Tűzvédelmi ellenőrzés

A tegnapi sétáról hazafelé beugrottunk a middletoni tűzoltóállomásra, ami Trisztán fiam szemében nagyjából a mennyországban tett rövid látogatásnak felel meg. A legénység éppen ebédelt, de tízpercnyi intenzív hahózással végül sikerült magunkra vonni egy irodista hölgy figyelmét, aki erősen szabadkozott, amiért nem tudnak körbevezetni minket, de mondta, hogy nyugodtan barangolhatunk a tűzoltókocsik között, mindent megnézhetünk, megtapogathatunk, mindenre felmászhatunk, sőt Trisztán még egy műanyag tűzoltósisakot is kapott ajándékba. 

 

Engem általában nem nagyon kötnek le az irdatlan, krómozott masinák, (a krómozatlanok sem), de nem tagadom: a sok makulátlanul tiszta, csillogó-villogó tűzoltóautó látványa rám is elég nagy hatást tett. Ráadásul ilyen helyen járva a turistát is megérinti az a tűzoltók iránti tiszteletteljes rajongás, amely köztudottan igen erős az amerikai társadalomban. (Minden middletoni tűzoltóautón ott áll a We will never forget 9-11-2001 felirat.) 

 

A hivatásnak óriási a presztízse errefelé, és a middletoni csapatnak is csak a legszerencsésebb pályázók válhatnak tagjaivá, és ők is csak többéves várakozás és számos kemény vizsga után. Ráadásul az amerikai tűzoltók túlnyomó többsége fizetetlen önkéntes, aki hetente több órát szán arra az életéből, hogy másokon segítsen, illetve, ha erre éppen nincs igény, a számos jármű egyikét fényesítse. És ha a tűzoltáshoz is legalább annyira értenek, mint a géppark karbantartásához, akkor nagyon jó kezekben van a környék lakossága.

The Pheasant Branch Conservancy

Noha jelenlegi wisconsini látogatásunk elsődleges célja Natasha sógornőm ballagása (erről majd legközelebb), a sok sürgölődés, fűnyírás, bevásárlás és takarítás közben azért néha sikerül beiktatnunk egy-egy igazán érdekes félnapos programot. A gyerekmúzeumban tett múltkori látogatás után ilyen volt a ma délelőtti séta a Pheasant Branch Conservancy nevű természetvédelmi területen, a Madisonnal szinte teljesen összeépült Middleton városka  határában.  

A 160 hektáros területen kicsiben megtalálható a környék valamennyi hagyományos (azaz a fehér ember megjelenését közvetlenül megelőző) ökoszisztémája: a füves préri, a ligetes erdő és a mocsaras-vizes élőhely. Különösen érdekes és gazdag a terület madár- és rovarvilága, de rövid ott-tartózkodásunk során három béka- és két kígyófélével is sikerült találkoznunk.

Múzeum gyerekeknek

Több mint egy év után újra a Madisonban. Ane és a gyerekek már egy hete itt vannak, én tegnap éjjel érkeztem, és ma már sort is kerítettünk egy látogatásra a kiváló helyi gyermekmúzeumban (MadisonChildren's Museum). A múzeum nevének magyar fordítása enyhén kétértelmű, bár gondolom, a legtöbben gyorsan rájönnek, hogy az intézményben nem gyerekeket  hanem nekik való dolgokat állítanak ki. De a dolog lényegét az angol megnevezés sem ragadja meg sokkal pontosabban. Ha ugyanis a kifejezés alatt régi, megőrzésre érdemes tárgyak kollekcióját értjük, akkor nem sok múzeumra utaló elemet sikerül felfedeznünk az épületben. Kiállításról szó sincs: mindent meg lehet fogni, mindennel lehet játszani, ami természetesen drasztikusan lerövidíti a tárgyak várható élettartamát. Az egészben nekem a legérdekesebb az volt, hogy minden egyedi: lépten-nyomon eredeti ötletekkel, speciálisan megtervezett megoldásokkal találkozik az ember, a kulcsszó pedig egyértelműen a kreativitás. 

 

Több teremben lehet festeni, mázolni, szőni, fonni, papírt hajtogatni, általában az önkéntes fiatal segítők asszisztálása mellett. És a hagyományos értelemben vett játékok is (amelyek természetes alapanyagokból, láthatóan egyedi megrendelésre készültek), jó adag kreativitást igényelnek a gyerekéktől és kísérőiktől. 

 

 

Noha (jó amerikai szokás szerint) a hely nem teljesen mentes néhány enyhén irritáló vonástól (példaként a falra írt, szülőknek szóló banális gyereknevelési tanácsokat és a híres emberektől származó, gyerekkel kapcsolatos, és gyakran óriási közhelyeket tartalmazó idézeteket említhetnénk), összességében remek szórakozást nyújt az egész. 

 

Trisztán és unokatestvérei például úgy töltöttek el majdnem négy órát, hogy a végén a szó szoros értelmében ki kellet rángatni őket az épületből. Ezért, noha e blog olvasói közül feltehetően kevesen járnak Wisconsin állam fővárosában, ám ha valaki még is arra vetődne, mindenképpen érdemes ellátogatnia a múzeumba. 

Állatkert a padláson

Ez nem az én sztorim, de mivel elég szórakoztató, és más úgysem írja meg, ezért kölcsönvettem. Mint talán köztudott, a feleségem édesanyja Amerikában, közelebbről Wisconsin államban él a második férjével és két kisebbik lányukkal. Apósom néhány hete egyik éjszaka arra lett figyelmes, hogy valaki, illetve valami matat a padláson. A helyi viszonyokhoz kevéssé szokott európaiként (még csak ötödik éve élnek ott) persze automatikusan egérre, esetleg patkányra gyanakodott. Egy rövid terepszemle azonban egyértelművé tette, hogy egy sokkal tekintélyesebb vendéggel állnak szemben. A padlás egyik sarkában ugyanis egy akkora lyuk tátongott, amin egy kisebb disznó is kényelmesen átférne – már persze ha tudna fára mászni vagy repülni. Az ismeretlen azonban nem mutatta magát, így szakemberre bízták a dolgot. Az néhány eredménytelen kísérlet után végül meg is fogta a látogatót, aki nem volt más, mint egy fiatal hím mosómedve.

Mint kiderült, ezek előszeretettel költöznek lakóházakba, gyakran hatalmas károkat okozva az épületekben, ráadásul kis idő után annyira otthon érzik magukat, hogy mindenféle zaklatásra igen agresszíven reagálnak. Az is kiderült, hogy Natasha, a kisebbik lány, már hónapok óta tudta, hogy nem csak a négy családtag él a házban, de ezt valahogy sosem említette a szülőknek. Lehet, hogy sosem kérdezték, de az is lehet, hogy ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket a tinédzser lányok nem osztanak meg a szüleikkel. Ő sokkal olcsóbb, bár hosszabb távon talán kevésbé produktív módszert választott a probléma kezelésére: ha nagyon zavarta már a matatás a feje fölött, nagyot vert a falra, amitől a mosómedve átmenetileg elcsendesedett.

Miután a mosómedvét elszállították (majd pedig kb. negyven mérfölddel arrébb szabadon engedték), néhány napos nyugalom következett. Ám ezután az éjszakai zajok újra kezdődtek. Látszólag csupán az volt a kérdés, hogy a régi mosómedve talált-e haza, vagy egy újat vonzott a padlásra a kellemes mosómedve-illat. Ám a féreg- és kártevő-irtó (aki előszeretettel és nagyon élvezetesen tudja elmesélni, hogy mi mindent fogott már padlásokon, pincékben, sőt hálószobákban), ezúttal egy új fajjal ballagott le a lépcsőn. A mosómedve helyét egy oposszum, Észak-Amerika egyetlen erszényese vette át.

Most izgatottan várjuk, hogy ki lesz a következő albérlő. A mi szempontunkból nem is lenne rossz, ha három hét múlva, amikor odaérünk, lenne kéznél egy-két egzotikus faj, ami jobban leköti Trisztánt, mint a kutyák és macskák, amiket nap mint nap lát.

Lekenyerezve

Korábban említettem, hogy Wisconsin állam az Egyesült Államok legnagyobb sajttermelője. A jó sajthoz persze jó kenyér is dukál, és Madison lakói ezen a téren is különösen szerencsések. Míg az átlag amerikainak sokszor jellegtelen, előszeletelt és csomagolt fehérkenyérrel kell beérnie, Wisconsin fővárosának ínyenceit a Clasen Európai Pékség (Clasen's European Bakery) látja el valódi kenyérrel.

A céget 1959-ben alapította a két, Kölnből frissen bevándorolt Clasen testvér, Ralf és Ernst, akik már az őshazában is pékek voltak. Ma a pékséget Michelle, Ralf lánya vezeti, aki szintén évekig tanulta a mesterséget Európában. A Clasen's nemcsak sütöde, hanem bolt is, és mint ilyen, látnivalónak sem utolsó: egy kis darab Közép-Európa egy amerikai nagyvárosban. Az épület kívülről nem sokat igér (a szokásos ronda amerikai ipari építmény), belül azonban valódi kincsekre bukkan az idelátogató. Már a dekoráció is sokat sejtet: a falon különféle európai, főleg német nyelvű országok zászlói és térképei.

A pékség a hagyományos német kenyérsütés alapelveit és gyakorlatát követi. Az alapanyagok elsőosztályúak, a gépesítettség minimális, és minden egyes vekni kenyér kézzel formázott. 12 féle kenyér sül itt naponta, a kovászos fehérkenyerektől a sokmagvas cipókon át a német feketekenyérig, a Pumpernickel-ig, plusz az alkalmi különlegességek. Nagyszerűek a cég süteményei, tortái és házi készítésű csokoládéi is.

A karácsonyi szezon legfőbb látványossága a három méter magas mézeskalács házikó, amit már 30 éve minden évben újra sütnek és építenek. Belül padok állnak egy kis asztal körül, amelyen friss sütemények várják a gyerekeket. Az ünnepi szezon végeztével a házat feldarabolják és mint mézeskalácsot kiárusítják.

Nemcsak a gyerekek járnak jól, ha itt szerzik be a reggelire valót: a pékségben mindig van kitéve többféle kóstoló kenyérből, süteményből, és van ingyen kávé is, így a vásárlók gyakran már bámészkodás közben jóllakhatnak.

(Alább: Inge, az Ane mamája Helga-val)

Fehér Karácsony

Újra Madisonban. Bár néha úgy tűnik, mintha csak pár hete jártunk volna itt utoljára, a táj és az időjárás emlékeztet rá, hogy mennyire csalóka ez az érzés. A dániai szürke, nyálkás egyhangúság után hirtelen egy fehér mesevilágba toppantunk. Mindent térdig érő hó borít, a tó pedig, ahol nyáron vízimadarakat és teknősöket figyeltünk, már hetekkel ezelőtt befagyott.

Szerencsére minden alkalommal bőven kijut nekünk az amerikai közép-nyugat legendásan szélsőséges időjárásából. Korábban próbáltunk már őszi hőhullámot, legutóbb hatalmas nyári viharokat, tornádót és tropikus záporokat, most pedig igazi hideget és rekord hóesést.

Komoly esély van rá, hogy ezen a télen megdől a tavalyi év 260 centiméteres hórekordja. Az idén eddig már leesett 90 centiméter, ebből 25 pénteken, érkezésünk napján. Még belegondolni se jó, micsoda káoszt okozott volna ennyi hó Ferihegyen vagy a Kastrupon, de a chicagói reptérnek meg se kottyan az ilyesmi. A városi közlekedés sem bénult meg különösebben, bár a hideg miatt az iskolákat bezárták. Múlt pénteken -15, szombaton -23 fok volt napközben, és bár Karácsonyra engedett kicsit a hideg, az elkövetkező napokra újabb lehűlést és további komoly havazást ígérnek.

A hideg miatt eddig csak egyszer tudtunk szánkózni, és az sem aratott osztatlan sikert. Trisztán alapvetően élvezni látszott a dolgot, azaz ugyan olyan lakonikus arcot vágott, mint például legutóbb az állatkertben. Az ikrek viszont, mint az alábbi képből is kiderül, nem voltak osztatlanul boldogok. Szerencsére lesz alkalmuk hozzászokni a dologhoz, mert olvadásnak nyoma sincs.

Madison, WI

Május 15.-e és június 16.-a között az USA-ban jártunk, családlátogatáson; az Ane édesanyja, Inge, mostohaapja Søren, és két húga Alexandra és Natasha már negyedik éve él Madisonban (Wisconsin állam), ahol Søren professzor a helyi egyetemen.

Mivel Wisconsin egyike a magyarok által ritkán látogatott államoknak, és magyarul nagyon kevés található róla az interneten, ezért talán megér egy hosszabb leírást. Ki tudja, talán még jól jöhet valakinek úti jegyzet gyanánt.

A táj
Wisconsin a Nagy-tavak vidékén, a Michigan tó és a Mississippi felső folyása között terül el. A táj valamelyest Skandinávia déli részére emlékeztet: lankás dombvidék legelőkkel, szántóföldekkel, helyenként egy-egy nagyobb farmmal (kép alább). Madisontól északra és nyugatra a táj azonban lassan megváltozik. A dombok fokozatosan kisebb hegyekké nőnek, a szántóföldeket pedig erdők, tavak és mocsarak váltják fel. Igazi, hamisítatlan jégkorszaki táj ez, morénahalmokkal és morénatavakkal. Amolyan wisconsini Kék Túraként itt vezet az 1000 mérföldes Jégkorszaki Gyalogösvény (Ice Age Trail), amelyet minden évben több száz geológia iránt érdeklődő turista jár végig.

Történelem és gazdaság
A vidéket az európai bevándorlók megjelenéséig elsősorban Sauk, Ojibwa és Menominee indiánok lakták. A fehér ember először a 17. század elején jelent meg itt, francia- és brit-kanadai prémvadászok és szőrmekereskedők formájában. Közülük sokan le is telepedtek, és indián feleségeikkel sajátosan egzotikus kultúrájú telepeket hoztak létre (Green Bay, Prairie du Chien). Ez idő tájt, 1634 és 1763 között a környék francia-, majd később brit fennhatóság alá tartozott. 1783-ban lett az USA része, 1848-tól már mint annak 30. tagállama.

Az első nagyobb arányú európai bevándorlást az ólombányászat generálta az 1700-as évek végén. Ekkor, és a továbbiakban is, főleg németek, skandinávok és lengyelek települtek le a mai Wisconsin területén.. Az állam délnyugati részén, a mai Mineral Point városának környékén primitív körülmények között, nyílt színi vagy sekély aknás technikával nyerték ki, és helyben dolgozták fel a fémet, ami persze nagyarányú környezetszennyezéshez és halálozáshoz vezetett. Az 1860-as évekre az ólomkészletek jórészt kimerültek, és ekkorra a helyi gazdaság alapjává a mezőgazdaság vált. Ez kezdetben gabonatermesztést jelentett, és az 1860-as években Milwaukee volt a világ egyik legnagyobb gabonakikötője. Azonban a helyi talajviszonyok hosszabb távon alkalmatlannak bizonyultak az intenzív gabonatermesztésre, így annak központja a prériföldek feltörése után nyugatra és délre tolódott (Minnesota, Iowa). Wisconsinban a gabona helyét az intenzív állattartás, azon belül is főleg a tejtermékek előállítása vette át. Wisconsint napjainkban az USA-ban mint a "Sajt-állam"-ot tartják számon, mivel az országban első a tejtermékek előállításában. Ez persze csak amolyan sztereotípia, mint a szabolcsi alma vagy a vecsési káposzta, és az állam a sajton kívül sok másról is nevezetes. Milwaukee, az állam legnagyobb városa például az amerikai sörfőzés nagy tradíciójú központja.

Kultúra
Bár Wisconsinban a nyelvcsere mára már jórészt lezárult, a német és skandináv örökségről számos jel tanúskodik, a helynevektől (Little Norway, Oslo, Rheinelander) a különféle európai eredetű helyi fesztiválokon át (Bratwurst Fest, Octoberfest), a számos helyen látható svéd vagy norvég feliratokig , mint az a Mount Horeb-i főutcán készült képen is látható (jobbra).

Spring Green közelében áll Fank Lloyd Wright, a világhírű ameriakai építész egyik lakóháza, valamint az állam különböző városaiban több más jelentős épülete. Az állam másik jelentős szülötte a festő Georgia O'Keeffe, aki főleg absztrakt virág- és állatképeiről ismert. Napjainkban a Milwaukee-i Summer Fest a világ legnagyobb zenei fesztiválja, ahol 11 színpadon több mint 700 zenekar lép fel.

Madison
Wisconsin fővárosa, a 230 000 ezer lakosú Madison egyike a legbarátságosabb és legeurópaiasabb amerikai városoknak. Itt ismét a skandináv párhuzam bukkan fel: gondozott parkok, kiterjedt kerékpárút-hálózat, jól szervezett tömegközlekedés több ingyenes (!) buszjárattal, rengeteg alternatív üzlet, színvonalas étterem. Ha mindehhez hozzávesszük a gyönyörű fekvést (két nagyobb tó között, egy keskeny földnyelven), az alacsony bűnözést, és a magas életszínvonalat, nem csoda, hogy Madison évek óta előkelő helyen szerepel a legélhetőbb amerikai városok rangsorában.

Érdekes lehet talán, hogy a város, helyesebben területe, úgy lett Wisconsin fővárosa, hogy még egyetlen ház sem állt ott, a helyi földbirtokos J. D. Doty ügyeskedéseinek köszönhetően.

A modern Madison legnagyob munkaadója, kulturális és szellemi életének centruma a Wisconsini Egyetem (University of Wisconsin). Az 1849-ben alapított intézmény 160 000 diákjával az amerikai állami egyetemek egyik legnagyobbja és legszínvonalasabbja. A tudományos kutatásban is élen jár, többek között az orvostudomány és az őssejt-kutatás területén. Kutatói, illetve egykori diákjai közül több mint tízen nyerték ek a Nobel díjat.

Trisztán Madisonban
Számunkra az egyik legizgalmasabb kérdés az volt, hogy Trisztán hogy fogja bírni a transzatlanti repülőutat és a hétórás időeltolódást. Szerencsére egyikkel sem volt gond. A repülést roppant szórakoztatónak találta, és egész úton nézelődött, a szomszédokkal és a személyzettel flörtölt, illetve aludt. Az időeltolódás sem zavarta meg különösebben, így aztán míg mi az első két éjszakát álmatlanul hánykolódtuk végig, napközben pedig kábán ténferegtünk, ő többé-kevésbé követte a napszakok változását. Ottjártunk alatt rájött, hogyan tud a hasáról a hátára fordulni (a másik irányba már régen ment a dolog), és megtanult állni is, persze még csak támaszkodva.

Időnk nagy részét Madisonban töltöttük, a Sørenék vendégszeretetét élvezve, de azért jutott idő egy kis túrázásra is a Devil's Lake környékén (kép alább). Ezen kívül részt vettünk az éves Brat Fest-en, ami gyakorlatilag egy többnapos, gigantikus sör-virsli fesztivál, színvonalas koncertekkel, söröztünk az egyetem legendás tóparti teraszán (Memorial Union Terrace), többször áztunk bőrig a legendás közép-nyugati nyári viharokban, találkoztunk Jiyeonnal, régi barátunkkal, hosszú órákat töltöttünk könyvesboltokban, illetve általában üzletekben. Mindezekről, és sok másról is, lásd a mellékelt diashowt.