Oviban

Trisztán a múlt héten megkezdte óvodai karrierjét. Az átállás a várakozásoknak megfelelően, különösebb zökkenők nélkül zajlott. A második nap már nem akart hazajönni, tegnap reggel pedig már hat órakor indulásra kész volt, reggelizni is alig volt türelme. Gyakran elgondolkodok rajta, hogy mennyire különbözőek vagyunk e tekintetben. Engem a legnagyobb jóindulattal sem lehetne társasági embernek nevezni. Szeretek ugyan együtt lenni másokkal, de nekem az ideális létszám 3-4 ember, az óvodába járást pedig annak idején olyan lelkesen és eredményesen szabotáltam el, hogy összesen ha egy hónapot töltöttem oviban három év alatt. Trisztán ezzel szemben akkor érzi jól magát, ha rengeteg ember van körülötte, pillanatok alatt köt barátságot és lelkesen próbál ki minden újat. Az eddigi három éve alatt ha jól emlékszem, egyszer sem tiltakozott, ha új helyre került, más vigyázott rá, vagy idegen helyen kellett aludnia.

Az persze egy dolog, hogy Trisztánnak tetszik az új rendszer, hiszen ő gyaníthatólag bármelyik óvodában jól érezné magát. Legalább ennyire fontos, hogy mi, a szülők is elfogadjuk a helyet, és úgy érezzük, hogy biztonságos helyen van a gyerekünk. E tekintetben voltak némi kételyeink kezdetben. Az óvoda (pontosabban kombinált intézmény, hiszen bölcsődei részlegük is van), Aalborg legnagyobb ilyen intézménye, 130 gyerekkel. Ez a tény persze már önmagában is elgondolkodtatná a legtöbb szülőt. Eredetileg mi is egy kisebb, meghitt óvodában gondolkodtunk, úgy 20-30 gyerekkel, de aztán rájöttünk, hogy a fenti okok miatt Trisztánnak a hely méretével egyáltalán nem lesz gondja.

Szerencsére az ovi egy három éve épült, modern épületben van. Ezekről az új skandináv épületekről sok minden elmondható, de az tagadhatatlan, hogy jól átgondoltak, gondosan kivitelezettek és igen funkcionálisak. A jó építészeti megoldásnak köszönhetően az első kérdés, ami felmerül a látogatóban, hogy hol vannak a gyerekek? Az előtérbe belépve olyan csend fogadja az embert, mint egy könyvtárban. A központi, ebédlőül szolgáló helyiségből polipkarokként nyúlik ki a három épületszárny, melyek a három részlegnek adnak helyet. Ennek az elrendezésnek köszönhetően az egész úgy működik, mint három különálló intézmény, amely valamilyen oknál fogva egy épületbe került. Ehhez jön még egy hatalmas játszótér, illetve a tornaterem a szomszédos általános iskolában, melyet szintén használhatnak a gyerekek.

Szintén nagyon fontos szempont, hogy az ovi tőlünk pár száz méterre fekszik, ráadásul útban a városközpont és Ane munkahelye felé, tehát nem kell kocsival vagy busszal fuvarozni, illetve hajnalban felkelni. 

Ezek persze csak a kezdeti benyomások. Hosszabb távon a legfontosabb az lesz, hogy hogyan tudunk majd együttműködni az óvodai személyzettel - erről azonban korai lenne még bármit is mondani.

Óvodába menet

Fontos mérföldkőhöz érkeztünk a napokban: Trisztán ezen a héten óvodába megy. Csütörtökön megvolt a bölcsis kollégák ilyenkor szokásos búcsúlátogatása (képek innen), és ma reggelig úgy volt, hogy még két napot fog a bölcsiben tölteni. Ám hajnalban telefonáltak, hogy a gondozója beteget jelentett, azaz a hátralévő két napot már nem ott, hanem az önkormányzat erre a célra fenntartott vendégházában tölti. Így kicsit lezáratlanra sikerült a két bölcsődei év, bár persze látogatóba visszamegyünk még.

 

 Trisztán egyébként, mind a saját, mind a szakértők véleménye szerint készen áll az óvodára. Ha megkérdezik, hogy mit fog ott csinálni, akkor a válasz az, hogy "verekedni a nagyobb fiúkkal és egy kicsit játszani". Ez akár aggodalomra is okot adhatna, de a terv első részét egy svéd rajzfilm, és nem valamiféle agresszív alaptermészet inspirálta.  Persze azért illúzióink nincsenek: alighanem tényleg el fog csattanni egy-egy pofon, főleg mivel Trisztánt egyáltalán nem zavarja, ha vitapartnere 2-3 évvel és 5-6 számmal nagyobb nála. 

 A Trisztán óvodai látogatása kifejezett sikerrel járt: ahogy beléptünk, azonnal elvegyült a többi gyerek között, pár perc múlva már ő irányította a társasjátékot, miközben engem próbált rábeszélni, hogy nyugodtan menjek haza, és a végén nem akart távozni. Bár valószínűleg jön majd egy megkésett negatív reakció, az eddig látottak alapján fiunk aligha fog azok közé a gyerekek közé tartozni, akiknek az életében komoly krízist jelent az óvodába menés. 

 

Hójelentés

Mifelénk már napok óta havazik, és ma már szánkózni is lehetett. A Dániában töltött eddigi kilenc évem alatt egyszer sem volt ilyen korán hó. Bár ez még aligha az igazi tél, étvágygerjesztőnek azért nem rossz. Eddig nem volt túl hideg (bár az erős szélben úgy éreztük), holnap egész nap fagyni fog, azaz legalább egy szánkózás biztosan összejön még.
 

A reumás csillagász

További hírek Tycho Brahe exhumálása kapcsán:

A régészek a vártnál sokkal jobban megszenvedtek a templom padlózatának a feltörésével, ám amikor hétfő este végre sikerült felnyitniuk az ónkoporsót, igen kellemes meglepetésben volt részük: Tycho Brahe maradványai minden várakozást felülmúlóan jó állapotban találták.

A brokátselyem halotti ruháról például rövid idő alatt sikerült kideríteni, hogy Itáliában készült az 1500-as évek végén. Az összeállított csontvázon végzett első fizikai vizsgálatokból pedig két fontos következtetést sikerült levonni a tudós életével kapcsolatban. Egyrészt azt, hogy Brahe reumával küszködött, és időnként komoly hátfájás kínozhatta. Másrészt viszont a fogaival aligha volt sok baja: noha több foga is hiányzott, a még meglévők kifogástalan állapotban voltak a halálakor. Ez azt jelenti, hogy aligha fogyaszthatott nagy mennyiségben édességet.

Persze ez a két részeredmény csak a kezdet. Ma és holnap részletes CT vizsgálatoknak vetik alá a maradványokat, majd pedig egy háromdimenziós modellt készítenek Brahe testéről. A végleges tudományos eredmények publikálására a tervek szerint egy év múlva kerül majd sor.

Tycho Brahe utóélete

Egy dán kutatócsoport ezekben a percekben tárja fel a neves dán csillagász, Tycho Brahe (Tyge Ottesen Brahe 1546-1601) sírját a prágai Tyn templomban. Az eseményt kiemelt médiaérdeklődés követi: az eseményről folyamatosan tudósító dán állami televízió szerint 80-100 újságíró tolong a sír körül. A nagy érdeklődés csak részben köszönhető a csillagász kétségbevonhatatlan tudományos érdemeinek (például ő volt az első, aki bebizonyította, hogy az üstökösök nem légköri jelenségek). Legalább ennyire foglalkoztatják a közvéleményt Brahe életének és halálának körülményei is.

A féktelen, indulatos tudós még fiatal korában elvesztette orrát egy párbajban (mely egy tudományos vitát volt hivatott eldönteni), és a hiányt házi készítésű, nemesfémből készült protézissel pótolta. Brahe élete végéig számos vitába, nézeteltérésbe keveredett (amelyek mögött gyakran az alkohol állt), és 1601. október 24-én bekövetkezett halála kapcsán is számos pletyka látott napvilágot. Sokak szerint megmérgezték, másik szerint pedig az végzett fele, hogy egy ünnepi lakomán, attól tartva, hogy kivonulásával megbántaná a vendéglátót, addig tartotta vissza a vizeletét, amíg felrobbant a húgyhólyagja. Legvalószínűbb azonban, hogy Brahe higanymérgezésben halt meg, mint oly sokan a kor jeles tudósai közül. A fém egészségre káros hatásaival akkoriban még nem voltak tisztában, és széles körben alkalmazták mind gyógyszerként, mind pedig az alkímiai kutatásokban, amelyekkel Brahe is kacérkodott.

A bulvárlapok hasábjaira kívánkozó életrajz ellenére a feltárást végző dán és cseh régészek nem győzik hangsúlyozni, hogy a sírfeltárásnak nem amolyan megkésett detektívmunka, azaz a halálok kiderítése a célja, hanem komoly tudományos vállalkozásról van szó. A modern vizsgálati módszereknek köszönhetően ugyanis a sírból vett minták alapján nem csak arról tudhatunk meg rengeteget, hogy hogyan élt a nagy csillagász, hanem a kor közegészségügyi, táplálkozástani viszonyairól is sok újat tanulhatunk. A laikusokat persze leginkább az izgatja, hogy megoldódik-e végre Brahe halálának a rejtélye. Erre azonban még alighanem várniuk kell egy darabig. Noha a tudós maradványait már pénteken, 18-án ünnepélyesen újratemetik, a tudományos eredmények publikálása több hónapot is igénybe vesz majd.

Å

Legutóbb szóba került az 1948-as helyesírási reform.  Ezzel kapcsolatban néhány további érdekesség: ekkor törölték el a dán főnevek nagy kezdőbetűvel történő írását. Érdekes módon ezt elsősorban nem szakmai, nyelvészeti, még csak nem is praktikus megfontolások motiválták, hanem sokkal inkább a hazafias érzelmek. Öt év német megszállás után a kis- vagy nagybetű kérdése hirtelen  szimbolikus üggyé vált: a helyesírási reform előkészítői kiváló lehetőséget láttak arra, hogy a bevezetett módosítással látványosan eltávolítsák a dán kultúrát a némettől. Egy másik fontos szempont az volt, hogy közelebb hozzák a dán írásmódot a svédhez és a norvéghoz (amely nyelvekben már korábban is kisbetűvel kezdődtek a főnevek). 

 Ez a megfontolás állt az å betű bevezetésének hátterében is. (Emlékeztetőül: arról a betűről van szó, amit az århusi önkormányzat a minap gyomlált ki a város nevéből). A betű által jelzett o-szerű magánhangzót az évszázadok során többféle módon próbálták papírra vetni a különféle dán dialektusokban (például: á, ă, â és ao). Végül az aa írásmód vált általánossá, noha az idők során mindig voltak néhányan, akik inkább az å-t részesítették előnyben. Ők azonban mindig kisebbségben maradtak, és amikor az 1948-as helyesírási reform az utóbbi írásmód mellett tette le a garast, igen nagy volt a felháborodás. Legtöbben a dán nyelv „elsvédesedésétől” tartottak, mivel az å betű a svéd írott nyelvben alakult ki az 1400-as években, és 1526-ban egy svéd bibliafordításban jelent meg először nyomtatásban. A helyesírási reform által keltett hullámok csak sokára ültek el, és még az 50-es évek vége felé is voltak olyan dán újságok, amelyek a régi helyesírást követték. 

Persze azok a dánok, akiket tűzbe hoz az "aa vagy å?" kérdése, aligha sejtik, hogy a két betű feltehetően közelebbi rokonságban áll egymással, mint gondolnák. Egyes nyelvészek szerint ugyanis az å az aa-ból alakult ki oly módon, hogy a kézírásos szövegekben a második a fokozatosan egyre kisebbé vált, mintegy elsorvadt, később egy ponttá töpörödött, és ez a pontocska vándorolt aztán át az első a fölé. Akár helyes ez az elmélet, akár nem (az å kialakulására más teóriák is vannak), az tagadhatatlan, hogy a betűnek egyre nehezebb sorsa van a mai dán hétköznapokban. A múltkor leírt praktikus megfontolások miatt egyre több intézmény, település dönt az aa írásmód mellett, és érdekes lesz nyomon követni, hogy ezt a tendenciát hosszabb távon a hivatalos helyesírási szabályok is kodifikálni fogják.e.

Egy város nevet vált

Hamarosan sok dolguk akad a kartográfusoknak: Dánia második legnagyobb városa január 1-től nevet változtat – legalábbis írásban. A városi önkormányzat ugyanis tegnap úgy döntött, hogy Århus nevét hivatalosan a jövő évtől Aarhus-ként kell írni. Noha ezzel csupán a régi, 1948 előtti írásmódot állították vissza, az elhatározást nem a hagyományokhoz való ragaszkodás, hanem kőkemény racionális és üzleti megfontolások motiválták. 

Röviden arról van szó, hogy az Å betű (és másik két egzotikus dán társa, az Æ és az Ø) nem kompatibilis a számítógépek és az internet modern világával, mivel nem szerepelhet e-mail címekben, honlapok címeiben, és aki nem skandináv billentyűzetet használ, az általában leírni sem tudja őket. A dánoknak mindez persze nem okoz gondot: angol billentyűzeten egyszerűen AA-t írnak Å, AE-t Æ és Ö-t vagy OE-t Ø helyett. Egy külföldi viszont ritkán van tisztában ezekkel a hangmegfelelésekkel, így kínjában általában sima A-val próbálja helyettesíteni az Å-t, ami gyakran félrevezeti az internetes portálokat és keresőket. Szakértők szerint ez, az eddigi íráskép által keltett zavar gyakran "láthatatlanná" teszi a várost az interneten, aminek komoly gazdasági következményei vannak. Ezt szeretnék elkerülni azzal, hogy ezentúl  mindenki, mindenütt Aarhus-t ír majd.

Århus lakói egyébként egyáltalán nem lelkesednek a küszöbön álló változásért. 57 százalékuk a névváltoztatás ellen foglalt állást egy friss közvélemény-kutatásban, és csak 34 százalékuk támogatta az új írásképet. Érdekes módon azzal egyetlen általam olvasott cikk sem foglalkozik, hogy mennyibe fog mindez kerülni a városnak. Noha az e-mail címeket és a honlapok domain neveit nem kell lecserélni (hiszen azokban eddig is az AA betű szerepelt), az intézményeknek, hivatalos szerveknek előbb-utóbb új levélpapírt, táblákat, bélyegzőket kell gyártatniuk, ami általában nem olcsó mulatság. Szerencsére vannak néhányan, akiket egyáltalán nem érint a változás. Munkaadóm, az århusi egyetem például sosem állt át az 1948-ban bevezetett „modern” (és most eltörölt) írásmódra, és mindig is mint Aarhus Universitet létezett. Ezzel most alighanem több millió koronát spórolnak meg. 

A magas költségek és a változásokkal szembeni ellenállás miatt valószínűleg Århusban is több évtized telik majd el, amíg az régi-új írásmód egyetemessé válik. Hasonló történt Aalborg esetében is: városunk hivatalosan 1984-ben változtatta vissza a nevét Ålborg-ról, de még ma, több évtized után is lehet találkozni itt-ott a korábbi névvel.

Élet négyesben

Lassan egy hónapja már, hogy Stella lányunk megszületett. Azóta felszedett már majdnem egy kilót, elkezdett mosolyogni, egyre változatosabb hangokat képez, és a fejét is egyre ügyesebben emelgeti. Úgy tűnik, ezúttal is szerencsések voltunk, mivel második gyermekünk is az úgynevezett „jó gyerek” kategóriába tartozik. Trisztánhoz hasonlóan ő is alig sír, szinte csak akkor, ha éhes, sokat és jól alszik és eszik, éber óráit pedig békés, kedélyes szemlélődéssel tölti. 

Mindeközben mi, a család többi része, nagyjából megszoktuk már az új életet két gyerekkel: kialakulni látszik az új rutin, így a blog újraélesztését sem halogathatom tovább. Tehát: milyen is az új élet két gyerekkel? Az ilyenkor elkerülhetetlen alváshiányt leszámítva igazán alapvető változásokat eddig nem tapasztaltunk. Szerencsére Stella néhány napon belül beállt egy ritmusra, ami szerint éjszaka csak egyszer, 1 és 2 óra között eszik, előtte és utána pedig összefüggően alszik 4-5 órát, ami viszonylag elviselhető. Az sem árt, hogy Trisztán kifejezetten jól alszik mostanában: hetek óta egyszer sem riadt fel éjszaka. A kistestvérét nagyon nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadta, és eddig nem reagált negatívan az új felállásra, bár időnként kipróbálja, hogy a régi szabályok az új rendszerben is érvényesek-e még. Mindennek, meg a rutinnak köszönhetően sokkal kevésbé vagyunk fáradtak, mint első alkalommal. A legnagyobb veszteség az, hogy mivel igyekszünk minél korábban lefeküdni, pont az a két-három esti óra esik ki az életünkből, amit eddig magunkra, egymásra, illetve olvasásra, blog- és e-mail írásra meg hasonlókra fordítottunk.  

Ami a csecsemőgondozás többi részét illeti: a kéthetes, apáknak járó szülői szabadságom már lejárt ugyan, de ezekben a hetekben jórészt itthon dolgozok, azaz be tudok segíteni, ha nagy szükség van rám, így Ane som olyan fáradt, mint amikor Trisztán volt pici. Röviden: eddig minden várakozásainkon felül alakul – kivéve a hétvégéket, amik eddig elég stresszesre sikerültek. Részben mivel Trisztán szombaton és vasárnap következetesen egy órával hamarabb ébred (aminek okát eddig nem sikerült kitalálnom), és következésképpen már késő délelőtt fáradt és irritált. Ehhez jön még, hogy (apjához hasonlóan) nem viseli jól a strukturálatlan, megszokott rutin nélküli napokat. Magyarul: gyakran unatkozik, ha csak velünk van egész nap, és Stella miatt nem vagyunk olyan aktívak, mint azt megszokta. Azt hiszem, ennek kezelése lesz a következő hetek legnagyobb kihívása. 

Várakozunk

Már minden kész: a kiságy és a gyerekülés beállítva, a szülészet telefonszáma bekódolva a mobilba, a pelenkakészlet feltöltve, a szükséges táskák becsomagolva, hiszen papírforma szerint már csak három nap van hátra második gyermekünk érkezéséig. Furcsa napok, hetek ezek: különös, időtlen lebegésben létezünk, félig a mindennapi valóságban, félig azon kívül. Igazán semmire sem tudok koncentrálni, ugyanakkor minden úgy zajlik körülöttem, mint az elmúlt pár évben bármikor. 

Egyrészt úgy érzem, pontosan tudom, mi vár ránk, másrészt a küszöbön álló változás megfoghatatlan, elképzelhetetlen. Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy az ember hasonló helyzetekben a meglévő tapasztalataiba kapaszkodjék (hiszen mi másból is tudna),  ezért aztán gondolataimban Trisztánt látom újra a mérlegen, és öntudatlanul is biztosra veszem, hogy ez a szülés is olyan lesz, mint az első volt: gyors és zökkenőmentes. Ugyanakkor tudom, hogy a második gyerek bármilyen lehet, csak egyféle nem: pontosan olyan, mint az első. Ennél több az elkövetkező pár napban már aligha fog kiderülni...

Magyarok Dániában

Gyakran kérdezik tőlem, hogy hány magyar él Dániában. A rutin válaszom erre eddig mindig az volt, hogy nagyon kevés, ami persze önmagában nem mond semmit. A minap azonban a készülő disszertációmmal kapcsolatban kénytelen voltam alaposabban is utána járni a dolognak, és az alábbiakat találtam.

A fenti táblázat a Dániában bejelentett, személyi számmal (CPR nummer) rendelkező magyar bevándorlók számának alakulását mutatja 1980 és 2010 januárja között. Mint az adatokból kiderül, 1980 és 2004 között a magyarok száma nagyjából stabil volt, és 1600 fő körül ingadozott. Az EU csatlakozás után a bevándorlás hirtelen felgyorsult, különösen a a munkavállalási korlátozások 2006-os feloldása óta. Ennek köszönhetően az itteni magyarok száma hat év alatt majdnem megduplázódott: ez év januárjában már 2687 magyart tartott nyilván a dán statisztikai hivatal. Ezek közül 2365 fő Magyarországon, 322 pedig Dániában született, azaz másod-, esetleg harmad-generációs bevándorló. A dániai magyarok valós száma azonban ennél nyilván valamivel nagyobb, hiszen sok itt élő magyar nem Magyarországon, hanem Romániában, Szlovákiában stb. született, és ma is ezen országok állampolgára. Sajnos a statisztikai adatokból nem derül ki, hogy a Dániában élő 4874 “románból” hányan magyarok. (Benyomásaim szerint igen sokan.)

Ha a magyarok területi eloszlását nézzük, akkor azt találjuk, hogy majdnem minden második (1338 fő) a koppenhágai agglomerátum területén él. Ami pedig az Aalborgi Magyarok Társaságának (AMT) vonzáskörzetét illeti: az e tekintetben legfontosabb négy önkormányzat területén az alábbiak szerint alakulnak a számok: 

Aalborg: 82, Mariagerfjord: 13, Hjorring: 30, Thisted: 24, Frederikshavn: 30.

Persze mintegy 2680 tagjával a dániai magyar diaszpóra még mindig a szerényebb méretű kisebbségek közé tartozik. Összehasonlításul: jelenleg 59 216 török, 20 392 pakisztáni és 16 831 szomáliai él Dániában. Hozzánk képest még a litvánok (5443 fő) vagy a lettek (2691 fő) is többen vannak, noha ezek az országok jóval kisebbek, mint Magyarország. Az viszont egyértelmű, hogy bőven van még lehetőség az AMT létszámának bővítésére.

Mementó

Néhány héttel azután, hogy eltemettük az Ane nagyapját, egy délelőtt kimentem a megüresedett házba, és csináltam néhány képet az utókornak, mielőtt a család hozzálátott a lomtalanításhoz. Tehát, minden különösebb kommentár nélkül: itt élt egy 85 éves dán özvegyember.

Augusztus 20. Aalborgban

Több hetes izgatott készülődés és tervezgetés után szombaton végre lezajlott az Aalborgi Magyarok Társaságának (AMT) augusztus 20-i összejövetele. Mivel a Társaság maga is még most szerveződik, egy hete még fogalmunk sem volt, hogy hányan fognak eljönni, ami persze nem könnyítette meg a szervezést. A pesszimisták 30 résztvevőre, a derűlátóbbak 40-re számítottak, így mindenkit meglepett, hogy a végén majdnem hatvanan lettünk. Mint kiderült, az AMT híre futótűzként terjed az itteni magyarok között, és sokan hajlandóak több órát utazni, hogy találkozzanak velünk. 

Az összejövetelről itt bővebben nem írok, hiszen ezt Orsi már megtette a blogján, én pedig az AMT honlapon (ahol több kép is látható). Itt inkább csak néhány személyes megjegyzés. Amikor Gabival pár hónapja elkezdtük szervezni az AMT-t, nekem két konkrét elvárásom volt. Egyrészt szerettem volna, hogy Trisztán fiam rendszeresen találkozzon, játsszon együtt magyar gyerekekkel, másrészt pedig szerettem volna időnként összeülni és magyar vonatkozású dolgokról (filmekről, könyvekről) beszélgetni másokkal. Idővel aztán, ahogy a társaság folyamatosan bővült, és szinte naponta vettünk fel új tagokat, ráeszméltem, hogy ennél jóval többet ki lehet hozni egy ilyen szervezetből. Ha igazán jól csináljuk, akkor egy zárt, befelé forduló, exkluzív klub helyett egy nyitott, dinamikus társasággá válhatunk, akik jó esetben az egész város kulturális életét pozitívan befolyásolhatják. Rendezhetünk például olyan rendezvényeket, koncerteket, kiállításokat, filmfesztivált, amelyek tágabb, nem kizárólag magyar közönséget is vonzanak. Ehhez persze kell egy kisebb, elkötelezett vezetőség, aki mindezt mozgatja, irányítja és aki felkutatja a rendelkezésre álló pénzforrásokat. Egy ilyen csapat toborzása most a legfontosabb feladat. 

Persze mindeközben azért az eredeti célokat sem szabad szem elől téveszteni. Ebből a szempontból is izgatottan vártam, hogy Trisztán, életében először, hogy boldogul majd egy falka magyar gyerekkel. Szerencsére pillanatok alatt kiderült, hogy remekül. Voltak ugyan alkalmi kommunikációs nehézségek (amellett, hogy a többiek mind első nyelvként beszélik a magyart, ő volt az egyik legfiatalabb), de ezeket ügyesen megoldották, és annyira belefeledkeztek a játékba, hogy este úgy kellett hazarángatni a játszótérről. 

A látottak alapján a szeptember elején induló magyar nyelvű játszóházat is nagyon fogja élvezni – feltéve, hogy az énekelendő dalok között ott lesz kedvence, a Megy a gőzös is.

Béla meets Frida

További elmélkedések legutóbb leírtak kapcsán. Orsi a kommentjében megjegyezte, hogy az a legfontosabb, hogy egy adott név tetsszen a szülőknek. Ez kétségtelenül igaz, ám azt, hogy melyik név kinek tetszik, rengeteg dolog befolyásolja. A legutóbbi és a mostani bejegyzés alighanem ezeket próbálja számba venni. 

Ám előbb egy megfigyelés: nem tudom miért, de fiúnevet sokkal nehezebb választani, mint lányt. és ezzel nem csak én vagyok így. Több embertől hallatom már hasonlót, pedig alig hiszem, hogy lényegesen kevesebb fiú- mint lánynév lenne a világon. Ráadásul a női nevek jelentős része férfinévből formált másodlagos származék (Andrea < Andreas, Antónia < Anton, Brianna < Brian, Carola < Carl stb.), míg a női névből keletkezett férfinevek jóval ritkábbak. Szóval épkézláb magyarázattal nem tudok szolgálni. 

Írtam azt is, hogy milyen nehéz eltalálni az egyensúlyt a túl népszerű és a furcsa, szokatlan nevek között. A problémát tovább bonyolítja, hogy legfeljebb csak sejteni lehet, merre kanyarodik majd a népszerűségi görbe azután, hogy a pap letörölte a keresztvizet a csemete homlokáról. Nem kell hozzá más, mint egy sikeres könyv vagy film, és tessék, pár év múlva minden második gyereket úgy hívnak, mint a miénket. Vagy éppen ellenkezőleg, a semmiből felbukkan egy ugyan azt a nevet viselő sorozatgyilkos vagy egy különösen idegesítő politikus, és a szemünk fénye azt is megbánja, hogy hazavittük a kórházból. A 60-as, 70-es években  például feltehetően sok német szülő elgondolkodott, hogy hosszabb távon tényleg jó ötlet volt-e Adolfnak hívni a picit. 

Ráadásul sokszor még film, könyv vagy notórius bűnöző sem kell a dologhoz. A legtöbb név ugyanis éli a maga életét, már ami a népszerűséget illeti. Jó példa erre a Trisztán / Tristan esete. 1985 és 92 között évente (szó szerint) egy-két gyerek kapta ezt a nevet Dániában, 1993-ban és 94-ben pedig egy sem. Ezután nagyon lassan nőni kezdett az új Trisztánok száma, de még 2001-ben is csak 13 újszülöttet kereszteltek így. Aztán váratlanul ez történt: 

A Tristan név népszerűségének alakulása Dániában, 1985-2009

Emlékszem, amikor mi először került szóba a név, megnéztük a statisztikai hivatal honlapját. Az akkori legfrissebb statisztikák szerint az előző, 2006-os évben 85 Trisztánnal gazdagodott az ország lakossága, ami pont ideális számnak tűnt: nem lesz vele egyedül a gyerek, de a tanítónéninek sem kell majd 3-4 Trisztánnal bajlódnia az osztályban. Persze azt nem tudhattuk, hogy velünk egyszerre még 107, majd a következő évben 199 szülő gondolkodott ugyanígy. Ésszerű magyarázat a jelenségre nincs: a név népszerűsége valamilyen oknál fogva megugrott. Most ott tartunk, hogy szinte hetente botlunk újabb és újabb Trisztánokba a parkban, a boltban vagy a buszon. Mivel évente nagyjából nyolcezer fiúgyermek születik Dániában, ha a jelenlegi trend folytatódik, hamarosan minden újszülöttet így fognak hívni. (Bár alighanem itt más tényezők is szerepet kapnak majd).

A legutóbb szándékosan kihagytam az egyik legfontosabb, ám egyúttal legkevésbé megfogható névválasztási szempontot: mindenki szeretné, ha a név valahogy „illene” a gyerekre (ami alighanem fordítva igaz: azt, hogy a gyerek hasonlítson a választott névről kialakult sztereotípiához). Az egyik gond az, hogy ezek a sztereotípiák sokszor igen egyediek: akinek van egy kedves Béla nevű rokona, valószínűleg máshogy viszonyul a névhez, mint az, aki csak a Legényanyában látott Bélát. Más sztereotípiák viszont, éppen ellenkezőleg, annyira rögzültek egy adott társadalomban, hogy szinte lehetetlen velük mit kezdeni. 

Megint csak egy példa: három éve úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes nevet az esetleg születendő lányunknak: csakis Frida lehet, és semmi más. Aztán gyorsan kiderült, hogy egy ifjúsági könyv- és filmsorozatnak (Frække Frida, kb. 'Csibész Frida') köszönhetően egy dán Frida csakis egy eleven, tűzrőlpattant valaki lehet, vörös hajjal és hatalmas szeplőkkel. Mi van akkor, kérdezte a párom, ha a mi lányunk pont nem ilyen lesz? Szegénynek az egész életét úgy kellene leélnie, hogy nap mint nap szembesül vele, hogy ő nem is igazi Frida, csak valami félresikerül kísérlet? Próbáltam ugyan érvelni, hogy ez esetben éppen az lenne a gyerek hivatása, hogy megváltoztassa a névvel kapcsolatban a dánok körében megkövesedett sztereotípiát, de ezzel nem jutottam messzire. (Szerencsére nem is volt rá szükség.) 

És ezzel el is érkeztünk az utolsó problémához: közvetlenül a szülés után még aligha lehet látni, hogy a pulya később Fridává, Emmává vagy Máriává érik majd. Szerencsére e téren a dán szülők jóval kedvezőbb helyzetben vannak, mint mivel errefelé a névadás kitolható hat hónapos korig. Mi például több gyereket is ismerünk, akinek 2 hónaposan még nem volt meg a végleges neve- és nem kizárt, hogy hamarosan a közvetlen családban is lesz ilyenre példa.

Nevezetlenül

A múlt héten öt napot a világtól szinte teljesen elzárva töltöttünk a keleti parton (képek innen): a régi családi nyaralóban, ahol voltunk, nincs tv, sőt még villanyáram is csak a napelemmel töltött akkumulátorról, pár óráig esténként. A körülmények tehát ideálisak voltak, hogy végre nevet találjunk a hamarosan születendő második gyerekünknek. 

Fel is fegyverkeztünk néhány mázsa szakirodalommal, méteres hosszúságú listákkal, aztán nekifeküdtünk a keresgélésnek. Mintegy 12 órányi megfeszített olvasás, beszélgetés, töprengés után az eredmény: nulla, azaz tanácstalanabbul jöttünk haza, mint ahogy elindultunk. A probléma lényege az, hogy képtelenek vagyunk olyan nevet találni, ami megfelel az alábbi szempontok mindegyikének:

(1) Legyen egyedi, de ne furcsa, szokatlan. Az ideális név nem bélyegzi meg a viselőjét (Végh Béla effektus), de nem is teszi arctalanná. Más szóval: ne legyen rajta se a leggyakoribb, se a legritkább nevek 50-es listáján.

(2) Illeszkedjen Trisztán nevéhez, ha nem is fonetikailag, de lehetőleg az egyediség szintjében. Trisztán és Tamás például nem megy; ez alighanem öntudatlanul is azt a benyomást keltené valakiben, hogy az első gyerek egy egyéniség, míg a második egy szürke, jellegtelen valaki. (Ezzel természetesen nem azt akarom sugallni, hogy valaki Tamásként nem lehet érdekes, lenyűgöző személyiség, hanem csupán azt, hogy a két név együtt egy gyerekfalkában nem túl szerencsés. Aki például az első gyerekének a Máriusz nevet adja, aligha fogja a másodikat Józsefnek nevezni.)

Ezek a megfontolások valószínűleg minden család névválasztásában érvényesülnek többé kevésbé, ám a mi esetünkben ezekhez jön még egy további szempont:

(3) Olyan nevet szeretnénk, ami a világ bármely pontján használható. Azaz nem elég, ha egy név önmagában szép; legalább ilyen fontos, hogy bármely országban le tudják írni, ki tudják mondani, hiszen nem tudjuk, hogy Dániában, Magyarországon vagy éppen egy harmadik országban fog felnőni a gyerek. Nekem például rengeteg bajom volt (van) a Zsolttal: voltam már John, George, Slot, Solt, Zholt, Salt és ki tudja, még mi minden. Persze a külföldre szakadt Orsolyák, Gergelyek, Gyöngyik és Györgyök is pontosan tudják, hogy miről is van szó. Tehát ékezeteket, kettős betűvel (Cs, Ny, Zs, stb.) jelölt hangokat tartalmazó nevek kilőve, és szóba sem jöhetnek olyan nevek, amelyekről senki sem hallott Dániában illetve Magyarországon. Ez persze kizárja a hagyományos dán és magyar nevek kb. 80%-át.

(Itt talán érdemes hangsúlyozni, hogy ezt a szempontot nem valamiféle hóbort vagy szeszély, hanem kőkemény, jól megalapozott pragmatikus megfontolások inspirálták. Több tudományos kutatás is bizonyítja ugyanis, hogy egy idegen hangzású vagy írásképű név komoly hátrányt jelenthet iskolában és munkahelyen. Munkaadók például gyakran öntudatlanul is kiszórják a furcsa nevű jelentkezőket, és a legtöbben öntudatlanul is kerülünk olyanokat, akiknek nem tudjuk kiejteni a nevét.)

A konklúzió: noha több tízezer név van forgalomban, a mi esetünkben a fenti szempontok ezt a számot erősen megtizedelik, és a fennmaradó jelöltek közül egyelőre képtelenek vagyunk választani. Ezért gondoltam, hogy itt a blogon másokkal is megosztom a problémát és egyúttal tanácsot kérek. Tehát ha bárkinek van használható ötlete, javaslata, azt nagyon szívesen várjuk – bár persze azt nem garantáljuk, hogy figyelembe is vesszük azt. Ám mindenkit szeretnék figyelmeztetni: így hat héttel a szülés előtt már mindketten elvesztettük a névadáshoz kapcsolódó humorérzékünk java részét, tehát Bélák, Ödönök, Ib-ek és Bo-k kíméljenek.

Hogyan (ne) fényképezzünk tűzijátékot

Ez nem egy fotóblog, és kis tudású amatőr fotósként amúgy sem szeretnék senkinek fotótechnikai tippeket adni, de azért egy friss élményemet közzéteszem; ki tudja, még talán jól is jöhet valakinek így augusztus 20-a előtt. Arról van szó, hogy a múltkori Tall Ship Races-en megpróbálkoztam a tűzijáték-fényképezéssel. Néhány tapasztalat, egy pár többé-kevésbé félresikerült képpel illusztrálva:

1. A szakirodalom által gyakran ajánlott 30 másodperces rekeszidő, f16-os blende és 100-as ISO tényleg jól működik. A hosszú rekeszidő lehetővé teszi, hogy egyszerre több petárdarobbanást is rögzítsünk, ami nagyon látványossá teszi a képeket. Gond csak akkor van, ha éppen a tűzijáték egy-egy intenzívebb fázisát fényképezzük. Ilyenkor ugyanis a fenti beállításnál kiéghet egy-egy túl világos rész:

Ezt egy f8 - 10 másodperc kombinációval (és egy kis szerencsével) elkerülhetjük. 

2. Fontos döntés, hogy a kompozícióba belevegyük-e a kilövési pontot. Az én esetemben ez ezúttal egy híd volt, ami, lévén egy egyenes vonal, érdekes grafikai elemként szolgálhat, úgyhogy bele is vettem a képeimbe. Szintén fontos szempont volt, hogy ezáltal a petárdák teljes röppályáját sikerült rögzíteni, ami megint csak érdekes kompozícióhoz vezet. Viszont a kilövési pontok körül rengeteg füst, köd keletkezett, és ez több képemet is teljesen élvezhetetlenné tette. Ezeket sajnos hirtelen felindulásból kitöröltem, de talán ezen is látszik, hogy miről van szó: 

 Összességében: lehet igen jó tűzijáték-képeket készíteni úgy is, ha csak az égre irányítjuk a lencsét. A kilövési pontot (illetve más elő- és háttérelemet) akkor érdemes igazán képbe venni, ha ez önmagában is hozzáad valamit a kompozícióhoz. Ilyen fontos kompozíciós elem lehet a Lánchíd vagy a Budai vár. Én érzékeltetni akartam, hogy a tűzijáték egy vitorlásfesztivál része volt, ezért bevettem a kompozícióba egy hajórészletet is, de ez több képen is zavaró volt, különösen, amikor éppen a legszebb petárdavillanást metszette ketté.

3. Lencse. Én ezúttal egy 21mm-es lencsét használtam, ami az én Pentax k7-esemen 31.5 mm-nek felel meg. Sajnos ez a látószög onnan, ahol álltam, nem bizonyult elég szélesnek. Több petárda egyszerűen lelógott vagy teljesen lemaradt a képről, és legközelebb vagy távolabb kell mennem, vagy egy szélesebb látószögű lencsét használnom. 

 

Egyéb: Az autófókusz funkciót legjobb kikapcsolni, és manuálisan végtelenre állítani az élességet. Ezen kívül érdemes korán érkezni, hogy megfelelő helyet találjunk. Ez ezúttal sikerült, de mivel közvetlenül a vízparton álltunk, végig azon izgultam, hogy mikor fogja valaki belerúgni az állványomat a fjordba. Szerencsére ezt megúsztam, de legközelebb inkább máshova állnék.

Hogyan távozzunk stílusosan

Még utoljára két videó az aalborgi Tall Ship Races-ről. Korábban írtam, hogy az ünnepélyes kihajózás az ellenszél miatt sajnos nem sikerült igazán látványosra. Az indulás előtti perceket azonban több legénység is kisebb kultúrműsorral tette felejthetetlenné. Ezek közül kettő emelkedett ki a mezőnyből: régi ismerőseinknek, a Dewaruci indonéz matrózainak, illetve az ománi Shabab Oman tengerészeinek az alakítása.

Míg az előbbiek főleg az árbocokon bemutatott akrobatamutatványaikkal imponáltak, az utóbbiaknál a zene volt a legjobb: skót dudák afrikai dobokkal kísérve (ahogy az egy ázsiai országtól elvárható). És hogy a kettő közül melyik volt a legjobb, azt mindenki döntse el magának:

Dewaruci

Ha lett volna közönségdíj az idei Tall Ship Races-en, azt mindenképpen a Dewaruci nevű indonéz háromárbocos legénysége érdemelte volna ki. Míg a legtöbb meglátogatható hajó legénysége beérte azzal, hogy udvariasan mosolygott, kiakasztott néhány információs táblát és kiosztott néhány brosúrát, addig az indonéz tengerészek igazi népünnepélyt rendeztek a fedélzeten és a mólón.

 

A zenét a legénység köréből verbuválódott, és a Leningrad Cowboys fénykorát idéző szalonzenekar szolgáltatta. Volt itt minden a My Bonnie -tól a legfrissebb indonéz slágerekig, egyetlen megállíthatatlanul hömpölygő és (meglehetősen hamis) zeneszámba ötvözve. 

Aki éppen nem zenélt (a hangszerek rendszeresen vándoroltak kézről kézre, ami érdekes módon a hangzáson mit sem változtatott), az táncolt, illetve a bámészkodókat próbálta táncra bírni. 

Mivel az indonézek roppant barátságosak (vagy legalábbis annak látszanak) és a hajójuk is az egyik legszebb volt a fesztiválon, ezért sok bámészkodó órákat töltött a fedélzeten. Az Orsi mellett álldogáló idősebb dán úriember például annyira el volt bűvölve, hogy néhány percenként odafordult Orsihoz, és megjegyezte: Det er ret sjovt, det her (Ez elég mókás). Ez magyarra átültetve nagyjából annyit jelent, hogy "ilyen jól még életemben nem szórakoztam, beleértve a saját lakodalmamat is". Igaza is volt: aki csütörtök este ott volt a Dewaruci fedélzetén, egykönnyen nem felejti el.

Hajósélet Aalborgban

Ma délután zárult az idei Tall Ship Races (TSR) nevű nemzetközi vitorlásverseny négynapos aalborgi szakasza. A legtöbb embernek, aki vitorlásversenyről hall, alighanem kis egy- vagy kétárbocos hajók ugranak be, mondjuk amilyeneket a Balatonon látni. Noha ilyen hajókból is sok látható a versenyen (ami sokkal inkább egy fesztivál és népünnepély, mintsem valódi versengés), a Tall Ship Races elsősorban a világ legnagyobb vitorlásait gyűjti egybe.

 A TSR-t 1956-ban szervezte meg először egy Bernard Morgan nevű londoni jogász, 20 nagy vitorlás részvételével. Az 1956-os verseny eredeti célja az volt, hogy szimbolikusan lezárja a nagy vitorláshajók korszakát, ám az események váratlan fordulatot vettek. Az egyszerinek szánt versenyt akkora érdeklődés övezte, hogy azóta minden évben megrendezik, nem ritkán több mint száz hajó részvételével.  A verseny hivatalos célja a népek közötti barátság erősítése és a vitorlástradíciók megismertetése és megszerettetése újabb és újabb nemzedékekkel. A versenyben részt vevő hajó legtöbbje iskolahajó, és a kiírás megszabja, hogy minden legénységnek legalább felerészben fiatalokból kell állnia.

Az idei verseny a hollandiai Antwerpenből indult és Aalborg volt a második állomás, melyet a norvég Kristiansand követ. A verseny végül az angol Hartlepool kikötőjében ér véget augusztus 10-én. A verseny maga természetesen az egyes városok között zajlik, és ezt szakítják meg a 3-4 napos kikötői tartózkodások. Ilyenkor a tengerészek mulatnak, gondozzák a hajóikat, illetve részt vesznek a hagyományos tengerészfelvonuláson.

A TSR, mely 2004 után másodszor látogatott el Aalborgba, magasan az év legfontosabb turisztikai eseménye volt a városban. Legutóbb több mint 1 millió embert vonzott, és a szervezők abban reménykedtek, hogy ezt a számot az idén sikerül felülmúlniuk. Az eseményhez zenei fesztivál is kapcsolódott, a parton felállítottak egy vidámparkot, számtalan étkezőhelyet és sörsátrat is.

 Lehetett sétahajózni, a vastagabb pénztárcájúak benevezhettek egy helikopteres túrára és láttunk egy igen színvonalas tűzijátékot is.

A népünnepélyt csupán egyetlen mozzanat zavarta meg: a legtöbb hajó a ma délutáni ünnepélyes kihajózásakor az erős ellenszél miatt nem tudott vitorlát bontani - azaz a nézők pont a legfestőibb látványról maradtak le.

Én szerencsére 2004-ben már végignéztem, ahogy az óriási hajók teljes pompájukban elvitorláznak az orrom előtt, és tanúsíthatom, hogy kevés látvány fogható az ilyesmihez. Talán legközelebb megint összejön...
  
További képek itt.