Ritka vendég Aarhusban

Immár hetek óta rendkívül egzotikus vendég tartja izgalomban a dán, sőt az egész nyugat-európai ornitológus-társadalmat. Az aarhusi egyetemi park egyik mesterséges tavában január közepén váratlanul egy bering-tengeri sirály (Laurus glaucescens; gråvinget måge) bukkant fel. A madár a csendes óceán északi részén, Kanada, Alaszka, Japán és Oroszország partjainál honos, és rendkívül ritkán látható Európában. Most viszont esélye sem volt rá, hogy észrevétlen maradjon: az új lakhelyéül választott tó (gyakorlatilag medence) alig 50 méterre van a biológiai tanszék és a természettudományi múzeum épületétől. 

Bering-tengeri sirály az aarhusi egyetem parkjában. Fotó: Allan Kjær Villesen

A madár újbóli megjelenésének (az elmúlt két télen is járt már erre) néhány perc alatt híre járt az egyetemen, másnap pedig már Németországból, Norvégiából és Hollandiából is felkerekedtek a madarászok, hogy láthassák és lefényképezhessék a ritkaságot. Sokan több napot töltöttek a mínusz 8-10 fokos hidegben, mivel nem tudtak betelni a (szerintem egyébként nem túl szép) állat látványával. A madár egyébként szemmel láthatólag remekül érzi magát az egyetemen. Minden nap pár órát a kikötőben és a szomszédos tengerparton tölt (ahol szintén tábort ütött több madarász), ideje többi részében pedig békésen sétálgat a többi madár között és válogat a neki dobált bőséges eleségből. 
(További képek a vendégről itt)

Tovatűnt ígéretek

Kéthetes intenzív, szigorú titoktartással övezett kormányalakítási tárgyalások után hétfőn megalakult az új, hárompárti dán kabinet. A Helle Thorning-Schmidt által vezetett baloldali koalíciós kormány több tekintetben is történelminek nevezhető. Azon kívül, hogy az országnak először van női miniszterelnöke, a miniszterek között találjuk minden idők legfiatalabb miniszerét, a mindössze 24 éves, az adóügyekért felelős Thor Möger Pedersen személyében. Részben neki is köszönhető, hogy az új kormány a legalacsonyabb átlagéletkorral büszkélkedhet Európában. 

További újdonság, hogy most először került a kormányba első generációs bevándorló, ráadásul nem is akármilyen posztra. A 44 éves, indiai születésű, eredetileg hindu vallású, bár időközben megkeresztelkedett Manu Sareen egyházügyi miniszterként a dán lutheránus államegyház működését is felügyeli majd. Végezetül azt is érdemes megjegyezni, hogy a baloldali Szocialista Néppárt (SF) több évtizedes fennállása során most először vesz észt a kormány működésében. Igaz, ehhez komoly áldozatokat kellett hozni: a kormányképessé válás érdekében a szocialisták elmúlt négy évben rengeteg követelésükről lemondtak, ami komoly népszerűség- és arculatvesztéshez vezetett. 

A hétfőn nyilvánosságra hozott új kormányprogram számos meglepetéssel szolgált. Ez elsősorban a második legnagyobb koalíciós partnernek, a Radikálisoknak köszönhető, akik a várakozásoknál is jobban szerepeltek a választásokon. E miatt aztán számos központi elképzelésüket sikerült ráerőltetniük a meggyengült szociáldemokratákra és szocialistákra. Összességében azt mondhatjuk, hogy számos eredeti baloldali választási ígéret nem került be a kormányprogramban (pl. milliomosadó, osztályonként két tanár az alsóbb osztályokban, adókedvezmény a lakásvásárlóknak stb.). Gazdasági vonalon nagyjából a korábbi polgári kormány irányvonala folytatódik. Érvényben marad például a korengedményes nyugdíjazás és a munkanélkülieknek járó segélyezés szabályainak szigorítása, amelyet még az előző kormány vezetett be a Radikálisok támogatásával. 

Az új dán kormány. Fotó: Lars Krabbe

Továbbra is aktuális viszont a szocialisták egyik központi elképzelése, mely bevezetné az útadót a Koppenhága belvárosába behajtó gépjárművek esetében. Az ebből befolyó jövedelmeket a tömegközlekedés látványos fejlesztésére kívánják fordítani. A tervek szerint például harmadával csökken majd a havi buszbérlet ára, hogy ezzel is vonzóbbá tegyék a tömegközlekedési eszközök használatát. Ez is jelzi, hogy a kormány ambíciója, hogy az egész világ legzöldebb kabinetjeként vonuljon be a történelembe - ami alatt természetesen nem politikai tapasztalatlanságot, hanem a környezetvédelmi szempontok minél teljesebb érvényesítését értik. 

A környezetvédelem mellett van még egy terület, ahol már most is látványos szakítás tapasztalható az előző kormány politikájával, ez pedig a bevándorlás és integráció területe. Enyhítenek például az igen szigorú családegyesítési szabályokon, eltörlik a bevándorlás engedélyezéséhez szükséges vizsgát, és ezután öt év után is lehetséges lesz végleges letelepedési engedélyhez jutni (az eddigi nyolc év helyett), feltéve, hogy ezen időszak alatt a bevándorló legalább három évig munkaviszonyban állt. Szintén egyszerűbb lesz a dán állampolgárság megszerzése. Engem személy szerint valószínűleg az a változás érint majd leginkább, amely lehetővé teszi a kettős állampolgárságot Dániában. 

Ami pedig a továbbiakat illeti: az új kormány számára ma már véget is érnek a mézeshetek, hiszen ma kerül sor a kormányprogram részletes parlamenti vitájára. Alighanem kiélezett szócsatákra számíthatunk, bár az igen erős parlamenti ellenzék sincs könnyű helyzetben, amikor fogást akar találni Thorning-Schmidt kabinetjén. Kézenfekvő lenne ugyan az új  miniszterelnök szemére hányni, hogy számos fontos választási ígéretét szegte meg rekordgyorsasággal, ám magukat a változtatásokat aligha kritizálhatják, hiszen legtöbbjük ott szerepelt a jobboldali pártok választási programjában. Aligha vádolhatják tehát azzal az új kormányt, hogy gazdasági összeomlás felé vezeti az országot, hiszen nagyjából az általuk kívánatosnak tartott úton halad tovább.

The Pheasant Branch Conservancy

Noha jelenlegi wisconsini látogatásunk elsődleges célja Natasha sógornőm ballagása (erről majd legközelebb), a sok sürgölődés, fűnyírás, bevásárlás és takarítás közben azért néha sikerül beiktatnunk egy-egy igazán érdekes félnapos programot. A gyerekmúzeumban tett múltkori látogatás után ilyen volt a ma délelőtti séta a Pheasant Branch Conservancy nevű természetvédelmi területen, a Madisonnal szinte teljesen összeépült Middleton városka  határában.  

A 160 hektáros területen kicsiben megtalálható a környék valamennyi hagyományos (azaz a fehér ember megjelenését közvetlenül megelőző) ökoszisztémája: a füves préri, a ligetes erdő és a mocsaras-vizes élőhely. Különösen érdekes és gazdag a terület madár- és rovarvilága, de rövid ott-tartózkodásunk során három béka- és két kígyófélével is sikerült találkoznunk.

Hívatlan vendég

Dániában nemcsak a muszlim bevándorlók miatt fáj a feje sokaknak ezekben a hetekben: a dán környezetvédők növekvő aggodalommal kísérik egy új invazív faj elterjedését az országban. Az új jövevény a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides, dánul mårhund, angolul raccoon dog), melyet  1995 előtt mindössze egyszer láttak az országban. 1995 és 2003 között azonban már 25, 2002 és 2010 között pedig 91 egyedet regisztráltak, ami rövid idő alatt 364 százalékos emelkedést jelent. Néhány héttel ezelőttig a nyestkutya dániai jelenléte Jütland félszigetére korlátozódott, ám pár napja már Sjælland szigetén is felbukkant, azaz átlépett egy fontos földrajzi (és a környezetvédők számára legalább ilyen fontos lélektani) határt. Ráadásul tavaly nyáron az is bebizonyosodott, hogy a faj immár szaporodik is az országban. Erről az a nagyjából 14 hetes nyestkutyakölyök tanúskodott, amelynek hulláját augusztusban találták a Lille Vildmose nemzeti parkban. 

És hogy mi a gond a nyestkutyával? Az eredetileg Kelet-Ázsiában honos, felületesen az amerikai mosómedvére emlékeztető állat roppant hatékonyan szorítja ki az őshonos ragadozókat, elsősorban a rókát és a borzot, valamint óriási károkat okoz egy sor madárfaj állományában. A nyestkutya azonban nemcsak a madarakra és egyéb apróvadakra veszélyes: a veszettségen kívül ugyanis az Echinococcus multiloculus galandféreg hordozója is, amely az emberben az echinococcosis nevű, gyakran halálos kimenetelű betegséget okozza.

  
A dán hatóságok öt éven belül szeretnék kiszorítani a nyestkutyát az országból. E célra több módszer egyidejű alkalmazásával próbálkoznak. Ezek közé tartozik az úgynevezett júdás-állatok bevetése. Ezek olyan befogott, majd szabadon engedett egyedek, amelyeket GPS jeladóval szereltek fel. Mivel a nyestkutya társas lény, nagy a valószínűsége, hogy ezek az állatok a társaik nyomára vezetik majd a szakembereket. Ezen túlmenően a dán-német határ teljes szakaszát bekamerázzák, hogy megtudják, milyen útvonalon jut utánpótláshoz a dániai nyestkutya állomány. Végezetül pedig a dán vadásztársaságok is kiemelt figyelmet szentelnek a faj felszámolásának. 

Bátorliget

Rövid magyarországi látogatásunk egyik csúcspontja a Bátorligeti Őslápon tett látogatás volt a Nyírség keleti csücskében, a román határ közelében. A (legalábbis a szakemberek körében) világhírű, 1950 óta védett láp a magyar természetvédelem legtöbbet vizsgált területe - és egyben legféltettebb kincse is: az 57 hektár gondosan körbe van kerítve és csak a Hortobágyi Nemzeti Park írásos engedélyével látogatható.

Aki a terület szélén álló egykori falusi iskolában berendezett kiállítást megnézi, rögtön megérti, hogy miért. A 12-13 ezer évvel ezelőtt, egy jégkori vízfolyás holtmedrének feltöltődésével kialakult ősláp világviszonylatban is páratlan természeti értékeket rejt. Megtalálható itt számos jégkorszaki maradványnövény, mint például a szibériai nőszirom, a fehér zászpa vagy a mocsári angyalgyökér.

A természetvédelmi terület erdősebb részein, illetve a közeli, szintén szigorúan védett Fényi erdőben a kocsányos tölgy, a mezei juhar, a szil, az ezüsthárs és a rezgőnyár alkot állományt. Az aljnövényzetben gyakoriak a hegyvidéki bükkösöket jellemző lágyszárúak: a kapotnyak, a medvehagyma, a bogláros szellőrózsa és a bükkös sás. Szintén nagyon érdekes Bátorliget harmadik természetvédelmi területe, a Bátorligeti legelő, alacsony, homokpusztai növénytársulásokkal.

Ezt a fajgazdagságot persze csak a szakember értő szeme fedezi fel. A magunkfajta laikus, akinek ráadásul megadatott, hogy szakvezető nélkül, a maga tempójában barangoljon a láp ösvényein, mindebből csak annyit lát, hogy hihetetlenül gyönyörű helyen jár és egészen elképesztő számú növény veszi körül. És akkor nem is beszéltünk a 4672 állatfajról (köztük az elevenszülő gyíkról, amely ugyancsak jégkorszaki maradványfaj) és a több mint 700 gombafajról. A hihetetlen fajgazdagság elsősorban a terület mikroklímájának köszönhető: a lápot ölelő szélfútta homokdombok vízzel borított mélyedéseiben nedves, hűvös élőhelyek alakultak ki.

Röviden összefoglalva: nagyjából így nézhetett ki a Nyírség (és az Alföld nagy része) az utolsó jégkorszak vége felé, mielőtt az éghajlatváltozások majd pedig az ember környezetformáló tevékenysége alapvetően megváltoztatta a táj képét.

Városlakók - folyt.

Már egy ideje adós vagyok a városlakók történetének a végével. Emlékeztetőül: néhány hete egy feketerigó pár fészkelt a házunk előtt parkoló egyik bicikli kosarába. Pár nappal azután, hogy felfedeztem a fészket, mind a négy fióka kikelt, és a szülők lelkiismeretesen etették is őket. Három nappal később azonban a fiókák váratlanul és nyomtalanul eltűntek. Arról persze szó sem lehet, hogy kirepültek volna, ezért attól tartok, a történet nem ért jó véget. Talán egy járókelő dobta ki a fiókákat a fészekből, vagy egy kóbor macska egészítette ki velük az étrendjét. Erőszaknak azonban, mint említettem, semmi nyoma, úgyhogy a vállakózó kedvű rigócsalád további sorsa valószínűleg örökké homályban marad. Arra is csak következtetni lehet, hogy a bicikli tulajdonosa feltehetően ártatlan: a rozsdásodó Releigh, kosarában ez elárvult rigófészekkel, ugyanis ma is háborítatlanul ott áll a ház előtt.

Városlakók

Ma reggel Trisztán "Hoó apa, madár!" kiáltással lépett ki a kapun. Először azt hittem, a járdán ugráló verebek keltették fel a figyelmét, de aztán rájöttem, hogy másról van szó.

Trisztán arra lett figyelmes, hogy egy falhoz támasztott bicikli kosarába egy feketerigó rakott fészket. Érdekes lesz figyelemmel kísérni, hogy mi lesz a fészekalj sorsa. Szerintem a bicikli gazdájától nem kell tartaniuk – már ha van egyáltalán ilyen. A fészek megépítése két-három napos meló, azaz legalább ennyi ideje biztosan nem használta senki a bringát, és a lapos kerék is ara utal, hogy talán hónapok óta áll már ott. Szerintem minden a tojó lélekjelenlétén múlik majd. Reggel még minden járókelő közeledtére felröppent, pár óra múlva azonban már megszokni látszott a forgalmat.

A feketerigó két hétig költ, és a fiókák 12-13 napos korukban hagyják el a fészket (ami ebben az esetben nem lesz egyszerű dolog). Ekkor még nem tudnak repülni, és további szülői gondoskodásra szorulnak. A „mi” rigóinknak tehát nagyjából egy bő hónapot kellene kihúzniuk, ami nem tűnik lehetetlennek, bár szerintem egy hagyományos, fára rakott fészek biztosabb megoldás lett volna. Bármi történjen is, a madarak az idén még egyszer megpróbálkozhatnak a gyermekvállalással. A feketerigó ugyanis kétszer (nem ritkán háromszor) is költ egy szezonban, és másodszor általában új helyre rak fészket. Tehát ha a bicikli esetleg nem jönne be, könnyen más közlekedési eszköz után nézhetnek.

Egholm tavasszal

Az idén a tegnapi volt az első nap, amit egy jókora adag jóindulattal tavasziasnak lehetett nevezni. Pontosan nehéz megmondani, hogy miért, hiszen a múlt héten volt már melegebb is (pontosabban kevésbé hideg), és a nap is sütött már ilyen szikrázóan, ám akkor még valahogy nem volt tavasz. Pedig a táj kinézete még most is igen télies. A mezőket még mindig olvadó, kásás hó takarja, mely a városban sok helyen változatlanul méteres kupacokban tornyosul, és a rengeteg pocsolyát is jég borítja késő délelőttig. Az emberek is sapkában-kesztyűben járnak még – ám mégis, tegnap volt végre valami a levegőben, aminek már semmi köze a télhez.

Mi Egholmon, a Limfjord közepén fekvő szigeten élveztük a napsütést. Igazi zöld (illetve most éppen barnás-fehéres) paradicsom ez, gyakorlatilag a város szívében. Komppal kb. öt perc alatt ott van az ember, mégis nagyon kevés turista látogatja. A sziget 605 hektáros, azaz nagyobb, mint a legtöbben gondolnák, és szinte teljesen lapos; legmagasabb pontja mindössze másfél méterrel fekszik az átlagos vízszint fölött. Noha a sziget nagy része mezőgazdasági művelés alatt áll, a gyakorlatilag háborítatlan parti sávban, a környező alacsony vízállású, mocsaras területeken és a több kisebb erdőben számos olyan növény- és állatfaj él, amit általában nem lehet nagyvárosok közvetlen közelében látni. Ezek közül talán legérdekesebb a borjúfóka, ám a legtöbb látogatót valószínűleg a madarak vonzzák, különösen az őszi és a tavaszi vonulások idején. Rendszeresen megfordul itt a réti fülesbagoly és nem ritkán több ezer aranylile, örvös lúd és több száz örvös bukó is. Bár mi Trisztán meg a metsző tél miatt nagy madarászást ezúttal nem rendeztünk, ha beköszönt az igazi tavasz, talán az is összejön.

Kuvik múltidőben?

Hacsak a jelenlegi aggasztó tendencia nem vesz váratlan fordulatot, a dánok néhány év múlva már csak külföldön, esetleg állatkertben találkozhatnak egy errefelé korábban oly gyakori madárfajjal, a kuvikkal. Míg a 60-as években a faj dániai állománya még több mint 1000 párt számlált, addig mára ez a szám 60-70-re zuhant.

A kuvik (Athene noctua) a Dániában fészkelő hét bagolyfaj legkisebbike: nem sokkal nagyobb, mint egy feketerigó. Visszaszorulásának egyik oka a költésre alkalmas helyek fokozatos eltűnése. Mivel a kuvik nem épít fészket, rá van szorulva a természetes vagy ember alkotta lyukakra, üregekre. Ezekből pedig egyre kevesebb van Dániában. Először az odvas fák, sövények nagy része tűnt el a tájképből. Ehhez a változáshoz a kuvik még képes volt alkalmazkodni, főleg úgy, hogy behúzódott a lakott településekre. Erre utal dán neve is: kirkeugle, azaz templombagoly. Az elmúlt évtizedekben azonban a legtöbb templomot, gazdasági épületet felújították, kiszorítva ezzel a korábban ott költő madarakat. A nagyüzemi mezőgazdaság kialakulásával párhuzamosan pedig szinte teljesen eltűntek a korábban oly gyakori tanyák, lakó-és gazdasági épületek, melyek a baglyok lakóhelyéül is szolgáltak.

A kuvik kálváriájának igazi oka azonban a költési időszakban fellépő élelemhiány. Ez megint csak a dán táj arculatának drasztikus megváltozásával függ össze. A mára egyeduralkodóvá vált nagyüzemi gabonatáblákon ugyanis az utódlás szempontjából kritikus április-június időszakban szinte semmi ennivaló nem található, így a kuvikfiókák jelentős része egyszerűen éhen hal. Az idei költőszezon különösen katasztrofális volt. Dán ornitológusok még sosem számoltak be annyi magára hagyott, elpusztult fiókáról, mint 2009-ben. Röviden összefoglalva: a kuvik problémája, hogy ahol költeni tud (farmokon, falvakban), ott a mezőgazdasági termelés ipari jellege miatt nincs mit ennie, ahol pedig találna élelmet (marginális földeken, természetvédelmi területeken, legelőkön), ott ritkán van költésre alkalmas fa, odú, épület. A nyestfélék utóbbi évtizedekben tapasztalt elszaporodása is igen érzékenyen érintette a kuvikállományt. Ráadásul a madarak életmódja is hozzájárul a faj pusztulásához. A kuvik ugyanis rendkívül helyhez kötött: szakértők szerint legtöbbjük egész életét egy kb. 10 km-es körön belül éli le. Ez pedig azt jelenti, hogy az adott élőhelyen bekövetkező negatív változásokra (pl. egy legelő művelés alá vonása, vagy egy fészkelésre alkalmas épület eltűnése) képtelen elvándorlással reagálni.

A kuvik megmentésére egy kisebb népmozgalom indult Dániában. A Környezetvédelmi Minisztérium 2, 1 millió koronát (kb. 78 millió forintot) szán a madárfaj megmentésére. Hogy mindez mire elég, azt elsősorban a követendő stratégia határozza majd meg. Rövid távon a tervbe vett kampány, amely etetők és mesterséges odúk telepítésével kívánja kezelni a problémát, talán lassíthatja a faj eltűnését. Szakértők szerint azonban igazán tartós megoldást csak a jelenlegi mezőgazdasági gyakorlat drasztikus megváltoztatása hozhatna. Elsősorban arra lenne szükség, hogy a nagyüzemi gazdaságok, illetve falvak közvetlen közelében (ahol a még meglévő baglyok többsége él) újra megjelenjenek a művelés alól kivont földek, legelők, ahol a kuvik megtalálhatja az élelméül szolgáló rovarokat, rágcsálókat. Az ez által érintett gazdák kárpótlása persze a 2,1 millió korona többszörösét igényelné, viszont a pozitív hatás számos más állat- és növényfajt is kedvezően érintene.

Zöld autó

Legutóbb azzal fejeztem be, hogy a globális felmelegedés leküzdésere széles körben a környezetbarát, illetve annak tartott termékek fokozott fogyasztását tartják a legjobb megoldásnak. Ez ma Dániában elsősorban a „környezetbarát” gépkocsik körüli felhajtásban testesül meg. A kifejezés két, egymástól jelentősen különböző technológiát mos össze: a villanymotoros, illetve a hagyományos, ám az átlagosnál kisebb méretű és fogyasztású benzin-vagy dízelautókat.

A dolog hátterében az áll, hogy a rendkívül magas dán regisztrációs adó következtében a világon itt az egyik legköltségesebb autót venni. Ez az adó, melyet egy igen bonyolult algoritmussal kalkulálnak ki, átlagban a fogyasztói ár 100 %-ára (bizonyos modellek esetében akár 150%-ára is) rúg. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ugyan az a gépkocsi Dániában minimum kétszer annyiba kerül, mint mondjuk Németországban.

Persze nem kellett hozzá különösebb politikai tehetség, hogy a pártok rájöjjenek: népszerűségük növelésének egyik legegyszerűbb módja, ha olcsóbb autókat ígérnek a lakosságnak. Ez a reklámérték pedig megduplázódik, ha mindezt a napjainkban oly divatos zöld hullámmal is összekapcsolják. Így aztán szinte hetente látnak napvilágot újabb és újabb javaslatok arra, hogy hogyan lehetne olcsóbbá és környezetbarátabbá tenni a gépkocsivásárlást. Az ellenzéki szociáldemokraták például hatalomra kerülésük esetén a regisztrációs adó részleges illetve teljes eltörlését ígérik azoknak, akik régi autóikat modern, kisebb fogyasztású modellekre cserélik le.

Az igazság sajnos az, hogy a környezetbarát autó nem más, mint egy jól hangzó mítosz. Először is, egy gépkocsi környezetre gyakorolt hatását nem szabad csupán azzal mérni, hogy hány gramm széndioxidot bocsát ki, illetve hány liter benzint fogyaszt egy adott távon. A környezetkárosítás 25-30 %-át ugyanis maga a kocsi előállítása okozza, amihez jön még további minimum 10 százalék a felszámoláskor keletkező hulladékok kezeléséből. Az igaz tehát, hogy egy modern autó jóval kevesebb benzint fogyaszt, mint egy tíz éve gyártott, de ha a képbe belevesszük azt is, hogy mennyi nyersanyagot és energiát használtak fel az előállításához, könnyen lehet, hogy igazán akkor vagyunk környezetbarátak, ha addig használjuk a régit, míg ki nem purcan. Az új vásárlása helyett lenne persze egy sokkal egyszerűbb és valóban zöld alternatíva: ha ritkábban ülünk a volán mögé. Erről persze mindenki mélyen hallgat, egyrészt mert ez ellentétes az uralkodó közgazdasági paradigmával, ami a társadalmi fejlődést nagyrészt az eladott áruk mennyiségével azonosítja, másrészt mert a fogyasztás visszafogására ösztönző programokkal lehetetlen választást nyerni egy demokratikus országban.

A „környezetbarát” autókkal szembeni másik nyilvánvaló (ám szintén alig hallható) kifogás hogy a tervbe vett terjesztésük nagy valószínűséggel túl sikeres lesz majd. Előzetes felmérések szerint a polgárok nem csak a már meglévő kocsik nagy részét fogják lecserélni újabbakra, hanem azok közül is sokan vesznek majd autót, akik ma még busszal vagy biciklivel járnak.

A harmadik probléma pszichológiai: több felmérés is mutatja, hogy a környezetbarát autók népszerűsítése az egyes állampolgárok gépjárműhasználati szokásait is negatívan befolyásolja. Röviden arról van szó, hogy ha lépten-nyomon azt halljuk, hogy új autónk beszerzésével milyen nagyot tettünk a világ megmentéséért, akkor nagy valószínűséggel hajlamosak leszünk elhitetni magunkkal, hogy a környezetnek annál jobb lesz, ha minél többet autózunk. Röviden összefoglalva: ami az egyes gépjárműveket illeti, azok pár év múlva valóban kevésbé lesznek károsak a környezetre, mint a jelenleg futó átlag. Ám jóval több lesz belőlük, és gyakrabban fogják használni őket, azaz a teljes energiafelhasználás drasztikusan növekedni fog.

Eddig csak a benzin- illetve dízelautókról volt szó, úgyhogy ideje áttérni a másik kedvencemre, a villamos autókra. Ha valaki esetleg nem tudná: már ma is léteznek, ha kis számban is, elemmel hajtott gépjárművek, amelyeket egyszerű 220 voltos hálózati árammal lehet feltölteni, és egy-egy feltöltés után 100-150 km-t képesek megtenni. Nos, a jelenlegi média-felhajtás ezekkel kapcsolatban is elhallgat néhány fontos tényt. Az tagadhatatlan, hogy a gépjármű maga nem szennyezi a levegőt. Például a pesti Nagykörúton lakók életminőségén óriásit javítana, ha az ablakuk alatt naponta elguruló gépjárművek felét nem benzin- hanem villamos motor hajtaná. Ám a környezetkárosítás természetesen nem merül ki a légszennyezéssel. A kulcskérdés az, hogy a kocsit hajtó villamos áramot milyen technológiával állították elő. Ha az áram hagyományos szén- esetleg gáztüzelésű hőerőműből származik (és jelenleg ilyen a világon felhasznált áram túlnyomó része), akkor annyit értünk el, hogy a szénhidrogént nem közvetlenül a kocsiban égetjük el, hanem beiktatunk egy extra láncszemet, ami a megtermelt energia szállításával és tárolásával jár együtt.

Ez persze jelentősen rontja a folyamat hatékonyságát. A WWF német tagozata például kiszámolta, hogy egy széntüzelésű hőerőműben megtermelt árammal hajtott gépkocsi kilométerenként 220 gramm széndioxid kibocsátásáért felel közvetve. Ez igen magas érték, majdnem eléri a legnagyobb benzines BMW, Mercedes vagy Volvo modellek szintjét. Ezzel szemben egy új, hagyományos motorral hajtott Volkswagen Polo vagy egy Ford Fiesta csupán 99 grammot bocsát ki egy kilométeren. Tehát a villanykocsik akkor lennének valamennyire is környezetbarátak, ha „zöld” energiával futnának. Erre azonban közel sem áll rendelkezésre megfelelő technológia. Jelenleg sajnos a szél- és a napenergia költséges, alacsony hatékonyságú, és tárolása, szállítása rendkívül gazdaságtalan. Nem csoda, hogy tavaly például a világ energiafelhasználásának mindössze 0,4 %-át adták a szél- és naperőművek, és jelentős javulás 2020-ig nem is várható. Addig pedig esély sincs egy valóban környezetbarát gépjárműpark megteremtésére – sem nálunk Dániában, sem a világ többi országában.

Az utolsó csepp savas eső

A múltkor az Aalborg Vörösben fesztivál kapcsán megjegyeztem, hogy napjaink dán közéletében az egyik legdominánsabb téma a klímaváltozás. A jelenség média-szociológiai szempontból is igen érdekes, hiszen rávilágít a modern médiák egyik legfőbb hiányosságára, mégpedig arra, hogy képtelenek több, egymással többé-kevésbé összefüggő problémával egyidejűleg foglalkozni. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy a globális felmelegedés mint téma hegemónná válása egyúttal azzal is járt, hogy számos egyéb, környezetvédelemmel kapcsolatos probléma hónapokig említésre sem kerül.

Mindez persze korántsem új jelenség, és nem csupán a dán médiákra jellemző. Például amikor én nagyobbacska gyerek voltam, akkor az ózonlyuk volt fókuszban. Az akkori magyar újságolvasókban könnyen az a benyomás alakulhatott ki, hogy az ózonlyuk létezése az egyetlen komoly ökológiai probléma, amivel a világnak meg kell birkóznia.

Aztán az ózonlyuk szinte egyik napról a másikra eltűnt – no nem a légkörből, hanem a médiákból. Helyét a savas eső és általában a légszennyezés problémája vette át (miután Magyarországon is szabad lett leírni, hogy az akkori testvérországok némelyike világelső volt a környezetpusztításban). Máig is emlékszem a képekre, amik azt ábrázolták, hogy egy-egy német vagy francia gótikus katedrális szobrait, reliefjeit hogy marta simára néhány évtized alatt a savas eső, nem is beszélve a cseh, német vagy finn erdők pusztulását bemutatókról.

Persze egyszer csak a savas eső miatti aggodalom is megszűnni látszott, átadva a helyét az esőerdők kiirtását taglaló riportoknak, elemzéseknek. A folyamat szemléltetésére az újságírók valamilyen okból a futballpályát találták a leghatásosabb mértékegységnek. Így aztán egy ideig naponta hallhattuk, olvashattuk, hogy egy adott országban évente/hetente/naponta/óránként hány futballpályányi erdő tűnik el örökre. Aztán a 90-es évek végén az esőerdők nemcsak a trópusokról, hanem a napilapok címlapjairól is visszahúzódtak, és hirtelen felbukkant a széndioxid-kibocsátás, illetve az általa okozott éghajlatváltozás, mint szinte egyedüli téma. a környezetvédelem területén. (Mármint nyugaton. Magyarország ebben is egy lépéssel le volt maradva).

Aki azt hiszi, hogy egy-egy probléma súlyossága egyenes arányban áll azzal, hogy a média mekkora fontosságot tulajdonít neki, a mérvadó európai és észak-amerikai lapokat átbögészve könnyen arra a következtetésre juthat hogy az ózonlyuk pusztán néhány évig okozott gondokat, az utolsó csepp savas eső már évekkel ezelőtt lehullott, mint ahogy az esőerdők pusztulása is a múlté már, és a túlnépesedéssel vagy a fajok kihalásával is sikeresen birkózott meg az emberiség.

Mindez persze koránt sincs így. Csak egy példa: bár pár éve kimentek a divatból, a világ esőerdői napjainkban rohamosabban tűnnek el, mint korábban bármikor, mint ahogy soha annyi faj nem tűnt el a föld felszínéről, mint manapság. Becslések szerint tavaly másodpercenként (!) egy hektár esőerdőt vágtak ki a Földön, ami önmagában napi 137 állat- és növényfaj pusztulásához vezet. (Az utóbbi szám nem tartalmazza azokat a fajokat, amik egyéb okok, például környezetszennyezés, túlzott halászat vagy vadászat, illetve éghajlatváltozás miatt tűnnek el örökre.)

Persze ha a modern média képtelen egyszerre több problémára egyenként koncentrálni, arra sem képes, hogy az azok közötti összefüggésekre rávilágítson. Például az ózonlyuk által okozott problémákat a globális felmelegedés tovább súlyosbítja, mint ahogy az erdőtakaró visszaszorulása is dramatikus hatást gyakorol az éghajlati viszonyokra. Röviden: mindezzel nem a klímaváltozás veszélyeit akarom alábecsülni, hanem sokkal inkább arra szeretnék kilyukadni, hogy egy új probléma felbukkanása nem jelenti a korábbi problémák eltűnését.

Végezetül még egy gondolat: az elkövetkező időszakban érdekes lesz figyelni, hogyan fog változni a klímaváltozás hírértéke. Alapvetően két lehetőséggel számolhatunk. Az egyik az, hogy néhány befolyásos főszerkesztő hamarosan rájön, hogy a klímaváltozás többé nem hír. Az a kevés ember pedig, aki a jelenlegi média-felhajtás hatására ma még eltöpreng, hogy kocsival vagy biciklivel menjen-e dolgozni, nyugodtabb lelkiismerettel ül majd a volán mögé. Végtére is, ha a a tv-híradóban hónapok óta nem volt szó az éghajlatváltozásról, akkor az ugye azt jelenti, hogy valakik valahol, valamikor megoldották a problémát, míg én éppen lementem sörért.

A másik eshetőség, hogy a klímaváltozás továbbra is műsoron marad (ami persze a probléma súlyossága miatt mindenképpen kívánatos lenne). Paradox módon az egyik ez irányba ható fontos tényező a probléma kommercializálódása. Már napjainkban is látható, hogy az üzleti világ ráeszmélt: a klímaváltozás által gerjesztett félelemben komoly üzleti lehetőségek rejlenek. Lényegében arról van szó, hogy azt próbálják sulykolni belénk, hogy a legtöbbet a úgy tehetjük környezetünkért, ha minél többet fogyasztunk. Aggódsz az éghajlatváltozás miatt? Vásárolj még többet! Vegyél környezetbarát villanykörtét, kisebb fogyasztású hűtőt, tévét, porszívót, vagy (ami a legújabb dán sláger): új autót. Hogy mindez milyen következményekhez vezethet, arról majd legközelebb.

Halászsors

Úgy tűnik, a dán középkorral foglalkozó szakembereknek hamarosan újra kell írniuk a történelemkönyvek számos fejezetét, mégpedig a Census of marine life (CML) nevű nemzetközi kutatóprogramnak köszönhetően. A CML projekt keretében az elmúlt 10 évben 15 európai ország 100 kutatója rekonstruálta aprólékos gonddal az elmúlt századok tengerbiológiáját. Ehhez a régészeti leletektől különféle írásos dokumentumokon át szépirodalmi és képzőművészeti alkotásokig rengeteg forrást vettek igénybe. Bár a projekt hivatalosan csak 2010-ben zárul, már az eddig napvilágot látott kutatási eredmények is számos tudományos meglepetéssel szolgáltak.

Kiderült például, hogy Európa lakossága nem 10 000, hanem már 150 000 évvel ezelőtt, a kőkorszak közepén képes volt a tengeri halászatra. Az ipari jellegű, fenékhálós halászat sem a múlt század találmánya, mint eddig sokan hirdették; számos forrás egyértelműen bizonyítja ugyanis, hogy a technikát már a rómaiak is gyakorolták. Ami pedig Dánia középkori történelmét illeti: a CML bebizonyította, hogy az 1500-as években a dán gazdaság gerincét a halászat, és nem az állattartó mezőgazdaság alkotta (mint azt eddig a legtöbb történész tanította).

A jelenleg uralkodó közvélekedés szerint a középkor végén az ország gazdaságának motorja a marhatartás, pontosabban a lábon hajtott jószágok exportja volt. A halászokat (ha egyáltalán szerepelnek a történelemkönyvekben), általában szegény, a társadalom peremén élő, és az éhezés veszélyének állandóan kitett társadalmi rétegként ábrázolják. A CML által elemzett forrásokból ezzel szemben egy egészen más kép tárul elénk.

Először is kiderült, hogy a halászat mint iparág nagyságrendekkel több embert foglalkoztatott, mint eddig feltételezték. Másrészt az is nyilvánvalóvá vált, hogy a sok ezer halász olyan viszonylagos jólétben élt, amiről a mezőgazdaságban foglalkoztatott kortársaik legfeljebb álmodozhattak. A halászfalvak lakosságának anyagi kultúrája sok tekintetben inkább a városi polgárságéhoz, mintsem a parasztokéhoz hasonlított. A halászok házaiban számos olyan használati tárgy volt megtalálható, ami a paraszti háztartásokban csak jóval később jelent meg, mint például az öntöttvas kályha vagy a flamand fajanszedény. Harmadrészt a halászok fontos szabadságjogokkal rendelkeztek, amelyek megint csak a városi polgársághoz tették hasonlatossá őket. Ez azzal függött össze, hogy a halászfalvak közvetlenül a király joghatósága alá tartoztak, és mentesek voltak minden feudális kötöttségtől.

A fenti tényezőknek, valamint a nagyfokú földrajzi mobilitásuknak köszönhetően a kérdéses időszakban a halászatból élők alkották a dán társadalom legprogresszívabb rétegét. A halászatnak a mezőgazdasággal szembeni fölényét jelzi az is, hogy számos nagygazda fektetett jelentős összegeket egy-egy halászflottába, és a halászfalvak rengeteg parasztnak biztosítottak igen jövedelmező szezonális munkát. Nem csoda, hogy a CML eredményeiből az is kiderül, hogy a 16. században a hal- és haltermékek exportja magasan meghaladta a szarvasmarhákéit.

Mindennek azonban az 1600-as évek elején néhány évtized alatt vége szakadt - nemcsak Dániában, hanem a legtöbb nyugat-európai országban is. A régészeti leletek és az írásos források Dániához hasonlóan Nagy-Britanniában és Írországban is elnéptelenedett halászfalvakról, sorsukra hagyott halászflottákról tanúskodnak. A gyors hanyatlás leggyakrabban emlegetett magyarázata a klímaváltozás. Európa éghajlata a 16. és 19. század között hidegebbre fordult (az ú. n. „kis jégkorszak”), ami sokak szerint a halállomány jelentős ritkulásával is együtt járt.

A CML eredményei azonban megkérdőjelezik ezt a magyarázatot, elsősorban a gazdasági és társadalmi tényezők szerepét hangsúlyozva. E tényezők közül az első a holland heringhalászat dominánssá válása volt. Az 1500-as évek utolsó évtizedeiben a németalföldi halászhajók száma robbanásszerűen megnőtt, és ezzel a konkurenciával a legtöbb szomszédos ország halászai nem tudták felvenni a versenyt. Ráadásul ebben az időszakban nem csak a kínálat nőtt meg látványosan, hanem a kereslet is alaposan megcsappant, ami elsősorban a reformáció számlájára írható. Míg a katolikus társadalmakban évente nagyjából 120 napon volt tilos húst fogyasztani (ami önmagában garantálta a hal iránti keresletet), a protestáns egyházak sorra törölték el a böjti napok túlnyomó többségét.

Ehhez járult még, hogy a nyugat-európai lakosság általános gazdagodásának köszönhetően egyre többen engedhették meg maguknak a gyakori húsfogyasztást, ami megint csak a hal iránti keresletet csökkentette. Mindez ahhoz vezetett, hogy az 1600-as évek írásos forrásaiból már valóban a szegény, a társadalom szélén vegetáló, jórészt önellátásra berendezkedett halászréteg képe tárul elénk. A halászat mint iparág marginalizálódása annak technológiai beszűkülésével is járt. Míg korábban a halászok a hal feldolgozásának igen sokféle módját alkalmazták (szárítás, pácolás, sózás, füstölés), addig az 1700-as évek elején Skagenben már kizárólag napon szárított, rágós és meglehetősen ízetlen halhoz lehetett hozzájutni.

A CML eredményei közül persze azok a legelszomorítóbbak , amelyek a tengeri élővilág rohamos pusztulásáról tanúskodnak. A projekt feltárta például, hogy 200 évvel ezelőtt 90%-kal több nagyhal élt a világ tengereiben, mint napjainkban. Bár a túlhalászás és a vízszennyezés az elmúlt 50-60 évben öltött katasztrofális méreteket, a korábbi századok halászati gyakorlata is számos területen okozott helyrehozhatatlan károkat. Az Új-Zéland körüli, eredetileg 32000 példányra becsült bálnaállományt például az 1800-as évek elején néhány évtized alatt sodorta a kihalás szélére a mértéktelen bálnavadászat. A projekt talán egyetlen bizakodásra okot adó felfedezése, hogy a tengeri ökoszisztémák akár igen rövid idő alatt is képesek látványosan regenerálódni. A múlt században például kétszer is előfordult, hogy korábban komolyan túlhalászott tőke- és tonhal-állományok néhány év alatt megnégyszereződtek. Erre először 1914 és 1918, majd pedig 1939 és 1945 között került sor...

Forrás: Weekendavisen Nr. 32. 7-13 august 2009