes ételt, azon kívül háromszor szopik. Kedvence a krumplipüré, amiből hihetetlen mennyiséget fogyaszt, de nagyon szereti a gyümölcsöt és a fekete dán rozskenyeret is.

Trisztán értelmi és motorikus fejlődése kicsivel meghaladja az átlagot, legalábbis szülei szerint. Több olyan dolgot tud már, amit általában egyéves korra sajátítanak el a gyerekek: tud önállóan enni kézzel, ha az étel megfelelő méretűre van vágva, pohárból inni, követi az elrejtett tárgyakat, reagál a nevére, illetve a „nem”-re (az utóbbira úgy, hogy még lelkesebben csinálja, amit nem lenne szabad). E mellett nagy távolságokat tesz meg hason, útközben legyűrve különféle akadályokat. Önállóan ülni már hetek óta tud, és segítséggel ügyesen áll és ugrál is. Pár hete pedig egyre gyakrabban utánoz hangokat, mozdulatokat, elsősorban ha integetnek neki.

A nyelvi fejlődése, amennyire meg tudom ítélni, az átlagos tartományon belül van. Már jó ideje produkálja az ilyenkor szokásos két- és háromszótagos hangsorokat (ba-ba, ma-ma stb.), és érzelmeit, hangulatát egyre inkább hangképzéssel fejezi ki. Egyértelműen meg tudja különböztetni a három nyelvet, amit naponta hall, és reagál rá, ha én nem magyarul, hanem angolul vagy dánul beszélek a jelenlétében.

Trisztánnak van már két foga (ezek szinte észrevétlenül bújtak elő), és legalább további kettő készülőben. Talán ennek tudható be, hogy vagy három hete nagyon gyakran riad fel éjszaka. Ehhez korábban nem voltunk hozzászokva, így Ane és én is elég nehezen viseljük. Trisztán az egyetlen, akit nem különösebben zavar a dolog; ő szinte mindig jókedvű. Nagyon szereti a társaságot, és mindent, ami új, bár az utóbbi időben elkezdett kissé tartani az idegenektől, ami persze természetes ebben a korban.

Valamennyi kép ma készült. Lásd még a mellékelt videókat.

Szellemvasút

Múlt csütörtök reggel kellemes meglepetés érte az aalborgi pályaudvaron vonatra várakozókat. A jól megszokott öreg IC3-as vonat helyett egy vadonatúj IC4-es szerelvény gördült be a vágányra, hogy 9 óra előtt röviddel megkezdje első menetrend szerinti útját Koppenhága felé. Ez a hír persze a vonatok szerelmesein kívül elsősorban azokat hozza tűzbe, akik, mint jómagam is, életük jelentős részét a lestrapált, elkoszolódott IC3-asokon töltik, de a dán vonatbeszerzés kálváriája másoknak is érdekes lehet; talán árnyalja majd a skandináv hatékonyságról esetleg kialakult képet.


Ahol éveket késnek a vonatok

A botrányoktól színes, sok tekintetben a Combino villamosokéra emlékeztető történet 2000 decemberéiben kezdődött. Ekkor kötött a dán állami vasúttársaság (DSB) 83 dízelvonat szállítására szóló szerződést az olasz Ansaldo Breda céggel, összesen 5 milliárd korona (kb. 170 milliárd forint) értékben. A szerződés szerint az első vonatnak 2003 áprilisában, az utolsónak pedig 2006 végéig kellett volna forgalomba állnia – ám az első szerelvény múlt heti megjelenéséig az új vonatoknak színét sem lehetett látni.

Az olasz cég kezdettől késlekedett a szállításokkal. Szerintük a problémák fő oka, hogy a dán cég nem egy már kipróbált, létező terméket, hanem egyedileg tervezett, speciálisan a dán igényeknek megfelelő vonatokat akart. (Hogy pontosan mint takarnak a speciális dán igények, illetve hogy a nem túl extrém topográfiával és klímával megáldott Dániában miért ne felelne meg egy máshol már bevált vonattípus, arra senki nem adott magyarázatot). A dánok ezzel szemben elsősorban az olasz cég kaotikus viszonyait és általános alkalmatlanságát okolják a késedelemért.

Amikor végül az első vonatok tavaly, majdnem négy év késéssel végre megkezdhették próbaútjukat a dán síneken, a meglepetéseknek koránt sem volt vége. Egymás után kerültek felszínre a kisebb-nagyobb műszaki hiányosságok; előbb a fékek nem működtek megfelelően, majd egyes alkatrészek kezdtek a vártnál jóval rohamosabban rozsdásodni, végül pedig kiderült, hogy a kipufogórendszer egy kivitelezési hiba folytán a kipufogógázok egy részét az utastérbe vezeti.

Mindez persze tovább késlelteti az üzembe helyezést, így a mai napig a hatóságok csupán egyetlen vonatot találtak alkalmasnak a menetrend szerinti forgalomra. Hogy ne csak az olaszok égjenek, menet közben kiderült, hogy a DSB-nél a szerződés megkötésekor senkinek nem tűnt fel, hogy az új vonatok jóval hosszabbak lesznek a jelenleg futóknál. Ez azzal jár, hogy az IC4-esek számos állomáson egyszerűen le fognak lógni a peronokról. Az egyetlen megoldás a peronok meghosszabbítása, ami persze nem kis összegre rúg.

A történet további iróniája, hogy a késés miatt a „vadonatúj” szerelvények máris elavultak, legalábbis ami a környezetvédelmi előírásokat illeti. A vonatok Iveco dízelmotorjai sokkal jobban szennyezik a környezetet, mint azt a legújabb EU előírások a hasonló motorokkal felszerelt buszoknak vagy kamionoknak megengedik.

Dízel vagy villany?

A sorozatos késések és a belőlük fakadó botrányok arra késztették a DSB-t, hogy ultimátumot adjon a gyártó cégnek: vagy 2009 májusáig leszállít és forgalomba állít 14 szerelvényt, vagy a DSB felmondja a szerződést. Mindeközben feléledt a a régi vita a dízel- illetve a villamos technológia támogatói között. Az utóbbiak rámutatnak, hogy a 90-es évek közepén leállított villamosítási program újraindítása számos előnnyel járna.

Egyrészt az üzemanyagárok jelentős emelkedése miatt a dízelvonatok már korántsem olyan gazdaságosak, mint amikor a döntés született. Ellenkezőleg: nemzetközi tapasztalatok szerint egy villanymozdony üzemeltetési költsége hosszabb távon csak 70%-a egy dízelmozdonyénak. Másrészt a villamosítás lehetővé tenné a dán vasúthálózat jobb integrálását a svéd- illetve német hálózattal. Mivel jelenleg az ország hálózatának mindössze 31%-a villamosított (ezzel Dánia az európai mezőny végén kullog), jelenleg a német vonatok képtelenek mozdonycsere nélkül Århusba vagy Aalborgba eljutni A villamosítás melletti további érv, hogy az megnyitná az utat a szupergyors vonatok dániai megjelenése felé. Jelenleg az Aalborg és Koppenhága közötti mintegy 400 km-t 4 és fél óra alatt teszik meg a vonatok, és ez az idő az IC4-esek esetleges forgalomba állításával sem rövidül majd le lényegesen. Egy villanymeghajtású modern vonat ezzel szemben legalább egy órát lefaraghatna a menetidőből. Végső érvként szerepel még, hogy mivel az Európában gyártott legtöbb modern vonat villamos alapú, a nagyobb választék lehetővé tenné egy már létező, jól bejáratott és egyúttal olcsóbb technológia megvásárlását.

A villamosítással szembeni legfontosabb ellenérv, hogy az mintegy 1.5 milliárd koronával terhelné meg a recesszió felé tartó államkasszát, valamint hogy további négy évvel tolná ki az új vonatok megjelenését. Mivel ennyi időt a kiöregedett IC3-asok nem bírnának ki, a DSB-nek áthidaló jelleggel dízelvonatokat kellene bérelnie, ami persze meglehetősen költséges megoldás lenne.

Amíg a vita eldől, illetve kiderül, az Ansaldo-Breda képes-e egyáltalán a szerződés teljesítésére, az a néhány utas, akinek van szerencséje az új vonaton utazni, jó benyomásokkal száll le róla. Sokan dicsérik a tágasabb utasteret, a szélesebb üléseket, valamint hogy az új vonat jobban megfelel a gyerekkel utazók, illetve fogyatékkal élők igényeinek. Én a magam részéről persze annak örülnék leginkább, ha az Aalborg - Århus közötti 80 perces menetidő mondjuk egy fél órával csökkenne – de erre az elkövetkező 5 évben aligha van remény.

A képek a DSB honlapjáról származnak.

Egy templom utolsó napjai

Tegnap este Orsival búcsút vettem egyik kedvenc dániai kirándulóhelyemtől, Mårup templomától. Az egyszerű, 1200-1250 között épült későromán stílusú téglatemplom gyönyörű környezetben fekszik Aalborgtól északnyugatra, a szó legszorosabb értelmében a tengerparton. Az 1700-as évek vége felé az épület még 450-méterre feküdt a tengertől, mára azonban a part eróziója miatt csak pár lépés választja el attól, hogy a mélybe zuhanjon. A partvonal pusztulása felgyorsulni látszik; a tenger legutóbbi, áprilisi ottjártam óta is szemmel láthatóan közelebb hatolt. A templomot körülvevő régi, festőien rendezetlen temető nagy része már eltűnt, bár a 226 angol tengerészt rejtő közös sír megvan még. Ők a The Crescent nevű angol fregatt 1808 decemberi tragédiájában fulladtak a tengerbe az itteni partok előtt. A hajó hatalmas horgonya is ott áll még az elhagyatott épület előtt.

A templom sorsát évtizedekig bizonytalanság övezte. 1928-ra kiderült, hogy a futóhomok, illetve az erózió megállíthatatlan. Ekkor az egyházközség új templomot építtetett a közeli faluban, és a mårupi templomot ezután már csak elvétve használták. 1998-ban végleg kiürítik, berendezését a Nemzeti Múzeumba szállítják. Az utolsó istentiszteletet 2008 március 24-én, Húsvétkor tartották itt. A templom további sorsával kapcsolatos heves vitákban három lehetséges stratégia bontakozott ki: (1) a partvonal megerősítése, ezáltal a templom megmentése, (2) az épület áthelyezése, illetve (3) a sorsára hagyása. Sokáig úgy tűnt, hogy az utolsó (legolcsóbb) megoldás győzedelmeskedik, ám az utolsó pillanatban a hatóságok úgy döntöttek, elbontják a templomot, és részeit a majdani esetleges újraépítés reményében szakszerűen megőrzik. Még ha sikerül is az újjáépítésre pénzt és helyszínt találni, az persze már egy egészen más templom lesz, távol a vad, kietlenen, szélfútta nyugati parttól, aminek vonzerejét jórészt köszönhette. Mivel a bontás a nyári szünet után megindul, Mårup temploma eredeti szépségben már csak néhány hétig látható.

Nyárliget fölött az ég

Könyvajánló

Csabai László: A hiéna reggelije

Van már Korzónk (ha nem is Duna-parti), van Sparunk, Tescónk, Metrónk (persze ez sem pont olyan, mint a pesti vagy a párizsi), új könyvtárunk, sőt a Művelődési Központ is áll még, azaz felülről nézvést szépen fejlődik a város. De régóta motoszkál bennem az érzés, hogy valami nagyon fontos hiányzik Nyíregyházáról. Hogy pontosan mi is ez a valami, az barátom, Csabai László elbeszéléseinek olvasása közben esett le. Hirtelen rájöttem, hogy Nyíregyházának igazán nem újabb és újabb bevásárlóközpontokra, beton-köbméterekre van szüksége, hanem arra, hogy jöjjön végre valaki, hogy „megírja”, és ezáltal mintegy szellemi értelemben is megteremtse e várost. Minden magára valamit is adó város kineveli ugyanis a maga íróit, költőit, festőit vagy éppen filmrendezőit. Gondoljunk csak bele, mivé lenne Budapest Krúdy, Kassa Márai, Róma Fellini, Helsinki Kaurismäki, illetve Berlin Wenders vagy Isherwood nélkül. Ezek a művészek aztán viszonzásul megalkotják műveiket, amelyekben a helyszín, a Város kitör a kulisszasorsból, és a mű központi, a tulajdonképpeni történettel egyenrangú szereplőjévé válik.

Így válik A hiéna reggelije elbeszéléseiben is Nyíregyháza (az írásokban Nyárliget), háttérnél jóval többé. Utcái, terei, házai nem illusztrálják, hanem maguk szülik, teremtik a történeteket, melyek így válnak hamisítatlanul nyíregyházivá. E történetek a város életének rejtett mélységeibe vezetnek el, egy olyan valóságba, amelynek létezéséről eddig legfeljebb sejtéseink lehettek. Csabai írásaiból megtudjuk például, hogy a várost szektorokra osztották fel az utcáit járó, klubba tömörült vámpírok; hogy a város egyik régi polgárházában évszázadokon át félig titkos tánciskola működött, egy, a napóleoni háborúkban elhunyt, majd röviddel ezután városunkba települt flamand úrhölgy vezetésével; valamint hogy a város egyik középiskolájában Matthäuser, a szadista matematikatanár unalmában izlandi nyelven ad elő. Kiderül az is, hogy Sóstóra igenis jár még a villamos, és hogy álmaink asszonya a Damjanich laktanya romjai és a salakmotorpálya mögött, egy takaros, rendezett városrész egyik üvegfalú házában vár reánk.

A kötet legjobban sikerült írásai (A legyőzött, A szőnyeg, Emlékek a Graskovics házról) fantasztikus hangulatot teremtenek. Csabai legfőbb erőssége az apró részletek pontos, képszerű, magával ragadó leírása. Mindezek nyomán az olvasó szinte ellenállhatatlan késztetést érez, hogy azonnal felkerekedjen, és végigjárja a kötetben leírt helyszíneket, magába szívja a sok, mások által figyelemre sem méltatott benyomást, amelyek az élet igazi lényegét jelentik. Mint azt például A diák című elbeszélés címszereplő teszi, aki ablakokon belesve, kerítések mögé nézve kameraként rögzíti a mindennapok rendkívüliségét:

„Miket látott? Látott egy fiatal anyát, aki hófehér ingben, hajában kék matrózszalaggal egyszerre két gyermeket szoptatott, a harmadikat lábával ringatta, a negyediknek pedig mesét mondott; látott péntek esti gyertyagyújtást, mikor a meleg, opálos fény olyan cukormázzal vonja be a kerek asztalra fölhalmozott szín- illat- és formaorgiával kápráztató sok finomságot, hogy szentségtörésnek tűnik azokat elfogyasztani; látott egy öregasszonyt, aki macskáját hol testre szabott frakkba, hol gyermekruhába öltöztette, majd miután elringatta, lefektette a macskaágyba; ismerte az idős városházi tanácsos fiatal feleségét, aki az év minden napján, reggeltől estig csak takarított és takarított; és egy másik fiatalasszonyt, aki patikamérleggel állapította meg, hány papírvékonyra vágott almaszeletet ehet meg aznap – de mielőtt enni kezdené, biztos ami biztos, még egyszer leméri, nem tévedett-e, aztán nekiül... s újból elbizonytalanodik... és ez így megy tucatszor; […] megleste a szikvízkészítőt, amint esténként az udvarán egy kaszával vakondra vadászott … és látott egy fiatal lányt, aki egy diófa alatt mosolyogva olvasott...”

Ez a részlet a Berlin fölött az ég (Wim Wenders) egyik leglíraibb jelenetére emlékeztet, amelyben Damiel and Cassiel, a két angyal esténként összeül, és megosztja egymással aznapi élményeit, benyomásait. És ezzel a filmes és irodalmi párhuzamok koránt sem érnek véget. A vámpír Krasnyói Kázmér házának, kertjének leírása bármelyik Csáth Géza novellában is megállná a helyét, míg A szabadság árá-nak egyes részei akár Szerb Antal tollából is születhettek volna.

A leírások színességével és a nyelv kiforrott eleganciájával szemben Csabai párbeszédei és történetfonása helyenként az írói pályakezdés nehézségeit tükrözik. A kötet kevésbé sikerült darabjai egy jól kiszámítható rendezési elvet követnek: a realistán induló történet néhány oldal után szürreális, már-már tudományos-fantasztikus fordulatot vesz - és ezáltal sokat veszít érdekességéből. Mintha a szerző úgy érezné, tévesen, hogy folyamatosan bizonyítania kell, illetve nem bízna benne, hogy egy jól megírt „hétköznapi” történet elegendő lehet az olvasó figyelmének megtartására.

A másik probléma némelyik írás túl kézenfekvő, már-már didaktikusan leplezetlen erkölcsi-gondolati mondanivalója. Példa erre A legyőzött, amelyben a szabad, öntörvényű művészsors kerül konfliktusba a korlátolt, fantáziátlan iparos-mentalitással. A Hold hozza a szerelmedet pedig arra tanít, hogy ne az elérhetetlen távolban, hanem otthon, közvetlen környezetünkben keressük a boldogságot. Ezen írások sokat nyernének a tanúlság árnyaltabb megformálásától; ha az olvasó nem tálcán felkínálva kapná az üzenetet, hanem meg kellene dolgoznia a megfejtésért.

Mindezek ellenére (vagy miatt) A hiéna reggelije egy ígéretesen formálódó, remélhetően egykor jelentőssé váló író megkapó korai próbálkozásaiba enged bepillantást – egy olyan íróéba, aki méltónak ígérkezik varázslatos városunkhoz.

Csabai László: A hiéna reggelije - Elbeszélések.

Kapható a jobb nyíregyházi könyvesboltokban, illet az interneten itt.