Zsíroskenyér

Miközben a világ a líbiai eseményekre és a japán atomkatasztrófára figyel, egy híres aalborgi intézmény éppen a végnapjait éli: még néhány nap, és megindulnak a buldózerek, hogy letarolják a legendás Fedtebrød (Zsíroskenyér) kocsmát. A tőlünk néhány saroknyira, az Østerbro-n fekvő kocsma végzetét a városrendezési szempontok okozták. A korábbi ipartelepszerű környék komoly változások előtt áll: a telken lakások épülnek, és a változó utcaképbe a jobb napokat látott Fedetebrød már nem illik bele. A telek új tulajdonosa már az év elején felmondta a bérleti szerződést, az érintett felek azonban az utolsó pillanatban megegyeztek, hogy az intézmény néhány hónapig még a helyén maradhat. Most azonban tényleg nincs tovább: április elsején a Zsíroskenyér eltűnik a föld színéről. Figyelmeztető jelként már ott is áll mellette egy nagy kék építési konténer, amibe feltehetően a kidobált berendezési tárgyak kerülnek majd.

A Fedtebrød már korábban is sokaknak szúrta a szemét, és ők most alighanem megkönnyebbülten sóhajtanak fel. A játék- és koncertteremként is szolgáló intézmény a hatóságok szerint a helyi narkókereskedelem egyik melegágya, és a rendszeres razziák után a rendőrök ritkán távoztak üres kézzel. Az önkormányzat illetékesei pedig többször kifogásolták a higiéniás előírások és a dohányzási tilalom megsértését. Noha én sosem jártam bent, az utóbbi tényt magam is meg tudom erősíteni: nagyon ritkán megyek úgy el az épület előtt, hogy bentről ne dőlne ki a (nem kizárólag dohányalapú) cigarettafüst. 

Ezzel szemben a Fedtebrød képviselői inkább azt emelik ki, hogy náluk olyanok is otthon érezhetik magukat, akik be se tennék a lábukat egy tipikus, dzsentrifikált és szuperdrága aalborgi szórakozóhelyre. Kétségtelen, hogy a sör talán itt a legolcsóbb a városban, a kávét pedig egyenesen ingyen mérik, és innen még aligha néztek ki valakit azért, mert nem volt makulátlanul tiszta és jó szagú. A Fedtebrød-ben ráadásul a koncertek is ingyenesek, és az évek során számos dán és nemzetközi híresség lépett fel itt, a Magtens korridorer-től Nina Hagen-ig.   

Ha pár nappal korábban írtam volna, ez a búcsúztató itt véget is érne. A minap azonban a történet váratlan fordulatot vett. A Fedtebrød-öt irányító egyesületnek ugyanis sikerült egy új épületet bérelni, ráadásul nem is messze, az Østre Allé és a Hadsundvej sarkán. Nyilatkozatukban azt ígérték, hogy a költözés után (amely ráadásul nem is az első lesz a kocsma történetében), mindig marad a régiben. Ez persze korántsem biztos. Kétségtelen ugyanis, hogy a Fedtebrød hangulatához a lepusztult, toldott-foldott épület is nagyban hozzájárult, annak pedig mindenképpen búcsút mond a város április elsején.

A rosszfiúk megjavulnak

Érdekes felmérés látott napvilágot ma reggel: egy, a Rockwool alapítvány által elvégzett kutatás szerint drasztikusan csökken a bűnözés az első- és másodgenerációs dániai bevándorlók körében. 1990-ben például a másodgenerációs, nem nyugati országból érkezett bevándorlók 11 százaléka volt büntetett előéletű, míg 2006-ban már csak 5 százalék. Ez a szám azonban még mindig háromszorosa a dán többségi társadalomra jellemző bűnözési rátának (1.4%). Ha azonban figyelembe veszünk egy sor demográfiai és szociológiai mutatót (életkor, jövedelem stb.), akkor kiderül: a bevándorló körében csupán 30%-kal gyakoribb a bűnözés, mint a dánok körében. Ez az arány 15 éve még 80 százalék volt.

Érdekes képet kapunk akkor is, ha összehasonlítjuk a bevándorlók és a dánok bűnözési mintáját. Míg a vagyon elleni bűncselekmények esetében gyakorlatilag nincs mérhető különbség (azaz ugyan akkora esélye van annak, hogy Lars vagy Mohammed rámolja ki a nyaralót), addig a személy elleni, erőszakos bűncselekmények jóval gyakoribbak a bevándorlók körében. Ez alighanem kulturális okokkal (is) magyarázható: bizonyos bevándorló szubkultúrák körében ugyanis az erőszak alkalmazása még ma is a konfliktusmegoldás elfogadott formájának számít. 

   

A szakértők szerint a fent leírt pozitív tendencia több tényezőnek köszönhető. Egyrészt a múlt évtized konjunktúrája alatt egyre több bevándorló talált munkát vagy tanult tovább. Másrészt azonban alighanem olyan okok is közrejátszanak, amiket eddig nem sikerült pontosan feltérképezni. Ilyen lehet például az európai viselkedéskultúra lassú térhódítása a harmadik világból áttelepült bevándorlók körében. 

A szakértők azonban felhívják a figyelmet arra, hogy aligha várható, hogy a dánok és bevándorlók bűnözési mutatói egyhamar teljesen kiegyenlítődnek. Ennek oka nem annyira kulturális vagy etnikai, mint inkább szociális. Szociológiai és kriminológiai közhely ugyanis, hogy minden társadalomban gyakoribb a bűnözés az alsóbb társadalmi osztályok tagjai körében. Ezért aztán mindaddig, amíg a dán társadalom kis jövedelmű, alacsonyan képzett alsó rétegét túlnyomó részben bevándorlók alkotják, fel kell rá készülnünk, hogy a bűnözés is elterjedtebb lesz köreikben.

Hívatlan vendég

Dániában nemcsak a muszlim bevándorlók miatt fáj a feje sokaknak ezekben a hetekben: a dán környezetvédők növekvő aggodalommal kísérik egy új invazív faj elterjedését az országban. Az új jövevény a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides, dánul mårhund, angolul raccoon dog), melyet  1995 előtt mindössze egyszer láttak az országban. 1995 és 2003 között azonban már 25, 2002 és 2010 között pedig 91 egyedet regisztráltak, ami rövid idő alatt 364 százalékos emelkedést jelent. Néhány héttel ezelőttig a nyestkutya dániai jelenléte Jütland félszigetére korlátozódott, ám pár napja már Sjælland szigetén is felbukkant, azaz átlépett egy fontos földrajzi (és a környezetvédők számára legalább ilyen fontos lélektani) határt. Ráadásul tavaly nyáron az is bebizonyosodott, hogy a faj immár szaporodik is az országban. Erről az a nagyjából 14 hetes nyestkutyakölyök tanúskodott, amelynek hulláját augusztusban találták a Lille Vildmose nemzeti parkban. 

És hogy mi a gond a nyestkutyával? Az eredetileg Kelet-Ázsiában honos, felületesen az amerikai mosómedvére emlékeztető állat roppant hatékonyan szorítja ki az őshonos ragadozókat, elsősorban a rókát és a borzot, valamint óriási károkat okoz egy sor madárfaj állományában. A nyestkutya azonban nemcsak a madarakra és egyéb apróvadakra veszélyes: a veszettségen kívül ugyanis az Echinococcus multiloculus galandféreg hordozója is, amely az emberben az echinococcosis nevű, gyakran halálos kimenetelű betegséget okozza.

  
A dán hatóságok öt éven belül szeretnék kiszorítani a nyestkutyát az országból. E célra több módszer egyidejű alkalmazásával próbálkoznak. Ezek közé tartozik az úgynevezett júdás-állatok bevetése. Ezek olyan befogott, majd szabadon engedett egyedek, amelyeket GPS jeladóval szereltek fel. Mivel a nyestkutya társas lény, nagy a valószínűsége, hogy ezek az állatok a társaik nyomára vezetik majd a szakembereket. Ezen túlmenően a dán-német határ teljes szakaszát bekamerázzák, hogy megtudják, milyen útvonalon jut utánpótláshoz a dániai nyestkutya állomány. Végezetül pedig a dán vadásztársaságok is kiemelt figyelmet szentelnek a faj felszámolásának. 

Még egyszer az asszimilációról

Eredetileg viszont-megjegyzésben akartam válaszolni Névtelen, pontosabban A.S. monogrammal publikáló olvasómnak a legutóbbi bejegyzésemmel kapcsolatos hozzászólására, de aztán úgy döntöttem, hogy a téma megérdemel  egy önálló bejegyzést. Először is, a pontosság kedvéért: A.S azt írja, hogy "nem az a lényeg, hogy dánnak lenni...": Nos, ebben a konkrét esetben éppen ez a lényeg, ugyanis Pind azt mondta, hogy aki Dániában akar élni, annak dánná kell válnia. (Szó szerint: "Min tilgang er, at når man vælger Danmark til, så vælger man Danmark til, fordi man vil være dansk".) Előző bejegyzésem arról szólt, hogy a teljes asszimiláció kivitelezhetetlen. Egyrészt, mert senki sem tudja megmondani, pontosan mi az a dánság, amihez asszimilálódni kellene, másrészt, mivel az asszimilációnak, (legalábbis ami a nyelvi asszimilációt illeti), objektív, biológiai akadályai vannak, harmadrészt pedig mivel a sikeres asszimiláció nem ritkán elbukik a többségi társadalom ellenállásán.

Mindennek semmi köze sincs ahhoz, hogy A.S úgy érzi, őt soha semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte Dániában a miatt, hogy (feltehetően) akcentussal beszéli a dán nyelvet. Nem ismerjük ugyan egymást, de a sorai közt olvasva az a benyomásom alakult ki, hogy ő sem asszimilálódott a dán kultúrába, nyelvbe, hanem úgy lett a dán társadalom hasznos tagja, hogy közben megőrizte nyelvét, identitását, szokásait. Pontosabban: olyan új, személyre szabott kultúrát, szokásokat, sőt nyelvet alakított ki magának az évek során, amely ötvözi a dán és a magyar nyelv, kultúra, szokásrendszer általa legjobbnak tartott elemeit, azaz sikeresen integrálódott új környezetébe.

Nos, ezzel én is így vagyok. Lassan tíz éve élek Dániában, és sosem tapasztaltam, hogy hátrányom származott volna abból, hogy nem vagyok dán. Igaz, sok bevándorlóhoz hasonlóan én is gyakran tapasztalom, hogy külföldiként nehezebb barátságot kötni dánokkal vagy részt venni egy társalgásban - és nem csak nyelvi okokból. Abban is biztos vagyok viszont, hogy ennek oka nem csak a dánok hozzáállása. Tudom, hogy a legtöbben (így a magyarok is) gyakran tanácstalanok, ha egy külföldivel kerülnek össze, még akkor is, ha alapvetően elfogadják, sőt talán még kedvelik is az illetőt.  Aki saját bőrén tapasztalta, hogy milyen magyarnak lenni Aalborgban, az aligha tudja, milyen mondjuk portugálnak vagy kínainak lenni Miskolcon vagy Szombathelyen.

Az én filozófiám az, hogy elfogadom a társadalom alapvető normáit, befizetem az adómat és igyekszem tisztességesen felnevelni a gyerekeimet. Alapvetően jól érzem magam Dániában, és hálás vagyok, amiért befogadtak, támogattak, de az utolsó dolog, amit szeretnék, az a "dánná válás". Túl azon, hogy a fenti okok miatt ezt eleve lehetetlennek tartom, egyúttal óriási veszteséggel is járna a dolog, hiszen fel kellene adnom személyiségem magyar felét.

Végezetül egy konkrét példa arra, hogy az én esetemben hol húzódik a határ az integráció és az asszimiláció között. Sok külföldit ismerek, akik kínosnak érzik, ha nyilvános helyen (könyvtárban, utcán, buszon) anyanyelvükön beszélnek a gyerekeikkel, és inkább átváltanak dánra, ha más is hallja őket. Olyanról is hallottam már, akinek beszóltak, hogy nem Vietnamban van, itt dánul kell beszélni, de a többség egyszerűen úgy érzi, zavarná, esetleg provokálná a dánokat, ha idegen nyelvet hallanának ilyen közegben. Nos, ez az ami engem teljesen hidegen hagy. Ha mindent mérlegelünk, jóval nagyobb veszteség lenne nekem, ha nem beszélhetnék a gyerekeimmel magyarul, mint a mellettem ülő dánnak az, hogy nem érti, mit mesélek nekik a tűzoltóautókról vagy a falevelekről. Így aztán én az ilyen esetekben is ragaszkodom a "100% magyar" nyelvpolitikához, fütyülve rá, hogy erről ki mit gondol - ami persze aligha tekinthető kifejezetten asszimilációs stratégiának. 

Dánná válni?

A közvélemény-kutatások szerint utolsó hónapjait élő dán konzervatív-liberális kormánykoalíció újonnan kinevezett integrációs minisztere rögtön az első megnyilatkozásával hatalmas vihart keltett. A már korábban is ellentmondásos nézeteiről ismert Søren Pind (fénykép) kedden kijelentette, hogy szakítani kell a korábbi, multikulturális szemléleten alapuló integrációs gyakorlattal. Ennek szerinte az volt a legfőbb jellemzője, hogy valamiféle félreértelmezett tolerancia jegyében sok olyat elnézett (az elsősorban muszlim) bevándorlóknak, ami alapvetően idegen a dán társadalom működésétől. Ezek közül Pind a nők alávetett helyzetét emelte ki, valamint azt, hogy sok bevándorlónak nem azzal köt házasságot, akit szeret, hanem akit a szülei választottak a számára. A miniszter szerint véget kell vetni a különböző kultúrák párhuzamos létezésének. E helyett tudatosítani kell mindenkiben, hogy ha Dániában kíván letelepedni, akkor dánná kell válnia, azaz teljes mértékben magáévá kell tennie a befogadó ország értékrendjét, életmódját és kultúráját.

Søren Pind

A nyilatkozat heves reakciókat keltett mind a jobb, mind a baloldalon, ám véleményem szerint a kérdéssel kapcsolatos eddigi megnyilatkozások igen felszínesek voltak, és nem érintettek néhány alapvető kérdést. Kezdve mindjárt a legkézenfekvőbbel: Pind elfelejtette definiálni, hogy mi az, hogy dán. Ennek meghatározása pedig köztudottan nehéz, sőt sokak szerint egyenesen lehetetlen feladat. A nyelvet egy pillanatra félretéve, igen kevés olyan kulturális összetevőt határozhatunk meg (az étkezési szokásoktól a viselkedéskultúrán át a világkép meghatározó elemeiig), ami kizárólag a dánok sajátja, és amikben minden dán osztozik. Ennek megértéséhez hasznos lehet a társadalomtudományokból jól ismert családi hasonlatosság (family resemblance) fogalma. Röviden arról van szó, hogy egy adott közösségen (család, nyelvcsalád, társadalom) A hasonlíthat B-re, B hasonlíthat C-re, C pedig D-re, de például A és D között semmilyen hasonlóságot nem tudunk felfedezni, mint ahogy nem tudunk megnevezni egyetlen olyan elemet sem, ami közös lenne mind a négyőjükben. Ezért aztán minden "Dán az, aki…" kezdetű definíciós kísérlet eleve kudarcra van ítélve, hiszen rengeteg olyan személyt kizár, aki magát dánként definiálja, és akit a környezete is annak tart. (Aki nem hiszi, próbálja meg ilyen módon meghatározni a "magyar" kategóriát.)

Pind nyilatkozatának második problémája, hogy feltételezi: amennyiben egy bevándorló úgy dönt, dánná kíván válni, ezt minden további nélkül megteheti. Ez azonban szerintem koránt sincs így. Első akadálynak ott van rögtön a nyelv. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy felnőttként egyszerűen lehetetlen anyanyelvi szinten elsajátítani egy új nyelvet. Szemben tehát a széles körben (és nemcsak Dániában) elterjedt hiedelemmel, a bevándorlók nem azért beszélnek sok hibával és erős akcentussal, mert lusták vagy kevésbé intelligensek, hanem mert biológiailag nem képesek többre. Ennek pontos okait a nyelvészeknek még nem sikerült tisztázniuk, de a mi szempontunkból nem is lényegesek. A fontos az, hogy ha a nemzeti közösséget mint nyelvi egységet határozzuk meg, akkor a felnőttként érkező bevándorlók mindig is ki fognak lógni belőle, hiszen sosem fogják úgy beszélni a dán nyelvet, mint a "benszülött" dánok.

Az igazán központi probléma azonban az, hogy Søren Pind felvetése az asszimilációt csupán egyoldalú kérdésként kezeli. Azt feltételezi, hogy amennyiben a bevándorló mindent megtesz a sikeres asszimiláció érdekében, otthon, a saját családjában is csak dánul beszél, megváltoztatja étkezési szokásait, viselkedését, esetleg nevet és vallást cserél, akkor a többségi társadalom boldogan öleli majd a keblére. Jól tudjuk azonban, hogy mindez nem feltétlenül van így. Elég csak a teljesen asszimilálódott, kikeresztelkedett magyar zsidók példájára gondolnunk ahhoz, hogy belássuk: sok esetben a látszólag sikeres asszimiláció is megbukhat a többségi társadalom elutasításán. Visszatérve a mi esetünkre: azt hogy ki a dán, nagymértékben a környezete dönti el, és nap mint nap találkozik az ember az asszimilációs kísérlet illúzióvesztett áldozataival. Olyanokkal, akik úgy érzik, óriási áldozatokat hoztak a beilleszkedésért, feladták nyelvüket, önazonosságukat, és szinte semmit sem kaptak cserébe, mivel a környezetük ugyan olyan mértékben utasítja el őket, mint korábban.

Ez persze nem kizárólag dán probléma. Köztudott, hogy a hagyományos (és gyakran romantikussá idealizált) magyar paraszti társadalom a harmadik-negyedik generációig jöttmenteknek titulálta a betelepülőket, akkor is, ha a szomszéd faluból érkeztek is. Ellenpéldaként gyakran az USA példáját hozzák fel, elfeledkezve egy lényeges különbségről. Ott ugyanis egészen a közelmúltig gyakorlatilag nem beszélhetünk többségi és kisebbségi  társadalomról, hiszen szinte mindenki egy kisebbséghez tartozott.

Végezetül azt is érdemes megjegyezni, hogy a Søren Pind által képviselt nézetek korántsem újak. A kisebbségi dán kormányt kívülről támogató Dán Néppártnak köszönhetően a politikai elit már régen leszámolt a multikulturális társadalmi modell koncepciójával, és évek óta erősödik a bevándorlók asszimilációjára irányuló nyomás. A helyzet most csupán annyiban változott, hogy az új miniszter nyíltan megfogalmazza azt, amiről elődjei csak kódoltan beszéltek.

Farsangban

Kérdés: hol találkozhat egy viking harcos Darth Vaderrrel? Válasz: természetesen az Aalborgi Magyarok Társaságnak farsangi ünnepségén, melyet tegnap tartottunk az Önkéntesek Házában. Mintegy 12 gyerek vett részt az eseményen, amely jelmezbemutatóval és körénekléssel indult, hagyományos dán hordóütéssel folytatódott, és szabadtéri játékkal zárult. 

A fenti két jelmezen kívül láttunk még többek között pilótát, bohócot, lovagot, kolumbiai földművest, királylányt és katicabogarat is. Trisztán fiunk már hetekkel korábban eldöntötte, hogy ő Pókember lesz, és mivel éppen volt ilyen jelmez a családban, ezért nem tudtunk megfelelni a rendezők azon kérésének, hogy lehetőleg házilag készült ruhákban szerepeljenek a gyerekek. A mi kreativitásunk így inkább Ane házi sütésű, marcipánnal töltött farsangi fánkjaiban mutatkozott meg.

Oszkár északon

Nagy az öröm és a büszkeség Dániában: a vasárnapi hollywoodi díjkiosztón Susanne Bier Hævnen (A bosszú) című alkotása nyerte el a legjobb külföldi filmnek járó Oscar díjat. (Az alkotás Amerikában In a Better World, Magyarországon pedig Egy jobb világban címen fut).
A győzelem nem is jöhetett volna jobbkor a dán filmiparnak, mely az elmúlt két-három évben a fokozódó válság jeleit mutatta. A korábban annyi sok elismerést és bevételt hozó Dogma mozgalom kifulladt, és a legtöbb rendező a korábban sikert jelentő receptekkel próbálkozik újra és újra, egyre kevesebb meggyőző erővel. Sokan remélik, hogy a mostani siker egycsapásra megfordítja ezt a tendenciát. 
 

Susanne Bier. Fotó: Foto: Matt Sayles/AP

A válság persze eddig is csak viszonylagos volt, hiszen Dánia mindig is filmnagyhatalomnak számított. Ezt a számos cannes-i és berlini diadalon kívül hat korábbi Oscar díj is bizonyítja: Babettes gæstebud (Gabriel Axel) és Pelle erobreren (Bille August) a legjobb külföldi film kategóriájában, valamint egy animációs és három rövidfilm.

Én magam még nem láttam a mostani nyertes alkotást (más filmet se nagyon mostanában), de Susanne Bier eddigi munkásságát elég jól ismerem. A rendkívül profi módon elkészített, általában nemzetközi közegben játszódó filmek legtöbbször egy mindennapi életből kiragadott morális problémakört járnak körbe, nagy meggyőző erővel és kiváló színészi játékkal.

Érdekes egyébként, hogy tavaly nem a Hævnen-t tartották a legjobb filmnek Dániában: a két legrangosabb dán filmdíjat (Bodil, Robert) egy kis költségvetéssel készített börtöndráma, az R nyerte.  

Magyar nyelvű kritika Susanne Bier filmjéről itt .