80 éves az Århusi Egyetem

Munkahelyem, az Århusi Egyetem ebben a hónapban ünnepli 80. születésnapját.

Az 1920-as években több jütlandi város harcolt a második dán egyetem indításának jogáért. A győztes végül Århus, az ország második legnagyobb városa lett, és 1928-ban 64 diák kezdte meg tanulmányait az új intézményben. Az oktatás kezdetben meglehetősen mostoha körülmények között, bérelt tantermekben folyt, és az intézmény költségvetése az első évben mindössze 33 000 korona volt, melyet a városi önkormányzat biztosított.

Århus és a dán kormány megállapodása szerint az egyetem üzemeltetési költségeit később az állam vállalta át, míg az új egyetemi negyed építését a város finanszírozta. E célból Århus polgárai több gyűjtést rendeztek; egy helyi téglagyáros például 1 millió téglát adományozott az újonnan épülő egyetemi negyednek. Az 1930-as években fokozatosan épült ki a jelenlegi egyetemi komplexum a város északi részén. Az egységes stílusú, sárga téglából épült épületeket, melyek egy hatalmas parkot ölelnek körbe, három helyi építész, Kay Fisker, C.F. Møller és Povl Stegmann tervezte. (Részletesebb felbontásért kattints a képre.)

Jelenleg az egyetemnek 35 ezer diákja és 8500 alkalmazottja van, költségvetése 4, 5 milliárd korona. Ide járt egy évig a dán királynő is (politológiát és régészetet hallgatott), fia, Frederik trónörökös pedig politológusi diplomát is szerzett itt. A nyelvészeti tanszék, ahol dolgozom, az régi egyetemi komplexumban, pontosabban ebben az épületben van (a légifotó felső szélén):

Tanszékünk:

Irodám, amit egy lengyel lánnyal közösen használok:

Szobatársam, Kamila:

A központi épület; az Aula kívülről. A nyelvészeti tanszék a háttérben jobbra, a fa mögött:

Az Aula:

Végül kilátás az ablakból az egyetemi parkra, jobbra az Aulával. Télen, amikor a lombok nem takarják, tisztán látszik a tenger, illetve a belváros.

Az első képen az egyetem logója, két delfin és egy horgony. Lásd még egy ismeretlen magyar diáklány képeit itt.

A fodrász

Egy újabb sorsfordító esemény: Trisztán ma megnyiratkozott, életében először. Egy távoli rokon nyírta meg, aki civilben nyugalmazott gyermekfodrász. Várakozáson felül simán ment minden, és az eredménnyel mindenki roppant elégedett. Íme:

Előtte:

Alatta:


Sokáig tart még?

Ugye, mindjárt vége?

Ez tényleg én lennék?

Hm, nem is olyan rossz...

Bravó, Karen Inger!


Más: Trisztán a héten volt 9 hónapos. A legutóbbi helyzetjelentés óta megtanult tapsolni (lásd a fenti képet), kibújt az ötödik foga, és sokkal stabilabban áll a lábán.

Város a tengernél

Sæby

Múlt vasárnap Orsi barátunkkal egyik kedvenc dán kisvárosomban, Sæby-ben jártunk. Az Aalborgtól 45 km-re északkeletre, a tengerparton fekvő festői város nevének jelentése, stílszerűen, 'Város a Tengernél'. A település a Sæby folyó torkolatánál alakult ki, és az 1100-as években bukkan fel először a történelmi forrásokban. A várost feltehetően már kezdettől sajátos kettősség jellemezte: keleti része gyakorlatilag egy tengerparti halászfalu, míg ettől nyugatra, a tengertől kissé távolabb egy paraszti közösség alakult ki a folyó mentén. Az eredeti megosztottság ma is megfigyelhető: a templom körüli egykori halásznegyed házai (lásd az alábbi képen) jóval kisebbek, és más stílust képviselnek, mint az egykori módosabb parasztházak.

Sæby az 1400-as években Børglum püspökségéhez tartozik. Ekkor már önkormányzattal rendelkezik, és és 1524-ben vásártartási jogot is kap. 1462-ben a püspök karmelita kolostort alapít a helységben; ennek mára sajnos nyoma sem maradt. A város élete a kezdetektől a kikötőre alapult: a környék mezőgazdasági és ipari termékeit innen szállították tovább Svédországba és Norvégiába. Később a kikötő a lerakódott hordalék miatt használhatatlanná vált, és így a város is fokozatosan elvesztette korábbi befolyását. Gazdasági szerepét egyre inkább az 5 kilométerre északra fekvő Fladstrand, a mai Frederikshavn vette át. Napjainkban Sæby kikötőjét elsősorban vitorlások és jachtok veszik igénybe, nyári estéken páratlan hangulatot adva a városnak. Az 1800-as évek második felében Sæby népszerű fürdőhely volt. Henrik Ibsen is többször nyaralt itt, és több művét is itt írta.

A modern Sæby elsősorban a turizmusból él. Kiemelkedő látnivaló a város temploma falfestményeivel, a környező egykori halásznegyed, amelynek házaiban számos képzőművész (üvegfúvó, keramikus, festő) települt le, valamint a volt vízimalom.

A templomi falfestmények közöl a személyes kedvencem az alábbi ördögábrázolás. A képen az ördög éppen egy frissen elhalt férfi lelkét ragadja el, az elhunyt családjának döbbenetére. Szintén érdekesek a szentély stallumai, amelybe az istentiszteletet unó diákok különféle feliratokat, ábrákat véstek, amolyan középkori graffitiket hagyva az utókorra.

A város szimbóluma a 6.5 méter magas, kétarcú szobor, a Tenger Asszonya (Fruen fra Havet). A cím Ibsen egyik drámájára utal, melyet a városban írt. A szobor díszítésében a norvég művészen, Marit Benthe Norheim-on kívül Sæby 880 kisiskolása is részt vett.

A város szélén fekvő Sæbygård udvarháza is megér egy látogatást. Az épület a dán vidéki reneszánsz építészet egyik legjobban megőrzött példája.

Mi ezúttal a városnézés helyett elsősorban a kulináris élvezeteknek szenteltünk időt, a Jensen Halétterem nagyszabású svédasztalán legelészve.Itt 119 koronáért zabálhatja betegre magát az ember. Nagy a választék, minden friss, izlésesen elkészítve és tálalva - melegen ajánlott.

Sæby egyike Dánia kevéssé ismert, rejtett szegleteinek. A legtöbb útikönyve meg sem említi, de aki mégis ellátogat ide, nagyobb élményben részesül, mint sok túlreklámozott túristaparadicsomban.

Lyngså

A fő ok, ami miatt gyakran fordulunk meg Sæby-ben, az az, hogy Ane nagyapjának a várostól délre, Lyngså-ban van nyaralója. Persze most is megálltunk az öreg háznál, ami újabban sokat változott. Kezelését pár éve Inge, az Ane mamája vette át a húgaival. Azóta rengeteget festettek, tataroztak, takarítottak. Aki járt már ott, először azon lepődik meg, hogy a ház színt váltott: feketéről „svéd” vörössé vált. Ám belseje ugyan olyan rusztikus, mint korábban.

A nyaralótól csak pár lépés a tengerpart, amely itt szinte teljesen elhagyatott, és ideális terep a borostyán-vadászatra, meditációra, vagy éppen a babakocsiban való alvásra.

Csatornából folyót?

Szemléltetendő az esztelen természetpusztítást, amiről legutóbb írtam, álljon itt a Skjern folyó utóbbi 40 évének rövid története.

A Skjern, Dánia legbővizűbb (és sokak szerint egyetlen valódi) folyója az 1960-as években esett a földnyerési mozgalom áldozatává. Egy húsz kilométeres folyószakasz szabályozása és a torkolatot övező lápok lecsapolása (minderre a csatornázás jobb szó lenne) mintegy 4000 hektáron tette lehetővé a nagyüzemi gabonatermelést. Mindez természetesen katasztrofális hatással volt a környék élővilágára. A Skjern-ben élt a lazac egy ritka alfaja, és a folyó deltája különösen híres volt mocsarairól, vizes-lápos élőhelyeiről, melyek az ország legjelentősebb vidrakolóniájának és számtalan vízi- és gázlómadárnak adtak otthont. A folyószabályozás szinte teljesen eltüntette a lápokat, a madárállomány drasztikusan visszaszorult, a lazac és a vidra pedig néhány év alatt a kihalás szélére sodródott.

Ráadásul nem a folyótorkolat élővilágának pusztulása volt az egyetlen természeti katasztrófa. A mocsarak, lápok természetes szűrőként is működtek, és eltűnésük után a folyó által feljebb összegyűjtött műtrágya, szerves anyag zavartalanul ömlött a Skjern vizét befogadó Ringkøbing Fjord-ba. A szennyezést fokozta, hogy a kinyert területeken a tulajdonosok mértéktelen trágyázásba fogtak. Következésképpen a fjord élővilága is rohamos pusztulásnak indult.

A természetvédelmi mozgalom megerősödése és a földnyerési kampány lezárása nyomán, a 80-as évek végére felerősödtek a Skjern újjáélesztését követelő hangok. A parlament végül 1998-ban fogadta el a folyó revitalizációjának tervét, és egy évre rá meg is indultak a munkagépek. Ez volt mindmáig az ország történetének legköltségesebb környezetvédelmi beruházása. 2003-ig, a projekt elkészültéig 1.3 millió köbméter földet mozgattak meg és 43 km folyómedret ástak újra, ami összesen 383 millió koronába (kb. 13 milliárd forintba) került. A sikeres vállalkozás lezárásaként a Skjern torkolata felkerült az első öt tervbe vett dán nemzeti park listájára. A park megnyitására a tervek szerint jövő tavasszal kerül majd sor.

A Skjern újjászületésére a legtöbb dán nagy büszkeséggel tekint. A pozitív hangütésű cikkek, beszámolók sokakban azt az illúziót kelthetik, hogy a sikeres revitalizáció nyomtalanul eltüntette a 40 év előtti szabályozás minden káros következményét, azaz hogy minden olyan, mintha misem történt volna. Sajnos ez közel sincs így. Az igaz, hogy a lazacot és a vidrát az utolsó pillanatban sikerült megmenteni, és mostanra állományuk jelentősen megnövekedett, mint ahogy gyarapszik a környék madárvilága is. Azt viszont csak viszonylag kevesen tudják, hogy az eredeti lápos területeknek csak mintegy a felét érintette a revitalizáció. Azzal is kevesen vannak tisztában, hogy míg egy mocsár lecsapolása és művelés alá vonása modern technológiával mindössze néhány évet igényel, a folyamat visszafordítása csak kivételes esetben vezethet teljes sikerre – és akkor is csak több emberöltő elteltével.

De minden szónál többet mond egy jó kép. Íme, így nézett ki a Skjern a „sikeres” szabályozás után (a képen jobbra). A kép bal oldalán a szabályozás előtti, illetve utáni folyószakasz egy részlete. Ehhez többet nemigen lehet hozzátenni.

Az elpusztított Dánia

Könyvajánló
Kjeld Hansen: Det tabte land [Az elveszett ország]

A Dániába látogató külföldiek gyakran panaszkodnak az itteni táj egyhangúságára. Bár az sokakat kellemesen lep meg, hogy az ország közel sem annyira lapos, mint gondolták, az tagadhatatlan, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság egyhangú tábláit csak itt-ott szakítja meg egy-egy túlszabályozott, csatornává züllesztett folyócska, illetve egy telepített erdő. Azt viszont már kevesen tudják, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mennyire másképp nézett itt ki minden. A dán táj jelenlegi arculata nagyrészt az elmúlt száz év során alakult ki, páratlan természeti értékek elpusztítása során. Kjeld Hansen monumentális könyve, mely az idei dán könyvkiadás egyik legfontosabb eseménye, ennek az esztelen, tragikus folyamatnak a szomorú krónikája.

Az első szakasz: pusztuló puszták

A dán természet elpusztítása több fázisban zajlott. Ezek közül az első, mellyel a könyv foglalkozik, az 1700-as évek közepétől az 1800-as évek közepéig tartott. Ebben a szakaszban nagyrészt a sajátos északi cserjés pusztákat (hede) törték fel és vonták mezőgazdasági művelés alá. E területek másodlagos, ember által alkotott élőhelyek voltak, amelyek a megelőző századok során az erdőirtás, illetve korábban megművelt földek kimerülése során keletkeztek (lásd a képet alább).

Feltörésükhöz az ideológiai alapot kezdetben a vallási fanatizmus szolgáltatta: a természet „leigázása” az Isten nagyobb dicsőségét volt hivatott hirdetni. A vallásos motívumhoz a Németországtól 1864-ben elszenvedett súlyos katonai vereség és az ország jelentős területeinek elvesztése újabb ideológiai ösztönzést adott. Hivatalos jelszóvá vált, hogy "a földet, amit kívül elvesztettünk, azt belül nyerjük vissza” (mintha Trianon után Magyarország mondjuk a Balaton felszámolásával kívánta volna részlegesen kárpótolni magát elvesztett területeiért).

Az ideológia mellett persze a gazdaságossági szempontoknak is fontos szerep jutott. 1830 és 80 között Európa egy páratlan gabona-konjunktúra hullámán lovagolt (aminek aztán az olcsó és jó minőségű amerikai gabona megjelenése vetett véget, ami egy másik ökológiai katasztrófához, a prériföldek feltöréséhez kapcsolódik). Mindezen tényezőknek köszönhetően az 1870-es évekre a cserjés puszták kétharmadát feltörték. Bár a dán köztudat e pusztákat mint a tipikus, legdánabb tájat tartja számon (afféle dán Hortobágyként), és elvesztésüket komoly veszteségnek tarja, Hansen rámutat, hogy ez a folyamat csak részben okozott súlyos környezeti károkat. Egyrészt egy már eleve ember által teremtett, és túllegeltetéssel mesterségesen fenntartott ökoszisztéma nyert új alkalmazást, másrészt ez viszonylag kevés faj visszaszorulásával, kipusztulásával járt együtt. Más szóval a veszteség inkább tájképi, esztétikai, mintsem ökológiai volt.

Csapoljunk!

Ezzel szemben Hansen a tájrendezés második, az 1880-as években indult szakaszát valódi nemzeti katasztrófának tekinti. Ez a folyamat elsődlegesen a vizes élőhelyek: tavak, mocsarak nagyarányú, átgondolatlan lecsapolását, a folyók dilettáns szabályozását jelentette. Ez a periódus Dániában (is) a gründolós vadliberalizmus időszaka volt, és az 1930-as évek végéig a természet pusztulásának csak a technológia fejletlensége és a tőkehiány szabott viszonylagos korlátot. Azonban 1940-ben ezek a problémák is elhárultak, mivel az állam egy új törvénnyel magára vállalta a földnyerés költségeinek jelentős részét.

Államilag finanszírozott ámokfutás

Az állami szerepvállalás hátterében az ország német megszállása állt. A 30-as évek végére a dán mezőgazdaság sikeres struktúraváltáson esett át. A gabonatermelés helyett ekkorra a sertéshizlalás, illetve a tejtermékek, azon belül is főleg a vajtermelés vált a gazdaság motorjává, és a megtermelt áruk nagy részét az angol piac szívta fel. A német megszállás ettől a felvevőpiactól vágta el egycsapásra Dániát. Ebben a helyzetben a kormány (amely a megszállás ellenére a helyén maradt), a gazdaság teljes összeomlását és a munkanélküliség elszabadulását prognosztizálta. Az új földnyerési törvény ez utóbbit volt hivatott ellensúlyozni, közmunka biztosítása révén. Az 1940. évi 599-es törvény a földnyerés költségeinek 2/3-át az államra hárította, és a földnyerésben érdekelt vállalkozók, birtokosok ezen túlmenően is számos kedvezményben részesültek.

A törvény legfontosabb eredménye azonban nem a foglalkoztatottság növelése, hanem a dániai természet 1970-ig tartó, esztelen pusztulása lett. A kedvező anyagi lehetőségek rengeteg spekulánst és földtulajdonost késztettek mocsarak, lápok, tavak és fjordok lecsapolására, mindenfajta környezetvédelmi megfontolás vagy hatástanulmány mellőzésével.

Ami a mozgalom eredeti célját, a foglalkoztatás növelését illeti: a törvény megalkotói ugyan nem láthatták előre, de a német megszállás öt éve a dán gazdaság aranykorának, páratlan konjunktúrájának bizonyult. A náci Németország felszívta a korábban az angol piacra szánt termékeket, és a németek még az angoloknál is bőkezűbben fizettek. A várt nagyarányú munkanélküliség így elmaradt, sőt a mezőgazdaságban komoly munkaerő hiány jelentkezett. Így aztán nem meglepő, hogy a nagyarányú földnyerés az első két évben országosan csupán 200 új munkahelyet teremtett, és ezek mindegyike csillagászati összegbe, 1,5 millió koronájába került az államnak. A továbbiakban a teremtett munkahelyek száma és azok költsége tovább romlott.

Hol a sötétség tengerárja ellen...

Az 1950-es évekre a földnyerők figyelme a szárazföldről a tenger felé fordult. Holland mintára ambiciózus tervek születtek a partközeli, sekély tengerrészek lecsapolásáról (lásd a térképet jobbra: tervbe vett "hódítások" feketével). Ez azonban a mozgalom végének a kezdetét jelentette. A tervek az akkor még igen jelentős erőt képviselő halászati lobbi elszánt ellenállásába ütköztek, és egy 1963-as, 3000 ember életét követelő hollandiai szökőár után épeszű politikus nem volt hajlandó nevét adni tengergátak építéséhez. Ekkorra már a környezetvédelmi lobbi is megerősödött annyira, hogy 1970-re rászorítsa a kormányt a földnyerő mozgalom ámokfutásának leállítására. Ettől kezdve hasonló célokra tilos volt állami forrásokat biztosítani, és az állami pénzek elapadása gyorsan a mozgalom kimúlásához vezetett.

És mindezt hiába...

A földnyerési hadjárat eredménye: az 1930-as években még meglévő, az ország területének 10%-át kitevő érintetlen természeti területek fele elveszett. A mintegy 1800 projekt az ország szinte teljes területét érintette (lásd a térképet alább; a kezelésbe vett területek pirossal). Az áldozatok között szerepelt az ország legnagyobb folyója (Skjern å), második legnagyobb, páratlan madárvilággal rendelkező tava (Filsø), illetve Észak-Európa legnagyobb tőzeglapja (Lille Vildmose) is. Mindez a dán adófizetőknek harminc év alatt 3 milliárd koronájába került, és az öszzeg nagy része a spekulánsok, földtulajdonosok zsebébe vándorolt. Ráadásul mindez szinte teljesen fölöslegesen történt: az így kinyert földterület nemzetgazdasági hasznossága elenyészőnek bizonyult. A meghódított területek gyakran alkalmatlanok voltak a hosszabb távú művelése, illetve szárazon tartásuk követelt volna olyan forrásokat, amelyekkel a tulajdonosok nem rendelkeztek. Az átgondolatlan beavatkozások több helyen súlyos és költséges környezetszennyezést is okoztak.

A lecsapolási mozgalom leállításával a történet nem ért véget. Napjainkban az állami költségvetés jelentős részét emésztik fel a korábban elveszett természeti értékek regenerálásának költségei, de a meghódított területeket szárazon tartó csatornák, gátak, szivattyútelepek üzemeltetése sem elhanyagolható tétel. Végül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a dán állam komoly bevételektől esik el az elmaradt turizmus miatt. Az ökoturizmus rohamos terjedésének korában az elvesztegetett természeti értékek igen nagy számban vonzhatnák az érdeklődőket, míg a helyükön ma látható csatornákra, repce- és rozstáblákra a kutya se kíváncsi.

Hogyan lehetett ezt megcsinálni?

A 800 oldalas könyv olvasása közben minduntalan felmerül a kérdés: hogy kerülhetett minderre sor a 20. század második felében, egy felvilágosult, jól működő, demokratikus országban? A válasz természetesen összetett. Kiindulópontként mindenképpen a rossz, átgondolatlan törvényt kell említenünk, amelyet csak a háborús zűrzavar hívhatott életre. A jogszabály nem gondoskodott a szükséges ellenörző mechanizmusokról, illetve lehetővé tette a kontrollal megbízott politikusok, hivatalnokok és a földnyerésben részt vevők közötti összefonódást. A harmadik szempont egy elavult világnézet továbbélése volt, amely az agrárius gazdasági filozófia szellemében a termőterület minden áron való növelését tartotta a sikeres gazdasági fejlődés alapjának. Végül pedig néhány elvakultan fanatikus földnyerő személyes ambíciója sem volt elhanyagolható tényező. Közülük is kiemelkedett Niels Basse, aki évtizedeken át vezette a földnyerést irányító legfontosabb társaságot. Ő klasszikus példája annak, hogy mekkora károkat tud okozni egy tehetséges, nagy munkabírású, igazában megingathatatlanul hívő, és azért tűzön-vizen át küzdő ember.

Hansen könyve érdekes, jól megírt és dokumentált, de egyúttal dühítően megrázó olvasmány, mely szenvedélyesen érvel a még megmaradt természeti kincsek megmentéséért.

Illusztrációk: Cserjés puszta: Ellen Sejbjerg, Térkép 1: Prof. Johannes Humlum 1966; Térkép 2: Morten Stenak 2008

Kjeld Hansen: Det tabte land. Den store fortælling om magten over det danske landskab
848 oldal, Kiadó: Gads Forlag, 2008

Apák anyaszerepben

Hamarosan könnyebb lesz apának lenni Dániában, legalábbis ha a parlament elfogadja az ezt célzó, az ellenzéki szociáldemokraták által nemrégiben benyújtott törvényjavaslatot. Az új szabályozás úgy alakítaná át a jelenlegi gyermekgondozási rendszert (lásd korábbi bejegyzésemet), hogy 12 hetet az apáknak különítene el az összesen 32 heti szülői szabadságból. Jelenleg a két szülő elvileg szabadon döntheti el, hogyan osztja meg a rendelkezésükre álló 32 hetet, ám a gyakorlatban szinte az egész időszakot az anyák sajátítják ki maguknak: egy átlagos dán apa mindössze 3,4 hetet, míg az anya 42,3 hetet tölt otthon újszülött gyermekével. A javaslattevők az új rendszertől messzemenő társadalmi, demográfiai, és nem utolsó sorban tudati változásokat remélnek, amire van is remény, ha a törvényjavaslatot inspiráló norvég és izlandi tapasztalatokat vesszük alapul.

Az izlandi modell

Norvégia 1993-ban , a világon először vezette be a csak az apák által igénybe vehető szülői szabadságot (ami jelenleg 4 hét az összesen 54-ből). Izlandon pedig 2002 elején lépett életbe az a törvény, amely hat hónapról kilenc hónapra növelte a gyermekgondozási szabadságot, három egyenlő részre osztva azt: 3 hónap az anyának, 3 hónap az apának jár, a fennmaradó 3 hónapot pedig a szülők tetszés szerint oszthatják meg maguk között. Amennyiben az apák illetve anyák nem veszik igénybe a nekik járó három hónapot, a család elveszti az arra való jogot. Az új rendszer bevezetésének négy célja volt: (1) elérni, hogy az izlandi apák nagyobb részt vállaljanak a gyermekgondozásban, (2) növelni a szülések számát, (3) javítani a nők esélyegyenlőségét a munkaerőpiacon, valamint (4) javítani a kisgyermekes a családok anyagi helyzetét.

Apák otthon

A törvény pozitív hatásai mind a négy területen szinte azonnal jelentkeztek. Már az első évben az apák 82 %-a élt az új lehetőséggel, és vette igénybe a nekik járó teljes 3 hónapot. (Korábban csak mintegy 30 %-uk maradt otthon, és természetesen jóval rövidebb időre.) Mára ez az arány 90 % fölé emelkedett, és az apák nagyobb szerepvállalása egyértelműen pozitívan hat a családok életére. Mind izlandi, mind nemzetközi felmérések azt mutatják, hogy ha az apa hosszabb időszakot szülői szabadságon tölt, ez jelentősen, akár 30 %-kal is csökkentheti a válások számát. Ráadásul sok jel utal arra, hogy ezek a férfiak egészen máshogy integrálódnak családjuk életébe, mint azok, akik karrierjüket részesítik előnyben. Izlandon az otthon maradó apák 83 % véli úgy, hogy sokkal jobban kötődnek érzelmileg a gyermekeikhez, mint ha nem töltöttek volna velük huzamosabb időt, és hasonló azoknak az aránya is, akik úgy érzik, sokkal jobban megértik élettársukat, feleségüket, mint korábban. Ráadásul úgy tűnik, a változások életre szólóak: a gyermekgondozási szabadságot választó apák a későbbiekben is jóval aktívabban vesznek részt a gyermek életének alakulásában, például ami az óvoda- vagy iskolaválasztást illeti.

Tapasztalatok szerint a kritikus tényező az, hogy az apák lehetőséget kapnak-e, hogy egyedül legyenek gyermekükkel, a nélkül, hogy az anya minden lépésüket ellenőrizné. A jelenlegi dán szabályozás ebből a szempontból is problémás: az apa a neki járó két hetet csak a szülés utáni első 14 hétben veheti ki, amikor az anya is otthon van. Ebben a helyzetben az apa szerepe gyakran arra korlátozódik, hogy gondoskodik a feleségéről, illetve kávét főz a vendégeknek. Ahhoz, hogy igazán szoros kapcsolatot alakíthasson ki a gyermekével, a kutatások szerint legalább 6-8 hétre van szükség, lehetőleg az anya állandó jelenléte nélkül.

Növekvő szülési kedv

Ami az izlandi gyermekvállalási hajlandóságot illeti, a törvény itt is azonnali, és a vártnál is pozitívabb eredményt hozott. Az elmúlt 6 évben az egy nőre eső szülések száma 1,8-ről 2,1-re nőtt, amivel az északi ország Európában, Törökországgal együtt vezető helyen áll. Azt, hogy ebben az apai otthonlétnek elsődleges szerepe van, egy dán vizsgálat is alátámasztja. E szerint, ha az apa a kezdeti hónapokban aktívan részt vett az első gyermek gondozásában, ez erősen motiválja az anyát a második, illetve harmadik gyerek vállalására. Szakértők szerint egy, az izlandihoz hasonló szisztéma dániai bevezetése akár 20 %-kal is növelhetné a gyermekvállalási kedvet.

Anyák munkában

Hasonlóan kedvezőek az izlandi tapasztalatok a munkaerő-piaci esélyegyenlőség javításával kapcsolatban is. Korábban a munkaadók szinte biztosak lehettek benne, hogy fiatal női munkatársaikat előbb-utóbb nagy valószínűséggel a szülési szabadság egész időtartamára nélkülözniük kell, ami persze komoly többletköltséggel jár. Dániában például becslések szerint jelenleg 90 000 koronával (kb. 3 millió forint) kerül többe egy nő alkalmazása, elsősorban a gyermekgondozási szabadság miatt. Mindez már önmagában elég ok arra, hogy hasonló kvalitású jelentkezők esetén a férfiakat részesítsék előnyben, még akkor is, ha ezt az érvényben levő törvények tiltják. Az új rendszerben viszont az izlandi munkáltatóknak egyenlő eséllyel kell számolniuk az apák illetve az anyák helyettesítésének szükségességével, ami által hirtelen megszűnt a férfiak favorizálására késztető egyik legerősebb tényező.

Végül az izlandi törvénnyel szembeni negyedik elvárás is megvalósulni látszik: az alacsony jövedelmű családok anyagi helyzete jelentősen javult. Míg a régi rendszerben a gyermekgondozási ellátás összege nem ritkán a minimálbér alatt maradt, jelenleg a szülők legutolsó éves átlagkeresetük 80 %-ára jogosultak, alacsony jövedelműek pedig egy törvényben megszabott minimumot kapnak.

Modern apák

A fent említetteknél kevésbé megfoghatóbbak, de hosszabb távon talán még jelentősebbek azok a változások, amik az izlandi társadalom tudati állapotában, a nemi szerepekről illetve a hagyományos családmodellről alkotott felfogásában jelentkeznek. A férfiakkal szembeni elvárások egyértelműen megváltoztak, és a modern férfiről kialakított kép egyik központi eleme a gyermeknevelésben való aktív, egyenrangú részvétel. Egyre több férfi érzi úgy, hogy identitásának meghatározó komponense az apaság, míg korábban az gyakran a munkával, foglalkozással függött össze. Mára az izlandi utcakép elengedhetetlen elemévé váltak a munkaidőben gyermekeikkel sétáló fiatal férfiak.

Dán apák: van remény

Persze azoknak a dán férfiaknak, akik ezekben a hetekben válnak apává, még korai lenne búcsúzkodniuk a munkatársaiktól. Az új törvényjavaslat komoly ellenzőkre talált a liberális-konzervatív kormánykoalíció képviselői között. Az ellenállás elsősorban ideológiai. A liberálisok, nem meglepő módon, a döntési szabadság mindenek fölöttiségét hirdetve tartózkodnának az ilyen radikális beavatkozástól a családok életébe, míg a konzervatívok úgy vélik, az új rendszer anyagi alapja nem biztosított, és tartanak a hagyományos családmodell felborulásától is. Ezzel szemben a törvényjavaslatnak komoly támogatói akadnak a munkaadók, elsősorban a nagyobb cégek között, ami a közvélemény és a sajtó nyomásával együtt könnyen meghátrálásra kényszerítheti a kormányt.

Képek: 1., 3.: Hiroshi Ichikawa: Izlandi gyerekek, 4: Internet: Hagyományos izlandi család