Kapható itt szinte minden, ami valamilyen formában kapcsolatba hozható a vikingekkel, a kardoktól és késektől kezdve ruhadarabokon át az ékszerekig és kancsókig. Van lovasbemutató izlandi pónikkal, népi színjáték, és bemutatót tartanak szigorúan viking kori technikával dolgozó kézművesek is: kovácsok, bőrdíszművesek, ékszerkészítők és fazekasok. Pár éve láttunk egy nagyon alaposan felszerelt ősmagyar-szittya standot is (az elengedhetetlen Hungarista kellékekkel kiegészítve), de ők ezúttal nem jelentek meg.
Különösen érdekes az ú.n. Bayeux-csoport sátra. A csoport néhány mindenre elszánt helyi hölgyből áll, akik a Bayeux-i kárpit pontos másolatának elkészítésén dolgoznak 2000 óta. Év közben alighanem valami poros tornateremben vagy valamelyikük pincéjében varrogathatnak, de ilyenkor június végén előbújnak, és mindenki láthatja, hogy mire jutottak a legutóbbi vásár óta. Az ember csak csodálni tudja az aprólékosságukat. No meg a türelmüket: a legoptimistább becslések szerint is csak 2012-re készülnek el a nagy művel.
Nekem személy szerint azok a sátrak a kedvenceim, amelyekben vikingkori ételeket és italokat lehet kóstolgatni Az utóbbiak közül különösen finom a mjød, amit mézből és vízből erjesztenek élesztő hozzáadásával. Sokak szerint ez volt az emberiség legősibb szeszes itala, és aki megkóstolta, nem igazán érti, mi szükség volt később a sörre vagy a borra.
Bár a sátrak, asztalok között bámészkodni kétségtelenül érdekes dolog, az embernek végig az az érzése, hogy ez az egész nem annyira a látogatókról, mintsem inkább a résztvevő árusokról szól. A vásárt egy csoport lelkes amatőr rendezi, akik a Vikingegruppe Lindholm Høje nevű egyesületbe tömörülnek. Az egyesületnek jelenleg kb. 100 tagja van, és hozzájuk csatlakozik mintegy 200 vendégviking, akik között sok a rendszeresen visszajáró külföldi. Ez a háromszáz ember az, aki évente néhány napig vikinget játszik: sátorban alszik, viking ruhát visel és szabad tűzön főzi a vacsoráját.
Az autentikus viking hangulatot (már persze ha van ilyen egyáltalán) csak egy-egy elővillanó mobiltelefon vagy dizájner-szemüveg zavarja meg. (Engem azonban nem hagy nyugodni a gondolat, hogy néhányan talán főállású vikingek, akik valamikor elkezdték túl komolyan venni ezt az egészet. Ők hétfő reggel nem vedlenek vissza gimnáziumi tanárrá, óvónővé vagy asztalossá, hanem egyszerűen áthurcolkodnak egy csendes norvég fjord mellé vagy valamelyik félreeső svéd erdőbe, és megkezdik a visszaszámlálást a következő vikingvásárig.)
Bár tudom, hogy ez az egész kicsit gagyinak tűnhet, én valahogy nagyon élvezem. A vásár meglepően visszafogottan és ízlésesen van megrendezve: műanyagot alig látni, a kiállított, eladásra kínált termékek nagy része valódi értéket képvisel, és nekem valahogy az is jól esik, ha olyan felnőtteket látok, akik még képesek néhány napra gyerekké válni és gondtalanul játszani. A legközelebbi párhuzam talán Cseh Tamásék nyári indiántáborai lennének a Bakonyban – bár ők valószínűleg nem erjesztett mézet szopogattak esténként.
Általánosan (így Magyarországon is) elterjedt volt a tűzrakás gyakorlata, népi színjátékok rendezése, valamint különféle szerelmi és jóslási praktikák űzése. Skandináv hiedelmek szerint a szent források vizének ekkor különösen erős a gyógyító ereje, mint ahogy a gyógynövényeké is, és a boszorkányok is ekkor a legaktívabbak. Nem is csoda, hogy a boszorkányok szorosan összekapcsolódnak a Szent Iván éjjel. Sokak szerint a tűzgyújtás eredeti célja a boszorkányok (valamint az ártó szellemek) elriasztása, távol tartása volt, és manapság gyakran égetnek boszorkánynak öltöztetett bábukat a Szent Iván éji máglyán.
A Szent Iván éjnek a népi időjóslásban is kitüntetett szerepe volt. Az egyik hiedelem szerint például ha ekkor esik az eső, akkor az elkövetkező hat héten el sem áll. Napjainkban a legtöbb önkormányzat, klub, egyesület rendez Szent-Iván éji ünnepséget: itt Aalborgban például legalább 15-20 különféle Szent-Iván éji esemény közül választhatott tegnap az, aki éppen nem a Németország-Ghána focimeccset nézte a tévében. Ezek a rendezvények általában egy ünnepi beszéddel indulnak, amit a máglya meggyújtása követ, miközben a jelenlévők a Midsommervisen című megzenésített Holger Drachmann verset éneklik. Van bőven enni- és innivaló is, és az ünnepség nem ritkán éjfél után ér véget.
A vásár az 1930-50 közötti években élte a fénykorát; ekkor gyakran 20 000 lovat is vásárra vittek itt. A motorizáció terjedésével és a mezőgazdaság szerepének csökkenésével párhuzamosan persze a lovak gazdasági jelentősége is drasztikusan visszaesett. Manapság jó évnek számít, ha 1400 állatot hoznak eladni. Mindez azonban nem vezetett a vásár elhalásához, mert a lovak helyét fokozatosan más termékek vették át. Kapható itt mindenféle háziállat, régiség, kézműves- és iparművészeti termék, a valóban értékes termékektől az arcpirító bóvliig, játékautomatákkal és gigantikus sörsátrakkal megtűzdelve.
Van itt hagyományos vásári istentisztelet, koncertek, lovasbemutatók, kutyaverseny és sok más többé-kevésbé színvonalas rendezvény. Nagyjából az ecseri piac, a debreceni Mihály-napi vásár és egy hagyományos magyar falusi búcsú keverékét kell elképzelni. A több százezer látogató többsége persze csak nézelődni jár Hjallerup-ba (tökéletesen eldugaszolva ezzel a környék útjait), ám csakúgy, mint a régi magyar vásárokon, búcsúkon, itt is a program elengedhetetlen része a tömegverekedés, amire az érintettek nem ritkán egész évben készülnek. Az idén sem volt ez másként: néhány tucat látogató már első éjszaka egymásnak esett, és a rendőrség csak komoly tartalékok bevetésével tudott úrrá lenni a helyzeten.
Én péntek délután látogattam ki Trisztánnal, és valószínűleg a vásár egyik legcsendesebb időszakát kaptuk el. A vásári bódék között csak pár százan lézengtek, és a vurstli gépein is alig ült valaki. Ezért aztán a képek nem adják vissza az egész hangulatát – no meg kutya nehéz úgy fényképezni, ha a Trisztán kezét kell minden második ló szájából kihúzgálni. Fényképészetileg sokkal érdekesebb lett volna úgy este 8 után kimenni, és persze egyedül, de hát olyankor egy családapának már otthon a helye.
Tegnap el is mentünk szánkózni a Trisztán unokatestvéreivel, de mivel a lesiklást a kicsik egyáltalán nem élvezték, egy alapos gyalogtúrává fajult el a dolog. Érdekes, hogy a gyerekeket gyakran olyan dolgok kötik le, amit a felnőttek teljesen érdektelennek tartanak. Ez esetben az üres szánkó vontatása jelentette az elérhető boldogság maximumát, míg a valódi szánkózás mindhármukat teljesen hidegen hagyta. De hasonlóan jártunk a farsanggal is.
Mivel tegnap volt farsang vasárnap (aminek a dániai lefolyásáról tavaly már írtam), és a gyerekek az idén voltak először képesek valamennyire felfogni, hogy miről van szó, mi is szerveztünk is egy hordóverést az unoka- és másodunoka-testvérekkel. Azonban a kritikus pillanatban, amikor már mindenki fel volt sorakozva jelmezben, bottal a kézben, Trisztán váratlanul talált egy mentőautót a sarokban. Ez annyira lekötötte, hogy lemaradt az egészről; mire visszatért, a hordó már romokban hevert. Az viszont egyértelmű volt, hogy az összes gyerek közül ő szórakozott a legjobban.
A magam részéről kezdetben furcsának - hidegnek, cinikusnak - találtam a szokást. Elvégre mi személyes van abban, ha az ember gyakorlatilag megrendeli az ajándékait? Ennyi erővel kaphatna pénzt is, vagy megvehetné ugyanazt saját magának. Mostanra azonban megtanultam szeretni, vagy legalábbis tisztelni a listaírást. Akit ért már egy alaposabb „mit vegyek neki” típusú pánikroham a belvárosban egy-két nappal Karácsony előtt, annak nem kell részletezni a rendszer előnyeit. Mint ahogy annak sem, aki a csomagok kibontása után hirtelen azzal szembesül, hogy csupa teljesen használhatatlan ajándékot kapott. (Szerencsére ezt még nem próbáltam, de tudom, hogy van ilyen.) Dehát mivé lesz az ajándékozás központi eleme, a meglepetés?
Nos, a rendszer erről is gondoskodik. Egy jó kívánságlista (amelynek megírása nagy szaktudást és tapasztalatot igényel) ugyanis arra az alapelvre épül, hogy írója még legmerészebb álmaiban sem reméli, hogy a listáról mindent megkap. Ez persze bőven biztosítja a meglepetés lehetőségét: ha az összeírt 20-25 tételből csak négyet-ötöt kapok meg, akkor még igencsak van esély az elcsodálkozásra.(Ezzel kapcsolatban egy rövid anekdota: egyik dán ismerősünktől pár éve megkérdezték a házastársa magyar szülei, hogy mit szeretne Karácsonyra. Erre ő nekik is elküldte az az évi kívánságlistáját. Karácsony este aztán meglehetősen kínos meglepetés érte: a fa alatt ott lapult gyakorlatilag minden, ami a listán szerepelt, és mintha ez nem lenne elég kínos, az anyósék egész este szabadkoztak, hogy a hiányzó dolgokat Magyarországon sajnos nem tudták beszerezni. Barátunk azóta nem küld listákat Magyarországra.)
Az ideális kívánságlista tehát hosszú és kiegyensúlyozott, azaz olcsó, filléres dolgoktól az egészen drágákig mindenfélét tartalmaz. E mellett figyelembe veszi az ajándékozók anyagi helyzetét, rokonsági fokát, személyiségét is. Magyarul arról van szó, hogy míg a lista nélküli rendszerben (mint amilyenben én is szocializálódtam) a hangsúly azon van, hogy az ajándékozó igyekszik több-kevesebb sikerrel beleélni magát az ajándékozó személyiségébe, vágyaiba, szükségleteibe, itt kicsit fordítva történik a dolog: az ajándékozott próbálja elképzelni, hogy szerettei mit adnának neki legnagyobb örömmel. A jó ajándékot ugyanis, mint tudjuk, ideális esetben mindkét fél a magáénak tekinti.
Azt is fontos megjegyezni, hogy a kívánságlista remek lehetőség arra, hogy az ajándékozók kapcsolatba lépjenek egymással, és egyeztessék a legfontosabb stratégiai döntéseiket. Az sem ritka, hogy ketten-hárman összeállnak, és együtt vesznek meg egy-egy drágább tételt. Így lett nekem például videokamerám. Ilyesmire persze lista nélkül is sor kerülhetne, de tapasztalataim szerint az emberek önmaguktól ritkán gondolnak másra, mint egyszemélyes, a saját pénztárcájukhoz szabott ajándékokra. És olyanról is többször hallottam, hogy a kívánságlista inspirációs forrásként szolgált egy azon eredetileg nem szereplő, ám stílusában (divatos, általam nagyon utált szóval: eszmeiségében) ahhoz illeszkedő ajándékokhoz. A listától való elrugaszkodást a dánok ugyanis viszonylag jól tolerálják, és általában a kreativitás megnyilvánulásaként fogják fel.
Érdekes nap a mai errefelé: Dániában ma van az Ördög születésnapja (Fandens fødselsdag) - pontosabban az egyik. Neki ugyanis az egyszerű halandókkal ellentétben kettő jutott: június 11-e és december 11-e. Ezek nem igazi jeles napok, hiszen igazi népszokás nem fűződik hozzájuk; "megünneplésük” manapság jórészt abban merül ki, hogy az emberek úton-útfélen emlegetik ("Na, ma van az ördög születésnapja”). Délutánra kicsit ráun az ember.Újabb nevezetes naphoz érkeztünk a dán világi ünnepkörben: ma van az Alkotmány Napja (Grundlovsdag). Minden évben június 5-én ünneplik ugyanis, hogy VII. Frederik király 1849-ben ezen a napon „adományozta” az ország első alaptörvényét. Az Alkotmány napja az a dán ünnep, amely leginkább hasonlít a magyar állami vagy nemzeti ünnepekhez, bár Dániában ilyenek hivatalosan nincsenek. Ráadásul 1977 óta még csak nem is hivatalos munkaszüneti nap a június 5-e, bár sokan csak déli 12 óráig dolgoznak - már amennyiben ezt a kollektív szerződésük lehetővé teszi. Leginkább talán a politikai beszédek napja a mai. Ilyenkor ugyanis minden párt és minden jelentősebb politikus népgyűlést tart (lehetőleg a szabadban), ahol felvázolja mind a napi politikával, mind pedig a dán társadalom jövőjével kapcsolatos elképzeléseit. Ezek persze nem igazán hoznak lázba senkit, úgyhogy ha valaki igazán fergeteges, mindent elsöprő alkotmánynapi ünneplésre vágyik, annak érdemes május 17-én Norvégiába látogatni. De ez inkább a norvég témájú blogokra tartozik.
A dán alaptörvényre visszatérve: nekünk magyaroknak talán érdekes lehet, hogy a dán alkotmányt még a magyarhoz viszonyítva is igen macerás megváltoztatni. A folyamat, amely akár évekig is eltarthat, röviden így néz ki:
Első lépésben a parlament egyszerű többséggel megszavazza a tervbe vett alkotmánymódosítást. Ezután a javaslatot a következő általános választások után összeülő új parlamentnek is jóvá kell hagynia. Ám a változtatás még ekkor sem lép életbe; ehhez ugyanis az is szükséges, hogy egy népszavazáson a szavazásra jogosultak (tehát nem a ténylegesen szavazók !) legalább negyven százaléka igennel szavazzon rá. (Ez a megkötés csak erre a speciális népszavazásra vonatkozik; más népszavazásokon elég a feles többség.)
Nem is csoda, hogy a dán alkotmánymódosítás ritka, mint a fehér holló. 1849 óta eddig csak hatszor került rá sor, legutóbb 1953-ban. Ekkor vezették be a nők trónöröklési jogát, amely lehetővé tette a ma is uralkodó II. Margit 1972-es trónra lépését. Ugyancsak az 1953-as alkotmánymódosítás törölte el a parlament felsőházát (Landstinget), egykamarássá téve a törvényhozást. Ezt megelőzően ugyancsak jelentős volt az 1915-ös alkotmánymódosítás is, amely a nők választójogát vezette be.
A procedurális akadályok mellett a másik ok, amiért a dánok nem nagyon piszkálnak az alkotmányhoz az az, hogy igazán nem sok minden van benne. Klasszikus alaptörvényként legfontosabb feladata az alapvető emberi és polgári jogok garantálása, amelyeket persze egyetlen politikai erő sem von kétségbe. Ezek közé tartozik a szólás- és gyülekezési szabadság, a magántulajdon védelme, valamint hogy senkit nem lehet érvényes bírói végzés nélkül 24 óránál tovább fogva tartani. Ezeken túlmenően az alaptörvény elsősorban az uralkodó és a parlament viszonyát szabályozza, bevezetve (a korábbi abszolút monarchiával szemben) a korlátozott vagy parlamentáris monarchiát, azaz különválasztva a három hatalmi ágat.
A fentiek következménye, hogy a dán alaptörvény szövege sok tekintetben változatlanul a 160 évvel ezelőtti viszonyokat tükrözi. Kimondja például, hogy a végrehajtó hatalmat az uralkodó gyakorolja; ő nevezi ki a miniszterelnököt és a minisztereket. Ez persze mára teljesen formálissá vált, és abban merül ki, hogy ceremoniálisan kezet ráz az új miniszterekkel és kötelezően aláírja az új törvényeket. További archaikus vonása az alkotmánynak, hogy meg sem említi, hogy Dánia független, demokratikus ország, mint ahogy politikai pártokról sincs szó a szövegben.
A kevés alkotmánymódosítás egyike egyébként érdekes módon éppen napjainkban zajlik. Ez megint csak a trónöröklést szabályozza, e téren is bevezetve a nők teljes egyenjogúságát. Jelenleg ugyanis hercegnő csak akkor örökölheti a trónt, ha a családban nincs egyenes ági férfi utód. Más szóval, egy másodszülött fiú vagy akár egy nagybácsi is megelőzi egy elsőszülött lányt a trónöröklési rendben. Az új szabályozás az elsőszülöttséget tenné meg egyetlen kritériumnak, nemtől függetlenül.
A javaslat simán vette az első két akadályt: mind a korábbi, mind a jelenlegi parlament egyhangúlag megszavazta, és a közvéleményben is sokáig jelentős támogatást élvezett. Ezért aztán puszta formaságnak tűnt, hogy a június hetedikei EU-parlamenti szavazással párhuzamosan sorra kerülő referendumon a választópolgárok szükséges 40 százaléka is áldását adja a törvénymódosításra. Ám az ügyben a napokban hirtelen váratlan fordulat állt be. Pontosan nem tisztázott okokból a javaslat társadalmi támogatottsága hirtelen 12 %-kal csökkent. Bár az 'igen' hívei még így is nagy többségben vannak, a várható viszonylag alacsony részvétellel kombinálva a támogatottság csökkenése könnyen kivégezheti az alkotmánymódosítási kísérletet, azaz a dán hercegek és hercegnők egyenjogúsága tovább várat magára.
Ha valaki tegnap felkészületlenül, mit sem sejtve érkezett Aalborgba, joggal gondolhatta, hogy rossz városba, országba, sőt kontinensre vetődött. Tegnap tetőzött ugyanis a hagyományos aalborgi karnevál, amelyet 1983 óta minden évben megrendeznek, és amely mára 25 000 aktív résztvevőjével és több mint 100 000 nézőjével Észak-Európa legnagyobb karneváljává nőtte ki magát.
A karnevál gyakorlatilag egy hétig tart, de a szombati felvonulással éri el a csúcspontját. Ez abból áll, hogy a résztvevők a délelőtt folyamán a város több kijelölt pontján falkákba verődnek, majd többé-kevésbé rendezetten átvonulnak a belvároson. Aki, mint jómagam is, még megérte a kádári aranykor egy-egy május elsejei felvonulását, nem érzi magát teljesen idegenül az aalborgi eseményen sem - persze ha eltekint a Marx-, Engels- és Lenin-képek kínzó hiányától. No meg mintha Nyíregyházán annak idején kevesebben vonultak volna fel sörrel a kezükben, és félpucér lányból sem lett volna ennyi - bár lehet, hogy csak én figyeltem másra.
A karnevál végül a város egyik parkjában zárul egy mindent elsöprő bulival. Igazán érdekes szociofotókat persze ott lehetett volna készíteni, de én úgy döntöttem, hogy az ilyesmi már végképp nem kisgyermekes apukáknak való. Igazam is volt, mert az idén a buli részben tömegverekedésbe torkollott, amelynek során a rendőrség a Hell's Angels 23 tagját vette őrizetbe. A motoros banda ugyanis már hónapok óta intenzív harcban áll néhány koppenhágai bevándorlóbandával a dán kábítószerpiac birtoklásáért. Az aalborgi összecsapás ennek a háborúnak volt egy újabb epizódja - de ez egy másik történet.
Vissza a karneválhoz: a szervezők minden évben megadnak egy témát, amelynek elvileg inspirálni kellene a résztvevőket. Az idei év témája a Dolce Vita, azaz az Édes Élet volt, amit a szervezőbizottság "a latinos szenzualitás és életöröm" megnyilvánulásként interpretált, közvetlenül is utalva a Fellini filmek hangulatvilágára. Nos, mindennek szemmel láthatóan nem sokan hatása volt a résztvevőkre, akik közül legtöbben a Dolce Vita-t (mint minden korábbi témát is) az alkohollal és a fülrepesztő, artikulálatlan ordítással asszociálták.
Az aktuális témától függetlenül egyébként évről-évre nagyjából ugyan azokkal a kosztümökkel lehet találkozni. Például valamilyen okból a dánok nagy része azt képzeli, hogy nincs annál mókásabb, mint ha valaki négernek öltözik – azaz sötétbarnára mázolja a bőrét és nagy fekete afro-parókát húz a fejére. De nem ritka a mindenféle egyenruha, illetve az ördög- vámpír és kalózkosztüm sem. Egyetlen üde kivétel talán a nagy számban látható miniszoknyás, mélyen kivágott rendőrnő-egyenruha volt, amiből a korábbi években (sajnos) mintha nem lett volna ennyi.
Azt persze mondanom sem kell, hogy egy ilyen esemény alaposan felforgatja a város életét. Csak egy példa: egy-egy jól működő bevásárlókocsi szinte elengedhetetlen kelléke a karneválnak. Egyrészt különféle ötletes installációkat lehet rá építeni, másrészt (és ez a lényeg) lehetővé teszi, hogy a résztvevőknek ne kelljen a tekintélyes mennyiségű szeszes italt a vállukon cipelni. Ezért aztán a bevásárlókocsikat már a karnevál előtt hetekkel tömegével lopják a város boltjai elől. Az utóbbi években ez ellen a boltosok úgy védekeznek, hogy átmenetileg kivonják a kocsikat a forgalomból, ami persze nem oldja meg, csupán máshová tolja át a problémát. A szomjazó karneválozók figyelme mostanában a lépcsőházakban, pincékben tárolt babakocsik felé fordult. Ma reggeli futásom során például nem kevesebb, mint öt gazdátlan, viharvert babakocsit számoltam össze, a karneválban való részvétel egyértelmű nyomaival.
Bejegyzések
Megjegyzések
