Oszkár északon

Nagy az öröm és a büszkeség Dániában: a vasárnapi hollywoodi díjkiosztón Susanne Bier Hævnen (A bosszú) című alkotása nyerte el a legjobb külföldi filmnek járó Oscar díjat. (Az alkotás Amerikában In a Better World, Magyarországon pedig Egy jobb világban címen fut).
A győzelem nem is jöhetett volna jobbkor a dán filmiparnak, mely az elmúlt két-három évben a fokozódó válság jeleit mutatta. A korábban annyi sok elismerést és bevételt hozó Dogma mozgalom kifulladt, és a legtöbb rendező a korábban sikert jelentő receptekkel próbálkozik újra és újra, egyre kevesebb meggyőző erővel. Sokan remélik, hogy a mostani siker egycsapásra megfordítja ezt a tendenciát. 
 

Susanne Bier. Fotó: Foto: Matt Sayles/AP

A válság persze eddig is csak viszonylagos volt, hiszen Dánia mindig is filmnagyhatalomnak számított. Ezt a számos cannes-i és berlini diadalon kívül hat korábbi Oscar díj is bizonyítja: Babettes gæstebud (Gabriel Axel) és Pelle erobreren (Bille August) a legjobb külföldi film kategóriájában, valamint egy animációs és három rövidfilm.

Én magam még nem láttam a mostani nyertes alkotást (más filmet se nagyon mostanában), de Susanne Bier eddigi munkásságát elég jól ismerem. A rendkívül profi módon elkészített, általában nemzetközi közegben játszódó filmek legtöbbször egy mindennapi életből kiragadott morális problémakört járnak körbe, nagy meggyőző erővel és kiváló színészi játékkal.

Érdekes egyébként, hogy tavaly nem a Hævnen-t tartották a legjobb filmnek Dániában: a két legrangosabb dán filmdíjat (Bodil, Robert) egy kis költségvetéssel készített börtöndráma, az R nyerte.  

Magyar nyelvű kritika Susanne Bier filmjéről itt .

Best of 2009

Szokás ilyenkor év vége felé mindenféle „év legjobbja” listákat közzétenni. Úgy döntöttem, az idén én is csatlakozom a trendhez, noha kisgyermekes apaként az élményvilágom viszonylag behatárolt. A régi életemből a rendszeres, koncentrált zenehallgatást nem sikerült átmentenem az újba (bár ez előkelő helyen szerepel az újévi fogadalmaim listáján), így az „év lemeze” kérdésben nem tudok érdemben nyilatkozni. Sajnos a filmművészet terén is csak marginálisan jobb a helyzet. Az idén összesen ötször jártam moziban (a DVD-n látottakkal pedig itt nem lenne stílusos foglalkozni), ráadásul a filmek kiválasztásakor nem ritkán az a szempont döntött, hogy mikorra sikerült gyerekpecért találni. Az öt filmből azonban kettő valószínűleg akkor is a listán lenne, ha mondjuk ötven másikkal kellene versengeniük:

1. Låt den rätte komma in (magyarul: Engedj be!) Rendező: Tomas Alfredson. Semmihez sem hasonlítható svéd vámpírfilm gyerekszereplőkkel, egy álmos, behavazott stockholmi lakótelepen forgatva. Szerintem nem csak 2009, hanem minden idők egyik legeredetibb filmje.

2. District 9. Rendező: Neill Blomkamp. Egy földönkívülieket szállító űrhajó lerobban Johannesburg fölött. Az utasok letelepednek a város szélén, ám a kezdeti békés időszak után a helyiek egyre inkább szeretnének megszabadulni tőlük. A bevándorlás és migráció illetve az idegenekkel szembeni intolerancia egyik legfergetegesebb filmes ábrázolása, jól sikerült akciójelenetekkel.

Könyvek. Szerencsére olvasni itthon is lehet, így ezen a téren több mindenről tudok véleményt alkotni. Itt viszont az a gond, hogy az idén olvasott legtöbb könyvet, korábban adták ki. Így az alábbi nem 2009, hanem az általam 2009-ben olvasott legjobb könyvek listája.

1. Bartos Attila: A nyugalom. Egy könyv, amelyben minden a helyén van: több rétegű, magával ragadóan tragikus történet, jól megírt párbeszédek, komplex személyiségrajzok.

2. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Valahogy gyakran megfognak az olyan könyvek, amelyekben a táj, a környezet nem háttérként, hanem már-már főszereplőként szerepel, és a hangulat szinte fontosabb, mint a voltaképpeni történet. Ez pedig az ilyen könyvek talán legjobbika.

3. Knud Romer: Den som blinker er bange for døden [Aki pislog, az fél a haláltól]. Önéletrajzi ihletésű beszámoló egy nagyon nem oda való család megpróbáltatásairól egy Isten háta mögötti dán kisvárosban. Torokszorító, letehetetlen, ráadásul az anya halálának motivuma által a Bartis könyvvel is mutat némi rokonságot.

Ezeken kívül tetszett még Dragomán György A fehér király-a és Darvasi László Virágzabálók-ja is, no meg egy halom Bill Bryson köny, amikről már egyszer írtam.

Hát ennyi. Soha rosszabb évet, mármint ami az olvasást illeti. Szerencsére a karácsonyfa alatt találtam jó pár kötetet, amelyeknek jó esélyük van felkerülni a jövő évi listára – de erről majd jövő decemberben.

Moziban

Egy hete itt van látogatóban Inge, az Ane mamája. Amíg Trisztánnal vártam rá a reptéren, csináltam egy pár képet. (Az alternatív, és Ane által kevésbé preferált forgatókönyv, amikor a család várakozik, míg én csinálok egy pár képet. Hiába, nem csak a borostyánvadászathoz kell türelem.) Szóval itt egy pár kép a reptérről:

Hihetetlen, hogy egy nagymama hirtelen megjelenése mekkora pozitív változást tud előidézni egy család életében. Miként az anyu őszi ittlétekor, megint tud az ember úgy vacsorát főzni, meg mosogatni, hogy nem ül egy 12 kilós gyerek a karján, és a mosott ruha sem a mosógépben szárad, hanem azonnal lekerül a szárítóba. Néha még a számítógép mellé is le tud ülni az ember, aminek persze a blogja látja a legnagyobb hasznát. Inge szombaton még egy kis gyerekpásztorkodást is vállalt, így Ane-vel el tudtunk szabadulni a moziba - Trisztán születése óta másodszor.

Gomorra
Választásunk a Gomorra című olasz maffiafilmre esett (rendező Matteo Garrone), amelyről fergeteges kritikák jelentek meg a dán médiában. A film Roberto Saviano azonos című dokumentumregényére épül, amelyet több mint 40 nyelvre lefordítottak. A könyv annyira élethűre sikeredett, hogy a Camorra vérdíjat tűzött ki a szerző fejére, ami miatt Saviano már harmadik éve teljes illegalitásban, rendőri védelem alatt él, és sokak szerint sosem térhet haza Nápolyba. Bár a film kevésbé izgatta fel a nehézfiúkat (részben mivel a könyvvel ellentétben senki sem az eredeti nevén szerepel benne), a hozzáértők szerint nagyon hűen mutatja be a valóságot.

A film egy elfeledett, magára hagyott nápolyi betongettó hétköznapjainak pillanatképe. Ebben a sivatagban a Comorra az egyetlen hatalmi tényező, és a lakótelepi suhancok egyetlen vágya (és egyúttal egyetlen reális karrierlehetősége), hogy csatlakozzanak a helyi nehézfiúkhoz. A Camorra adót szed, szociális védőhálót és egyfajta jogbiztonságot nyújt azoknak, akik maradéktalanul alávetik magukat az akaratának, és kegyetlenül leszámol azokkal, akik ellenszegülnek annak. Állam ez az államban, helyesebben az állam helyett, hiszen a központi hatalomnak nyomát sem látjuk a filmben. Ilyen vagy olyan módon mindenkit függésben tart, még azokat is, akik közvetlenül nem érintkeznek vele. Mindenütt jelen van, és egyúttal nincs sehol, megfoghatatlan, arctalan szervezet, amelynek döntései átláthatatlan mechanizmusok erdeményei.

A Gomorra öt, mozaikszerűen egymásba szőtt történetből épül fel, amelyek nem is eshetnének messzebb a hollywoodi gengszerfilmek giccses romantikájától. A nápolyi külváros lakóit jóképű, elegáns öltönyökben feszítő, lelkük mélyén melegszívű, családcentrikus keresztapák helyett rossz arcú, kiégett, régen kihízott atlétatrikóba öltözött sorozatgyilkosok terrorizálják. Eközben ők maguk is áldozatok, az egész társadalmat átható morális rothadás áldozatai. A film arról szól, hogy hogyan nyomorítja meg a szervezett maffiabűnözés az egész olasz társadalmat - vagy még inkább: hogyan akadályozza meg egy normális, modern civil társadalom kialakulását.

A filmben engem leginkább talán az operatőri munka fogott meg, mely egy vibrálóan ingatag kézikamerán át mutatja be a film színteréül szolgáló nápolyi lakótelepet. Az eredmény egyszerűen gyomorba vág, és ha van Európában nyomasztóbb, sivárabb külváros, remélem, sosem fogom személyesen látni. Ehhez képest egy budapesti gettó egyenesen egy skandináv villanegyedre emlékeztet.