Hatvan

Egy időre megint eltűntem innen, mivel Húsvétra Magyarországra utaztunk. (Ezúton is elnézést azoktól, akikkel most nem sikerült találkoznunk; szerencsére még mindig több barátunk, rokonunk él arrafelé, mint ahányat sikerült egy pár napba beszuszakolni. Talán legközelebb...).

Az első néhány napot Budapesten töltöttük, a fantasztikus időjárásnak köszönhetően jórészt a szabadban (állatkert, játszótér, Margit sziget, játszótér, játszótér), aztán vonattal le Nyíregyházára, ahol április 14-én ünnepeltük anyukám 60. születésnapját. Pontosabban 13-án és 14-én: az első nap a tágabb családnak és a barátoknak volt fenntartva, akik a viszonylagos helyszűkének köszönhetően hirtelen egy kissé kaotikus, ám annál hangulatosabb állófogadáson találták magukat. Ennek végén készült az alábbi kép anyuról és testvéreiről. Jobb szélen nővére, Julianna (Jutka), mellette bátyjuk József, majd felesége Erzsébet.

A 14-e, azaz a tulajdonképpeni születésnap a legszűkebb családdal telt, ami mi vagyunk Anevel és Trisztánnal. Ezt megint csak jórészt a szabadban töltöttük: a hagyományos séta az erdőn át Sóstóra, látogatás az állatkertbe (amelynek kecskéi remélhetőleg már kezdik kiheverni a Trisztánnal való viharos találkozást. Ők is meggyőződhettek ugyanis róla, hogy csemeténk nem véletlenül nyerte el a bölcsődében a Tornádó becenevet). És ha valaki esetleg aggódni kezdene: a nap végén természetesen sor került egy rövid, de annál intenzívebb játszótéri portyára is.

A szabadság a kikapcsolódás és semmittevés időszaka szellemi értelemben is, amit én annyira komolyan vettem, hogy szinte semmilyen mélyebb gondolat nem manifesztálódott az agyamban az elmúlt két hétben, amit itt megoszthatnék. Kivéve talán kettőt. Az első az, hogy mi a fenének mennek az emberek mindig nyáron szabadságra? A praktikus megfontolásokat (iskolai szünet, a jobb időjárás statisztikai valószínűsége) leszámítva rengeteg szempont szól egy-egy tavaszi vagy őszi utazás mellett. A mi mostani utunk például nem is sülhetett volna jobban el. Az igaz, hogy az időjárással egészen kivételes szerencsénk volt, de attól függetlenül is rengeteg olyan dolgot csinálhattunk, amire egy átlagos, nyári kánikulai napon gondolni sem mertünk volna. És persze ott van a természet is: a Sóstói erdő például sosem szebb, mint lombfakadáskor.

A másik dolog, amin eltöprengtem, az az anyu születésnapjához vezet vissza. Arról van szó, hogy gyerekek hogyan érzékelik, helyesebben nem érzékelik szüleik és általában a felnőttek korát. Ez a jelenség már régen izgat: az én esetemben ez azt jelenti, hogy anyut (aki engem a mai világban szokatlanul fiatalon, 20 évesen szült), én mindig is egyfajta kortalan felnőttként érzékeltem egész gyerek- és tinédzser-koromban. Noha felnőttként pontosan tudjuk, mekkora különbség, hogy valaki húsz, harminc vagy negyven éves, ezek a különbségek egy gyereknek értelmezhetetlenek. Nekik két kategória létezik: ők és társaik, valamint a felnőttek (akiket nyugodtan hívhatnánk öregeknek is). Furcsa belegondolni, hogy amikor anyu annyi idős volt, mint én most, akkor én már felnőtt voltam, és főiskolára jártam - az én szememben valahogy sokkal idősebbnek tűnt, aminek persze semmi köze valós fizikai megjelenéshez vagy viselkedéshez.

Vagy egy másik példa: anélkül, hogy ezt valaha is megvitattuk volna, általános- és középiskolában tanárainkat kevés kivétellel idősnek, öregnek láttuk, beleértve azokat is, akik akkor még a harmincas éveik közepén jártak. A minap a nyíregyházi temetőben sétálva véletlenül rábukkantam egy volt tanárnőm sírjára, és megdöbbenve számoltam utána, hogy amikor engem tanított, még negyven éves sem volt. Én akkoriban egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy csak hónapjai vannak hátra a nyugdíjig.
Szóval az a gyanúm, hogy a gyerekek, fiatalok szemében mindannyian menthetetlenül felnőttek, sőt öregek vagyunk, bármilyen trükkel próbáljuk is beadni nekik, hogy nem ez a helyzet. Azaz menthetetlenül ott tátong egy hatalmas űr a saját énképünk és a gyerekeinkben rólunk alkotott kép között, aminek talán nem árt tudatában lenni.

No de ennyi konyhafilozófia elég egy cikkbe. A lényeg az, hogy nagy szerencse, ha valakinek olyan fiatal és fiatalos édesanya jutott, mint nekem - és akkor a fantasztikus emberi kvalitásokról még nem is szóltunk.