Családi csatorna

A minap indítottam egy új genealógiai csatornát a You Tube-on (www.youtube.com/ourroots), ahová családtagokkal, rokonokkal készített interjúkat szeretnék majd folyamatosan feltölteni. A projekt célja kettős: egyrészt azt szeretném, hogy amennyire lehet, mindenkiről maradjon fenn képes-hangos dokumentáció az utókornak. Erre persze a videó kiválóan alkalmas, hiszen számtalan olyan dolgot megmutat egy emberről, amire egy fénykép természeténél fogva nem képes: a kiejtését, hanghordozását, gesztusait, mimikáját, kedvenc szófordulatait stb.

A csatorna másik célja a családtagok emlékezetében tárolt mérhetetlen tudásanyag legalább egy töredékének a megőrzése. Aki kicsit is foglalkozott családtörténettel, tudja, mindez milyen fontos. Több amatőr genealógust is ismerek, aki sosem tudja megbocsátani magának, hogy nem faggatta ki nagyszüleit, dédszüleit „a régi dolgokról”, amíg még éltek. Most aztán sokan hihetetlen energiákat fektetnek bele (gyakran hiába), hogy nyomára bukkanjanak olyan adatoknak, amiket néhány éve még bármikor megtudhattak volna az idősebbektől. Ezért aztán a videók tartalma is fontos; azaz általában nem arról szoktam kérdezni az interjúalanyaimat, hogy mit ettek reggelire, hanem hogy hol nőttek fel, hova jártak iskolába, vagy hogyan ismerkedtek meg majdani házastársukkal.

Az is érdekes, hogy az ilyen beszélgetésekből mindig derülnek ki új dolgok. Én például, noha már évek óta rendszeresen nyaggatom a rokonságot a legbizarrabb kérdésekkel, csak e videók elkészítése során tudtam meg, hogy anyukám mi akart lenni gyermekkorában, vagy hogy általános iskolában Koroknay Gyula, a jeles fotós és művészettörténész próbálta tanítani oroszra (kevés sikerrel). De Ane mamája is, aki a saját apját interjúvolta meg a projekt számára, rengeteg újdonságot tudott meg a családja múltjából.

És hogy ez az egész hogy néz ki élőben? Nos itt egy klip, amelyen Nagymamám az esküvőjéről mesél.

Temetőben 2: Az Új Köztemető

A Kerepesi temetőben tett idillikus látogatásomat követő nap délelőttje egészen más hangulatban telt el. Ekkor a Kozma utcai Új köztemetőbe villamosoztam ki, hogy megnézzem az 56-os forradalom vezetőinek sírjait a 301-es parcellában.

Már az oda vezető 40 perces, Kőbánya nem túl festői iparvidékén végigkanyargó út is meglehetősen nyomott hangulatot teremt. Ezt aztán tovább fokozza a bejárattól a temető legtávolabbi zugába elvezető gyalogút, melynek utolsó másfél kilométere magányos erdőfoltokon, elburjánzott irtásokon vezet át.

Így ér ki az ember a 301-es parcellához, amit ugyan ízlésesen terveztek meg és gondosan ápolnak, ám a szépen parkosított környezet sem képes feledtetni, hogy a Nagy Imre csoport pere, kivégzésük, majd holttesteik többszöri meggyalázása alighanem a modern kori magyar történelem egyik legsötétebb fejezete. Egy itt tett látogatás nagy valószínűséggel maradandó nyomokat hagy mindenkiben.

A 301-es parcellával szomszédos, és ahhoz erősen hasonlító 298-as parcella ügye az elmúlt pár évben nagy vihart kavart. Röviden arról van szó, hogy kiderült: ebben a parcellában a kommunista „igazságszolgáltatás” ártatlan áldozatai mellett számos kivégzett keretlegény, nyilas háborús bűnös és köztörvényes bűnöző is nyugszik. Ez persze önmagában még nem lenne baj, elvégre mindenkit el kell temetni valahol. A botrányt az okozta, hogy az említett gyilkosok közül többnek a neve felkerült azokra a márványtáblákra, melyek azoknak állítottak emléket, akik az 1945 utáni években „a hazáért haltak vértanúhalált”.

Itt szerepelt többek között az az Asztalos István, aki bori keretlegényként legalább 20 munkaszolgálatost gyilkolt le saját kezűleg, több százat pedig megkínzott és kifosztott. De a szintén Borban szolgáló, majd a nyugatra tartó halálmenetet kísérő Tálas István nevét is megörökítette az egyik tábla. Őt sokan Radnóti és 21 munkaszolgálatos társa gyilkosaként tartják számon. Még náluk és érdekesebb a 23 évesen eltemetett Lukács Ferenc esete. Kovács Tamás történész kiderítette, hogy ezen álnév alatt nagy valószínűséggel Szálasi Ferenc nemzetvezetőt temették ide a háború után. A titoktartással, illetve az anyakönyvek meghamisításával akarták megakadályozni, hogy a sír zarándokhellyé váljon. Ez azonban aligha sikerült, mivel Szálasi születésnapján minden évben tartanak itt megemlékezést a különféle szélsőjobbos csoportosulások, és a síron gyakran helyeznek el koszorúkat „nemzetvezető testvérünk emlékére” felirattal.

Egy öttagú történészbizottság nemrég megállapította: az emléktáblákon szereplők 30-40 százaléka nem a kommunista terror ártatlan áldozata, hanem háborús bűnös, köztörvényes bűnöző vagy a börtönben természetes halállal elhunyt elítélt. Ennek hatására júniusban a kérdéses neveket eltávolították az emléktáblákról (bár a sírokhoz nem nyúltak), és a „hazáért haltak vértanúhalált” felirat sem szerepel már itt. Ennek ellenére felemás érzés tudni, hogy Szálasi és az említett keretlegények alig pár lépésre nyugszanak Nagy Imrééktől.

Temetőben 1: A Kerepesi temető

Éppen a doktorimhoz gyűjtök anyagot Magyarországon (Somlószőlősön, Budapesten, Nyíregyházán). Iyenkor, ha tehetem, mindig lecsípek egy kis időt, hogy megnézzek valamit, amit korábban még nem láttam: egy múzeumot, új kiállítást, nekem még ismeretlen városrészt, épületet. A választás ezúttal a budapesti temetőkre esett.

Talán, mert gyerekkoromban pár lépésre laktunk a híres nyíregyházi Morgótól, ahol annyit sétáltunk, játszottunk a hatalmas fák alatt, mindig is szerettem a szép temetőket. Így hát nagy izgalommal vártam a találkozást a Kerepesi temetővel, ahol a programot kezdtem.

A hely tökéletesen megfelelt a várakozásnak. A szép őszi napsütésben órákig bolyongtam a híres és kevésbé híres magyarok sírjai között. Ady, József Attila, Babits, Munkácsy, Kossuth, Deák, Batthyányi és még oly sokan – szinte mindenki itt volt, aki nekem a magyar kultúrát, történelmet jelenti.

Különös élmény volt végigmenni a Munkásmozgalmi Panteon monumentális emlékművei között. Csupa olyan név, amelyet életem első húsz évében nap mint nap hallottam, olvastam: egykor volt törpe hősök mára jelentéktelenné fakult, porladó emlékművei. A panteon egyébként nincs túl jó passzban, ami talán nem is baj. Az mindenképpen örvendetes, hogy karban tartása többé nem kiemelt feladat. Azonban talán nem lenne szabad hagyni, hogy végleg tönkremenjen, már csak esztétikai megfontolásokból sem. A központi emlékmű három főalakjához hasonló szocreál munkásszobrokat például a Szoborpark kivételével aligha láthatunk máshol az országban. Oda meg ugye elég macerás kijutni.

Összességében: egy kellemes délután egy gyönyörű helyen, érdekes emberek társaságában. Mindezt csak az zavarta meg kissé, hogy pont a két legkedvesebb íróm, Mándy és Krúdy sírját nem találtam meg a leereszkedő félhomályban. No de így legalább lesz ok a visszatérésre.