Minek nevezzelek?

Mivel korábban többször is foglalkoztam itt a dán névadási szokásokkal, talán nem érdektelen közölni a dán Statisztikai Hivatal által frissen közzétett listát azokról a keresztnevekről, amelyek a legnépszerűbbek voltak a tavalyi évben.

Lánynevek: 

1. Emma
2. Isabella
3. Laura
4. Ida
5. Clara
6. Sofie
7. Mathilde
8. Freja
9. Anna
10. Sofia

Fiúnevek:

1. William
2. Oliver
3. Noah
4. Emil
5. Victor
6. Frederik
7. Magnus
8. Mathias
9. Mikkel
10. Lucas

A népszerűség ebben az esetben azt jelenti, hogy 2011 első félévében ezeket a neveket kapták leggyakrabban az újszülöttek. Konkrétan: az adott periódusban 296 Emmával és 358 Williammal gazdagodott az ország lakossága. Ami a "mi" neveinket illeti: Tristan 44-ik volt a listán (108 gyerek kapta ezt a nevet), míg Stella nem szerepelt az 50 leggyakoribb név között. 

Érdekes képet kapunk, ha összehasonlítjuk az éppen divatos neveket (fent) a leggyakoribb keresztnevek listájával:

1. Anne (47.466)
2. Kirsten (45.268)
3. Hanne (40.595)
4. Mette (39.225)
5. Anna (36.001)
6. Helle (34.665)
7. Susanne (31.949)
8. Lene (31.617)
9. Maria (28.183)
10. Karen (28.063)

1. Jens (50.697)
2. Peter (50.336)
3. Lars (46.209)
4. Michael (45.617)
5. Henrik (43.258)
6. Søren (42.498)
7. Thomas (42.258)
8. Niels (40.048)
9. Jan (39.639)
10. Jørgen (38.145)

A két (azaz kétszer két) listát összevetve kitűnik, hogy a gyakori nevek egyáltalán nem népszerűek e pillanatban: csupán egyetlen olyan nevet találunk (Anna), amelyet annak ellenére is előszeretettel választottak tavaly a szülők, hogy a név viszonylag gyakori. 

Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a keresztnév-családnév kombinációk közül férfiaknál a (roppant kreatív) Jens Jensen (3847 személy), míg a nőknél a Kirsten Jensen (2473) a leggyakoribb e pillanatban. 

Vincent király várat magára

Többhetes, a dán társadalom széles rétegeit megmozgató találgatás ért véget tegnap délután a koppenhágai Holmen templomban, amikor a dán trónörököspár végre elárulta, hogy milyen nevet választott január 8-án született ikreinek. A fogadóirodák a William, Valdemar, illetve az Ingrid és Mathilde neveket favorizálták, és a közvélemény nagy része is egyetértett abban, hogy a gyerekek tradicionális neveket kapnak majd. Ezzel szemben Frederik és Mary szinte mindenkit meglepett, amikor keresztvíz alá tartották Vincent Frederik Minik Alexander-t és Josephine Sophia Ivalo Mathilda-t. A névválasztáskor ugyanis több, évszázadokra visszamenő hagyománnyal is szakítottak. Így például a nevek egyikét sem viselte korábban dán uralkodó, mint ahogy a házaspár nagyszüleihez, dédszüleihez sem köthető egyik sem. Ez az első eset továbbá, hogy a királyi ház tagjai grönlandi neveket is kaptak (Minik és Ivalo). Ez utóbbi tény Frederik trónörökös Grönlandhoz fűződő nagyon erős személyes kötődését is szimbolizálja. A megfigyelők konklúziója az volt, hogy a névválasztáskor Frederik és Mary olyan neveket választott, amelyek tetszenek nekik, és nem olyanokat, amiket a hagyományok előírnak. Ez a szempont persze a mai kor átlagemberének teljesen triviális, de a királyi családban eddig nem érvényesült. 

Királyi keresztelő. Fotó: Jens Dresling

Az én személyes érdeklődésem a dán királyi család ügyei iránt igen mérsékelt, és az egészet csupán azért említem, mert ezen a blogon többször is írtam a dán névadási szokásokról. Én a magam részéről korántsem gondolom, hogy a királyi ikrek névadása radikális szakítást jelentene a tradíciókkal. Mint már arról korábban is írtam, a régi dán hagyomány szerint az első gyerekek közeli családtagok neveit kapták, egy igen merev, pontosan szabályozott rendszer szerint, és a szülők személyes preferenciái csak a későbbi gyerekek esetében juthattak szerephez. A királyi család esetében ez a szempont azzal egészül ki, hogy a trónra reális eséllyel pályázó leszármazottak csak bizonyos neveket kaphatnak - mint azt alább látni fogjuk. Elég egy pillantást vetni a trónörököspár két idősebb gyerekének neveire, hogy rájöjjünk: ezen szempontok az ő esetükben is maradéktalanul érvényesülnek. 

Elsőszülött fiuk például Christian Valdemar Henry John néven éli életét. A Christiant és a Valdemart számos korábbi dán uralkodó is viselte, Henry és John pedig a két nagyapa neve. Másodszülött húga a keresztségben az Isabella Henrietta Ingrid Margrethe neveket kapta. Ezek közül kettőt (Isabella és Ingrid) korábban már viselték dán királynék, Margrethe a jelenleg uralkodó nagymama neve, Henrietta pedig az apai nagyapa ágán szerepel a családfán. Véleményem szerint a szülők akkor lettek volna igazán merészek, ha nem a harmad-, hanem az elsőszülött fiukat nevezik Vincentnek. Ez a döntés egyébként igencsak feldobta volna a királylistát és egyúttal megkönnyítette volna a későbbi korok kisiskolásainak dolgát a történelemórán. Ennek szemléltetésére álljon itt a legutóbbi több mint ötszáz év uralkodóinak listája, dán nyelvű linkekkel:

1448 - 1481 Christian 1.

1481 – 1513 Hans

1513 – 1523 Christian 2.

1523 – 1533 Frederik 1.

1534 - 1559 Christian 3.

1559 – 1588 Frederik 2

1588 – 1648 Christian 4. 

1648 – 1670 Frederik 3.

1670 – 1699 Christian 5.

1699 - 1730 Frederik 4.

1730 - 1746 Christian 6.

1746 - 1766 Frederik 5.

1766 - 1808 Christian 7.

1808 - 1839 Frederik 6.

1839 - 1848 Christian 8.

1848 - 1863 Frederik 7.

1863 - 1906 Christian 9.

1906 - 1912 Frederik 8.

1912 – 1947 Christian 10.

1947 – 1972 Frederik 9.

1972 - Margrethe 2.

Mivel az ikrek csupán negyedikek és ötödikek a trónöröklési sorban, elenyészően csekély annak a valószínűsége, hogy a következő két nemzedékben olyan személy kerüljön a trónra, aki új névvel gazdagítaná a fenti, igen egyhangú listát. A papírforma szerint a következő két uralkodót Frederik 10.-nek és Christian 11.-nek hívják majd, ami aligha tekinthető forradalmian merész névválasztásnak.

Béla meets Frida

További elmélkedések legutóbb leírtak kapcsán. Orsi a kommentjében megjegyezte, hogy az a legfontosabb, hogy egy adott név tetsszen a szülőknek. Ez kétségtelenül igaz, ám azt, hogy melyik név kinek tetszik, rengeteg dolog befolyásolja. A legutóbbi és a mostani bejegyzés alighanem ezeket próbálja számba venni. 

Ám előbb egy megfigyelés: nem tudom miért, de fiúnevet sokkal nehezebb választani, mint lányt. és ezzel nem csak én vagyok így. Több embertől hallatom már hasonlót, pedig alig hiszem, hogy lényegesen kevesebb fiú- mint lánynév lenne a világon. Ráadásul a női nevek jelentős része férfinévből formált másodlagos származék (Andrea < Andreas, Antónia < Anton, Brianna < Brian, Carola < Carl stb.), míg a női névből keletkezett férfinevek jóval ritkábbak. Szóval épkézláb magyarázattal nem tudok szolgálni. 

Írtam azt is, hogy milyen nehéz eltalálni az egyensúlyt a túl népszerű és a furcsa, szokatlan nevek között. A problémát tovább bonyolítja, hogy legfeljebb csak sejteni lehet, merre kanyarodik majd a népszerűségi görbe azután, hogy a pap letörölte a keresztvizet a csemete homlokáról. Nem kell hozzá más, mint egy sikeres könyv vagy film, és tessék, pár év múlva minden második gyereket úgy hívnak, mint a miénket. Vagy éppen ellenkezőleg, a semmiből felbukkan egy ugyan azt a nevet viselő sorozatgyilkos vagy egy különösen idegesítő politikus, és a szemünk fénye azt is megbánja, hogy hazavittük a kórházból. A 60-as, 70-es években  például feltehetően sok német szülő elgondolkodott, hogy hosszabb távon tényleg jó ötlet volt-e Adolfnak hívni a picit. 

Ráadásul sokszor még film, könyv vagy notórius bűnöző sem kell a dologhoz. A legtöbb név ugyanis éli a maga életét, már ami a népszerűséget illeti. Jó példa erre a Trisztán / Tristan esete. 1985 és 92 között évente (szó szerint) egy-két gyerek kapta ezt a nevet Dániában, 1993-ban és 94-ben pedig egy sem. Ezután nagyon lassan nőni kezdett az új Trisztánok száma, de még 2001-ben is csak 13 újszülöttet kereszteltek így. Aztán váratlanul ez történt: 

A Tristan név népszerűségének alakulása Dániában, 1985-2009

Emlékszem, amikor mi először került szóba a név, megnéztük a statisztikai hivatal honlapját. Az akkori legfrissebb statisztikák szerint az előző, 2006-os évben 85 Trisztánnal gazdagodott az ország lakossága, ami pont ideális számnak tűnt: nem lesz vele egyedül a gyerek, de a tanítónéninek sem kell majd 3-4 Trisztánnal bajlódnia az osztályban. Persze azt nem tudhattuk, hogy velünk egyszerre még 107, majd a következő évben 199 szülő gondolkodott ugyanígy. Ésszerű magyarázat a jelenségre nincs: a név népszerűsége valamilyen oknál fogva megugrott. Most ott tartunk, hogy szinte hetente botlunk újabb és újabb Trisztánokba a parkban, a boltban vagy a buszon. Mivel évente nagyjából nyolcezer fiúgyermek születik Dániában, ha a jelenlegi trend folytatódik, hamarosan minden újszülöttet így fognak hívni. (Bár alighanem itt más tényezők is szerepet kapnak majd).

A legutóbb szándékosan kihagytam az egyik legfontosabb, ám egyúttal legkevésbé megfogható névválasztási szempontot: mindenki szeretné, ha a név valahogy „illene” a gyerekre (ami alighanem fordítva igaz: azt, hogy a gyerek hasonlítson a választott névről kialakult sztereotípiához). Az egyik gond az, hogy ezek a sztereotípiák sokszor igen egyediek: akinek van egy kedves Béla nevű rokona, valószínűleg máshogy viszonyul a névhez, mint az, aki csak a Legényanyában látott Bélát. Más sztereotípiák viszont, éppen ellenkezőleg, annyira rögzültek egy adott társadalomban, hogy szinte lehetetlen velük mit kezdeni. 

Megint csak egy példa: három éve úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes nevet az esetleg születendő lányunknak: csakis Frida lehet, és semmi más. Aztán gyorsan kiderült, hogy egy ifjúsági könyv- és filmsorozatnak (Frække Frida, kb. 'Csibész Frida') köszönhetően egy dán Frida csakis egy eleven, tűzrőlpattant valaki lehet, vörös hajjal és hatalmas szeplőkkel. Mi van akkor, kérdezte a párom, ha a mi lányunk pont nem ilyen lesz? Szegénynek az egész életét úgy kellene leélnie, hogy nap mint nap szembesül vele, hogy ő nem is igazi Frida, csak valami félresikerül kísérlet? Próbáltam ugyan érvelni, hogy ez esetben éppen az lenne a gyerek hivatása, hogy megváltoztassa a névvel kapcsolatban a dánok körében megkövesedett sztereotípiát, de ezzel nem jutottam messzire. (Szerencsére nem is volt rá szükség.) 

És ezzel el is érkeztünk az utolsó problémához: közvetlenül a szülés után még aligha lehet látni, hogy a pulya később Fridává, Emmává vagy Máriává érik majd. Szerencsére e téren a dán szülők jóval kedvezőbb helyzetben vannak, mint mivel errefelé a névadás kitolható hat hónapos korig. Mi például több gyereket is ismerünk, akinek 2 hónaposan még nem volt meg a végleges neve- és nem kizárt, hogy hamarosan a közvetlen családban is lesz ilyenre példa.

Nevezetlenül

A múlt héten öt napot a világtól szinte teljesen elzárva töltöttünk a keleti parton (képek innen): a régi családi nyaralóban, ahol voltunk, nincs tv, sőt még villanyáram is csak a napelemmel töltött akkumulátorról, pár óráig esténként. A körülmények tehát ideálisak voltak, hogy végre nevet találjunk a hamarosan születendő második gyerekünknek. 

Fel is fegyverkeztünk néhány mázsa szakirodalommal, méteres hosszúságú listákkal, aztán nekifeküdtünk a keresgélésnek. Mintegy 12 órányi megfeszített olvasás, beszélgetés, töprengés után az eredmény: nulla, azaz tanácstalanabbul jöttünk haza, mint ahogy elindultunk. A probléma lényege az, hogy képtelenek vagyunk olyan nevet találni, ami megfelel az alábbi szempontok mindegyikének:

(1) Legyen egyedi, de ne furcsa, szokatlan. Az ideális név nem bélyegzi meg a viselőjét (Végh Béla effektus), de nem is teszi arctalanná. Más szóval: ne legyen rajta se a leggyakoribb, se a legritkább nevek 50-es listáján.

(2) Illeszkedjen Trisztán nevéhez, ha nem is fonetikailag, de lehetőleg az egyediség szintjében. Trisztán és Tamás például nem megy; ez alighanem öntudatlanul is azt a benyomást keltené valakiben, hogy az első gyerek egy egyéniség, míg a második egy szürke, jellegtelen valaki. (Ezzel természetesen nem azt akarom sugallni, hogy valaki Tamásként nem lehet érdekes, lenyűgöző személyiség, hanem csupán azt, hogy a két név együtt egy gyerekfalkában nem túl szerencsés. Aki például az első gyerekének a Máriusz nevet adja, aligha fogja a másodikat Józsefnek nevezni.)

Ezek a megfontolások valószínűleg minden család névválasztásában érvényesülnek többé kevésbé, ám a mi esetünkben ezekhez jön még egy további szempont:

(3) Olyan nevet szeretnénk, ami a világ bármely pontján használható. Azaz nem elég, ha egy név önmagában szép; legalább ilyen fontos, hogy bármely országban le tudják írni, ki tudják mondani, hiszen nem tudjuk, hogy Dániában, Magyarországon vagy éppen egy harmadik országban fog felnőni a gyerek. Nekem például rengeteg bajom volt (van) a Zsolttal: voltam már John, George, Slot, Solt, Zholt, Salt és ki tudja, még mi minden. Persze a külföldre szakadt Orsolyák, Gergelyek, Gyöngyik és Györgyök is pontosan tudják, hogy miről is van szó. Tehát ékezeteket, kettős betűvel (Cs, Ny, Zs, stb.) jelölt hangokat tartalmazó nevek kilőve, és szóba sem jöhetnek olyan nevek, amelyekről senki sem hallott Dániában illetve Magyarországon. Ez persze kizárja a hagyományos dán és magyar nevek kb. 80%-át.

(Itt talán érdemes hangsúlyozni, hogy ezt a szempontot nem valamiféle hóbort vagy szeszély, hanem kőkemény, jól megalapozott pragmatikus megfontolások inspirálták. Több tudományos kutatás is bizonyítja ugyanis, hogy egy idegen hangzású vagy írásképű név komoly hátrányt jelenthet iskolában és munkahelyen. Munkaadók például gyakran öntudatlanul is kiszórják a furcsa nevű jelentkezőket, és a legtöbben öntudatlanul is kerülünk olyanokat, akiknek nem tudjuk kiejteni a nevét.)

A konklúzió: noha több tízezer név van forgalomban, a mi esetünkben a fenti szempontok ezt a számot erősen megtizedelik, és a fennmaradó jelöltek közül egyelőre képtelenek vagyunk választani. Ezért gondoltam, hogy itt a blogon másokkal is megosztom a problémát és egyúttal tanácsot kérek. Tehát ha bárkinek van használható ötlete, javaslata, azt nagyon szívesen várjuk – bár persze azt nem garantáljuk, hogy figyelembe is vesszük azt. Ám mindenkit szeretnék figyelmeztetni: így hat héttel a szülés előtt már mindketten elvesztettük a névadáshoz kapcsolódó humorérzékünk java részét, tehát Bélák, Ödönök, Ib-ek és Bo-k kíméljenek.

Névadás dán módra

Bár korábban többször is írtam a dán névadási szokásokról, eddig mindig csak a családnevek kerültek szóba, noha a keresztnévadási szokások is bőven szolgálnak érdekességekkel. Ezek közé tartozik, hogy egészen a 19. század közepéig szigorú szokásjog szabályozta, hogy milyen nevet lehetett választani egy újszülötteknek - legalábbis a lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztság körében.

A rendszer lényege röviden a következő: Az elsőszülött fiú legtöbbször az apai nagyapja, a másodszülött pedig az anyai nagyapja keresztnevét kapta. Hasonlatosan, a legidősebb lányt az anyai, az utána következőt pedig az apai nagyanyja után nevezték el. Ez persze azt is jelentette, hogy az esetleges névadási kreativitás csak a sokadik gyerek születésekor érvényesülhetett, bár itt sem korlátlanul. Ők ugyanis gyakran további fontos rokonok, tekintélyes jótevők nevét kapták. Ugyancsak általánosan bevett szokás volt újszülötteket elhalt idősebb testvéreik után elnevezni. Ez persze más országokban is elterjedt volt, és a viszonylag magas gyermekhalandóság miatt gyakran ahhoz vezetett, hogy egy családban háromszor-négyszer is ugyan azt a keresztnevet kapták a gyerekek.

Az eddigiek persze csak az alaphelyzetet írják le, amelyet különleges körülmények gyakran módosíthattak. Például az elhunytak nevei előnyben részesültek a még élő családtagokéival szemben. Azaz ha az anyai nagyapa már az elsőszülött fiú születése előtt elhunyt, akkor a gyereket általában őutána nevezték el, noha „hivatalosan” az apai nagyapának járt volna a megtiszteltetés. Ha végiggondoljuk, ez a rendszer következetesen alkalmazva csak ritkán tette lehetővé az olyan nevek keletkezését, mint mondjuk Niels Nielsen vagy Jens Jensen, hiszen leghamarabb csak a harmad- illetve negyedszülöttek kaphatták a szülők nevét. Mivel azonban az ilyen nevek viszonylag gyakoriak voltak első- és másodszülöttek körében is, érdemes feltennünk a kérdést, hogy miért. Nos, a válasz egyszerű: ezek gyakran (de nem minden esetben) akkor keletkeztek, ha az apa nem érte meg a fia születését (pontosabban a keresztelőjét). Ilyen esetben gyakorlatilag kötelező volt a gyereknek az apa nevét adni. Ez olyan szigorú szokásjog volt, ami alól gyakorlatilag nem lehetett kibújni. Ugyan ez történt persze a lányoknál is abban az esetben, ha az anya nem érte meg a keresztelőt.

Végezetül két további érdekesség, már-már a bizarr kategóriájából. Tudtommal ugyanis magyar nyelvterületen aligha fordulhatott elő, hogy ugyan abban a családban két élő gyermek is ugyan azt a nevet kapta volna. Dániában ez azonban egyáltalán nem ment ritkaság számba: csupán az kellett hozzá, hogy az apai és anyai nagyapát vagy nagymamát is mondjuk Jensnek vagy Marienek hívják. Jó esetben a szülők ilyenkor egy második keresztnév adásával oldották meg az azonosítás problémáját (amely gyakorlat Magyarországról is ismert), de jómagam többször is találkoztam olyannal, hogy egy családban a két legidősebb fiúgyermeket mondjuk Lars Nielsen-nek anyakönyvezték. Ha Magyarországon ilyennel találkozunk, gyakorlatilag biztosak lehetünk benne, hogy az első gyermek még a második születése előtt távozott az élők sorából. Dániában viszont gyakran mindkét Lars megélte a felnőttkort és családot alapított, komoly fejtörést okozva ezzel a későbbi korok családfakutatóinak.

A másik, számunkra talán még furcsább szokás az volt, hogy új házasságban az első gyermeknek gyakorlatilag kötelező volt az elhunyt korábbi házastárs nevét adni – mégpedig nemcsak annak kereszt-, hanem családnevét is. Így viszonylag gyakran találkozunk olyannal, hogy valakit az anyja első férje iránti tiszteletből mondjuk Jens Larsennek kereszteltek, noha az apját a valóságban Peter Møllernek hívták.

Könnyű belátni, hogy egy-egy ilyen eset mennyire be tud kavarni a családfakutatónak. Genealógiai szempontból azonban a dán rendszernek van egy fontos előnye is. Ennek illusztrálására képzeljük el az alábbi esetet. Az anyakönyvben megtaláljuk egy házaspár bejegyzést, amiből kiderül, hogy a férj hol és melyik évben született. Ez esetben általában pofon egyszerű az ő szüleinek a felkutatása, csakhogy a mi hipotetikus (ám a valóságban korántsem ritka) esetünkben az adott évben az adott településen három azonos nevű fiúgyermek is született. Magyarországon ilyenkor, hacsak más forrás nem áll rendelkezésre, gyakorlatilag elakad a kutatás, hiszen nem áll módunkban meggyőződni róla, hogy a három gyermek közül melyik a mi ősünk. Nem így Dániában. Itt ugyanis fontos támpontot szolgáltat az illető férfi gyermekeinek keresztneve. Ha azt találjuk, hogy az elsőszülött fiú a három potenciális nagyapa egyikének a keresztnevét viseli, az elsőszülött lány pedig annak házastársáét, szinte biztosak lehetünk benne, hogy sikerrel azonosítottuk a felmenőket.

Magyarul a dán anyakönyvekben nemcsak a családnév (már ha van ilyen; lásd a korábbi bejegyzéseket), hanem a keresztnév is viszonylag pontosan elárulja a családi hovatartozást. Ehhez járul még, hogy Dániában sok olyan dokumentum, forrás is kényezteti a családfakutatókat, amelyekről mostoha sorsú magyar társaik csak álmodozhatnak. Mindezekről majd legközelebb.

Újra Jensen

A minap írtam a dánok körében dívó névváltoztatási járványról. Ezúttal ehhez fűzök egy pár adalékot.

Ritka, mint a Jensen?

Egy kis statisztika: a legutóbb leírt névváltoztatási hullám hatására az elmúlt két évben 3 %-kal csökkent a Jensen-ek száma, a 20 leggyakoribb név viselőinek száma (amelyből 19 –sen), pedig több mint 53 ezerrel. Persze ha ez a tendencia folytatódna, akkor is több száz évbe telne, mire a Jensen ritka névvé válna Dániában. Erre azonban aligha kerül sor: szakértők szerint a következő években a névváltoztatások száma jelentősen esik majd, és az évi 60000 eset körül fog stabilizálódni, ami az ország lakosságának kevesebb mint egy százaléka. Ennek oka hogy aki nagyon akart, az mostanára már szerzett magának új nevet.

Azt is várják, hogy a jövőben a névváltoztatások többségére házasságkötéskor kerül majd sor. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy elsősorban az ifjú feleségek fognak nevet változtatni: mint legutóbb írtam, egyre több férj veszi fel házastársa nevét. Vagy az élettársáét, ugyanis a 2006-os névtörvény két év együttélés után ezt is lehetővé teszi. Az új törvénytervezet ezt azzal bővítené ki, hogy a házas- illetve élettárs neve annak halála után is felvehetővé válna. Azaz Ane, ha nagyon akarna, akkor is lehetne Varga, ha én mondjuk holnap lehúznám a redőnyt. Ha már a házasságkötéssel kapcsolatos névváltoztatásoknál tartunk: érdekes tendencia, hogy az utóbbi két évben 1400-an választottak olyan nevet, amelyet új férjük vagy feleségük egy korábbi házasságból hozott magával. A fenti példát folytatva, ez úgy nézne ki, hogy Ane új férje a Varga nevet venné fel. Azt persze nehéz elképzelni, mi vinne rá ilyesmire valakit – hacsak nem Jensen-nek hívnák a szerencsétlent.

Ragadványnevek reneszánsza

No de mi motiválja azokat, akik nem házastársuk családnevére cserélik fel a sajátjukat, hanem más megoldást választanak? Ezek jelentős része olyan személy, aki három névvel rendelkezik. Dánia miniszterelnökét például hivatalosan Anders Fogh Rasmussen-nek hívják, de a sajtóban és a közbeszédben mindenki csak mint Anders Fogh-t emlegeti. Bár tudtommal ő nem készül a Rasmussen elhagyására (engem legalábbis még nem értesített), sokan megteszik ezt. Azaz a középső nevüket teszik családnévvé, feladva az eredeti, általában –sen- re végződő családnevet. Ennek előfeltétele, hogy a középső név ne keresztnév legyen. Azaz Ane Marie Niss-ből nem lehetne Ane Marie, de Tristan Niss Vargából lehetne Tristan Niss.

Rasmussen-ből Fogh?

És hogy miért jobb a Fogh mint a Rasmussen? Az utóbbi túlzott gyakorisága mellett az is szerepet játszik, hogy a középső név gyakran olyan ragadványnévből származik, ami korábban jóval gyakrabban volt használatos a családban, illetve amihez az illető ősei jobban ragaszkodtak.

Megint csak egy példa: képzeljük el, hogy a családnevek kötelezővé tétele előtt élt egy faluban egy Jens, akinek apja mondjuk Niels volt. A patronímán alapuló rendszer szerint a neve Jens Nilsen volt, de így senki sem emlegette, mivel a faluban volt még 2-3 ugyan ilyen nevű személy. A mi Jens-ünk ráadásul molnár volt, így mindenki, logikusan, csak mint Jens Møller-t emlegette. Ez a név remekül működött, amíg az új törvény be nem vezette a családneveket. Ráadásul a jogszabály azt is előírta, hogy patroním (a mi esetünkben Nielsen) nem lehet középső, csak családi név. Azaz Jens-ünk eldönthette, hogy Jens Nielsen, Jens Møller vagy Jens Møller Nielsen legyen-e, de nem lehetett Jens Nielsen Møller. A legtöbben apjuk iránti lojalitásból megtartották patronímjüket, ami persze azzal járt, hogy abból a névből, amin a helyi közösségben igazán ismertek voltak (Møller vagy Fogh), középső név vált. Mint fentebb láttuk, napjainkban ezek a régi, ragadványneveken alapuló középső nevek élik reneszánszukat.

Individualizmus

És hogy miért? Hozzáértők szerint a sok névváltoztatás az individualista tendenciák megerősödésének a jele a társadalomban. Míg korábban a családi, rokoni hovatartozás az öndefiníció fontos eleme volt (amit persze a családi név is hordozott), manapság legtöbben mintha inkább különállásukat, egyéniségüket igyekeznének előtérbe állítani, amire a névválasztás kiválóan alkalmas: végül is egy Jensen nem lehet igazi egyéniség, ugye? Vagy ahogy egy neves névkutató fogalmazott: úgy tűnik, mintha sokan úgy éreznék, hogy a szép ház és a nagy autó mellé egy egyedi név is kell a teljes boldogsághoz. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy a névváltoztatás elsősorban a felső középosztály körében divat. Egyes pszichológusok ezt azzal egészítik ki, hogy sokan (akár tudattalanul is) azért cserélnek nevet, mert úgy érzik, a régi névvel a régi életüket is maguk mögött hagyhatják.

Jensenéknél

A legtöbb magyar valószínűleg el sem tudna képzelni unalmasabb, jellegtelenebb neveket, mint mondjuk Jens Jensen, Niels Nielsen vagy Hans Hansen. Úgy tűnik, ezzel a dánok is így vannak, legalábbis erre utal, hogy az elmúlt két évben több mint 252 000-en választottak új család- és / vagy keresztnevet. Legtöbben éppen a fent említett, túl gyakorinak tartott családnevektől igyekeztek megszabadulni, de egyre gyakoribb az is, hogy bevándorlók vesznek fel dán nevet. A névváltoztatási hullámot egy 2006-os új névtörvény indította el, mely jelentősen liberalizálta az addigi igen szigorú szabályozást. A törvény értelmében például bármely családnév szabadon választható lett, kivéve az ún. védett neveket - ezek általában olyan ritka nevek, amelyeket 2000-nél kevesebben viselnek. Egyúttal lehetőség nyílt a korábbi középső név családnévvé tételére is.

Isten hozta Monotóniában!

Ha egy pillantást vetünk a leggyakoribb dán családnevek listájára (2009. január 1-i adatok, forrás: Danmarks Statistik), megérthetjük, miért érzik úgy a dánok, hogy szükség van egy kis frissítésre:

1. Jensen 278.782

2. Nielsen 275.744

3. Hansen 231.221

4. Pedersen 173.639

5. Andersen 165.871

6. Christensen 125.192

7. Larsen 122.712

8. Sørensen 117.300

9. Rasmussen 99.238

10. Jørgensen 93.182

A táblázatból kitűnik, hogy a minden kilencedik dánt Jensen-nek vagy Nielsen-nek hívnak. (Ezzel összevetve a leggyakoribb magyar családnevet, a Nagy-ot „mindössze” negyedmillióan viselik Magyarországon - azaz negyven emberből csak egy). Ráadásul a 20 leggyakoribb dán családnév közül az első 19 keresztnévből ered. Ez joggal veti fel a kérdést, hogy hogyan vált a dán névadás ennyire fantáziátlanná? Nos, pár száz éve ez korántsem volt így.

Családnévtelenség

Dániában a családnevek használatát egy 1828-as törvény tette általánosan kötelezővé. Azt megelőzően a nemesség kivételével hivatalosan mindenkinek csak keresztneve volt. Mivel a keresztnevek száma véges, egy adott településen akár több tucat Jens, Niels vagy Mads is élhetett egyszerre. E miatt szükség volt további, nem anyakönyvezett azonosító nevekre, amelyek kétfélék lehettek: patronímek (azaz az apa keresztnevéből származó derivációk), illetve megkülönböztető- vagy ragadványnevek. Az utóbbiakat általában a közösség adta, az illető valamely külső tulajdonsága (Brun-Barna; Krøl-Göndör), foglalkozása (Smed-Kovács, Møller-Molnár), esetleg egy állattal való hasonlósága alapján (Ravn-Róka; Hjort- Szarvas). De gyakoriak voltak egy-egy földrajzi, topográfiai elemre (Bakke-domb; Bjerg-hegy; Brink-szikla) vagy származási helyre utaló ragadványnevek is. E rendszer párhuzamai persze a magyar névtanban is jól ismertek. Bár a ragadványnevek gyakran öröklődhettek, az sem volt ritka, hogy valakit a közösség élete során különféle nevekkel ruházott fel.

Ami a patronímeket illeti, ezek a legtöbb kultúrából ismertek (lásd: angol -son, görög -pulosz, ír O’-, lengyel -ski, skót Mac- vagy Mc-, walesi Ap, arab ibn, a héber ben-t magyar -fi) A dánban és a norvégban a patroním képzője persze a -sen (a svédben meg a -son). A patroním alapvető tulajdonsága, hogy eredetileg nem családnév volt, hanem mindig az illető személy apjának a nevén alapult. Például ha Magyarországon napjainkban a régi dán, patronímián alapuló rendszer szerint adnánk neveket, akkor az én családomban így hívnák a férfiakat:

Pálfi Sándor (apai nagyapám, apja Pál); Sándorfi Sándor (apám); Sándorfi Zsolt (jómagam); Zsoltfi Trisztán (fiam); Trisztánfi ??? (unokám)

Dániában tehát a ragadványnevek adása mellett 1828-ig a patronímek használata volt az egyik legelterjedtebb módszer az azonos keresztnevűek megkülönböztetésére. Lányok esetében a -datter (lánya) végződést adták az apa nevéhez. A patronímeket és a ragadványneveket persze szabadon lehetett kombinálni, így egy embert gyakran több névvel is illethettek. Engem például Dániában nagy valószínűséggel a Sándorfi helyett vagy mellett Magyar-nak hívtak volna, később pedig ezekhéz még jöhetett volna a Siket, a Sánta, vagy kis szerencsével Bölcs. Az sem volt ritka, hogy valakinek olyan ragadványneve volt, amire nem volt túl büszke (pl. Sánta, Csalfa), vagy amiről nem is tudott.

Családnevek születése

Az 1828-as törvény ennek a színes névadási gyakorlatnak vetett véget, kötelezővé téve a családneveket. Minden családban a családfőnek kellett családnevet választania, három lehetőségből: ha volt neki ilyen, választhatta a saját patronímjét (például Jensen), a saját keresztnevét, a -sen toldalékkal ellátva, illetve, ha volt, a ragadványnevét. Megint csak a mi hipotetikus példánkkal élve: ez esetben Tisztán fiam lehetett volna Sándorfi (apja patronímja alapján), Zsoltfi, vagy Magyar.

Mivel sok ragadványnév nem volt túlságosan megtisztelő, a dánok legtöbbje az első két megoldás egyikét választotta, amelyek végeredménye persze ugyan az lett: hihetetlen mennyiségű -sen toldalékos, keresztnéven alapuló családnév. A 19. század közepén a dánok több mint 80%-a ilyen családnévvel büszkélkedhetett, és az arány ma sem lényegesen jobb.

Az új törvény kezdetben igen népszerűtlen volt. Sokan nem értették, mi szükség van az egészre, másokat pedig az új rendszer logikátlansága zavarta: hogy lehet valakit Jensen-nek nevezni, ha az apja nem is Jens, hanem mondjuk Per? És hogy lehet egy lány Madsen (-fi), ha nem is fiú? Az új törvény ugyanis eltörölte a -datter toldalék használatát (ami például Izlandon máig használatos), és az összes testvérre nézve ugyan azt a családnevet tette kötelezővé.

Férjek asszonynévvel

Az első dán névtörvény aztán az évek során számos változáson esett át. 1904-től lehetőség nyílt a névváltoztatásra, igaz, csak szigorú feltételek mellett. Valaki például úgy válhatott Jensen-ből mondjuk Niss-é, ha igazolta, hogy az új név korábban több generáción át használatos volt a famíliában mint ragadványnév, vagy ha ehhez az országban élő összes (!) Niss írásban hozzájárult. Ennél egyszerűbb megoldás volt egy olyan nevet választani, ami korábban nem volt használatos Dániában. 1961-től lehetőség nyílt arra is, hogy valaki egyik nagyszülője, majd pedig dédszülője nevét vegye fel, illetve hogy középső nevet is adjanak a gyerekeknek. Manapság egyre gyakoribb, hogy nem a feleség, hanem a férj veszi fel házastársa nevét házasságkötéskor (én magam például három ilyet is ismerek személyesen). A dán parlament ezekben a napokban tárgyalja a névtörvény további liberalizálásáról szóló legújabb törvényjavaslatot, amely többek között lehetővé tenné a transzszexuálisoknak, hogy új nemüknek megfelelő keresztnevet vegyenek fel.

Maradok tisztelettel...

A mi esetünkben persze semmi szükség a névcserére. Egyrészt nem készülünk nemváltoztató operációra, másrészt a statisztikák szerint Dániában csupán 180 Niss és 39 Varga él, azaz egyikünknek sem kell túlzottan tartania tőle, hogy beleolvadunk a Jensenek arctalan tömegébe. Az viszont igaz, hogy könnyebb lenne az életem, ha nem Zsoltnak (illetve tetszés szerint Szoltnak Slotnak, George-nak vagy Zoltnak), hanem mondjuk Jens-nek hívnának.

Forrás: Kristeligt Dagblad; Eva Villarsen Meldgaard: Efternavnets historie