Dán-norvég határviták

Nemrégiben arról írtam, hogy közeljövőben nagy valószínűséggel kiéleződik a vita Dánia és szomszédai, elsősorban Norvégia, Oroszország, Kanada, az USA és Izland között az Északi-tenger egyes részei fölötti rendelkezés jogáról. Kevésbé ismert tény, hogy hasonló konfliktusok korábban is előfordultak, sőt ezek egyike az 1930-as években kis híján háborút idézett elő Norvégia és Dánia között. A területi vitának elsősorban történelmi és diplomáciai gyökerei voltak. 

Grönland a dán-norvég államszövetségben  

Az Atlanti-óceán északi területeit a 800-as évektől kezdődően norvég vikingek kolonizálták, és ezek a területek, jelesül Grönland, Izland, a Feröer-szigetek és a Shetland-szigetek évszázadokon át Norvégia részét képezték. 1387-ben azonban kihalt a norvég királyi ház, és Norvégia Dániával lépett 434 évig tartó perszonálunióra. Ezt az időszakot a norvégok a "400 éves éjszaka"-ként emlegetik, mely arra utal, hogy az államszövetségben egyértelműen Norvégia volt a gyengébb partner, és az országot nagyrészt Dániából, a dán politikai és gazdasági érdekek előnyben részesítésével kormányozták.

A dán-norvég államszövetség 1780 körül. Forrás: Wikipedia.

Norvégia hoppon marad

1814-ben, a napóleoni háborúkat lezáró békekötéssel végül felbomlott a háborúban vesztes dán-norvég államalakulat, és Norvégia új perszonálunióra lépett, ezúttal Svédországgal. Grönland, Izland és a Feröer-szigetek azonban Dánia fennhatósága alatt maradtak, annak ellenére, hogy azokat 400 évvel korábban a norvégok vitték a kényszerű házasságba. (Shetland ekkorra már Nagy-Britanniához tartozott). Ezt a norvégok természetesen égbekiáltó történelmi igazságtalanságként élték meg, amelynek orvoslására azonban nem sok lehetőségük volt. A döntés mögött ugyanis a legerősebb európai hatalom, Nagy-Britannia érdekei álltak. London minden erővel el akarta kerülni, hogy az újonnan létrejött svéd-norvég államszövetség a Balti-tengertől Kanadáig húzódjon, és hosszabb távon potenciális tengeri nagyhatalommá nője ki magát. Ezért maradhattak az említett területek a békekötéskor Dánia csatolt részei. 

Dánia maga vonakodva fogadta a váratlanul ölébe hullott adományt, különösen Grönlandot. Ennek oka egyrészt az volt, hogy Grönlandon, Izlanddal és a Feröer-szigetekkel ellentétben, nem élt skandináv népesség, azaz a gyarmatosításnak nem voltak etnikai indokai. Másrészt pedig a dán külpolitika a 19. században szinte kizárólag dél felé orientálódott, ahol egyre erősödő, és végül katonai vereséggel és súlyos területi veszteséggel végződő konfliktusba került Poroszországgal. A Grönland, illetve tágabban az Észak-atlanti területek iránti érdeklődés csak az 1860-as évektől, Schleswig-Holstein elvesztése után éledt fel, amikor Dánia fokozatosan észak felé kezdett tájékozódni. 

Kié legyen Grönland?

1905-ben Norvégia függetlenné vált, és ennek egyik következményeként egyre erősödött a Grönland és a Feröer-szigetek visszaszerzésére, az 1814-es sérelem orvoslására irányuló törekvés a norvég közvéleményben. Ez kezdetben elsősorban tudományos jelleget öltött: neves norvég kutatók élen jártak a sarkvidéki területek feltérképezésében. Fridtjof Nansen például még az 1880-as években először szelte át Grönlandot sítalpon. Az 1920-as évekre a Grönland iránti norvég érdeklődés politikailag is egyre határozottabban fogalmazódott meg. Ez ahhoz vezetett, hogy 1931-ben egy norvég expedíció, a norvég kormány tudtával és beleegyezésével Grönland nagyrészt lakatlan keleti részén kitűzte a norvég zászlót, és kinyilvánította, hogy a terület azontúl Norvégia részét képezi. A két skandináv állam ezzel közvetlen, és potenciálisan háborúval fenyegető területi konfliktusba keveredett egymással. 

Grönland térképe.

A dán kormány azonban nem üzent hadat északi szomszédjának. E helyett a konfliktus megoldását a hágai nemzetközi bíróságra bízta, mely két évvel később a norvég történelmi érvek figyelmen kívül hagyásával Grönland egészét Dániának ítélte. A kérdéssel foglalkozó történészek szerint a döntés mögött nem annyira jogi megfontolások, mint inkább az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekei húzódtak. Konkrétan arról van szó, hogy mivel Grönland földrajzilag az amerikai kontinens része, ezért az akkor érvényes Monroe doktrína erre a területre is vonatkozott. E doktrína többek között kimondta, hogy új európai gyarmatosító hatalmak nem jelenhettek meg az amerikai kontinensen (noha az amerikai külpolitika tolerálta a már korábban jelen lévő európai hatalmak jogát amerikai területek birtoklására). Ezért az USA a háttérben komoly nyomást gyakorolt a hágai bíróságra a Dániának kedvező döntés, azaz Norvégia távol tartása érdekében.  

A hágai döntést mindkét érintett fél elfogadta, és az azóta eltelt időszakban nem tapasztalhattunk említésre méltó törekvést Norvégia részéről a határok felülvizsgálatára. Korántsem kizárt azonban, hogy a két ország hamarosan hasonló konfliktusba keveredik, ezúttal nem Grönland, hanem az Északi-sark körüli tengerfenék birtoklása fölött.

Gelwane

Tegnap este a rendőrség őrizetbe vett egy 15 éves fiút, aki beismerte, hogy ő rongálta meg a nagyobbik jellingi rúnakövet és a jellingi temető több sírkövét és épületét. Az esetről legutóbb én is részletesen írtam. Különféle dán internetfórumokon ezzel párhuzamosan kisebb, ám annál szenvedélyesebb vita zajlik a "Gelwane" szó jelentéséről, mellyel a vandál fiatalember a műemléket ékesítette. 

Gelwane. Fotó: Benny F. Nielsen

Jelenleg az a változat vezet, hogy egy török családnévről van szó, amit a fiú művésznévként használt. (Megnéztem: a Facebook és más honlapok szerint valóban van ilyen név, ha nem is túl gyakori, ám nekem inkább arabnak, mintsem töröknek tűnik). Ha ez a forgatókönyv igaz lenne, és a művésznév mások körében is ismert volt, akkor ez megmagyarázza, hogyan bukkant a rendőrség ilyen gyorsan az elkövető nyomára, annak ellenére, hogy a bűncselekménynek nem volt szemtanúja. Mások viszont azzal érvelnek, hogy egyszerűen nem lehet valaki annyira hülye, hogy pont a saját nevével rongál meg egy ilyen kaliberű nevezetességet. 

Az ezzel szembeni ellenérv az, hogy a grafittiknek éppen az az egyik fontos funkciója, hogy elismerést, hírnevet szerezzenek a rajzolójuknak. Ez persze csak akkor érhető el, ha a "művész" azonosítható a műve alapján - még ha csak egy kisebb, bennfentes körben is. A szóválasztás egyébként sok internetes vitázó számára azt is egyértelművé teszi, hogy az elkövető nem dán etnikumú, és feltehetően fogalma sem volt, hogy pontosan mit rongált meg. Ezt a forgatókönyvet többen a "dán ilyet nem csinál" logikai "bizonyítékkal" is megtámogatják. Akárki legyen is, Gelwane mester tettével túllőtt a célon, és aligha ússza meg büntetőjogi feljelentés nélkül.

A dán nemzeti múzeum szakértői időközben elvégezték a rúnakő részletes vizsgálatát, és szerencsére a legsötétebb aggodalmak alaptalannak bizonyultak. Úgy tűnik, a zöld festék nem hatolt be mélyebben a műemlékbe, és a kémiai összetétele is olyan, hogy eltávolítása nem hagy majd látható nyomot a kövön. A műveletre tavasszal, a melegebb idő beálltával kerítenek majd sort.

Barbárok Jellingben

Múlt hétvégén megrongálták Dánia talán legfontosabb műemlékét, a Jellingi Rúnakövek (Jellingstenene) néven ismert műemlékegyüttes nagyobbik darabját. A templomkertben álló kövön a szomszédok vasárnap reggel fedezték fel a zöld festékkel ráfújt graffitiket.  

Jelling a kereszténységre való áttérés és a dán állam kezdeteinek szimbolikus helyszíne. Itt volt annak a Gorm királynak a székhelye, akit egy egységes dán állam megteremtőjeként tart számon a történetírás.  A két követ ő, valamint fia emelte a közép-jütlandi településen. Azon túl, hogy óriási  kultúr- és művészettörténeti értéket képviselnek, a kövek mint nyelvemlékek is páratlanul fontosak. Mindezek miatt 1994 óta a világörökség részei.

A két rúnakő közül a kisebbiket Gorm király állíttatta felesége, Thyra emlékére 955 körül. A kövön rúnaírással a következő szöveg olvasható: „Gorm király állíttatta ezt az emlékkövet felesége, Thyra, Dánia büszkesége emlékére”.'

A másik, nagyobb követ Gorm fia, Harald állíttatta szülei emlékére 965 körül. A kő felirata egyúttal felidézi a dánok keresztény hitre térését is: „Harald király rendelte ennek a kőnek a felállítását apja, Gorm emlékére és anyja, Thyra emlékére; az a Harald, aki meghódította magának egész Dániát és Norvégiát és kereszténnyé tette a dánokat”. Érthető okokból e követ gyakran mint Dánia keresztlevelét emlegetik.

A kő károm oldalát a rúnaíráson (és a graffitiken) kívül faragásokkal is díszítették, és rajta látható egész Észak-Európa egyik legrégebbi Krisztus ábrázolása is. Ez utóbbi kő vált tehát a hétvégén rongálás áldozatává. Az elkövetőket a rendőrségnek nem sikerült megtalálnia.

A nagyobbik jellingi rúnakő, modern kiegészítéssel. Fotó: Verner Skov Petersen

Az elmúlt hónapokban egyébként nem ez volt az első alkalom, hogy a jellingi műemlékek bekerültek a dán napilapokba. Hosszabb távú fennmaradásukra ugyanis a "graffitiművészek" látogatásánál is nagyobb veszélyt jelentenek az időjárás viszontagságai. A porózus kövekbe könnyen behatol a csapadék, amely télen jéggé fagyva tágítja, repeszti őket. A kisebbik kő állapotát a szakértők annyira kritikusnak ítélték, hogy az idén először faládát emeltek köré a téli hónapokra. 

A kövek megmentésének legjobb módjáról az elmúlt időszakban komoly szakmai vita zajlott. Voltak, akik az áthelyezés mellett kardoskodnak, míg mások inkább üvegbúrát emeltek volna a műemlékek fölé. Végül az utóbbi irányzat győzött, és hétfőn reggel a dán rádió bejelentette: a hétvégi rongálást követően felgyorsítják a vitrinek kivitelezésének munkálatait. Aki tehát még háborítatlanul, egészen közelről szeretné látni a két páratlan műemléket, annak érdemes mielőbb Jelling felé vennie az irányt. 

Ajánlott olvasmány: 
Jelling viking emlékei a magyar Wikipédiában
Dánul tudóknak: Remek videó a nagyobbik rúnakőről.

Roligan

Legutóbb a vikingek kapcsán szóba kerültek a dán futballszurkolók (akiknek nem sok örömük telt az idei vébében), róluk pedig egy nyelvi érdekesség jutott eszembe. A dán szurkolókhoz ugyanis a modern dán nyelv egyik legleleményesebb szóalkotása kapcsolódik. Az angol hooligan - huligán szó mintájára 1985-ben valaki megalkotta a roligan [ˈʁoːligan] szót, aminek első tagja a dán rolig – 'nyugodt, békés, csendes' jelentésű szó.

Mint minden igazán kreatív szóalkotásban, ebben is hihetetlen mennyiségű információ van belezsúfolva. Egyrészt kifejezi a dán szurkolók fanatikus, de egyúttal békés mentalitását, másrészt pedig kontrasztba állítja és egyúttal elhatárolja őket a (80-as évek) rossz hírű angol szurkolóitól. És ami a legfontosabb: igazi nyelvi humort tükröz. Briliáns.

Vikingek sisak nélkül

A legutóbbi vásár ürügyén még egy pár kósza gondolat a vikingekről. Aki végignézte a képeimet, talán meglepődhetett azon, hogy a látottak nem igazán estek egybe a vikingekről világszerte kialakult giccses, idealizált képpel. A legtöbbünk tudatában a viking szó hallatán valószínűleg egy kerek pajzsot és rövid kardot hordozó, hosszú vörös hajú, prémekbe öltözött, mackós termetű, de alapvetően kedélyes harcos képe jelenik meg, fején szárnyas sisakkal. Nagyjából valami ilyesmi:

Nem mintha ez a kép pontatlan lenne, hiszen a fennmaradt források szerint tagadhatatlanul voltak ilyen kinézetű vikingek is (bár a viking sisak csak szűk körben és csakis ceremoniális célokra volt használatos). Ám a viking gyűjtőnév rengeteg különböző kinézetű, származású és életmódú embert fog össze, akik közül csak viszonylag kevesen éltek rablásból és kalandozásból. Bár a helyi lakosság életére kétségtelenül ezek a harcos, rabló-fosztogató skandinávok tették a legnagyobb benyomást, a vikingek között találunk királyokat, földművelő telepeseket, felfedezőket, zsoldosokat, kereskedőket, diplomatákat, adóbehajtókat, mérnököket és építészeket, hogy a költőket és egyéb írástudókat ne is említsük.

Ez a sokszínűség persze teljesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a viking világ időben és térben is óriási kiterjedésű. A történészek a viking kort 793 és 1100 közé teszik, és ez alatt a háromszáz év alatt skandináv származású emberek fontos, sok esetben meghatározó szerepet játszottak Európa életében, Írországtól a Volgáig és Grönlandtól Spanyolországig és a Balkánig. Az „egyszerű”, vért nem ontó viking képe persze jóval kevésbé romantikus mint a kecses hajókon tengerre szálló, majd a ködből meglepetésszerűen előbukkanó harcosoké, így nem csoda, hogy az évszázadok során lassan kikristályosodott a médiaviking sematikus figurája. Ezt az alakot aztán az elmúlt évtizedekben a dán, svéd és norvég futballszurkolók fejlesztették tökélyre.

A múltkor említett viking vásár egyik legfőbb kulturális értéke, éppen az, hogy nem a rabló-fosztogató, hanem az értéket termelő, dolgozó vikingeket állítja a középpontba.

Vikingek között

Amolyan családi hagyomány nálunk, hogy minden év utolsó júniusi hétvégéjén elmegyünk a vikingvásárba (vikingemarked) amelyet a Lindholm Høje nevű vikingkori temető tőszomszédságában tartanak. Ilyenkor nyáron több hasonló esemény is van az országban, sőt egész Skandináviában, de állítólag a mi vásárunk a legnagyobb.

Kapható itt szinte minden, ami valamilyen formában kapcsolatba hozható a vikingekkel, a kardoktól és késektől kezdve ruhadarabokon át az ékszerekig és kancsókig. Van lovasbemutató izlandi pónikkal, népi színjáték, és bemutatót tartanak szigorúan viking kori technikával dolgozó kézművesek is: kovácsok, bőrdíszművesek, ékszerkészítők és fazekasok. Pár éve láttunk egy nagyon alaposan felszerelt ősmagyar-szittya standot is (az elengedhetetlen Hungarista kellékekkel kiegészítve), de ők ezúttal nem jelentek meg.

Különösen érdekes az ú.n. Bayeux-csoport sátra. A csoport néhány mindenre elszánt helyi hölgyből áll, akik a Bayeux-i kárpit pontos másolatának elkészítésén dolgoznak 2000 óta. Év közben alighanem valami poros tornateremben vagy valamelyikük pincéjében varrogathatnak, de ilyenkor június végén előbújnak, és mindenki láthatja, hogy mire jutottak a legutóbbi vásár óta. Az ember csak csodálni tudja az aprólékosságukat. No meg a türelmüket: a legoptimistább becslések szerint is csak 2012-re készülnek el a nagy művel.

Nekem személy szerint azok a sátrak a kedvenceim, amelyekben vikingkori ételeket és italokat lehet kóstolgatni Az utóbbiak közül különösen finom a mjød, amit mézből és vízből erjesztenek élesztő hozzáadásával. Sokak szerint ez volt az emberiség legősibb szeszes itala, és aki megkóstolta, nem igazán érti, mi szükség volt később a sörre vagy a borra.

Bár a sátrak, asztalok között bámészkodni kétségtelenül érdekes dolog, az embernek végig az az érzése, hogy ez az egész nem annyira a látogatókról, mintsem inkább a résztvevő árusokról szól. A vásárt egy csoport lelkes amatőr rendezi, akik a Vikingegruppe Lindholm Høje nevű egyesületbe tömörülnek. Az egyesületnek jelenleg kb. 100 tagja van, és hozzájuk csatlakozik mintegy 200 vendégviking, akik között sok a rendszeresen visszajáró külföldi. Ez a háromszáz ember az, aki évente néhány napig vikinget játszik: sátorban alszik, viking ruhát visel és szabad tűzön főzi a vacsoráját.

Az autentikus viking hangulatot (már persze ha van ilyen egyáltalán) csak egy-egy elővillanó mobiltelefon vagy dizájner-szemüveg zavarja meg. (Engem azonban nem hagy nyugodni a gondolat, hogy néhányan talán főállású vikingek, akik valamikor elkezdték túl komolyan venni ezt az egészet. Ők hétfő reggel nem vedlenek vissza gimnáziumi tanárrá, óvónővé vagy asztalossá, hanem egyszerűen áthurcolkodnak egy csendes norvég fjord mellé vagy valamelyik félreeső svéd erdőbe, és megkezdik a visszaszámlálást a következő vikingvásárig.)

Bár tudom, hogy ez az egész kicsit gagyinak tűnhet, én valahogy nagyon élvezem. A vásár meglepően visszafogottan és ízlésesen van megrendezve: műanyagot alig látni, a kiállított, eladásra kínált termékek nagy része valódi értéket képvisel, és nekem valahogy az is jól esik, ha olyan felnőtteket látok, akik még képesek néhány napra gyerekké válni és gondtalanul játszani. A legközelebbi párhuzam talán Cseh Tamásék nyári indiántáborai lennének a Bakonyban – bár ők valószínűleg nem erjesztett mézet szopogattak esténként.

További képek itt