Mementó

Néhány héttel azután, hogy eltemettük az Ane nagyapját, egy délelőtt kimentem a megüresedett házba, és csináltam néhány képet az utókornak, mielőtt a család hozzálátott a lomtalanításhoz. Tehát, minden különösebb kommentár nélkül: itt élt egy 85 éves dán özvegyember.

Béla meets Frida

További elmélkedések legutóbb leírtak kapcsán. Orsi a kommentjében megjegyezte, hogy az a legfontosabb, hogy egy adott név tetsszen a szülőknek. Ez kétségtelenül igaz, ám azt, hogy melyik név kinek tetszik, rengeteg dolog befolyásolja. A legutóbbi és a mostani bejegyzés alighanem ezeket próbálja számba venni. 

Ám előbb egy megfigyelés: nem tudom miért, de fiúnevet sokkal nehezebb választani, mint lányt. és ezzel nem csak én vagyok így. Több embertől hallatom már hasonlót, pedig alig hiszem, hogy lényegesen kevesebb fiú- mint lánynév lenne a világon. Ráadásul a női nevek jelentős része férfinévből formált másodlagos származék (Andrea < Andreas, Antónia < Anton, Brianna < Brian, Carola < Carl stb.), míg a női névből keletkezett férfinevek jóval ritkábbak. Szóval épkézláb magyarázattal nem tudok szolgálni. 

Írtam azt is, hogy milyen nehéz eltalálni az egyensúlyt a túl népszerű és a furcsa, szokatlan nevek között. A problémát tovább bonyolítja, hogy legfeljebb csak sejteni lehet, merre kanyarodik majd a népszerűségi görbe azután, hogy a pap letörölte a keresztvizet a csemete homlokáról. Nem kell hozzá más, mint egy sikeres könyv vagy film, és tessék, pár év múlva minden második gyereket úgy hívnak, mint a miénket. Vagy éppen ellenkezőleg, a semmiből felbukkan egy ugyan azt a nevet viselő sorozatgyilkos vagy egy különösen idegesítő politikus, és a szemünk fénye azt is megbánja, hogy hazavittük a kórházból. A 60-as, 70-es években  például feltehetően sok német szülő elgondolkodott, hogy hosszabb távon tényleg jó ötlet volt-e Adolfnak hívni a picit. 

Ráadásul sokszor még film, könyv vagy notórius bűnöző sem kell a dologhoz. A legtöbb név ugyanis éli a maga életét, már ami a népszerűséget illeti. Jó példa erre a Trisztán / Tristan esete. 1985 és 92 között évente (szó szerint) egy-két gyerek kapta ezt a nevet Dániában, 1993-ban és 94-ben pedig egy sem. Ezután nagyon lassan nőni kezdett az új Trisztánok száma, de még 2001-ben is csak 13 újszülöttet kereszteltek így. Aztán váratlanul ez történt: 

A Tristan név népszerűségének alakulása Dániában, 1985-2009

Emlékszem, amikor mi először került szóba a név, megnéztük a statisztikai hivatal honlapját. Az akkori legfrissebb statisztikák szerint az előző, 2006-os évben 85 Trisztánnal gazdagodott az ország lakossága, ami pont ideális számnak tűnt: nem lesz vele egyedül a gyerek, de a tanítónéninek sem kell majd 3-4 Trisztánnal bajlódnia az osztályban. Persze azt nem tudhattuk, hogy velünk egyszerre még 107, majd a következő évben 199 szülő gondolkodott ugyanígy. Ésszerű magyarázat a jelenségre nincs: a név népszerűsége valamilyen oknál fogva megugrott. Most ott tartunk, hogy szinte hetente botlunk újabb és újabb Trisztánokba a parkban, a boltban vagy a buszon. Mivel évente nagyjából nyolcezer fiúgyermek születik Dániában, ha a jelenlegi trend folytatódik, hamarosan minden újszülöttet így fognak hívni. (Bár alighanem itt más tényezők is szerepet kapnak majd).

A legutóbb szándékosan kihagytam az egyik legfontosabb, ám egyúttal legkevésbé megfogható névválasztási szempontot: mindenki szeretné, ha a név valahogy „illene” a gyerekre (ami alighanem fordítva igaz: azt, hogy a gyerek hasonlítson a választott névről kialakult sztereotípiához). Az egyik gond az, hogy ezek a sztereotípiák sokszor igen egyediek: akinek van egy kedves Béla nevű rokona, valószínűleg máshogy viszonyul a névhez, mint az, aki csak a Legényanyában látott Bélát. Más sztereotípiák viszont, éppen ellenkezőleg, annyira rögzültek egy adott társadalomban, hogy szinte lehetetlen velük mit kezdeni. 

Megint csak egy példa: három éve úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes nevet az esetleg születendő lányunknak: csakis Frida lehet, és semmi más. Aztán gyorsan kiderült, hogy egy ifjúsági könyv- és filmsorozatnak (Frække Frida, kb. 'Csibész Frida') köszönhetően egy dán Frida csakis egy eleven, tűzrőlpattant valaki lehet, vörös hajjal és hatalmas szeplőkkel. Mi van akkor, kérdezte a párom, ha a mi lányunk pont nem ilyen lesz? Szegénynek az egész életét úgy kellene leélnie, hogy nap mint nap szembesül vele, hogy ő nem is igazi Frida, csak valami félresikerül kísérlet? Próbáltam ugyan érvelni, hogy ez esetben éppen az lenne a gyerek hivatása, hogy megváltoztassa a névvel kapcsolatban a dánok körében megkövesedett sztereotípiát, de ezzel nem jutottam messzire. (Szerencsére nem is volt rá szükség.) 

És ezzel el is érkeztünk az utolsó problémához: közvetlenül a szülés után még aligha lehet látni, hogy a pulya később Fridává, Emmává vagy Máriává érik majd. Szerencsére e téren a dán szülők jóval kedvezőbb helyzetben vannak, mint mivel errefelé a névadás kitolható hat hónapos korig. Mi például több gyereket is ismerünk, akinek 2 hónaposan még nem volt meg a végleges neve- és nem kizárt, hogy hamarosan a közvetlen családban is lesz ilyenre példa.

Egy iparos elköszön

Alig pár héttel azután, hogy a nagymamám haláláról írtam, sajnos ismét hasonló a téma. Múlt csütörtökön temettük ugyanis Erlinget, Ane anyai nagyapját -azaz elbúcsúztunk Trisztán utolsó vér szerinti dédszülőjétől is.

Erling Alfred Nielsen (1925-2010) a régi vágású, öntudatos és velejéig önálló mesterember mintapéldánya volt. Aktív éveiben (melyek jóval túlnyúltak a nyugdíjkorhatáron) nagy asztalosműhelyt, helyesebben kisebb üzemet tartott fenn Sønderholmban, Aalborgtól nyugatra. A hatvanas-hetvenes évek konjunktúrája idején gyakorlatilag ő és beosztottjai építették fel a modern Sønderholmot. (Érdekes lenne utána járni, hogy hány épület viseli a keze nyomát a környéken.) 75 évesen még egy háztetőn látták dolgozni, és néhány éve, a nyolcvanon túl is elvállalt még kisebb munkákat, mint például a nibei templom ajtajának a javítását vagy parkettázást a családi nyaralóban. Imádta a hivatását és szenvedélyesen szerette a fákat és a fát, mint nyersanyagot. Lányai mesélték, hogy gyerekkorukban rendszeresen azzal tesztelte őket, hogy faj szerint be kellett azonosítaniuk egy-egy elébük tett fadarabot.

Feleségével hagyományos munkamegosztás szerint éltek. Ruth vezette a háztartást, intézte a műhely adminisztrációját és nevelte négy lányukat. E közben Erling rengeteget és nagy élvezettel dolgozott a műhelyben - de a konyhában például szinte sosem látták. Sosem sajátította el az önálló háztartás vezetéséhez szükséges legalapvetőbb készségeket sem, így aztán amikor Ruth 1987-ben meghalt, mindenki biztosra vette, hogy az Erling napjai is meg vannak számlálva. Ő azonban, mindenkire rácáfolva, még 23 évig élt, az utolsó percig a saját házában és szinte végig jó egészségben. Özvegyi éveit azzal kezdte, hogy a gyászidőszak leteltével elutazott Kínába és megnézte a Nagy Falat. Ha pedig már ott volt, végigkóstolta a kínai konyha egzotikusabb spektrumát a kutyától a kígyóig. A következő években járt többek között Olaszországban, Magyarországon, és miután legidősebb lánya, az Ane anyja a családjával külföldre költözött, rendszeresen utazott hozzájuk Angliába majd pedig az USA-ba. Tíz évvel ezelőtti hármas koszorúérműtétje előtt két héttel még gyorsan elment egy skóciai buszos körutazásra is, biztos ami biztos alapon.

Erling tipikus vendelbo volt. Ezzel a névvel a Jütland északi részén, a fjordon túl lakókat illetik. Dánia székelyei ők: önállóak, büszkék és néha a fafejűségig csökönyösek. Ehhez társul még egy tulajdonság, amit talán kicsitmondásnak lehetne nevezni: semminek nem kerítenek túl nagy feneket, és a legsokkolóbb híreket is szemrebbenés nélkül fogadják. Erlinget soha, senki nem hallotta panaszkodni vagy látta meglepődni. Soha, semmibe nem szólt bele - de azt sem tűrte, ha valaki őt próbálta terelgetni. Nem hiszem, hogy találkoztam nála érdeklődőbb, nyitottabb és toleránsabb emberrel. Egyszerűen minden érdekelte, és szinte szívta magába az új élményeket, ízeket, benyomásokat. Az utolsó pár hónapban hetente kétszer egy gondozó járt hozzá fürdetni és takarítani. Erling szóhasználat szerint a hölgy „néger”volt, és ez a fejlemény a legtöbb idős falusi dánt alighanem erősen aggasztott volna (Etnikailag az országnak ez a része még mindig szinte teljesen homogén), Erling azonban kifejezetten örült a dolognak. Úgy vélte, elég dánnal beszélt már életében, és a szomáliai hölgy sok olyasmit mesélt, amiről ő még sosem hallott.

Erling sønderholmi évei szép keretesre sikerültek. 1946-ban, amikor a faluba érkezett, hogy munkába álljon leendő apósa asztalosműhelyében, a buszról leszállva az első, akit megpillantott egy fiatal lány volt. Ő igazította útba, és belőle lett később az Erling legfiatalabb sógornője. És ő volt az is, akivel utoljára beszélt az életben. Lis azért ment át hozzá, hogy elmesélje: egy közös ismerősük előző éjjel álmában meghalt. A hír hallatán Erling azt mondta, hogy egy ilyen halált ő is el tudna képzelni magának. Ezek voltak az utolsó szavai; másnap reggel már nem ébredt fel.

Nekrológ helyett

Ez a bejegyzés már három hónapja érlelődik bennem, de még most sem vagyok biztos benne, hogy közzé fogom tenni. Arról van szó, hogy március 29-én meghalt apai nagymamám. Ekkor pont az USA-ban voltunk, de a család megígérte, hogy megvár a temetéssel, úgyhogy vettem is gyorsan egy repülőjegyet Trisztánnak és magamnak (Ane-nek dolgoznia kellett). A végén aztán mégsem tudtunk ott lenni a szertartáson, mivel beleszaladtunk a vulkánkitörés miatti reptérbezárásba, ami persze nagyon bántott. Nagymamám ma lett volna 82 éves, és ezúttal el tudtunk menni a temetőbe egy megkésett utolsó búcsúra, sőt Trisztán még a virágok elrendezésében is segédkezett.

Nagymamám, Kabay Edit 1928-ban született Ajakon, négy gyermek közül a harmadikként. Három bátyja közül kettőt korán elveszített. A legfiatalabb, Zoltán 43 évesen halt meg Angliában, ahová 1956-ban emigrált. Dezső, aki a megyei nemzetőrség vezetőjeként szintén menekülni kényszerült. Ő a rendszerváltás után röviddel halt meg Németországban.

Nagymamám apja régi tisztviselőcsaládból származott, felmenői között volt jegyző, MÁV tisztviselő és kórházi gondnok is. Dédnagyapám is jegyző lett Ajakon, de korán, 1945-ben meghalt gégerákban. Sírját a helyiek a mai napig nagy tisztelettel gondozzák. Nagymamám mindig nagy szeretettel mesélt Ungvárról, ahol tinédzseréveit töltötte. A család 1940-ben költözött az Ung parti városba, ahonnan nagymamám anyai nagyapja származott. Nagymamám emlékeiben a város mint gyönyörű, pezsgő metropolisz maradt meg, ami valószínűleg csak részben fedi a valóságot – bár valószínűleg nem ő volt az első, akinek emlékeiben megszépült egy város.

Nagymamám Ungváron ismerkedett meg a 13 évvel idősebb Varga Sándorral, apja egyik ismerősével. Nagyapám ekkor még nőtlen volt és éppen újságíróként dolgozott. A front közeledtével egyre több időt töltött a nagymamám családjával, és a háború végének zűrzavarában velük együtt menekült el Ungvárról, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek annektálni fogják Kárpátalját. Nagyszüleim 1946. január 30-án házasodtak össze Ajakon. Nagyapám egy öltönyét cserélte el egy demizson pálinkáért és némi ételért, hogy a szerény lakodalmat meg tudják ülni. A korábban jobb napokat látott, ám a menekülés közben szinte mindenét elvesztő családnak még fényképészre sem futotta.

Nagyszüleim egy néhány éves nyírbátori kitérőtől eltekintve Nyíregyházán telepedtek le. A házasságból két gyerek született: apám Sándor és húga Judit.

Nagymamám a városi tanácson dolgozott ügyintézőként, nyugdíjazásáig. Szüleim korai válása után apai nagyszüleimmel nagyon szoros maradt a kapcsolatom. Mivel édesanyám egyéves koromban kénytelen volt visszatérni a munkába, engem pedig a bölcsőde és az óvoda egyáltalán nem vonzott, rengeteg időt töltöttem velük, valamint dédnagymamámmal és nagynénémmel. Ők mindannyian meghatározó szerepet játszottak a fejlődésemben – ami egyébként anyai nagyszüleimre is igaz. Nagyapám 1990-ben bekövetkezett váratlan halálát nagymamám sosem tudta igazán kiheverni.

Ettől kezdve fokozatosan egyre magányosabbá vált – jórészt lelkileg, hiszen családjával élete végéig nagyon szoros kapcsolatban volt. Nagymamám tavaly ősszel kezdett egyre zavarodottabbá és feledékenyebbé válni. Mivel hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem tudja ellátni magát, kórházba került, ahonnan már csak néhány napra került átmenetileg haza.

Én karácsony előtt láttam utoljára. Ekkor már nagyon gyenge és zavarodott volt, és abban sem vagyok biztos, hogy megismert, de azért néhány összefüggő mondatot sikerült váltanunk. Másnap aztán már nem engedtek be hozzá: valami vírusfertőzés miatt megtiltották a látogatást. Így aztán csak az üvegajtón át láttam, amint ott áll az ágya mellett csontsoványan és tétován integet. A nővértől, aki kijött átvenni a süteményt, azért megtudtam, hogy megismert: „maga a Zsolti, a legnagyobb unokája”. Emlékszem, kifelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon mindig ez a kép fog-e megjelenni bennem, ha a jövőben rá gondolok. Szerencsére nem így lett: ha azóta eszembe jut, általában a foteljében ül és színes történeteinek egyikét meséli, mint például ezen a videón is.

Családi csatorna

A minap indítottam egy új genealógiai csatornát a You Tube-on (www.youtube.com/ourroots), ahová családtagokkal, rokonokkal készített interjúkat szeretnék majd folyamatosan feltölteni. A projekt célja kettős: egyrészt azt szeretném, hogy amennyire lehet, mindenkiről maradjon fenn képes-hangos dokumentáció az utókornak. Erre persze a videó kiválóan alkalmas, hiszen számtalan olyan dolgot megmutat egy emberről, amire egy fénykép természeténél fogva nem képes: a kiejtését, hanghordozását, gesztusait, mimikáját, kedvenc szófordulatait stb.

A csatorna másik célja a családtagok emlékezetében tárolt mérhetetlen tudásanyag legalább egy töredékének a megőrzése. Aki kicsit is foglalkozott családtörténettel, tudja, mindez milyen fontos. Több amatőr genealógust is ismerek, aki sosem tudja megbocsátani magának, hogy nem faggatta ki nagyszüleit, dédszüleit „a régi dolgokról”, amíg még éltek. Most aztán sokan hihetetlen energiákat fektetnek bele (gyakran hiába), hogy nyomára bukkanjanak olyan adatoknak, amiket néhány éve még bármikor megtudhattak volna az idősebbektől. Ezért aztán a videók tartalma is fontos; azaz általában nem arról szoktam kérdezni az interjúalanyaimat, hogy mit ettek reggelire, hanem hogy hol nőttek fel, hova jártak iskolába, vagy hogyan ismerkedtek meg majdani házastársukkal.

Az is érdekes, hogy az ilyen beszélgetésekből mindig derülnek ki új dolgok. Én például, noha már évek óta rendszeresen nyaggatom a rokonságot a legbizarrabb kérdésekkel, csak e videók elkészítése során tudtam meg, hogy anyukám mi akart lenni gyermekkorában, vagy hogy általános iskolában Koroknay Gyula, a jeles fotós és művészettörténész próbálta tanítani oroszra (kevés sikerrel). De Ane mamája is, aki a saját apját interjúvolta meg a projekt számára, rengeteg újdonságot tudott meg a családja múltjából.

És hogy ez az egész hogy néz ki élőben? Nos itt egy klip, amelyen Nagymamám az esküvőjéről mesél.

Névadás dán módra

Bár korábban többször is írtam a dán névadási szokásokról, eddig mindig csak a családnevek kerültek szóba, noha a keresztnévadási szokások is bőven szolgálnak érdekességekkel. Ezek közé tartozik, hogy egészen a 19. század közepéig szigorú szokásjog szabályozta, hogy milyen nevet lehetett választani egy újszülötteknek - legalábbis a lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztság körében.

A rendszer lényege röviden a következő: Az elsőszülött fiú legtöbbször az apai nagyapja, a másodszülött pedig az anyai nagyapja keresztnevét kapta. Hasonlatosan, a legidősebb lányt az anyai, az utána következőt pedig az apai nagyanyja után nevezték el. Ez persze azt is jelentette, hogy az esetleges névadási kreativitás csak a sokadik gyerek születésekor érvényesülhetett, bár itt sem korlátlanul. Ők ugyanis gyakran további fontos rokonok, tekintélyes jótevők nevét kapták. Ugyancsak általánosan bevett szokás volt újszülötteket elhalt idősebb testvéreik után elnevezni. Ez persze más országokban is elterjedt volt, és a viszonylag magas gyermekhalandóság miatt gyakran ahhoz vezetett, hogy egy családban háromszor-négyszer is ugyan azt a keresztnevet kapták a gyerekek.

Az eddigiek persze csak az alaphelyzetet írják le, amelyet különleges körülmények gyakran módosíthattak. Például az elhunytak nevei előnyben részesültek a még élő családtagokéival szemben. Azaz ha az anyai nagyapa már az elsőszülött fiú születése előtt elhunyt, akkor a gyereket általában őutána nevezték el, noha „hivatalosan” az apai nagyapának járt volna a megtiszteltetés. Ha végiggondoljuk, ez a rendszer következetesen alkalmazva csak ritkán tette lehetővé az olyan nevek keletkezését, mint mondjuk Niels Nielsen vagy Jens Jensen, hiszen leghamarabb csak a harmad- illetve negyedszülöttek kaphatták a szülők nevét. Mivel azonban az ilyen nevek viszonylag gyakoriak voltak első- és másodszülöttek körében is, érdemes feltennünk a kérdést, hogy miért. Nos, a válasz egyszerű: ezek gyakran (de nem minden esetben) akkor keletkeztek, ha az apa nem érte meg a fia születését (pontosabban a keresztelőjét). Ilyen esetben gyakorlatilag kötelező volt a gyereknek az apa nevét adni. Ez olyan szigorú szokásjog volt, ami alól gyakorlatilag nem lehetett kibújni. Ugyan ez történt persze a lányoknál is abban az esetben, ha az anya nem érte meg a keresztelőt.

Végezetül két további érdekesség, már-már a bizarr kategóriájából. Tudtommal ugyanis magyar nyelvterületen aligha fordulhatott elő, hogy ugyan abban a családban két élő gyermek is ugyan azt a nevet kapta volna. Dániában ez azonban egyáltalán nem ment ritkaság számba: csupán az kellett hozzá, hogy az apai és anyai nagyapát vagy nagymamát is mondjuk Jensnek vagy Marienek hívják. Jó esetben a szülők ilyenkor egy második keresztnév adásával oldották meg az azonosítás problémáját (amely gyakorlat Magyarországról is ismert), de jómagam többször is találkoztam olyannal, hogy egy családban a két legidősebb fiúgyermeket mondjuk Lars Nielsen-nek anyakönyvezték. Ha Magyarországon ilyennel találkozunk, gyakorlatilag biztosak lehetünk benne, hogy az első gyermek még a második születése előtt távozott az élők sorából. Dániában viszont gyakran mindkét Lars megélte a felnőttkort és családot alapított, komoly fejtörést okozva ezzel a későbbi korok családfakutatóinak.

A másik, számunkra talán még furcsább szokás az volt, hogy új házasságban az első gyermeknek gyakorlatilag kötelező volt az elhunyt korábbi házastárs nevét adni – mégpedig nemcsak annak kereszt-, hanem családnevét is. Így viszonylag gyakran találkozunk olyannal, hogy valakit az anyja első férje iránti tiszteletből mondjuk Jens Larsennek kereszteltek, noha az apját a valóságban Peter Møllernek hívták.

Könnyű belátni, hogy egy-egy ilyen eset mennyire be tud kavarni a családfakutatónak. Genealógiai szempontból azonban a dán rendszernek van egy fontos előnye is. Ennek illusztrálására képzeljük el az alábbi esetet. Az anyakönyvben megtaláljuk egy házaspár bejegyzést, amiből kiderül, hogy a férj hol és melyik évben született. Ez esetben általában pofon egyszerű az ő szüleinek a felkutatása, csakhogy a mi hipotetikus (ám a valóságban korántsem ritka) esetünkben az adott évben az adott településen három azonos nevű fiúgyermek is született. Magyarországon ilyenkor, hacsak más forrás nem áll rendelkezésre, gyakorlatilag elakad a kutatás, hiszen nem áll módunkban meggyőződni róla, hogy a három gyermek közül melyik a mi ősünk. Nem így Dániában. Itt ugyanis fontos támpontot szolgáltat az illető férfi gyermekeinek keresztneve. Ha azt találjuk, hogy az elsőszülött fiú a három potenciális nagyapa egyikének a keresztnevét viseli, az elsőszülött lány pedig annak házastársáét, szinte biztosak lehetünk benne, hogy sikerrel azonosítottuk a felmenőket.

Magyarul a dán anyakönyvekben nemcsak a családnév (már ha van ilyen; lásd a korábbi bejegyzéseket), hanem a keresztnév is viszonylag pontosan elárulja a családi hovatartozást. Ehhez járul még, hogy Dániában sok olyan dokumentum, forrás is kényezteti a családfakutatókat, amelyekről mostoha sorsú magyar társaik csak álmodozhatnak. Mindezekről majd legközelebb.

A Hajnal vonal

Egy pár hete családtörténeti kalandozásaimról írtam, és ennek kapcsán jutott eszembe valami, amiről még korábban olvastam.

Napjainkban a legtöbb európai országhoz hasonlóan Dániában is folyamatosan emelkedik az első alkalommal szülő nők életkora: egy átlagos dán nő 2000-ben 28 évesen, 2006-ban pedig már 29 évesen szülte első gyerekét. Kevesen tudják azonban, hogy míg mondjuk a hasonló magyarországi tendencia egy korábbi családmodellel való radikális szakítást jelent, a legtöbb nyugat-európai országban ezzel szemben gyakorlatilag egy korábbi minta áll helyre. Miről is van szó?

A neves magyar származású brit demográfus, John Hajnal még a 60-as években kimutatta, hogy demográfiai szempontból kontinensünk történelmileg két, merőben eltérő részre oszlik. Az úgynevezett Hajnal vonaltól, (azaz nagyjából az alábbi térképen látható Szentpétervár-Trieszt vonaltól) nyugatra a középkortól nagyjából a huszadik század elejéig jóval később házasodtak az emberek, aminek köszönhetően persze első gyerekük is később született.

Dániában például az 1850-es évek elején egy átlagos nő 28 évesen ment férjhez egy 30 éves férfihez, akitől aztán 5-6 gyereke született. Ez egyúttal azzal is járt, hogy utolsó gyerekük nem ritkán a negyvenes éveik közepén született. A Hajnal-vonaltól keletre ezzel szemben gyökeresen más volt a helyzet. Ezeken a területeken, így Magyarországon is, jóval fiatalabban léptek házasságra és általában nagyobb volt a házastársak közötti korkülönbség is.

Hogy ez az eltérés milyen okokból alakult ki, máig vitatott, és a történészek még csak most kezdenek igazán rádöbbenni, mekkora hatása lehetett mindennek a társadalmi fejlődésre. Sokan egyenesen arra a következtetésre jutottak, hogy a kapitalista fejlődés, az ipari forradalom is azért indult meg éppen Nyugat-Európában, mert itt létezett egy mobilis, önálló anyagi javakkal rendelkező, ám családfenntartási kötelezettségektől mentes társadalmi réteg (azaz a huszonéves, még nem házas felnőttek csoportja). Elsősorban ők voltak azok, akik a fejlődés motorjaként hatottak. A családalapítást megelőző éveiket ugyanis a legtöbben egzisztenciájuk megalapozására, tanulásra, tapasztalatszerzésre, illetve anyagi javak felhalmozására tudták használni. Bevételük egy részét pedig fogyasztásra fordították, aminek nemzetgazdasági következményei természetesen óriásiak voltak.

Keleten ezzel szemben minderre nem kerülhetett sor. Itt a legtöbb fiatal akkor alapított családot, amikor, legalábbis mai fogalmaink szerint, erre anyagilag még nem volt felkészülve. Ez az adott gazdasági viszonyok konzerválásához, illetve a szülőktől, családtagoktól való anyagi függés kialakulásához vezetett.

Egy további érdekes velejárója a Hajnal által feltárt jelenségnek, hogy nyugaton meglepően nagy (kb. 10 százalék) volt azoknak az aránya, akik sosem alapítottak családot. A Hajnal-vonaltól keletre ezzel szemben szinte ismeretlen volt a (mai szóval élve) szingli életforma. Ez megint csak két fontos következménnyel járt. A társadalom, főleg az urbanizáció szempontjából fontos volt, hogy létezett egy nagyszámú független réteg, akik betölthettek olyan fontos funkciókat (mint például szolgáló, nevelőnő, házvezető stb.), amelyekre családosak általában alkalmatlanok voltak. Ráadásul ez azzal is járt, hogy lényegesen kitolódott az az időszak, amikor a bevételek jelentős részét fogyasztásra tudták fordítani. Az egyénszempontjából pedig fontos volt, hogy az „agglegény-” illetve „vénlány-életforma” általánosan elfogadottá vált. Ez lehetőséget adott azoknak, akik valami miatt nem kívántak házasodni (pl. mert homoszexuálisok voltak, vagy egyszerűen nem találtak megfelelő partnert), hogy különösebb stigmák nélkül illeszkedjenek be a társadalomba.

Dániára visszatérve: itt ez a hagyományos modell borult fel átmenetileg a második világháborút követően. Mint azt a fenti grafikon is mutatja, a hetvenes évek elején például már átlagosan 24 évesen szültek először a nők. Ez persze nem vezetett a kelet-európai minta meghonosodásához, főleg mivel ezzel egy időben drasztikusan csökkent a születések száma. Azaz a húszas éveik végére a legtöbben már megszülték a tervbe vett két-három gyereket.

Ennek köszönhetően a fent vázolt, reproduktív kötelezettségektől mentes életszakasz sem tűnt el, csak a felnőttkor elejéről annak végére tolódott át. Ugyanis a múlt század második felében meredeken emelkedett a születéskor várható élettartam, ami azt jelentette, hogy a gyerekek felnőtté válása után legtöbben még számolhattak egy 20-25 éves aktív, egészséges életszakasszal. Ez az életszakasz (melynek jelenleg még igazi neve sincs) korábban egyik társadalomban sem volt ismert: régebben a gyereknevelés lezárása gyakorlatilag egybeesett a (rövid) öregkor kezdetével. A jó anyagi háttérrel rendelkező aktív, egészséges nyugdíjasok nemzetgazdasági jelentősége természetesen óriási, amit a különféle kereskedelmi láncok, reklámügynökségek növekvő mértékben ki is használnak.

És hogy miért fordult meg Dániában a második világháború után megkezdődött tendencia, azaz miért lehetünk tanúi a Hajnal által leírt modell restaurációjának? Alighanem arról van szó, hogy sokan rájöttek, nem muszáj választaniuk, hogy felnőttkoruk elején vagy végén „veszik-e igénybe” a fent leírt aktív, független, gyereknevelési kötelezettségektől mentes időszakot. A várható élettartam további növekedésével ugyanis mindkét lehetőséggel élni tudnak. Magyarul egy átlagos nyugat-európai akkor is számolhat 20-25 év „aranyélettel”, ha első gyerekét 30 évesen vállalja.

Forrás:

Mørch, Søren (1996): Danskere. In: Den sidste Danmarkshistorie, pp. 365-374. Gyldendal

Weekendavisen, 2009 No. 10 (6 marts)

Kamarás Ferenc (2006): Családalapítás és gyermekvállalás Európában

Genealógia örömök

Legutóbb megígértem, hogy megindoklom, miért is érdemes családtörténettel foglalkozni. Nos, az igaz, hogy a dolog megkíván egy általános, egészséges érdeklődést a régebbi korok iránt, ami nélkül nem érdemes nekivágni, de ha az a helyén van, akkor a genealógiából fakadó örömök szinte kimeríthetetlenek. Az első szempont, miszerint az ember megismeri gyökereit és azokon keresztül talán a családtagjait, rokonait mozgató tényezőket is, csupán egyike az előnyöknek. Számomra ennél jóval fontosabb, hogy a családtörténet hirtelen egy személyes prizmán át láttatja az egyetemes történelmi folyamatokat; más szóval személyessé teszi az elvontat, az általánost.

Például egy dolog az iskolában tanulni a Mária Terézia-kori nagy újratelepítésekről, népmozgásokról, és egész más tapasztalni, hogy ezekben valamilyen szinten a család szinte minden ága érintve volt. Vagy ott van a helytörténet: sok nyíregyházit büszkeséggel tölt el, hogy városa az 1754-es tirpák újratelepítés után néhány évtized alatt privilegizált mezővárossá és a térség legjelentősebb településsé vált. Ám ez a büszkeség megsokszorozódik, ha megtudja, hogy ősei a jeles nyíregyházi tirpák családok: a Tomasovszkyak, a Grexák, a Sztankók vagy a Hokok tagjaiként maguk is ott serénykedtek a kezdeteknél.

Vagy vegyük például, hogy mi mindent megtud az ember az orvostudomány illetve a betegségek történetéről. A lelkiismeretesebb papok némelyike a halál okát is bejegyezte az anyakönyvbe, és ezekből a bejegyzésekből megtudtam, hogy sok ősömet a sínylődés, a pokolvar, a tályog, a hideglelés vagy éppen a véres agyguta segítette át a túlvilágra, hogy a vízi betegséget vagy az epehideget ne is említsük (lásd a következő képet). Mindez persze rögtön arra ösztönöz, hogy az ember egy kellemes délutánt töltsön azzal, hogy ezeket a nyavajákat mai betegségekkel párosítsa. Kell ennél nagyobb élvezet? Végezetül pedig ott van a magánnyomozás, a rejtvényfejtés izgalma. Semmihez som hasonlítható érzés az, amikor hirtelen kibogozódnak a szálak és összeáll a kép, megoldódik egy több éves rejtély vagy újra felbukkan egy elveszettnek hitt szál, családi ág.

És hogy mi okozta számomra a legnagyobb meglepetéseket? Sajnos családunk dramaturgiai szempontból nem tekinthető különösebben érdekes esetnek: egy-egy megesett leányanyán kívül egyetlen igazi botránynak, híres vagy hírhedt személynek vagy történelemformáló eseménynek sem bukkantam a nyomára. Igazán olyan dolgok leptek, illetve ráztak meg, amelyekkel korábban is tisztában voltam, de amelyek most a fent említett személyes prizmán át látva egészen máshogy érintettek.

Vegyük elsőként a nagyfokú mobilitást. Az általános vélekedés szerint a legtöbb ember száz-kétszáz évvel ezelőtt úgy élte le az életét, hogy ki sem mozdult a faluból, városból, ahol született, de ez korántsem volt így. Az anyakönyvekből, összeírásokból legalábbis egy dinamikus, mobilis társadalom képe bontakozik ki. A már említett tirpák őseim némelyike úgy került Nyíregyházára Gömörből vagy Hontból, hogy útközben hosszabb-rövidebb időre megtelepedett Aszódon, Békéscsabán majd pedig Szarvason. És mindezt a 18. század útviszonyai közepette. tette, gyakran 5-6 gyerekkel. Egy ilyen vándorlás stációit végignyomozva a migránsok hirtelen arccal és névvel rendelkező, hús-vér emberekké válnak a korábbi statisztikai adatok helyett. Vagy ott van egy másik ősöm, Kabay Károly (következő kép, ülő sor balról a második). Ő Újfehértón született 1859-ben, majd ezután eltűnik néhány évtizedre, hogy aztán 1886-ban Tarcalon bukkanjon fel újra. Innen Kemecsére költözik, ahol adóhajtóként keresi kenyerét, majd pedig Kisvárdán lesz kórházi gondnok. Rövid ideig él Ajakon is, majd mozgalmas életének szélhűdés vet véget Nyíregyházán 1929-ben. Mindeközben születik nyolc gyereke két feleségtől,és a nyolc gyerek egyike lesz dédapám, Kabay Zoltán (álló sor középen).

A másik, ennél kevésbé pozitív élményem lépten-nyomon azzal szembesülni, hogy néhány generációval ezelőtt hogy hullottak az emberek, elsősorban a gyerekek. A nagyfokú gyermekhalandóság a 18-19. század fordulója körül megintcsak olyan, amivel mindannyian tisztában vagyunk valamilyen elvont síkon. Ám egészen más perspektívába kerül a dolog, ha az ember a halotti anyakönyv bejegyzései között olvassa csecsemők, kisgyermekek neveit lap lap után. Ráadásul közülük sokan családtagok voltak: az 1800-as évek elején a mi családunkban is jó aránynak számított, ha a hat-nyolc megszületett gyerek fele megérte a felnőttkort. Mint láttuk a fenti halotti anyakönyvben, Kochán János nevű ősöm Geszterédről például 1848-ban néhány hónap alatt három fiát is elvesztette (egyikük 3, másikuk 4 éves volt, a harmadik pedig csak 2 hetes). És bármilyen hihetetlen is: még az 1900-as évek elején is meghalhatott egy kisgyermek orrvérzésben (!). Elkerülhetetlen a következtetés, hogy ezek az emberek alapvetően máshogy gondolkodhattak az élet és halál sorskérdéseiről, mint mi itt a 21. század elején.

Talán a legérdekesebb tanúsága az egésznek egyben a legbanálisabb is: hihetetlen, hogy milyen gyorsan változik a világ. Egy Bachmánszky János nevű ősöm öt generációval ezelőtt gubás mester volt egy kis felvidéki faluban, ma pedig már a legtöbb ember azt sem tudja, mi az a guba. Kvetkó Süveges János nevű üknagyapám a századforduló éveiben pedig úgy vágott neki többször is Amerikának, hogy a nevét sem tudta leírni. Én pedig egy vonaton ülve írom ezeket, gombokat pöcögtetve egy kis lapos dobozon, hogy aztán néhány perc múlva a világ más részén olvashassa, akit érdekel. Ráadásul mintha az emberek is megváltoztak volna. Kvetkó üknagyapám képét ide másolom (alább): lehet hogy tévedek, de ilyen arcokat manapság már aligha látni – feltehetőleg még Geszteréden sem, ahonnan származott. És valószínűleg mindannyian nagyot néznénk, ha Huszár Júlianna üknagyanyám és férje (előző kép) elsétálna mellettünk az utcán.

(Az érdeklődőknek: vízibetegség: mindenféle vizenyősödéssel (ödémával) járó kórság, leggyakrabban vese- vagy szívelégtelenség; pokolvar: lépfenés fertőzésből eredő, hólyagokkal, daganatokkal járó fájdalmas betegség; sínylődés: bármiféle általános elerőtlenedéssel, legyengüléssel járó állapot, különösen a tüdő-tbc (tüdőbaj, tüdővész, hektika) következményeként; hideglelés: mindenféle lázzal járó betegség gyűjtőneve. Az epehideg nagyon sok minden lehet, leggyakrabban talán hastífusz. A guba pedig subaszerű, vastag, durva gyapjúkelméből készült felsőruha, melyet négyszögletű darabokból varrtak, és a fej részére ki kerek nyílást vágtak benne. Ujját a karnál rendszerint jóval hosszabbra hagyták, mert így egyben a kesztyűt is helyettesítette.)

Családfa

Kicsit eltűntem innen egy pár hétre; egyrészt az egyetemen volt egy határidős munkám, másrészt szabadidőm nagy részét arra használtam, hogy rendbe szedjem családtörténeti kutakodásaim eddigi eredményeit. Ezek eddig a fejemben, különféle cetliken, füzetekben és a merevlemez eldugott zugaiban léteztek, és szinte lehetetlen volt áttekinteni őket. Bár már öt éve kutatok változó intenzitással, csak mostanra sikerült megtalálnom a megfelelő médiumot az összegyűjtött anyag tárolására. Ez nem más, mint az ingyenes My Heritage Family Tree Builder program (magyar nyelven letölthető itt) és a hozzá kapcsolódó személyes honlap, amit az interneten bárki felkereshet (bár a bizalmas információk csak a regisztrált családtagok számára elérhetők).

Aki kicsit is foglalkozott családtörténettel, az tudja, hogy az egyik legnagyobb kihívás a családfa megrajzolása. Már viszonylag rövid kutatás is annyi nevet dob fel, amennyit lehetetlen kezelhető módon, egy ábrán feltüntetni. Például már üknagyszülőből is 16 darab van mindenkinek (ez az a szint, amire a laikusok is pillanatok alatt eljuthatnak a nagyszülők, idősebb rokonok kikérdezése és a családi irattár átfutása révén), és ha mindegyiknek csak két gyereke született, máris teljes a zűrzavar. Korábban alapvetően két megoldás létezett: vagy egy irdatlan papírlapra próbálta az ember felvinni az összes nevet, vagy feldarabolta a családfát, és több kisebb-nagyobb fára pakolta fel a különböző ágakat. Könnyű belátni, hogy egyik megoldás sem volt optimális. De a családfa megrajzolása csak egy probléma volt a sok közül a régi papíros-ceruzás időkben. Egy másik komoly kihívás az volt, hogy hogyan integrálja az ember a különféle életrajzi adatokat, eredeti és fénymásolt dokumentumokat, családi fényképeket, nem beszélve arról hogy hogyan tárolja biztonságosan az elkészült anyagot, és hogyan ossza meg azt az érdeklődőkkel.

Mindezt egy megfelelő számítógépes program hirtelen gyerekjátékká teszi. A programban a család története, a nevek, adatok, dokumentumok egy hatalmas adatbázist alkotnak, rengeteg hasznos funkcióval. A programmal bármilyen családfát össze tudok állítani, kinyomtatni, e-mailben elküldeni. A különféle keresőfunkciók segítségével szinte bármely szempont szerint csoportosíthatom a családtagokat, betölthetek fényképeket, dokumentumokat és hozzárendelhetem őket különféle személyekhez, eseményekhez.

De ami igazán fantasztikussá teszi az egészet, az az internetes portál. Mint az élet minden területén, az internet a genealógiában is olyan lehetőségeket nyújt, amikről 15-20 éve még csak álmodni sem mert az ember. Például: ha én hozzáadok egy új személyt a családfámhoz, akkor a program a háttérben automatikusan átfésüli az interneten található több százezer hasonló honlapot, adatbázist, egyezések után kutatva. Ha talál ilyet, akkor engem erről e-mailben értesít. Nekem aztán csak követnem kell az abban található linket és leszüretelni a mások által összeszedett anyagból az engem érdeklő információkat. Ennek a segítségéve már az elmúlt két hétben is rengeteg mindent sikerült pillanatok alatt megtudnom, amit korábban hosszú hetek fáradtságos munkájával és nagy költségekkel tudtam volna csak összeszedni. Magyarul a genealógia egycsapásra egy közösségi vállalkozássá válik, ahol szerencsés esetben emberek tucatjai adják össze azt a tudásmennyiséget, amit korábban egy-egy családfa-kutató egy élet munkája árán gyűjtött volna össze.

Végül ennek az internetes funkciónak a segítségével több olyan távoli rokonnal kerülhet kapcsolatba az ember, akikről vagy nem is tudott, vagy akik addig egy másik univerzumban léteztek csak a számára. Az elmúlt két hétben keresett már meg féltestvér, távoli rokon Budapestről, valamint egy szlovák családkutató Kassáról. És ez még csak a kezdet. És hogy miért érdekes ez az egész, és miket sikerült megtudnom a családom múltjáról és jelenéről? Nos, ezekről majd legközelebb.

Illusztrációk: Első két kép: Trisztán két dédszülője születésnapját ünnepli. 1: apai nagymamám 80 éves; 2: Ane anyai nagyapja 84 éves.3. kép: a családfa-kutatók legújabb genarációja felkészülés közben.