Életjel

Szolgálati közlemény: a látszattal ellentétben a Skandináv Híradó változatlanul üzemel. Mindössze annyi történt, hogy elmúlt pár hónapban kicsit besűrűsödtek a dolgaim. Új munkahely, két hosszabb külföldi utazás, és mindeközben a doktori disszertációmat is sikerült megvédenem. Ha minden igaz, most egy lazább időszak következik, így júniustól a blog is megújul. Addig is itt egy (jó)pár kép az idei aalborgi karneválról. Én magam sajnos ezúttal lemaradtam az eseményről, de remélem, jövőre én is ismét saját képekkel szolgálhatok.

 

 

Dánia vonatból

Korábban két bejegyzésben is foglalkoztam a Bergensbanen nevű norvég vasútvonalat bemutató, óriási sikert aratott dokumentumfilmmel. Röviden: az egész projekt abból állt, hogy egy norvég gyorsvonat mozdonyának szélvédőjére felszereltek egy kamerát, az így felvett, több mint hétórás anyagot pedig egyben, minden vágás és szerkesztés nélkül levetítették. 

Mint szintén írtam, valami hasonlóval próbálkozott a dán állami tévé is, amikor Karácsony és Szilveszter között összesen 10 film segítségével mutatta be az ország vasútvonalait. A filmek immár az interneten is elérhetők. A "mi" szakaszunk a København-Frederikshavn vonal, és Aalborg maga 5 óra 30 perctől látható. Persze a többi vonal is melegen ajánlott, főleg a vasút szerelmeseinek.  

A Mikulás Aalborgban

Szombat délután a magyar Mikulás ismét rajta ütött az AMT-s gyerekeken. Tavaly térdig hóban, az idén esőben, szélviharban érkezett, de a zsákja most is tele volt, és a gyerekek ugyanolyan örömmel fogadták.

 

 

 

 

Almaszüret

Most hétvégén került sorra Dánia szerte az Alma napja (Æblets dag) nevű rendezvénysorozatra. Ennek lényege, hogy két napra a legtöbb almatermelő megnyitja gyümölcsösét a látogatók előtt. A gazdák ilyenkor körbevezetik a vendégeket a fák között, bemutatják a különféle gyümölcsfajtákat, lehet vásárolni a legkülönbözőbb mezőgazdasági termékből (almalé, aszalt gyümölcsök, méz, lekvár, sajt stb.), és, ami számunkra a lényeg, lehetőség van almát szedni is. Ez utóbbi különösen jó üzlet: a farmon, ahová mi járunk már évek óta, kilónkénti 10 koronás (380 forintos) áron lehet almához jutni. Lehet persze, hogy ez egy otthon élő magyarnak nem tűnik különösebben jó üzletnek (bár nemigen ismerem a jelenlegi otthoni almaárakat), de errefelé ez a bolti ár kb. fele-harmada. 

A dán almára és termesztőire egyébként rá is fér egy kis reklám. Annak ellenére, hogy az alma (az eperrel együtt) azon kevés gyümölcsfajták közé tartozik, amelyeket kiváló minőségben lehet termelni itt északon, a dán almatermelők komoly megélhetési gondokkal küszködnek. Ennek oka főleg az olcsó külföldi konkurencia (lásd a magyar dinnye-importdinnye esetét). Évről évre egyre több szupermarketből tűnik el a dán alma, és a helyét olcsóbb, ám legtöbbször ízetlen, állagát vesztett német, spanyol vagy éppen tengeren túli gyümölcsök foglalják el. Míg a különböző üzletláncok tíz éve még a dán almatermés 75%-át vásárolták fel, ez az arány tavalyra 20% alá esett. Valamilyen okból különösen a Pink Lady fajta jelent különösen félelmetes konkurenciát, amely, úgy tűnik, Dániában nemigen terem meg.

Ezzel persze beindul egy öngerjesztő folyamat: bevétel hiányában a gazdák nem tudnak fejleszteni, munkásokat foglalkoztatni, így sok almáskert indult hanyatlásnak az elmúlt években. Erre sajnos a "mi" gyümölcsösünk is jó példa. A több száz almafás ültetvényt egy idősödő házaspár kezeli óriási szorgalommal és szeretettel, ám egyre kevesebb energiával. Munkásokat nem tudnak foglalkoztatni (szezonálisan a családtagok segítenek be, ahogy tudnak), sőt a férfinak állást is kellet vállalnia az aalborgi önkormányzatnál, hogy meg tudjanak élni. Elpanaszolták, hogy sajnos az ültetvény nincs olyan állapotban, amilyenben még pár éve is, ami persze érthető módon roppantul zavarja őket. 

A jelenlegi, gyakran kilátástalannak tűnő helyzetben egyre több gazda áll át eper- vagy burgonyatermelésre, de az sem ritka, hogy valaki teljesen hátat fordít a mezőgazdaságnak. Mi persze a magunk részéről mindent megteszünk, hogy segítsük a helyi gyümölcsösöket (én például az elmúlt három napban megettem egy kisebb láda almát), de tartok tőle, hogy ez még nem sok gazdát fog kihúzni a csávából. 

Az elmosott nyár

Immár hivatalossá vált, amit a legtöbb, az elmúlt pár hónapban oly sokat szenvedett dán már eddig is sejtett: a tegnap véget ért nyár minden idők második legcsapadékosabb nyaraként vonul be a meteorológia történetébe. A "nyár"  országosan átlagban 320 milliméter csapadékot hozott, ami csupán 3 milliméterrel marad el az abszolút rekordtól, amelyet 1980-ban regisztráltak. 

Koppenhága, 2011. július. Fotó: Kirsten Lange

Nem elég, hogy szinte állandóan esett, az ország több pontján még a dán átlaghoz képest is szokatlanul hűvös volt. Legalább öt dán településen egyetlen nyári napnak sem örülhettek az ott élők. Ez azt jelenti, hogy ezeken a településeken ezen a nyáron egyszer sem kúszott 25 fok felé a hőmérő higanyszála - ami a "nyári nap" hivatalos meteorológiai definíciója errefelé. Az amúgy napsütéses, meleg nyaráról ismert Skagenben például 23.9 fok volt a legmagasabb hőmérséklet az idén.  

Koppenhága, 2011. július. Fotó: Rasmus Gregersen

Nekem személy szerint se szokatlanul hűvösnek, se rendkívül csapadékosnak nem tűnt a nyár. Ennek oka egyrészt, hogy felénk itt Észak-Jütlandon az országos átlagnál valamivel kevesebbet esett; az igazán látványos, áradásokhoz vezető felhőszakadásokból főleg az ország déli és keleti területeinek jutott ki. Másrészt pedig szinte egész nyáron dolgoztam, és olyankor nem foglalkozik azzal az ember, hogy mennyit (nem) süt a nap. Ráadásul nekünk szerencsénk is volt: mifelénk pont akkor volt a legmelegebb, amikor néhány napot a keleti parton töltöttünk, így még a tengerben is sikerült fürdőznünk, ami az idén nyáron nem sok dánnak adatott meg - legalábbis nem Dániában.

Bölcsiben

Jelentős nap a mai a család életében: reggel Stella lányunk megkezdte bölcsődei pályafutását. Az első nap várakozáson felül remekül - azaz sírás, sőt a legkisebb tiltakozás nélkül - telt. Ez részben annak köszönhető, hogy Stella már régóta jól ismeri a helyet: a bölcsi nem csak a Trisztán óvodájával egy épületben, hanem egy légtérben is van, azaz a legtöbb óvónénit, óvóbácsit és gyereket látta már, amikor jött velünk a bátyjáért.     

Az is sokat segített a zökkenőmentes kezdésben, hogy a csoportba járó 14 gyerek fele még nyaral, így kevesebb volt a zaj és kisebb a káosz. Persze jól tudjuk, hogy egyetlen napból még hiba lenne túlzott következtetéseket levonni, de ha Stella a Trisztán példáját követi, akkor a továbbiakban sem kell drámai jelenetekkel számolnunk, amikor búcsút intünk majd reggelenként.

Amúgy az ilyen integrált intézményeknek van egy óriási előnyük: mivel a bölcsőde gyakorlatilag az óvoda egyik szobájában van, és a személyzet is hol, itt, hol ott bukkan fel (noha persze mindenkinek van elsődleges szerepköre), a gyerekek az ovira való áttérést minden különösebb zökkenő nélkül élik meg. A mi esetünkben pedig az sem hátrány, hogy Stella csak pár lépésnyire lesz a testvérétől, aki szükség esetén meg tudja majd vigasztalni.

Tükröm, tükröm...

Jeppe Hein vízi pavilonja korántsem az egyetlen figyelemre méltó új installáció az aalborgi szépművészeti múzeumban. Legalább ennyire magával ragadó a fiatal berlini képzőművész, Thilo Frank "The Phoenix is closer than it appears" c. alkotása, amely június 3-a és szeptember 25-e között tekinthető meg a múzeumban. Első pillantásra az installáció egy hatalmas, de egyszerű, tükrökkel borított téglatestnek tűnik amely egy üres terem közepén árválkodik.

 Sokaknak persze már ez is elég látni- (és tapogatni-, nyalni-, rugdosni-) valóval szolgál.

 

Igazán érdekessé azonban akkor válik a dolog, ha belépünk az alkotás ajtaján. Odabent ugyanis egycsapásra egy szürreális, semmihez sem fogható világban találjuk magunkat. A trükkösen felszerelt sok ezer tükröt neonzöld fény szórja be, egészen elképesztő összhatást keltve.

  

A tükörpadlón állva megszűnik minden perspektíva, és a látogató (gyakran groteszk módon eltorzult) tükörképe a legváratlanabb helyeken bukkan fel. A hatás tovább fokozódik, ha beülünk a mennyezetről lelógó hintába, amely az egyébként teljesen üres tér egyetlen berendezési tárgya. 

Ügyes húzás az is, hogy a művész kikötötte, hogy egyszerre csak egy személy tartózkodhat a műalkotás belsejében. Ez szinte rákényszeríti az embert az önreflexióra egy korábban sosem tapasztalt, végtelennek tűnő világban, ahol feloldódni látszanak a jól ismert térbeli és érzékszervi kategóriák.

Különösen érdekes élmény megfigyelni a tükörvilágból kilépőket. A legtöbben szemmel láthatóan még hosszú percekig a műalkotás hatása alatt állnak, és alig találnak szavakat, amivel megoszthatnák élményeiket a többi látogatóval.

Vizes örömök

Az aalborgi szépművészeti múzeum (Kunsten) egyik legújabb kiállítási tárgya Jeppe Hein vízi pavilonja a szoborkertben. Az alkotás messziről nézve egy egyszerű szökőkútnak tűnik, közelebb lépve azonban kiderül, hogy tulajdonképpen valóban egy pavilonnal van dolgunk, amelynek formája állandóan változik a szerint, hogy az "épületet" vezérlő számítógép éppen milyen kombináció szerint lövelli fel a falakat alkotó vízsugarakat.   

A pavilonba be lehet lépni, lehet benne (és vele) játszani, de lehet messziről szemlélni is. Trisztánnak egyértelműen ez jelentette a mai múzeumi látogatás csúcspontját. Bár az elején voltak időzítési problémái be- és kilépéskor, hamar egy hullámhosszra került a műalkotással, és a végén alig tudtuk kirángatni a vízfüggöny mögül.

És végül egy (sajnos nem túl jó) videó, amin jobban látszik, hogy miről szól a dolog:

Zsíroskenyér

Miközben a világ a líbiai eseményekre és a japán atomkatasztrófára figyel, egy híres aalborgi intézmény éppen a végnapjait éli: még néhány nap, és megindulnak a buldózerek, hogy letarolják a legendás Fedtebrød (Zsíroskenyér) kocsmát. A tőlünk néhány saroknyira, az Østerbro-n fekvő kocsma végzetét a városrendezési szempontok okozták. A korábbi ipartelepszerű környék komoly változások előtt áll: a telken lakások épülnek, és a változó utcaképbe a jobb napokat látott Fedetebrød már nem illik bele. A telek új tulajdonosa már az év elején felmondta a bérleti szerződést, az érintett felek azonban az utolsó pillanatban megegyeztek, hogy az intézmény néhány hónapig még a helyén maradhat. Most azonban tényleg nincs tovább: április elsején a Zsíroskenyér eltűnik a föld színéről. Figyelmeztető jelként már ott is áll mellette egy nagy kék építési konténer, amibe feltehetően a kidobált berendezési tárgyak kerülnek majd.

A Fedtebrød már korábban is sokaknak szúrta a szemét, és ők most alighanem megkönnyebbülten sóhajtanak fel. A játék- és koncertteremként is szolgáló intézmény a hatóságok szerint a helyi narkókereskedelem egyik melegágya, és a rendszeres razziák után a rendőrök ritkán távoztak üres kézzel. Az önkormányzat illetékesei pedig többször kifogásolták a higiéniás előírások és a dohányzási tilalom megsértését. Noha én sosem jártam bent, az utóbbi tényt magam is meg tudom erősíteni: nagyon ritkán megyek úgy el az épület előtt, hogy bentről ne dőlne ki a (nem kizárólag dohányalapú) cigarettafüst. 

Ezzel szemben a Fedtebrød képviselői inkább azt emelik ki, hogy náluk olyanok is otthon érezhetik magukat, akik be se tennék a lábukat egy tipikus, dzsentrifikált és szuperdrága aalborgi szórakozóhelyre. Kétségtelen, hogy a sör talán itt a legolcsóbb a városban, a kávét pedig egyenesen ingyen mérik, és innen még aligha néztek ki valakit azért, mert nem volt makulátlanul tiszta és jó szagú. A Fedtebrød-ben ráadásul a koncertek is ingyenesek, és az évek során számos dán és nemzetközi híresség lépett fel itt, a Magtens korridorer-től Nina Hagen-ig.   

Ha pár nappal korábban írtam volna, ez a búcsúztató itt véget is érne. A minap azonban a történet váratlan fordulatot vett. A Fedtebrød-öt irányító egyesületnek ugyanis sikerült egy új épületet bérelni, ráadásul nem is messze, az Østre Allé és a Hadsundvej sarkán. Nyilatkozatukban azt ígérték, hogy a költözés után (amely ráadásul nem is az első lesz a kocsma történetében), mindig marad a régiben. Ez persze korántsem biztos. Kétségtelen ugyanis, hogy a Fedtebrød hangulatához a lepusztult, toldott-foldott épület is nagyban hozzájárult, annak pedig mindenképpen búcsút mond a város április elsején.

Még egyszer az asszimilációról

Eredetileg viszont-megjegyzésben akartam válaszolni Névtelen, pontosabban A.S. monogrammal publikáló olvasómnak a legutóbbi bejegyzésemmel kapcsolatos hozzászólására, de aztán úgy döntöttem, hogy a téma megérdemel  egy önálló bejegyzést. Először is, a pontosság kedvéért: A.S azt írja, hogy "nem az a lényeg, hogy dánnak lenni...": Nos, ebben a konkrét esetben éppen ez a lényeg, ugyanis Pind azt mondta, hogy aki Dániában akar élni, annak dánná kell válnia. (Szó szerint: "Min tilgang er, at når man vælger Danmark til, så vælger man Danmark til, fordi man vil være dansk".) Előző bejegyzésem arról szólt, hogy a teljes asszimiláció kivitelezhetetlen. Egyrészt, mert senki sem tudja megmondani, pontosan mi az a dánság, amihez asszimilálódni kellene, másrészt, mivel az asszimilációnak, (legalábbis ami a nyelvi asszimilációt illeti), objektív, biológiai akadályai vannak, harmadrészt pedig mivel a sikeres asszimiláció nem ritkán elbukik a többségi társadalom ellenállásán.

Mindennek semmi köze sincs ahhoz, hogy A.S úgy érzi, őt soha semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte Dániában a miatt, hogy (feltehetően) akcentussal beszéli a dán nyelvet. Nem ismerjük ugyan egymást, de a sorai közt olvasva az a benyomásom alakult ki, hogy ő sem asszimilálódott a dán kultúrába, nyelvbe, hanem úgy lett a dán társadalom hasznos tagja, hogy közben megőrizte nyelvét, identitását, szokásait. Pontosabban: olyan új, személyre szabott kultúrát, szokásokat, sőt nyelvet alakított ki magának az évek során, amely ötvözi a dán és a magyar nyelv, kultúra, szokásrendszer általa legjobbnak tartott elemeit, azaz sikeresen integrálódott új környezetébe.

Nos, ezzel én is így vagyok. Lassan tíz éve élek Dániában, és sosem tapasztaltam, hogy hátrányom származott volna abból, hogy nem vagyok dán. Igaz, sok bevándorlóhoz hasonlóan én is gyakran tapasztalom, hogy külföldiként nehezebb barátságot kötni dánokkal vagy részt venni egy társalgásban - és nem csak nyelvi okokból. Abban is biztos vagyok viszont, hogy ennek oka nem csak a dánok hozzáállása. Tudom, hogy a legtöbben (így a magyarok is) gyakran tanácstalanok, ha egy külföldivel kerülnek össze, még akkor is, ha alapvetően elfogadják, sőt talán még kedvelik is az illetőt.  Aki saját bőrén tapasztalta, hogy milyen magyarnak lenni Aalborgban, az aligha tudja, milyen mondjuk portugálnak vagy kínainak lenni Miskolcon vagy Szombathelyen.

Az én filozófiám az, hogy elfogadom a társadalom alapvető normáit, befizetem az adómat és igyekszem tisztességesen felnevelni a gyerekeimet. Alapvetően jól érzem magam Dániában, és hálás vagyok, amiért befogadtak, támogattak, de az utolsó dolog, amit szeretnék, az a "dánná válás". Túl azon, hogy a fenti okok miatt ezt eleve lehetetlennek tartom, egyúttal óriási veszteséggel is járna a dolog, hiszen fel kellene adnom személyiségem magyar felét.

Végezetül egy konkrét példa arra, hogy az én esetemben hol húzódik a határ az integráció és az asszimiláció között. Sok külföldit ismerek, akik kínosnak érzik, ha nyilvános helyen (könyvtárban, utcán, buszon) anyanyelvükön beszélnek a gyerekeikkel, és inkább átváltanak dánra, ha más is hallja őket. Olyanról is hallottam már, akinek beszóltak, hogy nem Vietnamban van, itt dánul kell beszélni, de a többség egyszerűen úgy érzi, zavarná, esetleg provokálná a dánokat, ha idegen nyelvet hallanának ilyen közegben. Nos, ez az ami engem teljesen hidegen hagy. Ha mindent mérlegelünk, jóval nagyobb veszteség lenne nekem, ha nem beszélhetnék a gyerekeimmel magyarul, mint a mellettem ülő dánnak az, hogy nem érti, mit mesélek nekik a tűzoltóautókról vagy a falevelekről. Így aztán én az ilyen esetekben is ragaszkodom a "100% magyar" nyelvpolitikához, fütyülve rá, hogy erről ki mit gondol - ami persze aligha tekinthető kifejezetten asszimilációs stratégiának. 

Farsangban

Kérdés: hol találkozhat egy viking harcos Darth Vaderrrel? Válasz: természetesen az Aalborgi Magyarok Társaságnak farsangi ünnepségén, melyet tegnap tartottunk az Önkéntesek Házában. Mintegy 12 gyerek vett részt az eseményen, amely jelmezbemutatóval és körénekléssel indult, hagyományos dán hordóütéssel folytatódott, és szabadtéri játékkal zárult. 

A fenti két jelmezen kívül láttunk még többek között pilótát, bohócot, lovagot, kolumbiai földművest, királylányt és katicabogarat is. Trisztán fiunk már hetekkel korábban eldöntötte, hogy ő Pókember lesz, és mivel éppen volt ilyen jelmez a családban, ezért nem tudtunk megfelelni a rendezők azon kérésének, hogy lehetőleg házilag készült ruhákban szerepeljenek a gyerekek. A mi kreativitásunk így inkább Ane házi sütésű, marcipánnal töltött farsangi fánkjaiban mutatkozott meg.

Családi TV

Az egész úgy kezdődött, hogy pár éve Ane és a húga látott egy reklámfilmet a tévében. A film a dán protestáns egyház jótékonysági szervezetének (Folkekirkens Nødhjælp) új kezdeményezését, az "Adj kecskét Karácsonyra" nevű projektet népszerűsítette. A dolog lényege, hogy az ember adományoz egy összeget (a mi esetünkben 250 koronát - kb. 9000 forintot) a szervezetnek, de ezt nem a saját, hanem valaki más nevében teszi. A pénzből egy rászoruló afrikai család kap egy nőstény kecskét, és hozzá egy ajándékcsomagot, ami áll egy rövid tanfolyamból, ahol elsajátítják a kecsketartás egyszeregyét, a szükséges oltásokból, rendszeres állatorvosi látogatásból, és a kecske fedeztetésének a díjából. A család vállalja, hogy a született kecskegidákból egyet tovább ad egy másik családnak, így az adomány jótékony hatása  tovább gyűrűzik a helyi társadalomban. Szakértők szerint egy ilyen kecske rengeteget, nem ritkán az abszolút nincstelenségből való kiemelkedést  jelenti az adományozottaknak. Isszák a tejét, teherhordásra használják, a gyapjából fonalat fonnak, a szaporulatból pénzhez jutnak, és a kiszolgált kecske húsa és bőre is nagy értéket képvisel. 

Ám az adományból nem csak az afrikai család részesül. Az, akinek a nevében az adományt tettük, kap egy jópofa karácsonyi lapot a kecske fényképével és a projekt rövid leírásával, valamint az adományozó nevével. Maga az adományozónak pedig nem kell azon törnie a fejét, hogy mit is adjon Karácsonyra. 

Mivel anyósom évek óta azon sopánkodik, hogy túlságosan dúskálnak az anyagiakban, mindenük megvan, és mennyi a szegény ember a világon, ezért gondoltuk, egy ilyen kecske ideális lenne neki. Így is lett: az ajándéknak óriási sikere volt, és azóta ő is rendszeresen adományoz kecskét másoknak. A kecske, hacsak szimbolikusan is, azóta minden karácsonyfa alatt ott legelészett. Az évek során Ane és én öt vagy hat kecskét utaltunk így át Afrikába.

Ennek tudható be, hogy Ane feltehetőleg mint VIP vásárló került be a szervezet adatbázisában. Így aztán, amikor novemberben útjára bocsájtották  a tavalyi reklámkampányt, őt kereste meg a honlapért felelős munkatársuk egy interjúra. Az egész telefonon és két e-mailben zajlott, a cikk szépen felkerült a honlapra - ám az igazi felhajtás csak akkor kezdődött. Pár nappal később az állami rádió legnépszerűbb csatornájától telefonáltak, és meghívták Anet egy stúdióbeszélgetésre a kecskeadományozás örömeiről. Ezt rövidesen egy féloldalas, fényképpel illusztrált cikk követte a helyi lapban. Ezután azonban biztosak voltunk benne, hogy a téma ki lett merítve, és legalábbis jövő Karácsonyig nyugtunk lesz. 

Nem így lett. Időközben ugyanis kiderült, hogy a kérdéses segélyszervezet az adományozott összegből aránytalanul sokat (60-70 %-ot) fordít reklámra és adminisztrációra, ami kisebb botrányt keltett Dániában. Ez az állami televízió esti híradójának is felkeltette a figyelmét, és szerettek volna valakit megkérdezni az ügyben, aki maga is ajándékozott kecskét. Mivel úgy tűnik,  nejem neve kitörölhetetlenül összefonódott a kecskés projekttel, tegnap kora délután nálunk jelent meg egy újságíró srác egy hatalmas kamerával, és meginterjúvolta Anét a nappaliban. Utána pedig, vágókép gyanánt, elvitte az egész családot az állatkertbe, és beszabadította Trisztánt a kecskesimogatóba.    

Összességében érdekes élmény volt, annak ellenére, hogy gyakorlatilag az egész szombatunk a kecske jegyében telt. A gyerekek a farkasordító hideg ellenére élvezték az állatkertet, nekem pedig közelről volt lehetőségem végignézni, hogy készül egy pár másodperces bejátszás a híradóban. Összességében valami hasonlóra számítottam, de azért egy-két dolog meglepett - ezekről talán majd máskor. Az interjú maga egyébként  itt látható.

Fogas

Dán műemlékvédelem után családi hírek. Trisztán ma egy hete cumimentes, és a projekt minden várakozásunkat felülmúlóan könnyen zajlott. Az első napokban volt ugyan néhány helyzet (főleg kora reggel és késő este), amikor szinte mindenről a cumi jutott eszébe, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Azóta napokig nem emlegette a cumit, vagy ha esetleg igen, akkor büszkén újságolta, hogy már nem él vele. 

Stella mindeközben minden különösebb felhajtás nélkül produkált egy fogat. Ezzel több mint két hónappal megelőzte a bátyját (Trisztán hét hónapos volt, amikor kibújt az első), de szerencsére ő is folytatja azt a hagyományt, hogy nem csinálunk nagy ügyet az ilyesmiből. Se nyugtalanság, se rossz kedv vagy álmatlan éjszakák: egyszer csak látszólag a semmiből ott csillog valami fehérség. 

Sajnos fényképezni nem nagyon engedte az új szerzeményt, így csak erre a két képre futotta. A lényeg azért látszik.

Amint pedig megvolt a fogazással, azon melegében azonnal rájött egy új trükkre:

Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, azóta nem tud nem-átfordulni, így ha ébren van, 5-6 percenként vissza kell fordítani, mint egy megrekedt cserebogarat.

Hiánypótló

Lássuk, sikerül-e újraélesztenem a blogot a majd' két hónapos téli álom után. Kezdetnek talán megteszi egy rövid update a legfontosabb családi hírekkel. A legutóbbi bejegyzés óta Trisztán rutinos óvodássá vált. Változatlanul élvezi a dolgot, bár közvetlenül Karácsony előtt, pár alkalommal volt egy viszonylag heves ellenreakciója (sírás, "apa, ne hagyj itt!" stb.) - de hát kinek van kedve oviba menni, amikor otthon a lakásban legalább egy, de nem ritkán két nagymama is várja az embert? Arról nem is beszélve, hogy gyorsan rájött: az óvoda alternatívája akár egy tengerparti kiruccanás vagy egy könyvtári látogatás is lehet. 

 

A helyzet persze azóta stabilizálódott, részben mivel a nagymamák hazautaztak. Trisztán egyébként látványosan sokat tanul az oviban. Időnként például mond néhány mondatot, ami szerintem arab vagy bosnyák lehet (az óvodában igen sok a bevándorló). Nem tudom, azt mennyire lehet az óvoda számlájára írni, hogy engem pár hete kizárólag Zsoltnak hajlandó hívni. Engem persze nem zavar, de szerintem sokan hiszik azt, hogy én csak az anyja férje vagyok.

Január másodikán (!) szűk családi körben megkereszteltettük Stella lányunkat. Az áldozat igen sztoikusan tűrte a dolgot, és a jelenlévők egyöntetű véleménye szerint igen jól nézett ki a keresztelőruhában. Ezzel végre Ane régi álma is valóra vált: Stellát ugyan abban a ruhában keresztelték, amelyben Anét és az anyját is - no meg még vagy 25 gyereket. A keresztelőruha ugyanis az 1930-as évek elejétől van a család használatában, amiről a számos ráhímzett név és dátum is tanúskodik.  

 

A dán hatóságoknak egyébként megint sikerült nagyot alakítani a nevemmel. (Azt hiszem, az ezzel kapcsolatos megpróbáltatásaimról már írtam). Ezúttal a Stella keresztlevelét barmolták össze: apja neve Varga, anyja neve Niss, a gyermek neve: Niss Vagar. Mikor pár nap múlva szóltunk, azonnal kiállítottak egy új keresztlevelet, de a központi népességnyilvántartóban aligha ment át a dolog, mivel bizonyos dokumentumokból azóta is két példányt kapunk (egyet S. N. Varga, egyet S. N. Vagar). Így például lányunknak már két betegkártyája is van. Remélem, ez később nem fog nála valami tudathasadásos állapotot előidézni, és adóznia is csak egy személyben kell majd. 

Oviban

Trisztán a múlt héten megkezdte óvodai karrierjét. Az átállás a várakozásoknak megfelelően, különösebb zökkenők nélkül zajlott. A második nap már nem akart hazajönni, tegnap reggel pedig már hat órakor indulásra kész volt, reggelizni is alig volt türelme. Gyakran elgondolkodok rajta, hogy mennyire különbözőek vagyunk e tekintetben. Engem a legnagyobb jóindulattal sem lehetne társasági embernek nevezni. Szeretek ugyan együtt lenni másokkal, de nekem az ideális létszám 3-4 ember, az óvodába járást pedig annak idején olyan lelkesen és eredményesen szabotáltam el, hogy összesen ha egy hónapot töltöttem oviban három év alatt. Trisztán ezzel szemben akkor érzi jól magát, ha rengeteg ember van körülötte, pillanatok alatt köt barátságot és lelkesen próbál ki minden újat. Az eddigi három éve alatt ha jól emlékszem, egyszer sem tiltakozott, ha új helyre került, más vigyázott rá, vagy idegen helyen kellett aludnia.

Az persze egy dolog, hogy Trisztánnak tetszik az új rendszer, hiszen ő gyaníthatólag bármelyik óvodában jól érezné magát. Legalább ennyire fontos, hogy mi, a szülők is elfogadjuk a helyet, és úgy érezzük, hogy biztonságos helyen van a gyerekünk. E tekintetben voltak némi kételyeink kezdetben. Az óvoda (pontosabban kombinált intézmény, hiszen bölcsődei részlegük is van), Aalborg legnagyobb ilyen intézménye, 130 gyerekkel. Ez a tény persze már önmagában is elgondolkodtatná a legtöbb szülőt. Eredetileg mi is egy kisebb, meghitt óvodában gondolkodtunk, úgy 20-30 gyerekkel, de aztán rájöttünk, hogy a fenti okok miatt Trisztánnak a hely méretével egyáltalán nem lesz gondja.

Szerencsére az ovi egy három éve épült, modern épületben van. Ezekről az új skandináv épületekről sok minden elmondható, de az tagadhatatlan, hogy jól átgondoltak, gondosan kivitelezettek és igen funkcionálisak. A jó építészeti megoldásnak köszönhetően az első kérdés, ami felmerül a látogatóban, hogy hol vannak a gyerekek? Az előtérbe belépve olyan csend fogadja az embert, mint egy könyvtárban. A központi, ebédlőül szolgáló helyiségből polipkarokként nyúlik ki a három épületszárny, melyek a három részlegnek adnak helyet. Ennek az elrendezésnek köszönhetően az egész úgy működik, mint három különálló intézmény, amely valamilyen oknál fogva egy épületbe került. Ehhez jön még egy hatalmas játszótér, illetve a tornaterem a szomszédos általános iskolában, melyet szintén használhatnak a gyerekek.

Szintén nagyon fontos szempont, hogy az ovi tőlünk pár száz méterre fekszik, ráadásul útban a városközpont és Ane munkahelye felé, tehát nem kell kocsival vagy busszal fuvarozni, illetve hajnalban felkelni. 

Ezek persze csak a kezdeti benyomások. Hosszabb távon a legfontosabb az lesz, hogy hogyan tudunk majd együttműködni az óvodai személyzettel - erről azonban korai lenne még bármit is mondani.

Hójelentés

Mifelénk már napok óta havazik, és ma már szánkózni is lehetett. A Dániában töltött eddigi kilenc évem alatt egyszer sem volt ilyen korán hó. Bár ez még aligha az igazi tél, étvágygerjesztőnek azért nem rossz. Eddig nem volt túl hideg (bár az erős szélben úgy éreztük), holnap egész nap fagyni fog, azaz legalább egy szánkózás biztosan összejön még.
 

Egy város nevet vált

Hamarosan sok dolguk akad a kartográfusoknak: Dánia második legnagyobb városa január 1-től nevet változtat – legalábbis írásban. A városi önkormányzat ugyanis tegnap úgy döntött, hogy Århus nevét hivatalosan a jövő évtől Aarhus-ként kell írni. Noha ezzel csupán a régi, 1948 előtti írásmódot állították vissza, az elhatározást nem a hagyományokhoz való ragaszkodás, hanem kőkemény racionális és üzleti megfontolások motiválták. 

Röviden arról van szó, hogy az Å betű (és másik két egzotikus dán társa, az Æ és az Ø) nem kompatibilis a számítógépek és az internet modern világával, mivel nem szerepelhet e-mail címekben, honlapok címeiben, és aki nem skandináv billentyűzetet használ, az általában leírni sem tudja őket. A dánoknak mindez persze nem okoz gondot: angol billentyűzeten egyszerűen AA-t írnak Å, AE-t Æ és Ö-t vagy OE-t Ø helyett. Egy külföldi viszont ritkán van tisztában ezekkel a hangmegfelelésekkel, így kínjában általában sima A-val próbálja helyettesíteni az Å-t, ami gyakran félrevezeti az internetes portálokat és keresőket. Szakértők szerint ez, az eddigi íráskép által keltett zavar gyakran "láthatatlanná" teszi a várost az interneten, aminek komoly gazdasági következményei vannak. Ezt szeretnék elkerülni azzal, hogy ezentúl  mindenki, mindenütt Aarhus-t ír majd.

Århus lakói egyébként egyáltalán nem lelkesednek a küszöbön álló változásért. 57 százalékuk a névváltoztatás ellen foglalt állást egy friss közvélemény-kutatásban, és csak 34 százalékuk támogatta az új írásképet. Érdekes módon azzal egyetlen általam olvasott cikk sem foglalkozik, hogy mennyibe fog mindez kerülni a városnak. Noha az e-mail címeket és a honlapok domain neveit nem kell lecserélni (hiszen azokban eddig is az AA betű szerepelt), az intézményeknek, hivatalos szerveknek előbb-utóbb új levélpapírt, táblákat, bélyegzőket kell gyártatniuk, ami általában nem olcsó mulatság. Szerencsére vannak néhányan, akiket egyáltalán nem érint a változás. Munkaadóm, az århusi egyetem például sosem állt át az 1948-ban bevezetett „modern” (és most eltörölt) írásmódra, és mindig is mint Aarhus Universitet létezett. Ezzel most alighanem több millió koronát spórolnak meg. 

A magas költségek és a változásokkal szembeni ellenállás miatt valószínűleg Århusban is több évtized telik majd el, amíg az régi-új írásmód egyetemessé válik. Hasonló történt Aalborg esetében is: városunk hivatalosan 1984-ben változtatta vissza a nevét Ålborg-ról, de még ma, több évtized után is lehet találkozni itt-ott a korábbi névvel.