Erdősirató

Amikor októberben otthon jártam, szomorúan tapasztaltam, hogy a Tölgyes csárda körül a Nyíregyházi Városüzemeltető és Vagyonkezelő KHT elszántan írtja a Sóstói erdő öreg fáit. Elsősorban a 100 év körüli kocsányos tölgyek esnek áldozatul a ritkításnak, a kihelyezett tájékoztató tábla szerint biztonsági okokból. A tábláról azt is megtudjuk, hogy a kivágott fák helyére hamarosan újakat telepítenek, ám arról nincs szó, hogy milyen fajok veszik majd át a kocsányos tölgyek helyét. A közelmúlt erdőgazdálkodási gyakorlatából kiindulva azonban nem alaptalan a gyanú, hogy az érintett területen hamarosan tájidegen, sorokba telepített fák között sétálhatunk.

Mindez azért különösen nagy kár, mert a Sóstói erdő a Nyírség nagy részét egykor borító ősi homoki tölgyesek egyik legszebb maradványa. Ezek az erdők még 19. században is viszonylag gyakoriak voltak a környéken, mára azonban csak foltokban maradtak meg. A Sóstói erdő egy észak-déli irányú dombháton helyezkedik el. Különlegessége, hogy a más homoki tölgyesekhez hasonlóan együttesen fordulnak elő benne a hegységekből ismert, zártabb erdőket kedvelő, és a keleti pusztákra jellemző fajok. Ezek a Sóstói erdőben három erdőtípust alkotnak: a gyöngyvirágos tölgyest, a keményfás ligeterdőt és a pusztai tölgyest.

Sajnos az utóbbi évtizedekben az erdő állapota nagyon leromlott, területe pedig folyamatosan csökken. A Sóstói erdő sosem volt nagy, de mára az eredeti kb. 600 hektárból csupán 360 maradt. A Tanárképző Főiskola, majd a "milliomosnegyed" építése jelentős területeket szakított ki az erdőből, amely 20. század elején még az Erdő sor vonaláig húzódott. Ráadásul úgy tűnik, az erdő zsugorodása korántsem ért véget. Nemrégiben terjedt el a hír, hogy egy magántulajdonban lévő erdőrészen a tulajdonos úszómedencés villa építését tervezi.

Az erdő állapotának romlásáért több tényező felelős, amelyek mögött közvetve vagy közvetlenül az ember áll. Az első probléma a talajvízszint csökkenése, amelyet az éghajlati viszonyok változása és a város vízigényének folyamatos növekedése idéz elő. Ez elsősorban a gyöngyvirágos tölgyeseket sújtja, amelyek nagy része kiszáradóban van. A vízszint csökkenése miatt az őshonos, korábban domináns kocsányos tölgy több területen már nem él meg, a még meglévő, idősebb példányok közül sok pedig csúcsszáradásban szenved. Ezért, valamint az erdőirtás miatt egyre kevesebb az öreg fa, amely lakóhelyül szolgál az erdő jelentős nagy hőscincér- és szarvasbogár-állományának.

A másik probléma az őshonos, az erdő jellegét korábban meghatározó fajok visszaszorulása és a tájidegen, fajszegény fajok rohamos terjedése. Ez a pusztai tölgyeseket érinti legsúlyosabban, de változó mértékben a Sóstói erdő egészére jellemző. E folyamatban főleg az elmúlt évtizedek (és napjaink) felelőtlen, nagyüzemi erdőgazdálkodása a ludas. A 80-100 éves kocsányos tölgyállományok jelentős része a 90-es években tarvágás áldozata lett, helyükre gyakran vöröstölgy és akác került. Az előbbi faj aránya mára 18 % (és egyre nő), míg az akác már az erdő 15 %-át alkotja. Különösen az elakácosítás okoz nagy kárt azzal, hogy teljesen tönkreteszi, elgyomosítja az eredeti aljnövényzetet. Csupán a 20. század folyamán legalább nyolc ritka növényfaj tűnt el az erdőből, köztük a réti kardvirág, a homoki nőszirom és a tavaszi hérics.

A felelőtlen erdőgazdálkodást megkönnyítik a szétaprózott tulajdonviszonyok. A 360 hektárnyi területből 260 hektár állami tulajdonban van (a Nyírerdő ZRT kezelésében,) 60 hektár önkormányzati, és 40 hektár magántulajdon. A fajállomány kedvezőtlen változása ellenére a Sóstói erdő még jelenlegi állapotában is jelentős természeti értéket képvisel. Hat védett és egy fokozottan védett növényfaj él benne, és több ritka, hegyvidéki elterjedésű maradványfajt is őriz. Sajnos azonban úgy tűnik, a néhány éve megítélt Natura 2000 természetvédelmi státusz nem biztosítja a Sóstói erdő öreg fáinak megfelelő szintű védelmét.

Megjegyzés: a képek az október közepi állapotot tükrözik, röviddel az erdőirtás megindulása után.

Forrás: Süvőltő 2004/3; 2006/7

További hasznos linkek:

1. Dr. Tuba Zoltán: Nyíregyháza város florosztikai-növényföldrajzi vázlata

2. Lenti István: A nyíregyházi Sóstói-erdő gombavilága

Atombomba a jég alatt

Egy, a BBC által nemrég nyilvánosságra hozott titkos amerikai dokumentum szerint egy elveszett amerikai atombomba 40 éve lapul egy grönlandi fjord fenekén, a thulei légibázis közvetlen közelében. Az ügy nagy port vert fel a dán médiában és a közvéleményben, és új színben tünteti fel az eddig különösen szorosnak tartott amerikai-dán kapcsolatokat.

A Grönland északnyugati partján fekvő thulei támaszpontot az amerikai légierő az 1950-es években, nagy titoktartás mellett építette ki egyik legfontosabb bázisává. Az építkezések során a környék eszkimó lakosságát erőszakkal kitelepítették. A bázis feladata kettős: egyrészt háború esetén radarállomásként figyeli az északi sark felől az amerikai kontinens felé haladó rakétákat, másrészt nagy hatótávolságú, nukleáris fegyverek szállítására is alkalmas bombázóknak ad otthont. A hidegháború éveiben néhány ilyen gép állandóan Thule fölött körözött, hogy egy esetleges, a bázis ellen irányuló szovjet atomtámadás esetén azonnal Moszkva felé vehesse az irányt.

E gépek egyike, egy B-52-es bombázó zuhant le 1968. január 21-én a bázistól mintegy 10 km-re. A pilóták sikeresen katapultáltak, és a gépen szállított négy atombombát is sikerült még a becsapódást megelőzően kioldaniuk. Mivel a bombák nem voltak kibiztosítva, a láncreakció nem indult be, de a becsapódás során a bombák megsérültek, plutóniummal szennyezve a környéket. Az azonnal megindított nagyarányú (és szupertitkos) takarítás és tereprendezés során három bomba darabjait sikerült összegyűjteni, de a negyedik, a 78252-es sorozatszámú nyomtalanul eltűnt. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a fjord jegén áthatolva a tengerfenékre süllyedt, ahol ma is fekszik.

Néhány hónappal a baleset után az amerikaiak újabb kísérletet tettek a bomba felkutatására. Ekkor egy e célra kifejlesztett speciális tengeralattjárót küldtek a helyszínre, amely alaposan átfésülte a Thule fjordot, ám a bombát ekkor sem sikerült megtalálni. Az amerikai igyekezetet persze nem környezetvédelmi, hanem biztonságpolitikai megfontolások motiválták. Minden áron el akarták ugyanis kerülni, hogy a bomba illetéktelen, azaz szovjet kezekbe kerüljön. Miután rájöttek, hogy ennek veszélye a technikai nehézségek és a grönlandi amerikai katonai jelenlét miatt elhanyagolható, felhagytak a további kereséssel.

A dán kormányt hivatalosan csak a 80-as években tájékoztatták arról, hogy a lezuhant gép atomfegyvereket szállított, ám a teljes igazság ekkor sem került napvilágra. A Pentagon azt állította, hogy a balesetben mind a négy bomba megsemmisült, darabjaikat pedig sikerült hiánytalanul összegyűjteni. Az elveszett bomba ügye csak néhány hete került nyilvánosságra egy BBC dokumentumfilmben.

Az ügy több szempontból is kínos a dán kormánynak. Egyrészt a thulei bázist a dánok hivatalosan csak mint felderítő bázist hagyták jóvá, azaz ott a nukleáris fegyverek tárolása illegális volt. Másrészt a dán kormány hivatalos olvasatában az országnak az USA-val fenntartott kapcsolatai rendkívül nyiltak és barátiak. Ebbe a képbe pedig nehezen illeszthető be az a tény, hogy az amerikaiak évtizedeken át hazudtak az elveszett bomba ügyében.

Exit Sterling

Október 29-én reggel kellemetlen hírre ébredtem: csődbe ment a Sterling, Skandinávia legnagyobb fapados légitársasága. Az izlandi tulajdonban lévő cég végét az északi szigetország pénzügyi összeomlása okozta.

A csőddel az utasok 40000 már kifizetett, de igénybe még nem vett jegyet buktak el. Azok, akik az interneten, bankkártyával vették a jegyüket (azaz az utasok túlnyomó többsége), hideg vizet ihatnak a pénzükre. Valamivel több esélyük van a kárpótlásra azoknak, akik nemzetközi hitelkártyával fizettek, illetve valamelyik utazási irodán keresztül vették jegyüket, de a legtöbb utasbiztosítás nem terjed ki a légitársaság csődje miatt elszenvedett veszteségekre.

A dán médiákban napokig vezető hírként szerepeltek a felháborodott, magukból kikelt utasok. Legrosszabbul persze azok jártak, akiket az összeomlás hazatérőben, valamelyik külföldi reptéren ért. Más légi- és komptársaságok szolidaritásból vállalták a bajba jutott Sterling utasok hazaszállítását, de ennek az operációnak a megszervezése is több napot vett igénybe. Különösen az izgatott fel sokakat, hogy a Sterling még a csőd bejelentése előtti órákban is árulta a jegyeit.

Nekem eddig a Sterling volt a hazajutás legpraktikusabb és legolcsóbb módja, ezért beomlásuk engem is végtelenül bosszant. Vigasztal valamennyire, hogy szerencsém volt az időzítéssel: ha pár héttel, mondjuk október elején történik a dolog, akkor vagy nem jutottam volna haza, elbukva a jegyem árát, vagy pedig, különösen szerencsétlen esetben, beragadtam volna Ferihegyen. Magyarul sokkal jobban jártam, mint például Orsi barátunk, akinek a Sterling 1600 koronáját és a Szentestéjét temette maga alá. Persze még az ő vesztesége is elenyésző az 1100 Sterling alkalmazottéhoz képest, akik egyik pillanatról a másikra váltak munkanélkülivé.

Az továbbra is bizonytalan, mi lesz a volt Sterling járatok sorsa. A norvég fapados társaság Norwegian még a krach napján bejelentette, hogy kiterjeszti járatait néhány, a Sterling által hátrahagyott vonalra, és felveszi a volt Sterling dolgozók kb. harmadát. Mindez viszont nem érinti a Budapest – Koppenhága vonalat, azaz ezentúl én csak a Malévval repülhetek. Ez részben többe kerül, részben pedig több kellemetlenséggel jár, hiszen ők általában lehetetlen időpontokban repülnek, és aalborgi kapcsolatot sem biztosítanak.

2. kép: A régi szép idők. Trisztán élete első és utolsó Sterling útjára várva, Koppenhága 2008. június.