Mennyit olvas egy dán?

Ezen kétrészes minisorozat első része dióhéjban arról szólt, hogy a dánok egyre több könyvet vesznek (illetve kölcsönöznek), ám ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet olvasnak. Megállapítottuk azt is, hogy a növekvő könyvvásárlás fő oka alighanem az, hogy egyre több szupermarket, sőt egyszerű élelmiszerbolt is kínál könyveket. 

A kedvezően alakuló könyvterjesztési adatok azonban számos, kevésbé kedvező tendenciát rejtenek. Egy szupermarket értelemszerűen csupán a töredékét kínálja annak a könyvválasztéknak, mint egy jobb könyvesbolt, és elsősorban a kevésbé értékes irodalomra koncentrál. Ebben a kategóriában egyértelműen a krimi dominál: 2010-ben például nem kevesebb mint hét krimi szerepelt a dániai tízes eladási toplistán. A skandináv krimik persze közismerten a műfaj csúcsát képviselik (amire egyre több magyar olvasó is rájön), gyakran irodalmi igénnyel megírva, így népszerűségük érthető és örvendetes. A gond csak akkor van, ha csak krimik közül válogathatunk. Az elmúlt pár évben a szupermarketek piaci térhódításának következtében sok könyvesbolt zárt be ugyanis, főleg a kisebb településeken, aminek következtében sokan egyre nehezebben jutnak hozzá például szakirodalmi kiadványokhoz.  

 

Mindez persze még mindig nem válasz a címben feltett kérdésre. Nos, hogy ne húzzuk tovább: a kimutatások szerint az ország olvasókorú lakosságának 77%-a olvasott el legalább egy dán nyelvű könyvet az elmúlt évben. 27% olvas el több mint tíz könyvet évente, míg 20% egyáltalán nem olvas. Összehasonlításul: Magyarországon a soha nem olvasók aránya tavalyi becslések szerint 49%-ra tehető.  

Ha összevetjük mindezt Izlanddal és Finnországgal (ezek az országok gyakran szerepelnek összehasonlítási alapként mindenféle elemzésben), akkor a dán olvasási szokások jóval polarizáltabb képet mutatnak. Más országok, például az Egyesült Államok olvasási szokásaihoz képest azonban jóval kiegyenlítettebben oszlik meg a könyvolvasás Dániában.  

Forrás: Samvirke – oktober 2011.

Könyv- és zöldségosztály

Az elmúlt pár évben ezen a blogon rengeteg témáról írtam már, a dán karácsonyi hagyományoktól  környezetvédelmi kérdéseken át a skandináv névadási szokásokig. Ha jól emlékszem, a dánok olvasási szokásai még nem kerültek szóba - egészen mostanáig. A minap olvastam ugyanis, hogy 2002-ben egy átlagos dán háztartás 1156 koronát (mai árfolyamon mintegy 46000 forintot) költött egy évben könyvre. 2010-re ez az összeg 1324 koronára (kb. 52800 forintra) nőtt, miközben a könyvárak jelentősen csökkentek, ami azt jelenti,  hogy a dánok nem csak abszolút mértékben költenek többet könyvre, hanem több könyv is fogy az országban.

Arról, hogy pontosan mennyi, csak becslések állnak rendelkezésre. A dán könyvterjesztők országos szövetsége szerint tavaly 31 millió kötetet adtak el a dán kiadók könyveiből. Nagyjából ugyan ennyi könyvet kölcsönöztek a dánok könyvtárakból, és a két adat összesítve azt mutatja, hogy az ország lakosaira (a csecsemőket is beleszámítva) 11.5 könyv jut évente. Ehhez kell még hozzávenni a külföldön, illetve külföldről (pl. az interneten) beszerzett, általában idegen nyelvű köteteteket, valamint azokat, amelyeket egy-egy antikvárium poros polcairól halásznak le az olvasók, vagy amelyeket barátiktól kapnak kölcsön. Ezekkel együtt nagyjából 13-14 kötetre tehető az egy főre jutó könyvfogyasztás Dániában. 

 Ami pedig az olvasást illeti: szakemberek szerint az olvasni tudó Dánok (ebben tehát a csecsemők már nincsenek benne) átlagban hét dán nyelvű, és egy idegen nyelvű könyvön rágják át magukat egy évben. Magyarul: a megvett vagy kikölcsönzött könyvek mintegy fele olvasatlanul végzi, ami persze rögtön felveti azt a kérdést, hogy miért vesznek meg olyan könyveket, amiket utána ki sem nyitnak?

Nos, ennek alighanem a könyvterjesztés 2000 óta tartó, fokozatos liberalizációja a fő magyarázata. Addig ugyanis igen szigorú szabályok rendelkeztek róla, hogy ki, hol, és milyen könyvet árulhatott, aminek köszönhetően a dán könyvesboltok és kiadók gyakorlatilag teljes monopóliumot élveztek, ami persze meg is látszott az árakon. A kiadók például minden egyes könyv árát maguk szabhatták meg, ami miatt szinte sosem voltak kiárusítások, mint ahogy a boltok közti árverseny is ismeretlen volt. Ennek vetett fokozatosan véget a már említett liberalizáció, amelynek utolsó lépéseként ez év kezdetétől a dán kiadók elvesztették az ármeghatározás jogát. Ennek egyenes következménye, hogy a szupermarketek egyre nagyobbat hasítanak a könyvpiacból. Ők ugyanis a legtöbb könyvesbolttal ellentétben megtehetik, hogy akár a legújabb bestsellert is akciós áron kínálják, ezáltal minél több vásárlót becsalogatva, hiszen az így keletkezett hiányt össznyereségük részleges átcsoportosításával pótolhatják.

Az persze, hogy egyre több élelmiszerboltban, szupermarketben lehet könyvekkel találkozni, azzal is jár, hogy olyanok is a kosarukba dobnak egy-egy kötetet, akik korábban be sem tették volna a lábukat egy könyvesboltba. Ráadásul a szupermarketek igen ötletes marketingfogásokkal teszik vonzóbbá a könyvvásárlást. A mi sarki boltunkban például a zöldségosztályon és a húsáruk között témába vágó szakácskönyveket, az italosztályon pedig az Év borai c. kiadványt helyezték el, roppant ízlésesen.

Arról pedig, hogy szakácskönyveken és borászati toplistákon kívül mit olvasnak a dánok, legközelebb lesz szó.  

Kindle-t kaptam Karácsonyra

Családom Karácsonyra egy Amazon Kindle-lel lepett meg, ami nem más, mint egy elektronikuskönyv-olvasó (mégpedig a piacon beszerezhető hasonló termékek legnépszerűbbike). Ezekről azt érdemes tudni, hogy nem hagyományos értelemben vett számítógépek. A Kindle-lel nem lehet az interneten böngészni, emailt küldeni, mint ahogy telefonálni vagy fényképezni sem. Olvasni viszont annál jobban: a 6 colos képernyőt egy ú.n. elektronikus papír alkotja, amelyen a szöveget elektronikus tinta jeleníti meg. E technológiának köszönhetően az olvasási élmény meghökkentőn hasonlít a valódi, nyomtatott szövegek olvasásához. A képernyő maga nem világít; a szöveget a ráeső fény teszi láthatóvá. Így aztán sötétben csak lámpa mellett olvashatunk, amihez aonban a könyvbarátok az elmúlt pár száz évben már hozzászokhattak. Viszont az elektronikus papír nem terheli meg a szemet, és a szerkezet nagyon kevés áramot fogyaszt: egy feltöltéssel majdnem egy hétig működik. A két gigabájtos szerkentyűn kb. 1500 könyv fér el. A forgalmazó által biztosított szolgáltatások közül a legvonzóbb talán az, hogy az Amazon „megőrzi” a megvásárolt ekönyveinket. Ez azt jelenti, hogy ha a Kindle elvész vagy meghibásodik, akkor az új masinára ingyen letölthetjük az összes korábban vásárolt könyvet.

A cég nemrégiben Magyarországon is elkezdte forgalmazni a Kindle-t, és a hírek szerint hamarosan megkezdi magyar nyelvű ekönyvek forgalmazását is. Ez persze nekem óriási áttörést jelentene, mivel megoldaná a magyar könyvek beszerzésének és hazaszállításának állandó problémáját. Ám a magyar könyvbarátoknak nem nem muszáj addig várniuk: a Kindle pdf fájlokat is szépen olvas, azaz feltölthető rá (ingyen) például a Magyar Elektronikus Könyvtár szinte teljes anyaga is. Nem angol anyanyelvűeknek külön előny lehet, hogy a Kindle-be beépítve megkapnak egy igen alapos és részletes angol szótárt is, aminek segítségével egy kattintással értelmezhetik a számukra ismeretlen szavakat.

A Kindle további előnye, hogy használata környezetbarátabb, mint a papír alapú könyvek előállítása és forgalmazása, feltéve, hogy négy év alatt legalább 22 hagyományos könyvet váltunk fel vele. (Sőt gyaníthatóan ez az arány az én esetemben még kedvezőbb, mivel az én kütyüm olyan könyveket vált fel, amelyek nem ritkán Amerikából érkeztek volna repülőn.) Sokaknak az is vonzó lehet, hogy nem kell többé helyet szorítaniuk új köteteknek a már egyébként is reménytelenül túlzsúfolt könyvespolcon.

Hogy én személy szerint mit gondolok a Kindle-ről? Nekem nagyon sokat jelent, hogy ezentúl sokkal gyorsabban és olcsóbban juthatok angol nyelvű könyvekhez, mint korábban. Míg eddig szinte mindent az interneten kellett megrendelnem, addig most a Kindle-be épített 3G mobilinternet technológia segítségével egy perc alatt letölthetem a kívánt könyvet. Jelenleg több mint 300 000 kötetből válogathatunk az Amazon honlapján, és kínálat folyamatosan bővül. Egy könyv ára nagyjából 12 dollár körül mozog, ám a klasszikusok legtöbbje már 5 dollárért vagy még kevesebbért elérhető, és egyre több az ingyenes kiadvány is.

Ami pedig magát az olvasási élményt illeti: bár sokan fanyalogva fogadják az ekönyv-olvasókat, én két hét viszonylag intenzív használat (három átlagos hosszúságú könyv elolvasása) után csak ajánlani tudom az enyémet. A képernyőn való olvasás, illetve a szerkezet kézben tartása, használata nem különbözik lényegesen egy igazi könyv használatától. Az egyetlen negatívum talán a kritikusok által gyakran felhozott esztétikai ellenérv: a fekete-fehér képernyőn nem túl élvezetes mondjuk művészeti albumokat, térképeket vagy egyéb gazdagon illusztrált kiadványokat böngészni. (Ezekből egyébként jelenleg nem is nagyon tudunk vásárolni.) Egy ekönyv valóban nem versenyezhet azzal az élménnyel, amit egy gyönyörűen megtervezett és kivitelezett, jó minőségű papírra nyomtatott könyv lapozgatása jelent. Az ilyen könyveket azonban ezután is meg fogom majd venni, míg az átlagos olcsó puha fedeles (és nem ritkán használtan vett) angol vagy amerikai könyvek esetében az esztétikai megfontolás aligha áll fenn – márpedig nálam a Kindle elsősorban ezeket fogja felváltani.

Aki tehát arra készül, hogy a jövőben minden könyvet ekönyv-olvasón olvas majd, az jobban teszi, ha megvárja a színes kijelzők megjelenését. Aki azonban könyvolvasási igényeinek csupán egy kisebb szegmensét akarja lefedni elektronikus könyvekkel, az a Kindle-ben nagy valószínűséggel nem fog csalódni.

Best of 2009

Szokás ilyenkor év vége felé mindenféle „év legjobbja” listákat közzétenni. Úgy döntöttem, az idén én is csatlakozom a trendhez, noha kisgyermekes apaként az élményvilágom viszonylag behatárolt. A régi életemből a rendszeres, koncentrált zenehallgatást nem sikerült átmentenem az újba (bár ez előkelő helyen szerepel az újévi fogadalmaim listáján), így az „év lemeze” kérdésben nem tudok érdemben nyilatkozni. Sajnos a filmművészet terén is csak marginálisan jobb a helyzet. Az idén összesen ötször jártam moziban (a DVD-n látottakkal pedig itt nem lenne stílusos foglalkozni), ráadásul a filmek kiválasztásakor nem ritkán az a szempont döntött, hogy mikorra sikerült gyerekpecért találni. Az öt filmből azonban kettő valószínűleg akkor is a listán lenne, ha mondjuk ötven másikkal kellene versengeniük:

1. Låt den rätte komma in (magyarul: Engedj be!) Rendező: Tomas Alfredson. Semmihez sem hasonlítható svéd vámpírfilm gyerekszereplőkkel, egy álmos, behavazott stockholmi lakótelepen forgatva. Szerintem nem csak 2009, hanem minden idők egyik legeredetibb filmje.

2. District 9. Rendező: Neill Blomkamp. Egy földönkívülieket szállító űrhajó lerobban Johannesburg fölött. Az utasok letelepednek a város szélén, ám a kezdeti békés időszak után a helyiek egyre inkább szeretnének megszabadulni tőlük. A bevándorlás és migráció illetve az idegenekkel szembeni intolerancia egyik legfergetegesebb filmes ábrázolása, jól sikerült akciójelenetekkel.

Könyvek. Szerencsére olvasni itthon is lehet, így ezen a téren több mindenről tudok véleményt alkotni. Itt viszont az a gond, hogy az idén olvasott legtöbb könyvet, korábban adták ki. Így az alábbi nem 2009, hanem az általam 2009-ben olvasott legjobb könyvek listája.

1. Bartos Attila: A nyugalom. Egy könyv, amelyben minden a helyén van: több rétegű, magával ragadóan tragikus történet, jól megírt párbeszédek, komplex személyiségrajzok.

2. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Valahogy gyakran megfognak az olyan könyvek, amelyekben a táj, a környezet nem háttérként, hanem már-már főszereplőként szerepel, és a hangulat szinte fontosabb, mint a voltaképpeni történet. Ez pedig az ilyen könyvek talán legjobbika.

3. Knud Romer: Den som blinker er bange for døden [Aki pislog, az fél a haláltól]. Önéletrajzi ihletésű beszámoló egy nagyon nem oda való család megpróbáltatásairól egy Isten háta mögötti dán kisvárosban. Torokszorító, letehetetlen, ráadásul az anya halálának motivuma által a Bartis könyvvel is mutat némi rokonságot.

Ezeken kívül tetszett még Dragomán György A fehér király-a és Darvasi László Virágzabálók-ja is, no meg egy halom Bill Bryson köny, amikről már egyszer írtam.

Hát ennyi. Soha rosszabb évet, mármint ami az olvasást illeti. Szerencsére a karácsonyfa alatt találtam jó pár kötetet, amelyeknek jó esélyük van felkerülni a jövő évi listára – de erről majd jövő decemberben.

Katalogizáltan

Régi vágyam teljesült a napokban: végre sikerült katalogizálnom a könyvtáramat. Helyesebben annak egy töredékét: azokat a magyar nyelvű könyveimet, amelyek itt vannak Dániában. Ezeken kívül van még pár száz angol, dán, svéd és német könyvem, amelyek egyelőre nem szerepelnek a listán. És Magyarországon, három különböző helyen szétszórva is porosodik még vagy tízszer ennyi, amikkel egyszer majd szeretnék egy tető alatt élni, de ez most többféle okból sem aktuális.

Sokaknak a „könyvtár” kifejezés meglehetősen fellengzősnek tűnhet, hiszen kevesebb mint háromszáz könyvről van szó. Ám ezeket hosszú évek fáradtságos munkájával cipeltem haza Magyarországról, nem ritkán dacolva a légitársaságok 20 kilós súlyhatárával, és minden egyes kötet mézzel, borokkal, ajándék szalámikkal és más könyvekkel folytatott kőkemény küzdelemben vívta ki az ittlét jogát – azaz nekem ez igenis könyvtár.

És még mielőtt bárki is arra gyanakodna, hogy valami alattomos, listaírós-rendezgetős kényszerbetegség áldozatául estem, szeretném gyorsan leszögezni, hogy ez egy nagyon hasznos dolog – és nem csak nekem. Eddig ugyanis sokan bajban voltak, ha ajándékot akartak venni nekem. Arra persze a legtöbben pillanatok alatt rájönnek, hogy a könyv a legbiztosabb választás, de aztán rögtön jön a „megvan-e már neki” problémája. Ezt normális esetben úgy oldja meg az ember, hogy a legközelebbi látogatás alkalmával végigpásztázza a célszemély könyvespolcát, mialatt az éppen pisil vagy kimegy sörért (közben abban bízva, hogy az ajándéknak kiszemelt könyv nem lapul a hálószobában, az ágy melletti kupac alján). Ez a megoldás persze külföldön élők esetében logisztikai szempontból nem a legoptimálisabb. Szerencsére többé nincs is szükség ilyen kőkorszaki módszerekre. Az interneten ugyanis bárki meg tudja nézni, hogy mi lapul a könyvespolcomon, vagy éppen az ágyam mellett. Ráadásul a Kívánságlista (Wishlist) kategória alatt szerepelnek azok a könyvek, amiket idővel szeretnék beszerezni vagy megkapni, tovább könnyítve a potenciális ajándékozó dolgát.

Ha esetleg valaki ezen a ponton azt gondolná, hogy ez az egész arról szól, hogy még több ajándék könyvet sajtoljak ki rokonaimból, barátaimból, az nagyot téved: a katalógus elsődleges célszemélye én vagyok. Újabban ugyanis egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy ott állok egy budapesti vagy nyíregyházi könyvesboltban, és azon töprengek, hogy a kezemben szorongatott könyvet legutóbb megvettem-e, vagy csak készültem rá. Ráadásul ez a töprengés az idén már kétszer is rossz eredményre vezetett, így olyan könyveket is sikerült hazacipelnem, amik már megvoltak nekem. És olyan is van, hogy valahol hallok, olvasok egy könyvről, és elhatározom, hogy legközelebb feltétlenül beszerzem. Pár hét vagy hónap múlva persze már se a címre, se a szerzőre nem emlékszem, csak arra, hogy az adott könyv nélkül én már sosem leszek igazán boldog. Nos, a katalógussal ez a kellemetlenség is elkerülhető – feltéve persze, hogy a könyv még időben felkerül a kívánságlistára.

Az is lehet azonban, hogy a katalógus igazi haszonélvezője a többi dániai magyar lesz majd. Vagyunk ugyanis egy páran, akik nagyon szeretünk olvasni, ám a magyar könyvekhez való hozzájutás eddig mindenkinek gondot okozott. Most viszont elhatároztuk, hogy könyvtárainkat megnyitjuk egymás (és a többi itt élő magyar) előtt. Így aztán, mialatt én ezt írom, még ketten pötyögtetik be a könyveik ISBN számát a Library Thing honlapon (amit szívből ajánlok mindenkinek), és ha minden jól megy, néhány héten belül egy több ezer kötetes dániai magyar nyelvű virtuális könyvtárral dicsekedhetünk. Tehát ha bárki magyar könyvet szeretne kölcsönkérni, bátran keressen!

Kóbor könyvek társasága

Napról napra nő az olyan könyvek száma, amelyek nem egy-egy könyvespolcon porosodva élik le az életüket, hanem a Book Crossing mozgalom keretében járják a világot, újabb és újabb olvasókra lelve. A mozgalomnak 2001-es indulása óta 775 000 lelkes könyvbarát lett tagja a világ több mint 100 országában. Az ötlet zseniálisan egyszerű: miután befejeztél egy könyvet, elbúcsúzol tőle és otthagyod egy nyilvános helyen, a véletlenre bízva, hogy ki találja meg, és mit csinál vele. Előtte azonban megjelölöd egy egyedi azonosító számmal, amit a mozgalom lelkéül szolgáló honlapon (http://bookcrossing.com/) is regisztrálsz. Ez a szám aztán (amelyet beírhatsz kézzel vagy beragaszthatsz egy erre a célra tervezett címkén) élete végéig fogja követni a könyvet.

Ezt követően „szabadon engeded” a könyvet. Ez történhet úgy, hogy otthagyod egy erre a célra megjelölt lerakóhelyen (kávéházban, könyvtárban vagy szállodában; ezek részletes listája a honlapon megtalálható), de sokan hagynak könyveket vonton, pályaudvaron, vagy (mint az alábbi képen is látható), egyszerűen egy padon a parkban vagy a reptéren.

Az így felszabadított könyvet aztán előbb-utóbb valaki felszedi. Vagy véletlenül bukkan rá, vagy pedig tudatoson nyomozza le a honlapon talált információ alapján. Az új olvasó persze aztán újra regisztrálja, majd elolvasás után továbbítja a könyvet, ami így rövid idő alatt szédítő távolságokat járhat be. A könyv például, amire a napokban bukkantam (Iréne Némirovsky: Suite Francaise) például alig néhány hónapja kezdte pályafutását Stuttgartban, ahonnan előbb a Kanári szigetekre, majd Norvégiába vándorolt, hogy aztán ide Aalborgba vesse a sorsa. A jelenleg a világban kóborló öt és fél millió könyv között nem ritka az olyan sem, amelyik már mind az öt kontinenst bejárta.

És hogy ebben az egészben mi a jó? Először is, sokan vannak, akiknek már önmagában örömöt okoz, ha minél többen olvassák egy-egy kedvenc könyvüket. Nekik különösen nagy élvezetet jelenthet, hogy nem kell többé azzal beérniük, hogy egy-egy vonakodó barátjukra próbálnak újabb és újabb könyveket rátukmálni. A honlap segítségével ráadásul sokan találnak új barátokra, olvasnak érdekes könyvekről, esetleg publikálnak egy-egy könyvismertetőt.

Ezen túlmenően pedig a detektívmunka izgalmához hasonló élvezet az útjukra bocsátott könyvek további sorsát figyelemmel kísérni a honlapon. Ennek persze előfeltétele, hogy a könyvet minden megtalálója lelkiismeretesen regisztrálja, amire korántsem kerül sor, hiszen sokan nem használják az internetet, vagy csak egyszerűen nem bíbelődnek a regisztrálással. Ezért aztán csupán a könyvek 20-25 százaléka bukkan fel rendszeresen a honlapon, ami persze nem jelenti azt, hogy a többi elkallódna. Minden bizonnyal rengetegen vannak, akik örömmel olvassák és adják tovább a könyveket, a nélkül, hogy az internetes regisztrálással zavartatnák magukat.

A minap például több mint öt év után bukkant fel egy könyv, amelynek szabadon bocsátása után azonnal nyoma veszett. Röviden összefoglalva: az egészet talán az ornitológusok madárgyűrűzéséhez lehetne hasonlítani, annak minden izgalmával, leszámítva persze a tudományos vonatkozásokat. Bár szerintem csak idő kérdése, hogy egy találékony szociológus vagy könyvtáros mikor fog a Book Crossing adatait felhasználva doktorálni.

Ami pedig engem illet: én még csak pár hete vagyok tag, és eddig csak egy Szabó Magda könyvet bocsátottam útjára (angolul). Ez még nem bukkant fel, úgyhogy kíváncsian várom, milyen karriert fog befutni.

Betegágyon

Mint utóbb kiderült, Ane múlt pénteken az influenzavírus egy kivételesen virulens válfajával tért haza a húgától, ami kedd reggelre menetrendszerűen le is terített mindkettőnket. (Trisztán valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem kapta el a nyavalyát, aminek persze nagyon örülünk, bár nem feltétlenül segíti elő a lábadozást, ha egy egyéves gyerek rohangál teljes gőzzel a lakásban).

Van az ilyen betegségnek egy kicsit vonzó, már-már mágikus aspektusa: ahhoz elég szarul érzed magad, hogy minden kétség és lelkiismeret-furdalás nélkül ágyban maradj, miközben azzal azért végig tisztában vagy, hogy igazából semmi ok az aggodalomra. Ráadásul ilyenkor minden további nélkül kényeztetheted magad, ami nálam általában a különleges alkalmakra tartogatott luxusteáim szürcsölésén kívül Bill Bryson könyveinek habzsolásában merül ki.

Néha van úgy, hogy az ember úgy érzi: egy-egy könyvet mintha pont neki írtak volna. Vagy hogy ő maga írna pontosan így, ilyet, ha nagyon tudna írni. Vagy amikor olvasás közben két ellentétes késztetés között egyensúlyoz az ember: egyrészt, hogy minden mást feledve száguldjon át a könyvön, másrészt viszont hogy visszafogja magát, és tartogassa, gondosan beossza a lapokat, hogy minél tovább tartson az élvezet. Nos, én mindezeken át szoktam esni, ha Bryson-t olvasok.

A szerzőnek több könyve is megjelent már magyarul (Majdnem minden rövid története, Jegyzetek egy kis szigetről, Jegyzetek egy nagy országból), de tudtommal örömöm aktuális forrása, az I'm a Stranger Here Myself című kötet magyarul még nem olvasható. A könyv a szerző mindennapi élményeit, tapasztalatait örökíti meg az USA-ba való hazatelepülését követően, húsz év távollét után. Egyes fejezetei eredetileg egy brit lapban láttak napvilágot, és az amerikai élet egy-egy apró mozzanatára reflektálnak, sokszor az angol valósággal összehasonlítva.

És hogy mindez mitől olyan fantasztikus? Egyrészt a témaválasztás, illetve a mondanivaló miatt. Többek között olvashatunk az amerikaiak totális gépkocsi-függőségéről, arról, hogy mennyire dehumanizált az amerikai városszéli bevásárlóközpontok világa, illetve hogy milyen mértékben hízik és butul az amerikai társadalom – azaz csupa olyan témáról, amiről már könyvtárakat írtak tele. Bryson legfőbb érdeme, hogy képes két-három oldalon minderről újat, elgondolkodtatót és szórakoztatót mondani.

A könyv másik erőssége a klasszikus, mindent elsöprő brysoni humor, amibe burkolja a komoly, néha már filozófiai mélységű gondolatait. Ilyen színvonalú és töménységű humor más tollából könnyen szarkazmusba csaphatna át, ám Bryson-t ettől megmenti a minden sorát átható önirónia. Humorának elsődleges forrása és egyben céltáblája is önmaga: a mindennapi életben esetlenül mozgó, szimpatikus értelmiségi, akinek esélye sincs olyan kihívásokkal szemben, mint a karácsonyfa felállítása vagy egy kocsibérlés lebonyolítása, és aki repülőgépen ülve minden erejével arra koncentrál (általában sikertelenül), hogy ne egye le a mellette ülőt, ne gáncsolja el a légikísérőt, illetve visszataláljon a helyére, miután végzett a mosdóban. Amikor persze egy ilyen ember csöppen bele napjaink amerikai valóságába, az eredmény egyszerűen eget rengető.

A könyv olvasása közben engem különösen az lepett meg, hogy mekkora a hasonlóság Bryson amerikai, illetve az én magyarországi élményeim között. Otthon járva gyakran hasonló dolgokra leszek figyelmes, mint amik Bryson-t írásra ösztökélik: a logikátlan, átgondolatlan ügyintézés, az értelmetlen bürokrácia, az emberi és anyagi erőforrások mértéktelen pocséklása. Ennek persze két magyarázata is lehet. Egyrészt nem kizárt, hogy valami egyetemes ex-patrióta élménnyel van dolgunk, azaz a hazatelepülők, illetve hazalátogatók nagyjából hasonló pszichológiai folyamatokon esnek át, függetlenül attól, hogy konkrétan milyen országról vagy kultúráról van is éppen szó. Rosszabb esetben viszont az sem kizárt, hogy a fenti párhuzam Magyarország rohamos el-amerikanizálódásából fakad.

A könyv egyetlen negatívuma, hogy nyilvános helyen könnyen kínos helyzetbe hozhatja olvasóját. Szinte oldalanként találkozunk ugyanis egy-egy mondattal, odavetett megjegyzéssel, ami ellenállhatatlan, hisztérikus röhögést vált ki még a legkipróbáltabb, a legflegmatikusabb olvasóból is. Szerencsére ez a veszély engem itt a betegágyon nem fenyeget: mivel mára a hangom is majdnem teljesen eltorzult, a szomszédoknak esélyük sincs rá, hogy velem kapcsolják össze a lépcsőházat rendszeresen betöltő, nyerítésszerű hangfoszlányokat.

Az elpusztított Dánia

Könyvajánló
Kjeld Hansen: Det tabte land [Az elveszett ország]

A Dániába látogató külföldiek gyakran panaszkodnak az itteni táj egyhangúságára. Bár az sokakat kellemesen lep meg, hogy az ország közel sem annyira lapos, mint gondolták, az tagadhatatlan, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság egyhangú tábláit csak itt-ott szakítja meg egy-egy túlszabályozott, csatornává züllesztett folyócska, illetve egy telepített erdő. Azt viszont már kevesen tudják, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mennyire másképp nézett itt ki minden. A dán táj jelenlegi arculata nagyrészt az elmúlt száz év során alakult ki, páratlan természeti értékek elpusztítása során. Kjeld Hansen monumentális könyve, mely az idei dán könyvkiadás egyik legfontosabb eseménye, ennek az esztelen, tragikus folyamatnak a szomorú krónikája.

Az első szakasz: pusztuló puszták

A dán természet elpusztítása több fázisban zajlott. Ezek közül az első, mellyel a könyv foglalkozik, az 1700-as évek közepétől az 1800-as évek közepéig tartott. Ebben a szakaszban nagyrészt a sajátos északi cserjés pusztákat (hede) törték fel és vonták mezőgazdasági művelés alá. E területek másodlagos, ember által alkotott élőhelyek voltak, amelyek a megelőző századok során az erdőirtás, illetve korábban megművelt földek kimerülése során keletkeztek (lásd a képet alább).

Feltörésükhöz az ideológiai alapot kezdetben a vallási fanatizmus szolgáltatta: a természet „leigázása” az Isten nagyobb dicsőségét volt hivatott hirdetni. A vallásos motívumhoz a Németországtól 1864-ben elszenvedett súlyos katonai vereség és az ország jelentős területeinek elvesztése újabb ideológiai ösztönzést adott. Hivatalos jelszóvá vált, hogy "a földet, amit kívül elvesztettünk, azt belül nyerjük vissza” (mintha Trianon után Magyarország mondjuk a Balaton felszámolásával kívánta volna részlegesen kárpótolni magát elvesztett területeiért).

Az ideológia mellett persze a gazdaságossági szempontoknak is fontos szerep jutott. 1830 és 80 között Európa egy páratlan gabona-konjunktúra hullámán lovagolt (aminek aztán az olcsó és jó minőségű amerikai gabona megjelenése vetett véget, ami egy másik ökológiai katasztrófához, a prériföldek feltöréséhez kapcsolódik). Mindezen tényezőknek köszönhetően az 1870-es évekre a cserjés puszták kétharmadát feltörték. Bár a dán köztudat e pusztákat mint a tipikus, legdánabb tájat tartja számon (afféle dán Hortobágyként), és elvesztésüket komoly veszteségnek tarja, Hansen rámutat, hogy ez a folyamat csak részben okozott súlyos környezeti károkat. Egyrészt egy már eleve ember által teremtett, és túllegeltetéssel mesterségesen fenntartott ökoszisztéma nyert új alkalmazást, másrészt ez viszonylag kevés faj visszaszorulásával, kipusztulásával járt együtt. Más szóval a veszteség inkább tájképi, esztétikai, mintsem ökológiai volt.

Csapoljunk!

Ezzel szemben Hansen a tájrendezés második, az 1880-as években indult szakaszát valódi nemzeti katasztrófának tekinti. Ez a folyamat elsődlegesen a vizes élőhelyek: tavak, mocsarak nagyarányú, átgondolatlan lecsapolását, a folyók dilettáns szabályozását jelentette. Ez a periódus Dániában (is) a gründolós vadliberalizmus időszaka volt, és az 1930-as évek végéig a természet pusztulásának csak a technológia fejletlensége és a tőkehiány szabott viszonylagos korlátot. Azonban 1940-ben ezek a problémák is elhárultak, mivel az állam egy új törvénnyel magára vállalta a földnyerés költségeinek jelentős részét.

Államilag finanszírozott ámokfutás

Az állami szerepvállalás hátterében az ország német megszállása állt. A 30-as évek végére a dán mezőgazdaság sikeres struktúraváltáson esett át. A gabonatermelés helyett ekkorra a sertéshizlalás, illetve a tejtermékek, azon belül is főleg a vajtermelés vált a gazdaság motorjává, és a megtermelt áruk nagy részét az angol piac szívta fel. A német megszállás ettől a felvevőpiactól vágta el egycsapásra Dániát. Ebben a helyzetben a kormány (amely a megszállás ellenére a helyén maradt), a gazdaság teljes összeomlását és a munkanélküliség elszabadulását prognosztizálta. Az új földnyerési törvény ez utóbbit volt hivatott ellensúlyozni, közmunka biztosítása révén. Az 1940. évi 599-es törvény a földnyerés költségeinek 2/3-át az államra hárította, és a földnyerésben érdekelt vállalkozók, birtokosok ezen túlmenően is számos kedvezményben részesültek.

A törvény legfontosabb eredménye azonban nem a foglalkoztatottság növelése, hanem a dániai természet 1970-ig tartó, esztelen pusztulása lett. A kedvező anyagi lehetőségek rengeteg spekulánst és földtulajdonost késztettek mocsarak, lápok, tavak és fjordok lecsapolására, mindenfajta környezetvédelmi megfontolás vagy hatástanulmány mellőzésével.

Ami a mozgalom eredeti célját, a foglalkoztatás növelését illeti: a törvény megalkotói ugyan nem láthatták előre, de a német megszállás öt éve a dán gazdaság aranykorának, páratlan konjunktúrájának bizonyult. A náci Németország felszívta a korábban az angol piacra szánt termékeket, és a németek még az angoloknál is bőkezűbben fizettek. A várt nagyarányú munkanélküliség így elmaradt, sőt a mezőgazdaságban komoly munkaerő hiány jelentkezett. Így aztán nem meglepő, hogy a nagyarányú földnyerés az első két évben országosan csupán 200 új munkahelyet teremtett, és ezek mindegyike csillagászati összegbe, 1,5 millió koronájába került az államnak. A továbbiakban a teremtett munkahelyek száma és azok költsége tovább romlott.

Hol a sötétség tengerárja ellen...

Az 1950-es évekre a földnyerők figyelme a szárazföldről a tenger felé fordult. Holland mintára ambiciózus tervek születtek a partközeli, sekély tengerrészek lecsapolásáról (lásd a térképet jobbra: tervbe vett "hódítások" feketével). Ez azonban a mozgalom végének a kezdetét jelentette. A tervek az akkor még igen jelentős erőt képviselő halászati lobbi elszánt ellenállásába ütköztek, és egy 1963-as, 3000 ember életét követelő hollandiai szökőár után épeszű politikus nem volt hajlandó nevét adni tengergátak építéséhez. Ekkorra már a környezetvédelmi lobbi is megerősödött annyira, hogy 1970-re rászorítsa a kormányt a földnyerő mozgalom ámokfutásának leállítására. Ettől kezdve hasonló célokra tilos volt állami forrásokat biztosítani, és az állami pénzek elapadása gyorsan a mozgalom kimúlásához vezetett.

És mindezt hiába...

A földnyerési hadjárat eredménye: az 1930-as években még meglévő, az ország területének 10%-át kitevő érintetlen természeti területek fele elveszett. A mintegy 1800 projekt az ország szinte teljes területét érintette (lásd a térképet alább; a kezelésbe vett területek pirossal). Az áldozatok között szerepelt az ország legnagyobb folyója (Skjern å), második legnagyobb, páratlan madárvilággal rendelkező tava (Filsø), illetve Észak-Európa legnagyobb tőzeglapja (Lille Vildmose) is. Mindez a dán adófizetőknek harminc év alatt 3 milliárd koronájába került, és az öszzeg nagy része a spekulánsok, földtulajdonosok zsebébe vándorolt. Ráadásul mindez szinte teljesen fölöslegesen történt: az így kinyert földterület nemzetgazdasági hasznossága elenyészőnek bizonyult. A meghódított területek gyakran alkalmatlanok voltak a hosszabb távú művelése, illetve szárazon tartásuk követelt volna olyan forrásokat, amelyekkel a tulajdonosok nem rendelkeztek. Az átgondolatlan beavatkozások több helyen súlyos és költséges környezetszennyezést is okoztak.

A lecsapolási mozgalom leállításával a történet nem ért véget. Napjainkban az állami költségvetés jelentős részét emésztik fel a korábban elveszett természeti értékek regenerálásának költségei, de a meghódított területeket szárazon tartó csatornák, gátak, szivattyútelepek üzemeltetése sem elhanyagolható tétel. Végül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a dán állam komoly bevételektől esik el az elmaradt turizmus miatt. Az ökoturizmus rohamos terjedésének korában az elvesztegetett természeti értékek igen nagy számban vonzhatnák az érdeklődőket, míg a helyükön ma látható csatornákra, repce- és rozstáblákra a kutya se kíváncsi.

Hogyan lehetett ezt megcsinálni?

A 800 oldalas könyv olvasása közben minduntalan felmerül a kérdés: hogy kerülhetett minderre sor a 20. század második felében, egy felvilágosult, jól működő, demokratikus országban? A válasz természetesen összetett. Kiindulópontként mindenképpen a rossz, átgondolatlan törvényt kell említenünk, amelyet csak a háborús zűrzavar hívhatott életre. A jogszabály nem gondoskodott a szükséges ellenörző mechanizmusokról, illetve lehetővé tette a kontrollal megbízott politikusok, hivatalnokok és a földnyerésben részt vevők közötti összefonódást. A harmadik szempont egy elavult világnézet továbbélése volt, amely az agrárius gazdasági filozófia szellemében a termőterület minden áron való növelését tartotta a sikeres gazdasági fejlődés alapjának. Végül pedig néhány elvakultan fanatikus földnyerő személyes ambíciója sem volt elhanyagolható tényező. Közülük is kiemelkedett Niels Basse, aki évtizedeken át vezette a földnyerést irányító legfontosabb társaságot. Ő klasszikus példája annak, hogy mekkora károkat tud okozni egy tehetséges, nagy munkabírású, igazában megingathatatlanul hívő, és azért tűzön-vizen át küzdő ember.

Hansen könyve érdekes, jól megírt és dokumentált, de egyúttal dühítően megrázó olvasmány, mely szenvedélyesen érvel a még megmaradt természeti kincsek megmentéséért.

Illusztrációk: Cserjés puszta: Ellen Sejbjerg, Térkép 1: Prof. Johannes Humlum 1966; Térkép 2: Morten Stenak 2008

Kjeld Hansen: Det tabte land. Den store fortælling om magten over det danske landskab
848 oldal, Kiadó: Gads Forlag, 2008

Nyárliget fölött az ég

Könyvajánló

Csabai László: A hiéna reggelije

Van már Korzónk (ha nem is Duna-parti), van Sparunk, Tescónk, Metrónk (persze ez sem pont olyan, mint a pesti vagy a párizsi), új könyvtárunk, sőt a Művelődési Központ is áll még, azaz felülről nézvést szépen fejlődik a város. De régóta motoszkál bennem az érzés, hogy valami nagyon fontos hiányzik Nyíregyházáról. Hogy pontosan mi is ez a valami, az barátom, Csabai László elbeszéléseinek olvasása közben esett le. Hirtelen rájöttem, hogy Nyíregyházának igazán nem újabb és újabb bevásárlóközpontokra, beton-köbméterekre van szüksége, hanem arra, hogy jöjjön végre valaki, hogy „megírja”, és ezáltal mintegy szellemi értelemben is megteremtse e várost. Minden magára valamit is adó város kineveli ugyanis a maga íróit, költőit, festőit vagy éppen filmrendezőit. Gondoljunk csak bele, mivé lenne Budapest Krúdy, Kassa Márai, Róma Fellini, Helsinki Kaurismäki, illetve Berlin Wenders vagy Isherwood nélkül. Ezek a művészek aztán viszonzásul megalkotják műveiket, amelyekben a helyszín, a Város kitör a kulisszasorsból, és a mű központi, a tulajdonképpeni történettel egyenrangú szereplőjévé válik.

Így válik A hiéna reggelije elbeszéléseiben is Nyíregyháza (az írásokban Nyárliget), háttérnél jóval többé. Utcái, terei, házai nem illusztrálják, hanem maguk szülik, teremtik a történeteket, melyek így válnak hamisítatlanul nyíregyházivá. E történetek a város életének rejtett mélységeibe vezetnek el, egy olyan valóságba, amelynek létezéséről eddig legfeljebb sejtéseink lehettek. Csabai írásaiból megtudjuk például, hogy a várost szektorokra osztották fel az utcáit járó, klubba tömörült vámpírok; hogy a város egyik régi polgárházában évszázadokon át félig titkos tánciskola működött, egy, a napóleoni háborúkban elhunyt, majd röviddel ezután városunkba települt flamand úrhölgy vezetésével; valamint hogy a város egyik középiskolájában Matthäuser, a szadista matematikatanár unalmában izlandi nyelven ad elő. Kiderül az is, hogy Sóstóra igenis jár még a villamos, és hogy álmaink asszonya a Damjanich laktanya romjai és a salakmotorpálya mögött, egy takaros, rendezett városrész egyik üvegfalú házában vár reánk.

A kötet legjobban sikerült írásai (A legyőzött, A szőnyeg, Emlékek a Graskovics házról) fantasztikus hangulatot teremtenek. Csabai legfőbb erőssége az apró részletek pontos, képszerű, magával ragadó leírása. Mindezek nyomán az olvasó szinte ellenállhatatlan késztetést érez, hogy azonnal felkerekedjen, és végigjárja a kötetben leírt helyszíneket, magába szívja a sok, mások által figyelemre sem méltatott benyomást, amelyek az élet igazi lényegét jelentik. Mint azt például A diák című elbeszélés címszereplő teszi, aki ablakokon belesve, kerítések mögé nézve kameraként rögzíti a mindennapok rendkívüliségét:

„Miket látott? Látott egy fiatal anyát, aki hófehér ingben, hajában kék matrózszalaggal egyszerre két gyermeket szoptatott, a harmadikat lábával ringatta, a negyediknek pedig mesét mondott; látott péntek esti gyertyagyújtást, mikor a meleg, opálos fény olyan cukormázzal vonja be a kerek asztalra fölhalmozott szín- illat- és formaorgiával kápráztató sok finomságot, hogy szentségtörésnek tűnik azokat elfogyasztani; látott egy öregasszonyt, aki macskáját hol testre szabott frakkba, hol gyermekruhába öltöztette, majd miután elringatta, lefektette a macskaágyba; ismerte az idős városházi tanácsos fiatal feleségét, aki az év minden napján, reggeltől estig csak takarított és takarított; és egy másik fiatalasszonyt, aki patikamérleggel állapította meg, hány papírvékonyra vágott almaszeletet ehet meg aznap – de mielőtt enni kezdené, biztos ami biztos, még egyszer leméri, nem tévedett-e, aztán nekiül... s újból elbizonytalanodik... és ez így megy tucatszor; […] megleste a szikvízkészítőt, amint esténként az udvarán egy kaszával vakondra vadászott … és látott egy fiatal lányt, aki egy diófa alatt mosolyogva olvasott...”

Ez a részlet a Berlin fölött az ég (Wim Wenders) egyik leglíraibb jelenetére emlékeztet, amelyben Damiel and Cassiel, a két angyal esténként összeül, és megosztja egymással aznapi élményeit, benyomásait. És ezzel a filmes és irodalmi párhuzamok koránt sem érnek véget. A vámpír Krasnyói Kázmér házának, kertjének leírása bármelyik Csáth Géza novellában is megállná a helyét, míg A szabadság árá-nak egyes részei akár Szerb Antal tollából is születhettek volna.

A leírások színességével és a nyelv kiforrott eleganciájával szemben Csabai párbeszédei és történetfonása helyenként az írói pályakezdés nehézségeit tükrözik. A kötet kevésbé sikerült darabjai egy jól kiszámítható rendezési elvet követnek: a realistán induló történet néhány oldal után szürreális, már-már tudományos-fantasztikus fordulatot vesz - és ezáltal sokat veszít érdekességéből. Mintha a szerző úgy érezné, tévesen, hogy folyamatosan bizonyítania kell, illetve nem bízna benne, hogy egy jól megírt „hétköznapi” történet elegendő lehet az olvasó figyelmének megtartására.

A másik probléma némelyik írás túl kézenfekvő, már-már didaktikusan leplezetlen erkölcsi-gondolati mondanivalója. Példa erre A legyőzött, amelyben a szabad, öntörvényű művészsors kerül konfliktusba a korlátolt, fantáziátlan iparos-mentalitással. A Hold hozza a szerelmedet pedig arra tanít, hogy ne az elérhetetlen távolban, hanem otthon, közvetlen környezetünkben keressük a boldogságot. Ezen írások sokat nyernének a tanúlság árnyaltabb megformálásától; ha az olvasó nem tálcán felkínálva kapná az üzenetet, hanem meg kellene dolgoznia a megfejtésért.

Mindezek ellenére (vagy miatt) A hiéna reggelije egy ígéretesen formálódó, remélhetően egykor jelentőssé váló író megkapó korai próbálkozásaiba enged bepillantást – egy olyan íróéba, aki méltónak ígérkezik varázslatos városunkhoz.

Csabai László: A hiéna reggelije - Elbeszélések.

Kapható a jobb nyíregyházi könyvesboltokban, illet az interneten itt.

Testbeszéd

Könyvajánló - Závada Pál: Idegen testünk

Závada Pál legújabb, sorrendben negyedik regényéhez születésnapi ajándékként jutottam hozzá, hogy aztán szinte egyhuzamban, teljesen belefeledkezve olvassam végig, és ezennel mindenkinek szívből ajánljam. A regény központi idősíkja egy budapesti éjszaka 1940 kora őszén, röviddel a második bécsi döntés után, amikor Weiner Janka fényképésznő lakásán egy színes baráti társaság verődik össze, hogy alkoholtól, nemi vágytól és lángoló, egymásnak feszülő politikai szenvedélyektől fűtve reggelig vitázzanak. Ezt az eseményt ellenpontozza, egyúttal magyarázza és perspektívába ágyazza az 1860-as évektől az 1950-es évekig húzódó másik idősík, amelyen át az említett szereplők, illetve az általuk képviselt népcsoportok, társadalmi osztályok múltját, és sorsuk további alakulását kísérhetjük nyomon.

A könyv szerkesztésmódja bravúrosan egyedi, filmszerű. Olyan filmekkel rokon, (pl. Altman: Short Cuts, Iosseliani: Les Favoris de la Lune, de talán a szappanopera műfaját is említhetnénk), amelyekben nem egy személy, illetve egy konkrét eseményszál áll a középpontban, hanem a történet egymáshoz lazán kötődő emberek dinamikusan változó, alakuló interakcióiból fejlődik egésszé. A szereplők gyakran véletleneknek köszönhetően találkoznak, hogy aztán újra tovasodródjanak, mint hajók a ködben, majd pedig napok, hetek, évtizedek múltán, új konstellációkban hozza őket ismét össze a sors. Ezen elvet követve Závada e regényben nem alkalmaz főszereplőt. E helyett két család, a sváb-magyar Flamm és a félig kitért zsidó, félig református Weiner família és holdudvaruk sorsát követi a magyar történelem talán legviharosabb évtizedeiben. Helyesebben szólva a családtagokat és ismerőseiket vezérlő gondolatokat, eszméket, hiszen nem annyira hétköznapi emberek, mintsem a két világháború közötti, és egyúttal a mai Magyarországot uraló eszmerendszerek regénye ez.

Következésképpen a többé-kevésbé valós történelmi személyekről megformált alakok szerepe elsődlegesen az, hogy eszmék, ideológiák szócsövéül szolgáljanak. A könyvben, többek között találkozunk a hagyományos, korlátozó, „szalonképes” antiszemitizmussal (a 'la Numerus Clausus), és annak militáns, erőszakos változatával, a kommunista világmegváltó eszmékkel, a paraszti rétegek felemelését célul tűző harmadikutas-szocialista falukutató ideológiával, illetve a nyugati orientációjú polgári demokrata gondolatvilággal. Mindenekelőtt azonban az idegengyűlölet, illetve annak hiábavalósága, értelmezhetetlensége áll a középpontban.

A filmszerű vágástechnika mellett a könyv másik bravúros formai újítása, hogy az elbeszélő személye nem kötött, hanem folyamatosan változik, gyakran egy-egy bekezdésen, sőt mondaton belül is, mint például itt, egy erdélyi román faluba bevonuló magyar katonák által elkövetett atrocitás leíráskor:

"Lövéseink azonban az L alakú falu felvégén csoportosuló saját csapataink közé is becsapódnak, ők pedig visszalőnek miránk - azaz mi pedig miránk -, mire mi aknavetőkkel lőjük szét a házakat, elég sokan bennégnek, a falucska megsemmisül, összesen vagy nyolcvan halott marad. Vagyis nyolcvanan maradunk ott holtak."

A történtek hol valamelyik szereplő belső monológjaként, hol pedig egy generikus, általános alany („mi”) által elmondva tárulnak elénk. Az utóbbihoz hasonló eszköz a Fényképész utókorában is szerephez jut, ezúttal azonban a szerző továbblép. A regénybeli „mi” itt lapról-lapra más (mások vagyunk?): hol a magyar református egyház, hol a nyilaskeresztes vagy éppen a kommunista párt, a Magyar Testvéri Közösség, a magyar zsidóság, vagy néha csak úgy „egyszerűen” mi, magyarok, Közép-Európaiak, emberek.

Valami hasonlóval Esterházy Harmóniájának első könyvében is találkozhatunk, ahol az elbeszélőnek szinte mindenki: török, magyar, kuruc, labanc, sőt saját maga is az „édesapja”. Závadánál a váltakozó jelentésű „mi” elsődlegesen arra utal, hogy a Ki a magyar? kérdésére lehetetlen a válaszadás, hiszen a fogalom sem genetikailag, sem kulturálisan, sem pedig vallásilag vagy nyelvileg nem definiálható. Más szóval: a mi sajátos viszonyaink között valahol, valamilyen vonatkozásban mindenki idegen. Vagy ahogy Radics Viktória kiváló kritikájában kifejti: „a 'magyarság' nevezetű, sokat emlegetett, bizonytalan fenomén ugyanis a regény tanulsága szerint csupán a kitalált és mondvacsinált ellenségképpel szemben képes tételezni önmagát, ez a fő tartalma és a vezérfonala. Ellenséget keres, fabrikál, és vele szemben aktivizálódik. Semmiféle egyéb egysége, koherenciája nincs.” Erre utal egyébként a regény címében rejlő feszültség, önellentmondás is (hiszen hogyan lehet idegen, ami a miénk, illetve miénk, ami idegen?).

Ha az eddigiekből esetleg egy száraz, körülményesen filozofálgató regény képe bontakozna ki , gyorsan szögezzük le, hogy erről szó sincs. Az Idegen testünk jóval több egy ideológiai tour de force-nál, a Horthy korszak végnapjainak színes tablójánál. A komplex, többrétegű regény egyik tragikusan megkapó szála a Gábor házaspár leveleikből rekonstruálható kapcsolata, mely egyúttal egy rég eltűnt világ hétköznapjainak lényűgözően aprólékos bemutatása is. A regény utolsó negyede pedig nem más, mint egy fordulatokban gazdag, kalandregénybe illő kémtörténet. Závada nyelve elegáns, magával ragadó, párbeszédei sziporkázóan kiélezettek. A regény viszonylag kis terjedelme elsősorban a leírás, jellemrajz szinte teljes hiányának tudható be. Az egyes szereplők személyiségét tetteiken, illetve a mások azokról alkotott véleményén keresztül ismerjük meg, míg a szerző sosem kommentál, hanem végig hűvös, szenvtelen marad. Ezzel mintha azt akarná sugallni: a múlt század magyar történelmének eseményei kommentálhatatlanok, önmagukért beszélnek.

Lásd még Závada két intejúját a 168 órában és az Origón.