Névadás dán módra

Bár korábban többször is írtam a dán névadási szokásokról, eddig mindig csak a családnevek kerültek szóba, noha a keresztnévadási szokások is bőven szolgálnak érdekességekkel. Ezek közé tartozik, hogy egészen a 19. század közepéig szigorú szokásjog szabályozta, hogy milyen nevet lehetett választani egy újszülötteknek - legalábbis a lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztság körében.

A rendszer lényege röviden a következő: Az elsőszülött fiú legtöbbször az apai nagyapja, a másodszülött pedig az anyai nagyapja keresztnevét kapta. Hasonlatosan, a legidősebb lányt az anyai, az utána következőt pedig az apai nagyanyja után nevezték el. Ez persze azt is jelentette, hogy az esetleges névadási kreativitás csak a sokadik gyerek születésekor érvényesülhetett, bár itt sem korlátlanul. Ők ugyanis gyakran további fontos rokonok, tekintélyes jótevők nevét kapták. Ugyancsak általánosan bevett szokás volt újszülötteket elhalt idősebb testvéreik után elnevezni. Ez persze más országokban is elterjedt volt, és a viszonylag magas gyermekhalandóság miatt gyakran ahhoz vezetett, hogy egy családban háromszor-négyszer is ugyan azt a keresztnevet kapták a gyerekek.

Az eddigiek persze csak az alaphelyzetet írják le, amelyet különleges körülmények gyakran módosíthattak. Például az elhunytak nevei előnyben részesültek a még élő családtagokéival szemben. Azaz ha az anyai nagyapa már az elsőszülött fiú születése előtt elhunyt, akkor a gyereket általában őutána nevezték el, noha „hivatalosan” az apai nagyapának járt volna a megtiszteltetés. Ha végiggondoljuk, ez a rendszer következetesen alkalmazva csak ritkán tette lehetővé az olyan nevek keletkezését, mint mondjuk Niels Nielsen vagy Jens Jensen, hiszen leghamarabb csak a harmad- illetve negyedszülöttek kaphatták a szülők nevét. Mivel azonban az ilyen nevek viszonylag gyakoriak voltak első- és másodszülöttek körében is, érdemes feltennünk a kérdést, hogy miért. Nos, a válasz egyszerű: ezek gyakran (de nem minden esetben) akkor keletkeztek, ha az apa nem érte meg a fia születését (pontosabban a keresztelőjét). Ilyen esetben gyakorlatilag kötelező volt a gyereknek az apa nevét adni. Ez olyan szigorú szokásjog volt, ami alól gyakorlatilag nem lehetett kibújni. Ugyan ez történt persze a lányoknál is abban az esetben, ha az anya nem érte meg a keresztelőt.

Végezetül két további érdekesség, már-már a bizarr kategóriájából. Tudtommal ugyanis magyar nyelvterületen aligha fordulhatott elő, hogy ugyan abban a családban két élő gyermek is ugyan azt a nevet kapta volna. Dániában ez azonban egyáltalán nem ment ritkaság számba: csupán az kellett hozzá, hogy az apai és anyai nagyapát vagy nagymamát is mondjuk Jensnek vagy Marienek hívják. Jó esetben a szülők ilyenkor egy második keresztnév adásával oldották meg az azonosítás problémáját (amely gyakorlat Magyarországról is ismert), de jómagam többször is találkoztam olyannal, hogy egy családban a két legidősebb fiúgyermeket mondjuk Lars Nielsen-nek anyakönyvezték. Ha Magyarországon ilyennel találkozunk, gyakorlatilag biztosak lehetünk benne, hogy az első gyermek még a második születése előtt távozott az élők sorából. Dániában viszont gyakran mindkét Lars megélte a felnőttkort és családot alapított, komoly fejtörést okozva ezzel a későbbi korok családfakutatóinak.

A másik, számunkra talán még furcsább szokás az volt, hogy új házasságban az első gyermeknek gyakorlatilag kötelező volt az elhunyt korábbi házastárs nevét adni – mégpedig nemcsak annak kereszt-, hanem családnevét is. Így viszonylag gyakran találkozunk olyannal, hogy valakit az anyja első férje iránti tiszteletből mondjuk Jens Larsennek kereszteltek, noha az apját a valóságban Peter Møllernek hívták.

Könnyű belátni, hogy egy-egy ilyen eset mennyire be tud kavarni a családfakutatónak. Genealógiai szempontból azonban a dán rendszernek van egy fontos előnye is. Ennek illusztrálására képzeljük el az alábbi esetet. Az anyakönyvben megtaláljuk egy házaspár bejegyzést, amiből kiderül, hogy a férj hol és melyik évben született. Ez esetben általában pofon egyszerű az ő szüleinek a felkutatása, csakhogy a mi hipotetikus (ám a valóságban korántsem ritka) esetünkben az adott évben az adott településen három azonos nevű fiúgyermek is született. Magyarországon ilyenkor, hacsak más forrás nem áll rendelkezésre, gyakorlatilag elakad a kutatás, hiszen nem áll módunkban meggyőződni róla, hogy a három gyermek közül melyik a mi ősünk. Nem így Dániában. Itt ugyanis fontos támpontot szolgáltat az illető férfi gyermekeinek keresztneve. Ha azt találjuk, hogy az elsőszülött fiú a három potenciális nagyapa egyikének a keresztnevét viseli, az elsőszülött lány pedig annak házastársáét, szinte biztosak lehetünk benne, hogy sikerrel azonosítottuk a felmenőket.

Magyarul a dán anyakönyvekben nemcsak a családnév (már ha van ilyen; lásd a korábbi bejegyzéseket), hanem a keresztnév is viszonylag pontosan elárulja a családi hovatartozást. Ehhez járul még, hogy Dániában sok olyan dokumentum, forrás is kényezteti a családfakutatókat, amelyekről mostoha sorsú magyar társaik csak álmodozhatnak. Mindezekről majd legközelebb.