Életjel

Szolgálati közlemény: a látszattal ellentétben a Skandináv Híradó változatlanul üzemel. Mindössze annyi történt, hogy elmúlt pár hónapban kicsit besűrűsödtek a dolgaim. Új munkahely, két hosszabb külföldi utazás, és mindeközben a doktori disszertációmat is sikerült megvédenem. Ha minden igaz, most egy lazább időszak következik, így júniustól a blog is megújul. Addig is itt egy (jó)pár kép az idei aalborgi karneválról. Én magam sajnos ezúttal lemaradtam az eseményről, de remélem, jövőre én is ismét saját képekkel szolgálhatok.

 

 

Ritka vendég Aarhusban

Immár hetek óta rendkívül egzotikus vendég tartja izgalomban a dán, sőt az egész nyugat-európai ornitológus-társadalmat. Az aarhusi egyetemi park egyik mesterséges tavában január közepén váratlanul egy bering-tengeri sirály (Laurus glaucescens; gråvinget måge) bukkant fel. A madár a csendes óceán északi részén, Kanada, Alaszka, Japán és Oroszország partjainál honos, és rendkívül ritkán látható Európában. Most viszont esélye sem volt rá, hogy észrevétlen maradjon: az új lakhelyéül választott tó (gyakorlatilag medence) alig 50 méterre van a biológiai tanszék és a természettudományi múzeum épületétől. 

Bering-tengeri sirály az aarhusi egyetem parkjában. Fotó: Allan Kjær Villesen

A madár újbóli megjelenésének (az elmúlt két télen is járt már erre) néhány perc alatt híre járt az egyetemen, másnap pedig már Németországból, Norvégiából és Hollandiából is felkerekedtek a madarászok, hogy láthassák és lefényképezhessék a ritkaságot. Sokan több napot töltöttek a mínusz 8-10 fokos hidegben, mivel nem tudtak betelni a (szerintem egyébként nem túl szép) állat látványával. A madár egyébként szemmel láthatólag remekül érzi magát az egyetemen. Minden nap pár órát a kikötőben és a szomszédos tengerparton tölt (ahol szintén tábort ütött több madarász), ideje többi részében pedig békésen sétálgat a többi madár között és válogat a neki dobált bőséges eleségből. 
(További képek a vendégről itt)

Dánia vonatból

Korábban két bejegyzésben is foglalkoztam a Bergensbanen nevű norvég vasútvonalat bemutató, óriási sikert aratott dokumentumfilmmel. Röviden: az egész projekt abból állt, hogy egy norvég gyorsvonat mozdonyának szélvédőjére felszereltek egy kamerát, az így felvett, több mint hétórás anyagot pedig egyben, minden vágás és szerkesztés nélkül levetítették. 

Mint szintén írtam, valami hasonlóval próbálkozott a dán állami tévé is, amikor Karácsony és Szilveszter között összesen 10 film segítségével mutatta be az ország vasútvonalait. A filmek immár az interneten is elérhetők. A "mi" szakaszunk a København-Frederikshavn vonal, és Aalborg maga 5 óra 30 perctől látható. Persze a többi vonal is melegen ajánlott, főleg a vasút szerelmeseinek.  

Hullámok hátán

Legutóbbi, a norvég televíziózás történetének legnagyobb sikerét arató (anti) dokumentumfilmmel foglalkozó bejegyzésem váratlanul nagy érdeklődést keltett. Többen is kérdezték, hogy hol lehet megnézni a teljes, 7 órás adást. Nos, itt - innen pedig le is tölthető az egész, mégpedig HD minőségben. Egy apró figyelmeztetés azért talán nem árt: egy 22 GB-os anyagról van szó...

Most pedig tovább a mai témára, ami nem is esik olyan messze a múltkoritól, mivel ismét a norvég NRK egy extravagáns vállalkozásáról lesz szó, amivel saját korábbi világrekordjukat döntötték meg. A Bergensbanen-film sikerén felbuzdulva a szomszédok eltöprengtek, miről lehetne még ugyanazon recept alapján filmet csinálni. Aligha telhetett sok időbe, míg a szerkesztőségben valakinek eszébe ötlött, hogy Norvégia nemcsak a világ egyik legszebb vasútvonalával, hanem talán legszebb (és leghíresebb) hajóútvonalával is büszkélkedhet. A Hurtigruten néven ismert hajóút Bergen-től  a sarkkörön túl fekvő Kirkenes-ig húzódik, érintve a legszebb norvég fjordokat, szigetcsoportokat és számos kultúrtörténeti jelentőségű várost. Az egyetlen bökkenő, hogy a teljes út 2600 kilométer hosszú, és több mint öt napot vesz igénybe. Az ilyesmiről a világ legtöbb tévéstársasága alighanem csinált volna egy 40-50 perces természetfilmet, ám nem így a a norvégok.

Idén június 16-ai kezdettel 134 órás élő, non-stop közvetítés keretében kísérték végig az útvonalon közlekedő 11 hajó egyikének útját. Ezúttal kicsit máshogy csinálták: a szórakoztatásról 20 fős stáb és 11 kamera gondoskodott, és a műsorban a fedélzeten készült riportok és sok háttérinformáció is szerepelt, ám az adásidő nagy részében, a norvég hagyományoknak megfelelően, ezúttal sem történt igazán semmi. Természetesen erről is van ízelítőm - némileg felgyorsítva:


Az élő közvetítést az interneten is lehetett követni, és a felmérések szerint összesen 6 millióan nézték meg (azaz gyaníthatóan néztek bele), a világ 148 országból. A legtöbben persze Norvégiában voltak kíváncsiak az adásra: az NRK szerint az adás három millió norvég tévénézőt vonzott.

Innen aligha van tovább a norvég tévéseknek, hacsak valaki ki nem találja, hogy egy biciklire szerel egy tévékamerát, és lekerekez az Északi foktól Oslóig. Az eddig látottak alapján engem már ez sem lepne meg különösebben... Ja, és a teljes 134 órás adás itt látható.  

Síneken

A dán állami tv-társaság úgy döntött, lekoppintja norvég testvérvállalatának egyik legeredetibb ötletét, amely a szomszéd országban minden idők talán legnagyobb televíziós sikerét eredményezte. A norvég tévések még 2009-ben határozták el, hogy dokumentumfilmmel köszöntik az Oslo-Bergen vasútvonal századik születésnapját. Ráadásul nem is akármilyennel: az egyik mozdony szélvédőjére felszereltek egy kamerát, amely a szerelvény egész útját rögzítette. Ebből az anyagól készült aztán a film - mármint ha a "készült" a megfelelő szó arra, amit a norvégok csináltak. Az alkotók ugyanis minden vágás, szerkesztés, kommentár, sőt zene nélkül adták le az összesen 7 óra 16 perces anyagot, amely pillanatok alatt kultikus jelentőségű kultúrkinccsé vált; sikere talán leginkább a Másfél millió lépés Magyarországon c. sorozatéhoz mérhető.  A 4.5 milliós népességű országban összesen 1.2 millióan nézték meg a filmet, amelyet azóta már kétszer is megismételtek.  És hogy miért? Magyarázatként itt egy rövid ízelítő:


Ezt a produkciót próbálja tehát lemásolni DR, amikor december 23-a és 31-e között összesen öt filmben járja végig az ország vasútvonalait. Az első filmet éppen a "mi" vonalunkon, Koppenhága és Frederikshavn között rögzítették. Azonban a dánok mintha nem számítanának a norvégiaihoz mérhető sikerre, a dokumentumfilmeket ugyanis a DR HD nevű digitális rétegcsatornán tűzték műsorra. Könnyen lehet, hogy az óvatosság indokolt, a dán táj ugyanis festőiségben aligha versenyezhet a norvéggal: a legtöbben alighanem szívesebben nézünk hegyeket, mint szántóföldeket és legelőket. Ami azonban a kultúrtárgyakat, elsősorban a hidakat illeti, ezen a téren Dánia nyugodtan felveheti a versenyt északi szomszédjával.

Dán kultúrtörténet - lángokban

Tegnap délelőtt néhány óra leforgása alatt Dánia modern kori kultúrtörténetének egyik legjelentősebb épülete tűnt el a térképről. A K.B. Hallen nevű sport- és koncertcsarnokról van szó, amelyben olyan heves tűz ütött ki, amelyet a tűzoltóknak nem sikerült megfékezniük, így az épület gyakorlatilag teljesen megsemmisült.

A K.B. Hallen 1938-ban épült, és abban az időben, 3000 nézőt befogadó kapacitásával, Európa legnagyobb magántulajdonban lévő ilyen jellegű építménye volt. Falai között az évek során olyan hírességek léptek fel, mint Louis Armstrong, Duke Ellington, Josephine Baker vagy a Rolling Stones, és Beatles itt adta egyetlen dániai koncertjét.

Évekig ez a csarnok adott otthont a Copenhagen Open teniszversenynek is, ahol többek között Boris Becker és John McEnroe is fellépett, és 1950-ben falai között tartotta híres, az európai egyesülési folyamattal foglalkozó beszédét Winston Churchill is. 

A K.B Hallen-t persze nem csak az ott megforduló számos híresség tette jelentős helyszínné: építészeti szempontból is igen értékes alkotás vált a lángok martalékává. A csarnokot az ismert dán építész, Hans Hansen tervezte, és belső díszítésében számos jelentős skandináv formatervező segédkezett. Mindezek miatt az épületet ez év márciusában védetté nyilvánították.

A K.B. Hallen, pontosabban a terület további sorsáról még korai beszélni, hiszen a füstölgő romok között még ma is több tűzoltó dolgozik, és a rendőrség is leghamarabb ma délután kezdhet hozzá a tűz okának kivizsgálásához. Abban azonban minden szakértő egyetért, hogy korábbi formájában aligha láthatjuk újra Dánia talán leggazdagabb múlttal rendelkező koncertcsarnokát.

Almaszüret

Most hétvégén került sorra Dánia szerte az Alma napja (Æblets dag) nevű rendezvénysorozatra. Ennek lényege, hogy két napra a legtöbb almatermelő megnyitja gyümölcsösét a látogatók előtt. A gazdák ilyenkor körbevezetik a vendégeket a fák között, bemutatják a különféle gyümölcsfajtákat, lehet vásárolni a legkülönbözőbb mezőgazdasági termékből (almalé, aszalt gyümölcsök, méz, lekvár, sajt stb.), és, ami számunkra a lényeg, lehetőség van almát szedni is. Ez utóbbi különösen jó üzlet: a farmon, ahová mi járunk már évek óta, kilónkénti 10 koronás (380 forintos) áron lehet almához jutni. Lehet persze, hogy ez egy otthon élő magyarnak nem tűnik különösebben jó üzletnek (bár nemigen ismerem a jelenlegi otthoni almaárakat), de errefelé ez a bolti ár kb. fele-harmada. 

A dán almára és termesztőire egyébként rá is fér egy kis reklám. Annak ellenére, hogy az alma (az eperrel együtt) azon kevés gyümölcsfajták közé tartozik, amelyeket kiváló minőségben lehet termelni itt északon, a dán almatermelők komoly megélhetési gondokkal küszködnek. Ennek oka főleg az olcsó külföldi konkurencia (lásd a magyar dinnye-importdinnye esetét). Évről évre egyre több szupermarketből tűnik el a dán alma, és a helyét olcsóbb, ám legtöbbször ízetlen, állagát vesztett német, spanyol vagy éppen tengeren túli gyümölcsök foglalják el. Míg a különböző üzletláncok tíz éve még a dán almatermés 75%-át vásárolták fel, ez az arány tavalyra 20% alá esett. Valamilyen okból különösen a Pink Lady fajta jelent különösen félelmetes konkurenciát, amely, úgy tűnik, Dániában nemigen terem meg.

Ezzel persze beindul egy öngerjesztő folyamat: bevétel hiányában a gazdák nem tudnak fejleszteni, munkásokat foglalkoztatni, így sok almáskert indult hanyatlásnak az elmúlt években. Erre sajnos a "mi" gyümölcsösünk is jó példa. A több száz almafás ültetvényt egy idősödő házaspár kezeli óriási szorgalommal és szeretettel, ám egyre kevesebb energiával. Munkásokat nem tudnak foglalkoztatni (szezonálisan a családtagok segítenek be, ahogy tudnak), sőt a férfinak állást is kellet vállalnia az aalborgi önkormányzatnál, hogy meg tudjanak élni. Elpanaszolták, hogy sajnos az ültetvény nincs olyan állapotban, amilyenben még pár éve is, ami persze érthető módon roppantul zavarja őket. 

A jelenlegi, gyakran kilátástalannak tűnő helyzetben egyre több gazda áll át eper- vagy burgonyatermelésre, de az sem ritka, hogy valaki teljesen hátat fordít a mezőgazdaságnak. Mi persze a magunk részéről mindent megteszünk, hogy segítsük a helyi gyümölcsösöket (én például az elmúlt három napban megettem egy kisebb láda almát), de tartok tőle, hogy ez még nem sok gazdát fog kihúzni a csávából. 

Tükröm, tükröm...

Jeppe Hein vízi pavilonja korántsem az egyetlen figyelemre méltó új installáció az aalborgi szépművészeti múzeumban. Legalább ennyire magával ragadó a fiatal berlini képzőművész, Thilo Frank "The Phoenix is closer than it appears" c. alkotása, amely június 3-a és szeptember 25-e között tekinthető meg a múzeumban. Első pillantásra az installáció egy hatalmas, de egyszerű, tükrökkel borított téglatestnek tűnik amely egy üres terem közepén árválkodik.

 Sokaknak persze már ez is elég látni- (és tapogatni-, nyalni-, rugdosni-) valóval szolgál.

 

Igazán érdekessé azonban akkor válik a dolog, ha belépünk az alkotás ajtaján. Odabent ugyanis egycsapásra egy szürreális, semmihez sem fogható világban találjuk magunkat. A trükkösen felszerelt sok ezer tükröt neonzöld fény szórja be, egészen elképesztő összhatást keltve.

  

A tükörpadlón állva megszűnik minden perspektíva, és a látogató (gyakran groteszk módon eltorzult) tükörképe a legváratlanabb helyeken bukkan fel. A hatás tovább fokozódik, ha beülünk a mennyezetről lelógó hintába, amely az egyébként teljesen üres tér egyetlen berendezési tárgya. 

Ügyes húzás az is, hogy a művész kikötötte, hogy egyszerre csak egy személy tartózkodhat a műalkotás belsejében. Ez szinte rákényszeríti az embert az önreflexióra egy korábban sosem tapasztalt, végtelennek tűnő világban, ahol feloldódni látszanak a jól ismert térbeli és érzékszervi kategóriák.

Különösen érdekes élmény megfigyelni a tükörvilágból kilépőket. A legtöbben szemmel láthatóan még hosszú percekig a műalkotás hatása alatt állnak, és alig találnak szavakat, amivel megoszthatnák élményeiket a többi látogatóval.

Vizes örömök

Az aalborgi szépművészeti múzeum (Kunsten) egyik legújabb kiállítási tárgya Jeppe Hein vízi pavilonja a szoborkertben. Az alkotás messziről nézve egy egyszerű szökőkútnak tűnik, közelebb lépve azonban kiderül, hogy tulajdonképpen valóban egy pavilonnal van dolgunk, amelynek formája állandóan változik a szerint, hogy az "épületet" vezérlő számítógép éppen milyen kombináció szerint lövelli fel a falakat alkotó vízsugarakat.   

A pavilonba be lehet lépni, lehet benne (és vele) játszani, de lehet messziről szemlélni is. Trisztánnak egyértelműen ez jelentette a mai múzeumi látogatás csúcspontját. Bár az elején voltak időzítési problémái be- és kilépéskor, hamar egy hullámhosszra került a műalkotással, és a végén alig tudtuk kirángatni a vízfüggöny mögül.

És végül egy (sajnos nem túl jó) videó, amin jobban látszik, hogy miről szól a dolog:

The Pheasant Branch Conservancy

Noha jelenlegi wisconsini látogatásunk elsődleges célja Natasha sógornőm ballagása (erről majd legközelebb), a sok sürgölődés, fűnyírás, bevásárlás és takarítás közben azért néha sikerül beiktatnunk egy-egy igazán érdekes félnapos programot. A gyerekmúzeumban tett múltkori látogatás után ilyen volt a ma délelőtti séta a Pheasant Branch Conservancy nevű természetvédelmi területen, a Madisonnal szinte teljesen összeépült Middleton városka  határában.  

A 160 hektáros területen kicsiben megtalálható a környék valamennyi hagyományos (azaz a fehér ember megjelenését közvetlenül megelőző) ökoszisztémája: a füves préri, a ligetes erdő és a mocsaras-vizes élőhely. Különösen érdekes és gazdag a terület madár- és rovarvilága, de rövid ott-tartózkodásunk során három béka- és két kígyófélével is sikerült találkoznunk.

Űrkorszak

Magyarországon aligha keltett különösebb visszhangot, hogy Dánia (kis jóindulattal) ezen a héten belépett az űrkorszakba. Pénteken ugyanis, egy tavalyi kudarcba fulladt próbálkozás után, végre sikerült fellőni a két amatőr űrkutató által épített Heat 1X űrrakétát egy Balti tengeri platformról.

Az eredeti tervek szerint Peter Madsen és Kristian von Bengtson rakétája a kísérlet során 18 kilométernyire emelkedett volna, ám ebből végül csak két kilométer lett. Ennek oka, hogy a rakéta letért a pályájáról, ezért a kísérletet biztonsági okokból félbeszakították. Ez azonban a tervezők szerint semmit sem von le a tesztrepülés eredményességéből, azaz a rakéta beteljesítette a vele kapcsolatos elvárásokat. Ha minden jól megy, már jövő ősszel sor kerülhet egy, a mostaninál jóval nagyobb rakéta fellövésére. A véglegesített  típust pedig már 100 kilométeres hatósugarúra tervezik, azaz képes lesz kilépni a világűrbe. 

Madsen és von Bengtson, pontosabban az általuk alapított Copenhagen Suborbitals cég nem csak passzióból áldozott rengeteg időt, pénzt és energiát a projektre. Terveik szerint az űrrakétával és az általa szállított, szintén házi készítésű Tycho Brahe űrhajóval az igen jövedelmező űrturizmus-bizniszbe szeretnének beszállni. Szakértők szerint ez egy teljesen reális célkitűzés, aminek sikere esetén Dánia lesz az ötödik ország a világon, amely önerőből, saját készítésű hordozóeszközzel juttat embert a világűrbe. Nem is csoda, hogy a projektet komoly nemzetközi érdeklődés kíséri: a kilövésnél a világ minden jelentősebb űrkutatási intézménye és hírügynöksége képviseltette magát.

További részletek a Copenhagen Suborbitals honlapján.

Zsíroskenyér

Miközben a világ a líbiai eseményekre és a japán atomkatasztrófára figyel, egy híres aalborgi intézmény éppen a végnapjait éli: még néhány nap, és megindulnak a buldózerek, hogy letarolják a legendás Fedtebrød (Zsíroskenyér) kocsmát. A tőlünk néhány saroknyira, az Østerbro-n fekvő kocsma végzetét a városrendezési szempontok okozták. A korábbi ipartelepszerű környék komoly változások előtt áll: a telken lakások épülnek, és a változó utcaképbe a jobb napokat látott Fedetebrød már nem illik bele. A telek új tulajdonosa már az év elején felmondta a bérleti szerződést, az érintett felek azonban az utolsó pillanatban megegyeztek, hogy az intézmény néhány hónapig még a helyén maradhat. Most azonban tényleg nincs tovább: április elsején a Zsíroskenyér eltűnik a föld színéről. Figyelmeztető jelként már ott is áll mellette egy nagy kék építési konténer, amibe feltehetően a kidobált berendezési tárgyak kerülnek majd.

A Fedtebrød már korábban is sokaknak szúrta a szemét, és ők most alighanem megkönnyebbülten sóhajtanak fel. A játék- és koncertteremként is szolgáló intézmény a hatóságok szerint a helyi narkókereskedelem egyik melegágya, és a rendszeres razziák után a rendőrök ritkán távoztak üres kézzel. Az önkormányzat illetékesei pedig többször kifogásolták a higiéniás előírások és a dohányzási tilalom megsértését. Noha én sosem jártam bent, az utóbbi tényt magam is meg tudom erősíteni: nagyon ritkán megyek úgy el az épület előtt, hogy bentről ne dőlne ki a (nem kizárólag dohányalapú) cigarettafüst. 

Ezzel szemben a Fedtebrød képviselői inkább azt emelik ki, hogy náluk olyanok is otthon érezhetik magukat, akik be se tennék a lábukat egy tipikus, dzsentrifikált és szuperdrága aalborgi szórakozóhelyre. Kétségtelen, hogy a sör talán itt a legolcsóbb a városban, a kávét pedig egyenesen ingyen mérik, és innen még aligha néztek ki valakit azért, mert nem volt makulátlanul tiszta és jó szagú. A Fedtebrød-ben ráadásul a koncertek is ingyenesek, és az évek során számos dán és nemzetközi híresség lépett fel itt, a Magtens korridorer-től Nina Hagen-ig.   

Ha pár nappal korábban írtam volna, ez a búcsúztató itt véget is érne. A minap azonban a történet váratlan fordulatot vett. A Fedtebrød-öt irányító egyesületnek ugyanis sikerült egy új épületet bérelni, ráadásul nem is messze, az Østre Allé és a Hadsundvej sarkán. Nyilatkozatukban azt ígérték, hogy a költözés után (amely ráadásul nem is az első lesz a kocsma történetében), mindig marad a régiben. Ez persze korántsem biztos. Kétségtelen ugyanis, hogy a Fedtebrød hangulatához a lepusztult, toldott-foldott épület is nagyban hozzájárult, annak pedig mindenképpen búcsút mond a város április elsején.

Farsangban

Kérdés: hol találkozhat egy viking harcos Darth Vaderrrel? Válasz: természetesen az Aalborgi Magyarok Társaságnak farsangi ünnepségén, melyet tegnap tartottunk az Önkéntesek Házában. Mintegy 12 gyerek vett részt az eseményen, amely jelmezbemutatóval és körénekléssel indult, hagyományos dán hordóütéssel folytatódott, és szabadtéri játékkal zárult. 

A fenti két jelmezen kívül láttunk még többek között pilótát, bohócot, lovagot, kolumbiai földművest, királylányt és katicabogarat is. Trisztán fiunk már hetekkel korábban eldöntötte, hogy ő Pókember lesz, és mivel éppen volt ilyen jelmez a családban, ezért nem tudtunk megfelelni a rendezők azon kérésének, hogy lehetőleg házilag készült ruhákban szerepeljenek a gyerekek. A mi kreativitásunk így inkább Ane házi sütésű, marcipánnal töltött farsangi fánkjaiban mutatkozott meg.

Oviban

Trisztán a múlt héten megkezdte óvodai karrierjét. Az átállás a várakozásoknak megfelelően, különösebb zökkenők nélkül zajlott. A második nap már nem akart hazajönni, tegnap reggel pedig már hat órakor indulásra kész volt, reggelizni is alig volt türelme. Gyakran elgondolkodok rajta, hogy mennyire különbözőek vagyunk e tekintetben. Engem a legnagyobb jóindulattal sem lehetne társasági embernek nevezni. Szeretek ugyan együtt lenni másokkal, de nekem az ideális létszám 3-4 ember, az óvodába járást pedig annak idején olyan lelkesen és eredményesen szabotáltam el, hogy összesen ha egy hónapot töltöttem oviban három év alatt. Trisztán ezzel szemben akkor érzi jól magát, ha rengeteg ember van körülötte, pillanatok alatt köt barátságot és lelkesen próbál ki minden újat. Az eddigi három éve alatt ha jól emlékszem, egyszer sem tiltakozott, ha új helyre került, más vigyázott rá, vagy idegen helyen kellett aludnia.

Az persze egy dolog, hogy Trisztánnak tetszik az új rendszer, hiszen ő gyaníthatólag bármelyik óvodában jól érezné magát. Legalább ennyire fontos, hogy mi, a szülők is elfogadjuk a helyet, és úgy érezzük, hogy biztonságos helyen van a gyerekünk. E tekintetben voltak némi kételyeink kezdetben. Az óvoda (pontosabban kombinált intézmény, hiszen bölcsődei részlegük is van), Aalborg legnagyobb ilyen intézménye, 130 gyerekkel. Ez a tény persze már önmagában is elgondolkodtatná a legtöbb szülőt. Eredetileg mi is egy kisebb, meghitt óvodában gondolkodtunk, úgy 20-30 gyerekkel, de aztán rájöttünk, hogy a fenti okok miatt Trisztánnak a hely méretével egyáltalán nem lesz gondja.

Szerencsére az ovi egy három éve épült, modern épületben van. Ezekről az új skandináv épületekről sok minden elmondható, de az tagadhatatlan, hogy jól átgondoltak, gondosan kivitelezettek és igen funkcionálisak. A jó építészeti megoldásnak köszönhetően az első kérdés, ami felmerül a látogatóban, hogy hol vannak a gyerekek? Az előtérbe belépve olyan csend fogadja az embert, mint egy könyvtárban. A központi, ebédlőül szolgáló helyiségből polipkarokként nyúlik ki a három épületszárny, melyek a három részlegnek adnak helyet. Ennek az elrendezésnek köszönhetően az egész úgy működik, mint három különálló intézmény, amely valamilyen oknál fogva egy épületbe került. Ehhez jön még egy hatalmas játszótér, illetve a tornaterem a szomszédos általános iskolában, melyet szintén használhatnak a gyerekek.

Szintén nagyon fontos szempont, hogy az ovi tőlünk pár száz méterre fekszik, ráadásul útban a városközpont és Ane munkahelye felé, tehát nem kell kocsival vagy busszal fuvarozni, illetve hajnalban felkelni. 

Ezek persze csak a kezdeti benyomások. Hosszabb távon a legfontosabb az lesz, hogy hogyan tudunk majd együttműködni az óvodai személyzettel - erről azonban korai lenne még bármit is mondani.

Hójelentés

Mifelénk már napok óta havazik, és ma már szánkózni is lehetett. A Dániában töltött eddigi kilenc évem alatt egyszer sem volt ilyen korán hó. Bár ez még aligha az igazi tél, étvágygerjesztőnek azért nem rossz. Eddig nem volt túl hideg (bár az erős szélben úgy éreztük), holnap egész nap fagyni fog, azaz legalább egy szánkózás biztosan összejön még.
 

A reumás csillagász

További hírek Tycho Brahe exhumálása kapcsán:

A régészek a vártnál sokkal jobban megszenvedtek a templom padlózatának a feltörésével, ám amikor hétfő este végre sikerült felnyitniuk az ónkoporsót, igen kellemes meglepetésben volt részük: Tycho Brahe maradványai minden várakozást felülmúlóan jó állapotban találták.

A brokátselyem halotti ruháról például rövid idő alatt sikerült kideríteni, hogy Itáliában készült az 1500-as évek végén. Az összeállított csontvázon végzett első fizikai vizsgálatokból pedig két fontos következtetést sikerült levonni a tudós életével kapcsolatban. Egyrészt azt, hogy Brahe reumával küszködött, és időnként komoly hátfájás kínozhatta. Másrészt viszont a fogaival aligha volt sok baja: noha több foga is hiányzott, a még meglévők kifogástalan állapotban voltak a halálakor. Ez azt jelenti, hogy aligha fogyaszthatott nagy mennyiségben édességet.

Persze ez a két részeredmény csak a kezdet. Ma és holnap részletes CT vizsgálatoknak vetik alá a maradványokat, majd pedig egy háromdimenziós modellt készítenek Brahe testéről. A végleges tudományos eredmények publikálására a tervek szerint egy év múlva kerül majd sor.

Hogyan (ne) fényképezzünk tűzijátékot

Ez nem egy fotóblog, és kis tudású amatőr fotósként amúgy sem szeretnék senkinek fotótechnikai tippeket adni, de azért egy friss élményemet közzéteszem; ki tudja, még talán jól is jöhet valakinek így augusztus 20-a előtt. Arról van szó, hogy a múltkori Tall Ship Races-en megpróbálkoztam a tűzijáték-fényképezéssel. Néhány tapasztalat, egy pár többé-kevésbé félresikerült képpel illusztrálva:

1. A szakirodalom által gyakran ajánlott 30 másodperces rekeszidő, f16-os blende és 100-as ISO tényleg jól működik. A hosszú rekeszidő lehetővé teszi, hogy egyszerre több petárdarobbanást is rögzítsünk, ami nagyon látványossá teszi a képeket. Gond csak akkor van, ha éppen a tűzijáték egy-egy intenzívebb fázisát fényképezzük. Ilyenkor ugyanis a fenti beállításnál kiéghet egy-egy túl világos rész:

Ezt egy f8 - 10 másodperc kombinációval (és egy kis szerencsével) elkerülhetjük. 

2. Fontos döntés, hogy a kompozícióba belevegyük-e a kilövési pontot. Az én esetemben ez ezúttal egy híd volt, ami, lévén egy egyenes vonal, érdekes grafikai elemként szolgálhat, úgyhogy bele is vettem a képeimbe. Szintén fontos szempont volt, hogy ezáltal a petárdák teljes röppályáját sikerült rögzíteni, ami megint csak érdekes kompozícióhoz vezet. Viszont a kilövési pontok körül rengeteg füst, köd keletkezett, és ez több képemet is teljesen élvezhetetlenné tette. Ezeket sajnos hirtelen felindulásból kitöröltem, de talán ezen is látszik, hogy miről van szó: 

 Összességében: lehet igen jó tűzijáték-képeket készíteni úgy is, ha csak az égre irányítjuk a lencsét. A kilövési pontot (illetve más elő- és háttérelemet) akkor érdemes igazán képbe venni, ha ez önmagában is hozzáad valamit a kompozícióhoz. Ilyen fontos kompozíciós elem lehet a Lánchíd vagy a Budai vár. Én érzékeltetni akartam, hogy a tűzijáték egy vitorlásfesztivál része volt, ezért bevettem a kompozícióba egy hajórészletet is, de ez több képen is zavaró volt, különösen, amikor éppen a legszebb petárdavillanást metszette ketté.

3. Lencse. Én ezúttal egy 21mm-es lencsét használtam, ami az én Pentax k7-esemen 31.5 mm-nek felel meg. Sajnos ez a látószög onnan, ahol álltam, nem bizonyult elég szélesnek. Több petárda egyszerűen lelógott vagy teljesen lemaradt a képről, és legközelebb vagy távolabb kell mennem, vagy egy szélesebb látószögű lencsét használnom. 

 

Egyéb: Az autófókusz funkciót legjobb kikapcsolni, és manuálisan végtelenre állítani az élességet. Ezen kívül érdemes korán érkezni, hogy megfelelő helyet találjunk. Ez ezúttal sikerült, de mivel közvetlenül a vízparton álltunk, végig azon izgultam, hogy mikor fogja valaki belerúgni az állványomat a fjordba. Szerencsére ezt megúsztam, de legközelebb inkább máshova állnék.

Hogyan távozzunk stílusosan

Még utoljára két videó az aalborgi Tall Ship Races-ről. Korábban írtam, hogy az ünnepélyes kihajózás az ellenszél miatt sajnos nem sikerült igazán látványosra. Az indulás előtti perceket azonban több legénység is kisebb kultúrműsorral tette felejthetetlenné. Ezek közül kettő emelkedett ki a mezőnyből: régi ismerőseinknek, a Dewaruci indonéz matrózainak, illetve az ománi Shabab Oman tengerészeinek az alakítása.

Míg az előbbiek főleg az árbocokon bemutatott akrobatamutatványaikkal imponáltak, az utóbbiaknál a zene volt a legjobb: skót dudák afrikai dobokkal kísérve (ahogy az egy ázsiai országtól elvárható). És hogy a kettő közül melyik volt a legjobb, azt mindenki döntse el magának:

Dewaruci

Ha lett volna közönségdíj az idei Tall Ship Races-en, azt mindenképpen a Dewaruci nevű indonéz háromárbocos legénysége érdemelte volna ki. Míg a legtöbb meglátogatható hajó legénysége beérte azzal, hogy udvariasan mosolygott, kiakasztott néhány információs táblát és kiosztott néhány brosúrát, addig az indonéz tengerészek igazi népünnepélyt rendeztek a fedélzeten és a mólón.

 

A zenét a legénység köréből verbuválódott, és a Leningrad Cowboys fénykorát idéző szalonzenekar szolgáltatta. Volt itt minden a My Bonnie -tól a legfrissebb indonéz slágerekig, egyetlen megállíthatatlanul hömpölygő és (meglehetősen hamis) zeneszámba ötvözve. 

Aki éppen nem zenélt (a hangszerek rendszeresen vándoroltak kézről kézre, ami érdekes módon a hangzáson mit sem változtatott), az táncolt, illetve a bámészkodókat próbálta táncra bírni. 

Mivel az indonézek roppant barátságosak (vagy legalábbis annak látszanak) és a hajójuk is az egyik legszebb volt a fesztiválon, ezért sok bámészkodó órákat töltött a fedélzeten. Az Orsi mellett álldogáló idősebb dán úriember például annyira el volt bűvölve, hogy néhány percenként odafordult Orsihoz, és megjegyezte: Det er ret sjovt, det her (Ez elég mókás). Ez magyarra átültetve nagyjából annyit jelent, hogy "ilyen jól még életemben nem szórakoztam, beleértve a saját lakodalmamat is". Igaza is volt: aki csütörtök este ott volt a Dewaruci fedélzetén, egykönnyen nem felejti el.

Hajósélet Aalborgban

Ma délután zárult az idei Tall Ship Races (TSR) nevű nemzetközi vitorlásverseny négynapos aalborgi szakasza. A legtöbb embernek, aki vitorlásversenyről hall, alighanem kis egy- vagy kétárbocos hajók ugranak be, mondjuk amilyeneket a Balatonon látni. Noha ilyen hajókból is sok látható a versenyen (ami sokkal inkább egy fesztivál és népünnepély, mintsem valódi versengés), a Tall Ship Races elsősorban a világ legnagyobb vitorlásait gyűjti egybe.

 A TSR-t 1956-ban szervezte meg először egy Bernard Morgan nevű londoni jogász, 20 nagy vitorlás részvételével. Az 1956-os verseny eredeti célja az volt, hogy szimbolikusan lezárja a nagy vitorláshajók korszakát, ám az események váratlan fordulatot vettek. Az egyszerinek szánt versenyt akkora érdeklődés övezte, hogy azóta minden évben megrendezik, nem ritkán több mint száz hajó részvételével.  A verseny hivatalos célja a népek közötti barátság erősítése és a vitorlástradíciók megismertetése és megszerettetése újabb és újabb nemzedékekkel. A versenyben részt vevő hajó legtöbbje iskolahajó, és a kiírás megszabja, hogy minden legénységnek legalább felerészben fiatalokból kell állnia.

Az idei verseny a hollandiai Antwerpenből indult és Aalborg volt a második állomás, melyet a norvég Kristiansand követ. A verseny végül az angol Hartlepool kikötőjében ér véget augusztus 10-én. A verseny maga természetesen az egyes városok között zajlik, és ezt szakítják meg a 3-4 napos kikötői tartózkodások. Ilyenkor a tengerészek mulatnak, gondozzák a hajóikat, illetve részt vesznek a hagyományos tengerészfelvonuláson.

A TSR, mely 2004 után másodszor látogatott el Aalborgba, magasan az év legfontosabb turisztikai eseménye volt a városban. Legutóbb több mint 1 millió embert vonzott, és a szervezők abban reménykedtek, hogy ezt a számot az idén sikerül felülmúlniuk. Az eseményhez zenei fesztivál is kapcsolódott, a parton felállítottak egy vidámparkot, számtalan étkezőhelyet és sörsátrat is.

 Lehetett sétahajózni, a vastagabb pénztárcájúak benevezhettek egy helikopteres túrára és láttunk egy igen színvonalas tűzijátékot is.

A népünnepélyt csupán egyetlen mozzanat zavarta meg: a legtöbb hajó a ma délutáni ünnepélyes kihajózásakor az erős ellenszél miatt nem tudott vitorlát bontani - azaz a nézők pont a legfestőibb látványról maradtak le.

Én szerencsére 2004-ben már végignéztem, ahogy az óriási hajók teljes pompájukban elvitorláznak az orrom előtt, és tanúsíthatom, hogy kevés látvány fogható az ilyesmihez. Talán legközelebb megint összejön...
  
További képek itt.