Látjátok feleim...

A múlt héten pár napot ismét Budapesten töltöttem, és sikerült megnéznem a „Látjátok feleim...”- Magyar nyelvemlékek című kiállítást a Széchényi Könyvtárban. Bár mindig jól érzem magam könyvtárban, meg úgy általában könyvek között, ilyen tartalmasan és élvezetesen régen töltöttem el két órát.

A kiállítás első darabja a legrégibb, eredetiben fennmaradt magyarországi nyelvemlék, az összesen 58 közszót és néhány személynevet tartalmazó Tihanyi alapítólevél (a következő képen). Ezután három termen át kísérhetjük végig a legfontosabb magyarországi kézírásos szórvány- és szövegemlékeket a 16. század elejéig, a könyvnyomtatás magyarországi megindulásáig. Látható itt valamennyi Árpád-kori kis terjedelmű szövegemlék: a Halotti beszéd és könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom, a Gyulafehérvári sorok és a Königsbergi töredék és szalagjai. Ezek eredeti nyelve mai magyarra átültetve is olvasható, sőt a kihelyezett hangszórókon hallható is, ám az igazi élvezetet a kézírásos szövegek tanulmányozása jelenti.

E korai nyelvemlékeket egy igen színvonalas válogatás követi az utókorra maradt mintegy ötven magyar nyelvű kódexből. Ez a szekció a Jókai-kódexszel, a legrégibb ismert magyar könyvvel indul, de itt láthatjuk a legkorábbi magyar Biblia-fordításokat és az igen szépen díszített Festetics-kódexet is. Ilyen tartalmas és színvonalas kiállítást a magyar nyelvemlékekből még sosem rendeztek Magyarországon.

Különösen megragadóak azok a kiállítási tárgyak, ismertetők, amelyek egyes nyelvemlékek szerzőinek, másolóinak személyiségébe is bepillantást nyújtanak. Közülük is kiemelkedik a főnemesi származású Ráskay Lea, aki a 16. század elején a Nyulak-szigeti (ma Margitsziget) domonkos kolostorban élt és dolgozott. Tőle összesen öt kódexben maradtak fenn másolatok, fordítások. Szép, a gótikus bastarda betűtípuson alapuló kézírása ma is viszonylag jól kibetűzhető (lásd a következő képet). Ráskay a lefordított szövegeket általában dátumozta, és a kódexekbe gyakran írt az adott év legfontosabb eseményeire vonatkozó utalásokat, melyek persze ma igen jelentős történeti források. A hatalmas műveltségű sorornak köszönhetjük számos nyelvemlék fennmaradását is. Feltehetően ő volt ugyanis az, aki a zárda 1529-es evakuálásakor gondoskodott a könyvtár legértékesebb darabjainak elszállításáról és biztonságba helyezéséről.

És ha már itt tartunk: hallatlanul izgalmas egy-egy nyelvemlék „személyes” sorsa is. Sokszor pusztán a véletlenen múlt ugyanis, hogy némelyiküket megtalálták, azonosították, illetve megőrizték. Jó példa erre az Ómagyar Mária-siralom, amely szinte a csodának köszönhetően élte túl azt a tűzvészt, amelyben a leuveni egyetemi könyvtár szinte teljes anyaga megsemmisült. E történetek kapcsán óhatatlanul is az jut az ember eszébe, hogy vajon lapulnak-e még eddig ismeretlen magyar nyelvemlékek a világ ősi könyvtáraiban.

A kiállítás február végéig látható, és nemcsak nyelvészeknek, nyelvtanároknak, könyvbarátoknak, esetleg tipográfusoknak lehet érdekes.

Kedvenc szavak

A Trisztán nyelvi fejlődéséről szóló minisorozat utolsó része. Legalábbis egyelőre.

Másik arra

A korai gyereknyelv egyik legfontosabb jellemzői a „kedvenc szavak”. Jelenleg Trisztán két kedvenc magyar szava a másik és az arra. Ezek persze nem csengésük, hanem sokkal inkább hasznosságuk miatt váltak szinte pillanatok alatt kedvencekké. Jelenlegi szűkös szókészletében ugyanis ez a két szó alkalmas leginkább arra, hogy ébredező akaratát verbálisan is ki tudja fejezni. Ennek megfelelően az arra jelentése nála kb. „nem arra, amerre más akarja”, a másiké pedig „nem az, amit más akar” (lásd a fenti videót). Talán érthető, hogy gyakran töprengek el, mennyire egyszerűbb lenne az élet, ha fiam mondjuk a természetesen, persze, vagy az igen szavakba szeretett volna bele. Egyébként a két nagy kedvenc remekül kombinálható ("másik arra"), ha a lassú felfogású szülő végképp nem értené, merre kell menni.

Bár gyakoriságát tekintve nem tartozik szorosan az abszolút kedvencek közé, érdekes a szállj le esete. Ezt Trisztán egyes szám második személyű, felszólító módú formából egyes szám első személyű, kijelentő módú alakká értelmezte át. Magyarul a szállj le az ő nyelvében most olyasmit jelent, hogy leszállok, kimászok, elég volt, tovább megyek, elegem van. Mivel dánul még nem tanult hasonló kifejezést, ezért minden beszédhelyzetben ezt használja.

Színesen

Talán néhányaknak az is feltűnt, hogy a mini-szótárban szerepel a zöld és a piros is. Ez elég különleges, hiszen ilyen idős korban a gyerekek csak kivételes esetben ismerik még a színeket. Ez persze felveti a kérdést, hogy valóban ismeri-e Trisztán e szavakat? Nos, azt figyeltem meg, hogy e szavak használata erősen lokalizált, kontextus-függő. Teljes biztonsággal különbözteti meg több könyvben is a piros traktort vagy autót a zöldtől, de a színeket nem tudja más tárgyakra átvonatkoztatni, azaz nem épült ki még nála a piros vagy a zöld mint elvont fogalom.

Szó vagy mondat?

Végezetül felmerül az a kérdés is, hogy Trisztán első magyar mondata (Ott van a mackó) valóban mondat-e. A probléma lényege a következő: Ha mondaton olyan nyelvi egységet értünk, amit a beszélő maga épített fel szavakból, kifejezésekből, bizonyos nyelvtani szabályok alkalmazásával, akkor nem biztos, hogy ebben az esetben igazi mondattal állunk szemben. Lehet ugyanis, hogy Trisztán annyiszor hallotta az ’ott van az X’ sémát, hogy azt mint egy egyetlen hosszú szót tanulta meg. Ez utóbbi lehetőség ellen szól, hogy a beszédhelyzet által megkövetelt mackó beillesztése a fennti sémába megkíván egy nagyfokú kombinációs készséget. Ráadásul a közlés kiejtési kontúrja, hangleejtése is a magyar mondaténak, és nem egyszavas közléseknek felel meg. Harmadrészt pedig Trisztán egyre gyakrabban használja az ott és ott van felkiáltó mondatokat is, ami megintcsak a kombinációskészség meglétének a bizonyítéka. Ezért aztán nekem mindig is ez marad Trisztán első valódi magyar mondata.

Trisztán tovább beszél

Legutóbb Trisztán magyar szókincsének néhány érdekességéről, illetve a korai gyereknyelv leírásának néhány problémájáról írtam. Ma pedig elsősorban a dán és a magyar nyelv viszonyáról lesz szó a Trisztán beszédében.

Mennyire jól?

Sokan kérdezik, hogy Trisztán milyen arányban és milyen hatékonyan használja a két nyelvet, azaz hogy „magyarul vagy dánul tud-e jobban?”. Nos, a válasz nyelvészeti szempontból nem ilyen egyszerű. Meggyőződésem szerint a kérdést a funkcionalitás oldaláról kell megközelíteni. Ez azt jelenti, hogy a nyelvtudást értelmetlen egy abszolút skálán definiálni. E helyett sokkal érdemesebb azt vizsgálni, hogy egy adott nyelvi szint mennyire elégíti ki a beszélő szükségleteit. Magyarul arról van szó, hogy a gyerek ki tudja-e fejezni az adott nyelven mindazt, amire szüksége van.

Az így feltett kérdésre a válasz egyértelműen igen, azaz Trisztán magyarul és dánul is pontosan annyira tud, amennyire szükséges, illetve amennyire a jelenlegi fejlettségi fokán képes. Élethelyzetéből adódóan a dánt jóval több közegben hallja, használja (hiszen magyarul jószerivel csak velem beszél). Ez persze azzal is jár, hogy az együtt töltött idő, valamint az én egyedi nyelvhasználati szokásaim gátat szabnak annak, hogy a hány és milyen kifejezést használ. Ráadásul bizonyos nyelvi tartományokkal (szakszóval regiszterekkel) csak dánul érintkezik. Ezek legfontosabbika a gyereknyelv, hiszen míg magyar gyerekekkel nincs napi kapcsolata, egyre többet beszél más gyerekekkel dánul. Ezeknek köszönhetően a dán szókincse valamivel nagyobb: a legutóbbi miniszótár dán változatát vagy 20-25 további szóval kellene kiegészíteni. Viszont a kettőnk kommunikációja szempontjából a Trisztán magyarja teljesen funkcionális, és ugyan olyan eredményes, mint amikor az anyjával vagy másokkal dánul beszél.

Keveredés?

A másik kérdés, amit gyakran hallok, hogy mennyire „keveri” Trisztán a két nyelvet? Ez a probléma is két részkérdésre bontható. Egyrészt arról van szó, hogy használ-e a „nem odaillő” másik nyelvből való szavakat egy adott beszédhelyzetben (azaz szól-e magyarul mondjuk a nagyapjához). Másrészt pedig arról, hogy az egyes közléseken belül keveri-e a két nyelvet.

Mielőtt az első kérdésre kitérnék, fontos megjegyezni, hogy Trisztán már hetek óta teljesen tisztában van azzal, hogy a szülei (illetve általában a körülötte lévő emberek némelyike) más nyelveket beszélnek. Ez például megmutatkozik akkor, amikor egy még korábban nem látott vagy meg nem nevezett tárgy nevére kérdez rá. Ilyenkor általában Anere néz, megkérdezi, hogy Hvad er det? (Mi ez?), majd azonnal felém fordul, és várja a magyar változatot. Mivel megértette és elfogadta, hogy a két nyelv két külön rendszert alkot, és eltérő helyzetekben alkalmazandó, ezért csak igen ritkán fordul elő, hogy hozzám dánul, vagy Anehez magyarul szól. Erre szinte csak akkor kerül sor, ha nem ismer egy-egy szót az adott nyelven. Arra is felfigyeltünk, hogy Anehez gyakrabban szól magyarul, ha én is jelen vagyok, és tudok fordítani. Ezzel szemben ha csak ketten vannak, és egy adott tárgy nevét csak magyarul ismeri, akkor inkább mutogatással próbálja rá felhívni a figyelmet. Tehát mintha arra is rájött volna, hogy Anevel nem boldogul olyan jól magyarul, mint velem dánul – bár ez inkább csak benyomás, mintsem alapos megfigyelés.

Áttérve a másik kérdésre, az egy közlésen belüli „nyelvkeveredésre”: ilyen is ritkán, bizonyos kétszavas kombinációk esetében fordul elő. Ezek a kombinációk néhány hete jelentek meg a Trisztán beszédében, és az alábbi alapmintákat követik:

szereplő + esemény: Trisztán sír, Orsi jön, anya vissza

szereplő+tulajdonság: víz meleg, füle rossz

mennyiség/azonosság+szereplő: mere (még) vand [több víz], másik szék

Trisztán jelenleg két olyan kombinációt használ, amelyben a két nyelv keveredik. Az első a mere [még] + X, ahol az X lehet bármilyen, szemantikailag és logikailag illeszkedő elem: mere víz, mere szőlő, mere sétálni. (Persze ezekben gyakran dán az utótag, azaz nem minden esetben "keverednek" a nyelvek).

A második pedig a másik + X: másik stol [szék], másik sko [cipő] másik sut [cumi].

A látszólagos „nyelvkeveredésnek” egyébként ez esetben is van legalábbis elképzelhető magyarázata. Mint legutóbb írtam, úgy tűnik, a mere (kiejtve: méjr) Trisztánnál egyszerre jelenti a dán mere-t és a hasonlóan hangó még-et. Azaz lehet, hogy ő két külön szót használ, két külön nyelven, noha ezeknek a kiejtése neki megegyezik. A másik pedig azon kevés magyar szó egyike, amelyeket Ane ismer és használ. (Érdekes módon barátaink lányától, Hannától tanulta pár éve). Azaz nem kizárt, hogy Trisztán azt képzeli, hogy a másik egy olyan szó amely mindkét nyelvben megvan, mint például a zebra, a kenguru vagy az elefánt. Ha ez tényleg így van (amiről persze lehetetlen meggyőződni), akkor megintcsak nem beszélhetünk nyelvkeveredésről.

Egyébként ha már itt tartunk: a másik Trisztán legfrissebb kedvence, amely nagyszerűen alkalmas arra, hogy a szülőket őrület közeli állapotba kergesse. Erről. Illetve a Trisztán kedvenc szavairól általában majd legközelebb.

Trisztán beszél

Ott voltam, ahol lennem kellett, azt tettem, amit tennem kellett, így néhány napja sikerült videóra vennem Trisztán legelső magyar mondatát. Természetesen nagyon büszke voltam mindkettőnkre, és most itt is megosztom az élményt:

Ha már itt tartunk, talán érdemes lehet néhány érdekességet megemlíteni a Trisztán, illetve általában a hasonló korú gyerekek nyelvi fejlődéséről.

Robbanás előtt és után

Trisztán az első szavakat nagyjából 16-17 hónaposan, a tavasz végén produkálta. Ez a kétnyelvű gyerekeknél nagyjából átlagosnak számít. Az egynyelvű gyerekek ezzel szemben statisztikailag kissé hamarabb kezdenek beszélni., bár a 16-17 hónapos kezdés náluk is jóval a normális sávon belül húzódik. A legelső felismerhető szava (ami egyébként változatlanul az egyik kedvence), valahogy úgy hangzott, hogy méjr, és a dán mere, valamint az azonos jelentésű magyar még összekapcsolásából keletkezett. A Trisztán nyelvén olyasmit jelent, hogy többet, még, akarok/akarom, add ide, tovább. Az ezt követő hónapokban szókészlete viszonylag lassan, heti néhány szóval bővült, sőt időnként úgy tűnt, mintha az egész folyamat megakadt volna. Aztán 5-6 hete hirtelen nagyon felgyorsultak az események: beköszöntött a nyelvészek körében jól ismert szókincsrobbanás, amely egészséges gyermekeknél a második életév második felében jelentkezik. Ez azzal jár, hogy hirtelen a korábbiaknál nagyságrendileg több szó és szókapcsolat jelenik meg a beszédben (Trisztánnál mindkét nyelven), számos újítással, kísérletezéssel összekapcsolódva. A szókincsrobbanást az teszi lehetővé, hogy a gyerek hirtelen rájön, hogy mindennek van neve, és ezen nevek kiejtésével számos célt el tud érni. Ez az időszak persze roppant lenyűgöző a szem- és fültanúknak.

Trisztán-magyar miniszótár

Jelenleg Trisztán aktív magyar szókészlete nagyjából az alábbi szavakat tartalmazza:

Főnévi funkciójú elemek: asztal, szék, nadrág, kanál, villa, tányér, ház, fa, kutya, macska, ló, elefánt, nyúl, hal, béka, bagoly, papagáj, bicikli, motor, autó, busz, nadrág, zokni, cipő, konyha, szoba, lámpa, könyv, anya, apa, bácsi, tej, víz, alma, szőlő, banán, sajt plusz 15-20 személynév és az alapvető testrészekre vonatkozó 10-15 szó

Igei funkciójú elemek: olvas, alszik, szalad, sír, játszik, sétálni, ül, fel, szállj le, vissza, arra, haza, bele

Melléknévi funkciójú elemek: piros, zöld, kicsi, nagy, jó, rossz, meleg

Egyéb: szia, bassza meg, nem, jó éjszakát

(Mindez persze csak a szókészlet egyik, kisebbik fele, hiszen Trisztán nem csak magyarul tanul. Arról, hogy hogyan birkózik meg a két nyelv párhuzamos elsajátításával, majd legközelebb.)

Főnévi torzítás

A listából első látásra kitűnik a korai gyereknyelv egyik legfontosabb, univerzális jellemzője: a főnévi jelentésű (azaz dolgokra, tárgyakra, emberekre utaló) szavak abszolút dominanciája. Ezt hívja a szaknyelv főnévi torzításnak, és magyarázata valószínűleg a gyermek veleszületett, evolúciós feladatértelmezési stratégiáiban keresendő, amelyekkel sajnos itt nincs időm részletesebben foglalkozni.

Ige-e az ige?

Talán többeknek szemet szúrt az is, hogy a fentiekben nem főnevet, igét, melléknevet, hanem főnévi, igei, illetve melléknévi funkciójú elemeket említettem. Ennek alapvetően két oka van. Egyrészt (legalábbis bizonyos nyelvészeti irányzatokban) az egyes szófajokat nem jelentésük, hanem a mondatban elfoglalt helyük, valamint nyelvtani sajátosságaik (például toldalékolhatóságuk) alapján definiáljuk. Könnyű belátni, hogyha nincs mondat, hanem csupán egyszavas, toldalékok nélküli közlésekkel találkozunk, akkor szófajokról sem beszélhetünk igazán. Másrészt pedig a listából kitűnik, hogy például az igei funkciójú elemek között több olyan is helyet kap, amely a felnőtt nyelvben más kategóriákba esik. Jó példa erre a fel, a bele vagy a vissza, melyek a felnőtt magyar beszélők nyelvében határozószók illetve igekötők. Trisztánnál azonban önállóan, igék nélkül szerepelnek, és jelentéstani szempontból egyértelműen igei funkciót látnak el. A vissza például a beszédhelyzettől függően jelentheti az alábbiakat: visszateszem, tedd vissza, visszamegyek, menjünk vissza, visszaadom, add vissza stb. Hasonlóképpen, a majdan főnévvé fejlődő elemek is hordozhatnak igei jellegű jelentést. Az alma például jelentheti, hogy ott az alma, almát ettem, adj almát, apa almát eszik stb. Az ilyen túláltalánosítások persze megint csak meghatározó jellemzői a korai gyereknyelvnek, és lehetővé teszik, hogy a gyerek egy nagyon behatárolt eszközkészlettel is képes legyen rengeteg jelentéstartalmat kifejezni.

Mindennek talán a legfőbb tanulság az, hogy roppant nehéz a korai gyereknyelvet a felnőtt nyelvre kidolgozott fogalomrendszerben elemezni. Szinte minden még csak csírájában jelentkezik: a főnév még nem főnév, az ige még nem ige, és az egyes szavak jelentése is jelentősen eltérhet a felnőtt nyelvi jelentéstől.

Folyt. köv.

A vitorláskikötőben

Múlt pénteken este Orsival voltam egy fotós mini-szafarin az aalborgi vitorláskikötőben. Itt egy pár kép ízelítőül - az Orsi képei pedig itt láthatók.