Mementó

Néhány héttel azután, hogy eltemettük az Ane nagyapját, egy délelőtt kimentem a megüresedett házba, és csináltam néhány képet az utókornak, mielőtt a család hozzálátott a lomtalanításhoz. Tehát, minden különösebb kommentár nélkül: itt élt egy 85 éves dán özvegyember.

Augusztus 20. Aalborgban

Több hetes izgatott készülődés és tervezgetés után szombaton végre lezajlott az Aalborgi Magyarok Társaságának (AMT) augusztus 20-i összejövetele. Mivel a Társaság maga is még most szerveződik, egy hete még fogalmunk sem volt, hogy hányan fognak eljönni, ami persze nem könnyítette meg a szervezést. A pesszimisták 30 résztvevőre, a derűlátóbbak 40-re számítottak, így mindenkit meglepett, hogy a végén majdnem hatvanan lettünk. Mint kiderült, az AMT híre futótűzként terjed az itteni magyarok között, és sokan hajlandóak több órát utazni, hogy találkozzanak velünk. 

Az összejövetelről itt bővebben nem írok, hiszen ezt Orsi már megtette a blogján, én pedig az AMT honlapon (ahol több kép is látható). Itt inkább csak néhány személyes megjegyzés. Amikor Gabival pár hónapja elkezdtük szervezni az AMT-t, nekem két konkrét elvárásom volt. Egyrészt szerettem volna, hogy Trisztán fiam rendszeresen találkozzon, játsszon együtt magyar gyerekekkel, másrészt pedig szerettem volna időnként összeülni és magyar vonatkozású dolgokról (filmekről, könyvekről) beszélgetni másokkal. Idővel aztán, ahogy a társaság folyamatosan bővült, és szinte naponta vettünk fel új tagokat, ráeszméltem, hogy ennél jóval többet ki lehet hozni egy ilyen szervezetből. Ha igazán jól csináljuk, akkor egy zárt, befelé forduló, exkluzív klub helyett egy nyitott, dinamikus társasággá válhatunk, akik jó esetben az egész város kulturális életét pozitívan befolyásolhatják. Rendezhetünk például olyan rendezvényeket, koncerteket, kiállításokat, filmfesztivált, amelyek tágabb, nem kizárólag magyar közönséget is vonzanak. Ehhez persze kell egy kisebb, elkötelezett vezetőség, aki mindezt mozgatja, irányítja és aki felkutatja a rendelkezésre álló pénzforrásokat. Egy ilyen csapat toborzása most a legfontosabb feladat. 

Persze mindeközben azért az eredeti célokat sem szabad szem elől téveszteni. Ebből a szempontból is izgatottan vártam, hogy Trisztán, életében először, hogy boldogul majd egy falka magyar gyerekkel. Szerencsére pillanatok alatt kiderült, hogy remekül. Voltak ugyan alkalmi kommunikációs nehézségek (amellett, hogy a többiek mind első nyelvként beszélik a magyart, ő volt az egyik legfiatalabb), de ezeket ügyesen megoldották, és annyira belefeledkeztek a játékba, hogy este úgy kellett hazarángatni a játszótérről. 

A látottak alapján a szeptember elején induló magyar nyelvű játszóházat is nagyon fogja élvezni – feltéve, hogy az énekelendő dalok között ott lesz kedvence, a Megy a gőzös is.

Béla meets Frida

További elmélkedések legutóbb leírtak kapcsán. Orsi a kommentjében megjegyezte, hogy az a legfontosabb, hogy egy adott név tetsszen a szülőknek. Ez kétségtelenül igaz, ám azt, hogy melyik név kinek tetszik, rengeteg dolog befolyásolja. A legutóbbi és a mostani bejegyzés alighanem ezeket próbálja számba venni. 

Ám előbb egy megfigyelés: nem tudom miért, de fiúnevet sokkal nehezebb választani, mint lányt. és ezzel nem csak én vagyok így. Több embertől hallatom már hasonlót, pedig alig hiszem, hogy lényegesen kevesebb fiú- mint lánynév lenne a világon. Ráadásul a női nevek jelentős része férfinévből formált másodlagos származék (Andrea < Andreas, Antónia < Anton, Brianna < Brian, Carola < Carl stb.), míg a női névből keletkezett férfinevek jóval ritkábbak. Szóval épkézláb magyarázattal nem tudok szolgálni. 

Írtam azt is, hogy milyen nehéz eltalálni az egyensúlyt a túl népszerű és a furcsa, szokatlan nevek között. A problémát tovább bonyolítja, hogy legfeljebb csak sejteni lehet, merre kanyarodik majd a népszerűségi görbe azután, hogy a pap letörölte a keresztvizet a csemete homlokáról. Nem kell hozzá más, mint egy sikeres könyv vagy film, és tessék, pár év múlva minden második gyereket úgy hívnak, mint a miénket. Vagy éppen ellenkezőleg, a semmiből felbukkan egy ugyan azt a nevet viselő sorozatgyilkos vagy egy különösen idegesítő politikus, és a szemünk fénye azt is megbánja, hogy hazavittük a kórházból. A 60-as, 70-es években  például feltehetően sok német szülő elgondolkodott, hogy hosszabb távon tényleg jó ötlet volt-e Adolfnak hívni a picit. 

Ráadásul sokszor még film, könyv vagy notórius bűnöző sem kell a dologhoz. A legtöbb név ugyanis éli a maga életét, már ami a népszerűséget illeti. Jó példa erre a Trisztán / Tristan esete. 1985 és 92 között évente (szó szerint) egy-két gyerek kapta ezt a nevet Dániában, 1993-ban és 94-ben pedig egy sem. Ezután nagyon lassan nőni kezdett az új Trisztánok száma, de még 2001-ben is csak 13 újszülöttet kereszteltek így. Aztán váratlanul ez történt: 

A Tristan név népszerűségének alakulása Dániában, 1985-2009

Emlékszem, amikor mi először került szóba a név, megnéztük a statisztikai hivatal honlapját. Az akkori legfrissebb statisztikák szerint az előző, 2006-os évben 85 Trisztánnal gazdagodott az ország lakossága, ami pont ideális számnak tűnt: nem lesz vele egyedül a gyerek, de a tanítónéninek sem kell majd 3-4 Trisztánnal bajlódnia az osztályban. Persze azt nem tudhattuk, hogy velünk egyszerre még 107, majd a következő évben 199 szülő gondolkodott ugyanígy. Ésszerű magyarázat a jelenségre nincs: a név népszerűsége valamilyen oknál fogva megugrott. Most ott tartunk, hogy szinte hetente botlunk újabb és újabb Trisztánokba a parkban, a boltban vagy a buszon. Mivel évente nagyjából nyolcezer fiúgyermek születik Dániában, ha a jelenlegi trend folytatódik, hamarosan minden újszülöttet így fognak hívni. (Bár alighanem itt más tényezők is szerepet kapnak majd).

A legutóbb szándékosan kihagytam az egyik legfontosabb, ám egyúttal legkevésbé megfogható névválasztási szempontot: mindenki szeretné, ha a név valahogy „illene” a gyerekre (ami alighanem fordítva igaz: azt, hogy a gyerek hasonlítson a választott névről kialakult sztereotípiához). Az egyik gond az, hogy ezek a sztereotípiák sokszor igen egyediek: akinek van egy kedves Béla nevű rokona, valószínűleg máshogy viszonyul a névhez, mint az, aki csak a Legényanyában látott Bélát. Más sztereotípiák viszont, éppen ellenkezőleg, annyira rögzültek egy adott társadalomban, hogy szinte lehetetlen velük mit kezdeni. 

Megint csak egy példa: három éve úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes nevet az esetleg születendő lányunknak: csakis Frida lehet, és semmi más. Aztán gyorsan kiderült, hogy egy ifjúsági könyv- és filmsorozatnak (Frække Frida, kb. 'Csibész Frida') köszönhetően egy dán Frida csakis egy eleven, tűzrőlpattant valaki lehet, vörös hajjal és hatalmas szeplőkkel. Mi van akkor, kérdezte a párom, ha a mi lányunk pont nem ilyen lesz? Szegénynek az egész életét úgy kellene leélnie, hogy nap mint nap szembesül vele, hogy ő nem is igazi Frida, csak valami félresikerül kísérlet? Próbáltam ugyan érvelni, hogy ez esetben éppen az lenne a gyerek hivatása, hogy megváltoztassa a névvel kapcsolatban a dánok körében megkövesedett sztereotípiát, de ezzel nem jutottam messzire. (Szerencsére nem is volt rá szükség.) 

És ezzel el is érkeztünk az utolsó problémához: közvetlenül a szülés után még aligha lehet látni, hogy a pulya később Fridává, Emmává vagy Máriává érik majd. Szerencsére e téren a dán szülők jóval kedvezőbb helyzetben vannak, mint mivel errefelé a névadás kitolható hat hónapos korig. Mi például több gyereket is ismerünk, akinek 2 hónaposan még nem volt meg a végleges neve- és nem kizárt, hogy hamarosan a közvetlen családban is lesz ilyenre példa.

Nevezetlenül

A múlt héten öt napot a világtól szinte teljesen elzárva töltöttünk a keleti parton (képek innen): a régi családi nyaralóban, ahol voltunk, nincs tv, sőt még villanyáram is csak a napelemmel töltött akkumulátorról, pár óráig esténként. A körülmények tehát ideálisak voltak, hogy végre nevet találjunk a hamarosan születendő második gyerekünknek. 

Fel is fegyverkeztünk néhány mázsa szakirodalommal, méteres hosszúságú listákkal, aztán nekifeküdtünk a keresgélésnek. Mintegy 12 órányi megfeszített olvasás, beszélgetés, töprengés után az eredmény: nulla, azaz tanácstalanabbul jöttünk haza, mint ahogy elindultunk. A probléma lényege az, hogy képtelenek vagyunk olyan nevet találni, ami megfelel az alábbi szempontok mindegyikének:

(1) Legyen egyedi, de ne furcsa, szokatlan. Az ideális név nem bélyegzi meg a viselőjét (Végh Béla effektus), de nem is teszi arctalanná. Más szóval: ne legyen rajta se a leggyakoribb, se a legritkább nevek 50-es listáján.

(2) Illeszkedjen Trisztán nevéhez, ha nem is fonetikailag, de lehetőleg az egyediség szintjében. Trisztán és Tamás például nem megy; ez alighanem öntudatlanul is azt a benyomást keltené valakiben, hogy az első gyerek egy egyéniség, míg a második egy szürke, jellegtelen valaki. (Ezzel természetesen nem azt akarom sugallni, hogy valaki Tamásként nem lehet érdekes, lenyűgöző személyiség, hanem csupán azt, hogy a két név együtt egy gyerekfalkában nem túl szerencsés. Aki például az első gyerekének a Máriusz nevet adja, aligha fogja a másodikat Józsefnek nevezni.)

Ezek a megfontolások valószínűleg minden család névválasztásában érvényesülnek többé kevésbé, ám a mi esetünkben ezekhez jön még egy további szempont:

(3) Olyan nevet szeretnénk, ami a világ bármely pontján használható. Azaz nem elég, ha egy név önmagában szép; legalább ilyen fontos, hogy bármely országban le tudják írni, ki tudják mondani, hiszen nem tudjuk, hogy Dániában, Magyarországon vagy éppen egy harmadik országban fog felnőni a gyerek. Nekem például rengeteg bajom volt (van) a Zsolttal: voltam már John, George, Slot, Solt, Zholt, Salt és ki tudja, még mi minden. Persze a külföldre szakadt Orsolyák, Gergelyek, Gyöngyik és Györgyök is pontosan tudják, hogy miről is van szó. Tehát ékezeteket, kettős betűvel (Cs, Ny, Zs, stb.) jelölt hangokat tartalmazó nevek kilőve, és szóba sem jöhetnek olyan nevek, amelyekről senki sem hallott Dániában illetve Magyarországon. Ez persze kizárja a hagyományos dán és magyar nevek kb. 80%-át.

(Itt talán érdemes hangsúlyozni, hogy ezt a szempontot nem valamiféle hóbort vagy szeszély, hanem kőkemény, jól megalapozott pragmatikus megfontolások inspirálták. Több tudományos kutatás is bizonyítja ugyanis, hogy egy idegen hangzású vagy írásképű név komoly hátrányt jelenthet iskolában és munkahelyen. Munkaadók például gyakran öntudatlanul is kiszórják a furcsa nevű jelentkezőket, és a legtöbben öntudatlanul is kerülünk olyanokat, akiknek nem tudjuk kiejteni a nevét.)

A konklúzió: noha több tízezer név van forgalomban, a mi esetünkben a fenti szempontok ezt a számot erősen megtizedelik, és a fennmaradó jelöltek közül egyelőre képtelenek vagyunk választani. Ezért gondoltam, hogy itt a blogon másokkal is megosztom a problémát és egyúttal tanácsot kérek. Tehát ha bárkinek van használható ötlete, javaslata, azt nagyon szívesen várjuk – bár persze azt nem garantáljuk, hogy figyelembe is vesszük azt. Ám mindenkit szeretnék figyelmeztetni: így hat héttel a szülés előtt már mindketten elvesztettük a névadáshoz kapcsolódó humorérzékünk java részét, tehát Bélák, Ödönök, Ib-ek és Bo-k kíméljenek.

Hogyan (ne) fényképezzünk tűzijátékot

Ez nem egy fotóblog, és kis tudású amatőr fotósként amúgy sem szeretnék senkinek fotótechnikai tippeket adni, de azért egy friss élményemet közzéteszem; ki tudja, még talán jól is jöhet valakinek így augusztus 20-a előtt. Arról van szó, hogy a múltkori Tall Ship Races-en megpróbálkoztam a tűzijáték-fényképezéssel. Néhány tapasztalat, egy pár többé-kevésbé félresikerült képpel illusztrálva:

1. A szakirodalom által gyakran ajánlott 30 másodperces rekeszidő, f16-os blende és 100-as ISO tényleg jól működik. A hosszú rekeszidő lehetővé teszi, hogy egyszerre több petárdarobbanást is rögzítsünk, ami nagyon látványossá teszi a képeket. Gond csak akkor van, ha éppen a tűzijáték egy-egy intenzívebb fázisát fényképezzük. Ilyenkor ugyanis a fenti beállításnál kiéghet egy-egy túl világos rész:

Ezt egy f8 - 10 másodperc kombinációval (és egy kis szerencsével) elkerülhetjük. 

2. Fontos döntés, hogy a kompozícióba belevegyük-e a kilövési pontot. Az én esetemben ez ezúttal egy híd volt, ami, lévén egy egyenes vonal, érdekes grafikai elemként szolgálhat, úgyhogy bele is vettem a képeimbe. Szintén fontos szempont volt, hogy ezáltal a petárdák teljes röppályáját sikerült rögzíteni, ami megint csak érdekes kompozícióhoz vezet. Viszont a kilövési pontok körül rengeteg füst, köd keletkezett, és ez több képemet is teljesen élvezhetetlenné tette. Ezeket sajnos hirtelen felindulásból kitöröltem, de talán ezen is látszik, hogy miről van szó: 

 Összességében: lehet igen jó tűzijáték-képeket készíteni úgy is, ha csak az égre irányítjuk a lencsét. A kilövési pontot (illetve más elő- és háttérelemet) akkor érdemes igazán képbe venni, ha ez önmagában is hozzáad valamit a kompozícióhoz. Ilyen fontos kompozíciós elem lehet a Lánchíd vagy a Budai vár. Én érzékeltetni akartam, hogy a tűzijáték egy vitorlásfesztivál része volt, ezért bevettem a kompozícióba egy hajórészletet is, de ez több képen is zavaró volt, különösen, amikor éppen a legszebb petárdavillanást metszette ketté.

3. Lencse. Én ezúttal egy 21mm-es lencsét használtam, ami az én Pentax k7-esemen 31.5 mm-nek felel meg. Sajnos ez a látószög onnan, ahol álltam, nem bizonyult elég szélesnek. Több petárda egyszerűen lelógott vagy teljesen lemaradt a képről, és legközelebb vagy távolabb kell mennem, vagy egy szélesebb látószögű lencsét használnom. 

 

Egyéb: Az autófókusz funkciót legjobb kikapcsolni, és manuálisan végtelenre állítani az élességet. Ezen kívül érdemes korán érkezni, hogy megfelelő helyet találjunk. Ez ezúttal sikerült, de mivel közvetlenül a vízparton álltunk, végig azon izgultam, hogy mikor fogja valaki belerúgni az állványomat a fjordba. Szerencsére ezt megúsztam, de legközelebb inkább máshova állnék.