Életjel

Szolgálati közlemény: a látszattal ellentétben a Skandináv Híradó változatlanul üzemel. Mindössze annyi történt, hogy elmúlt pár hónapban kicsit besűrűsödtek a dolgaim. Új munkahely, két hosszabb külföldi utazás, és mindeközben a doktori disszertációmat is sikerült megvédenem. Ha minden igaz, most egy lazább időszak következik, így júniustól a blog is megújul. Addig is itt egy (jó)pár kép az idei aalborgi karneválról. Én magam sajnos ezúttal lemaradtam az eseményről, de remélem, jövőre én is ismét saját képekkel szolgálhatok.

 

 

Hullámok hátán

Legutóbbi, a norvég televíziózás történetének legnagyobb sikerét arató (anti) dokumentumfilmmel foglalkozó bejegyzésem váratlanul nagy érdeklődést keltett. Többen is kérdezték, hogy hol lehet megnézni a teljes, 7 órás adást. Nos, itt - innen pedig le is tölthető az egész, mégpedig HD minőségben. Egy apró figyelmeztetés azért talán nem árt: egy 22 GB-os anyagról van szó...

Most pedig tovább a mai témára, ami nem is esik olyan messze a múltkoritól, mivel ismét a norvég NRK egy extravagáns vállalkozásáról lesz szó, amivel saját korábbi világrekordjukat döntötték meg. A Bergensbanen-film sikerén felbuzdulva a szomszédok eltöprengtek, miről lehetne még ugyanazon recept alapján filmet csinálni. Aligha telhetett sok időbe, míg a szerkesztőségben valakinek eszébe ötlött, hogy Norvégia nemcsak a világ egyik legszebb vasútvonalával, hanem talán legszebb (és leghíresebb) hajóútvonalával is büszkélkedhet. A Hurtigruten néven ismert hajóút Bergen-től  a sarkkörön túl fekvő Kirkenes-ig húzódik, érintve a legszebb norvég fjordokat, szigetcsoportokat és számos kultúrtörténeti jelentőségű várost. Az egyetlen bökkenő, hogy a teljes út 2600 kilométer hosszú, és több mint öt napot vesz igénybe. Az ilyesmiről a világ legtöbb tévéstársasága alighanem csinált volna egy 40-50 perces természetfilmet, ám nem így a a norvégok.

Idén június 16-ai kezdettel 134 órás élő, non-stop közvetítés keretében kísérték végig az útvonalon közlekedő 11 hajó egyikének útját. Ezúttal kicsit máshogy csinálták: a szórakoztatásról 20 fős stáb és 11 kamera gondoskodott, és a műsorban a fedélzeten készült riportok és sok háttérinformáció is szerepelt, ám az adásidő nagy részében, a norvég hagyományoknak megfelelően, ezúttal sem történt igazán semmi. Természetesen erről is van ízelítőm - némileg felgyorsítva:


Az élő közvetítést az interneten is lehetett követni, és a felmérések szerint összesen 6 millióan nézték meg (azaz gyaníthatóan néztek bele), a világ 148 országból. A legtöbben persze Norvégiában voltak kíváncsiak az adásra: az NRK szerint az adás három millió norvég tévénézőt vonzott.

Innen aligha van tovább a norvég tévéseknek, hacsak valaki ki nem találja, hogy egy biciklire szerel egy tévékamerát, és lekerekez az Északi foktól Oslóig. Az eddig látottak alapján engem már ez sem lepne meg különösebben... Ja, és a teljes 134 órás adás itt látható.  

Vizes örömök

Az aalborgi szépművészeti múzeum (Kunsten) egyik legújabb kiállítási tárgya Jeppe Hein vízi pavilonja a szoborkertben. Az alkotás messziről nézve egy egyszerű szökőkútnak tűnik, közelebb lépve azonban kiderül, hogy tulajdonképpen valóban egy pavilonnal van dolgunk, amelynek formája állandóan változik a szerint, hogy az "épületet" vezérlő számítógép éppen milyen kombináció szerint lövelli fel a falakat alkotó vízsugarakat.   

A pavilonba be lehet lépni, lehet benne (és vele) játszani, de lehet messziről szemlélni is. Trisztánnak egyértelműen ez jelentette a mai múzeumi látogatás csúcspontját. Bár az elején voltak időzítési problémái be- és kilépéskor, hamar egy hullámhosszra került a műalkotással, és a végén alig tudtuk kirángatni a vízfüggöny mögül.

És végül egy (sajnos nem túl jó) videó, amin jobban látszik, hogy miről szól a dolog:

A reumás csillagász

További hírek Tycho Brahe exhumálása kapcsán:

A régészek a vártnál sokkal jobban megszenvedtek a templom padlózatának a feltörésével, ám amikor hétfő este végre sikerült felnyitniuk az ónkoporsót, igen kellemes meglepetésben volt részük: Tycho Brahe maradványai minden várakozást felülmúlóan jó állapotban találták.

A brokátselyem halotti ruháról például rövid idő alatt sikerült kideríteni, hogy Itáliában készült az 1500-as évek végén. Az összeállított csontvázon végzett első fizikai vizsgálatokból pedig két fontos következtetést sikerült levonni a tudós életével kapcsolatban. Egyrészt azt, hogy Brahe reumával küszködött, és időnként komoly hátfájás kínozhatta. Másrészt viszont a fogaival aligha volt sok baja: noha több foga is hiányzott, a még meglévők kifogástalan állapotban voltak a halálakor. Ez azt jelenti, hogy aligha fogyaszthatott nagy mennyiségben édességet.

Persze ez a két részeredmény csak a kezdet. Ma és holnap részletes CT vizsgálatoknak vetik alá a maradványokat, majd pedig egy háromdimenziós modellt készítenek Brahe testéről. A végleges tudományos eredmények publikálására a tervek szerint egy év múlva kerül majd sor.

Tycho Brahe utóélete

Egy dán kutatócsoport ezekben a percekben tárja fel a neves dán csillagász, Tycho Brahe (Tyge Ottesen Brahe 1546-1601) sírját a prágai Tyn templomban. Az eseményt kiemelt médiaérdeklődés követi: az eseményről folyamatosan tudósító dán állami televízió szerint 80-100 újságíró tolong a sír körül. A nagy érdeklődés csak részben köszönhető a csillagász kétségbevonhatatlan tudományos érdemeinek (például ő volt az első, aki bebizonyította, hogy az üstökösök nem légköri jelenségek). Legalább ennyire foglalkoztatják a közvéleményt Brahe életének és halálának körülményei is.

A féktelen, indulatos tudós még fiatal korában elvesztette orrát egy párbajban (mely egy tudományos vitát volt hivatott eldönteni), és a hiányt házi készítésű, nemesfémből készült protézissel pótolta. Brahe élete végéig számos vitába, nézeteltérésbe keveredett (amelyek mögött gyakran az alkohol állt), és 1601. október 24-én bekövetkezett halála kapcsán is számos pletyka látott napvilágot. Sokak szerint megmérgezték, másik szerint pedig az végzett fele, hogy egy ünnepi lakomán, attól tartva, hogy kivonulásával megbántaná a vendéglátót, addig tartotta vissza a vizeletét, amíg felrobbant a húgyhólyagja. Legvalószínűbb azonban, hogy Brahe higanymérgezésben halt meg, mint oly sokan a kor jeles tudósai közül. A fém egészségre káros hatásaival akkoriban még nem voltak tisztában, és széles körben alkalmazták mind gyógyszerként, mind pedig az alkímiai kutatásokban, amelyekkel Brahe is kacérkodott.

A bulvárlapok hasábjaira kívánkozó életrajz ellenére a feltárást végző dán és cseh régészek nem győzik hangsúlyozni, hogy a sírfeltárásnak nem amolyan megkésett detektívmunka, azaz a halálok kiderítése a célja, hanem komoly tudományos vállalkozásról van szó. A modern vizsgálati módszereknek köszönhetően ugyanis a sírból vett minták alapján nem csak arról tudhatunk meg rengeteget, hogy hogyan élt a nagy csillagász, hanem a kor közegészségügyi, táplálkozástani viszonyairól is sok újat tanulhatunk. A laikusokat persze leginkább az izgatja, hogy megoldódik-e végre Brahe halálának a rejtélye. Erre azonban még alighanem várniuk kell egy darabig. Noha a tudós maradványait már pénteken, 18-án ünnepélyesen újratemetik, a tudományos eredmények publikálása több hónapot is igénybe vesz majd.

Hogyan távozzunk stílusosan

Még utoljára két videó az aalborgi Tall Ship Races-ről. Korábban írtam, hogy az ünnepélyes kihajózás az ellenszél miatt sajnos nem sikerült igazán látványosra. Az indulás előtti perceket azonban több legénység is kisebb kultúrműsorral tette felejthetetlenné. Ezek közül kettő emelkedett ki a mezőnyből: régi ismerőseinknek, a Dewaruci indonéz matrózainak, illetve az ománi Shabab Oman tengerészeinek az alakítása.

Míg az előbbiek főleg az árbocokon bemutatott akrobatamutatványaikkal imponáltak, az utóbbiaknál a zene volt a legjobb: skót dudák afrikai dobokkal kísérve (ahogy az egy ázsiai országtól elvárható). És hogy a kettő közül melyik volt a legjobb, azt mindenki döntse el magának:

Dewaruci

Ha lett volna közönségdíj az idei Tall Ship Races-en, azt mindenképpen a Dewaruci nevű indonéz háromárbocos legénysége érdemelte volna ki. Míg a legtöbb meglátogatható hajó legénysége beérte azzal, hogy udvariasan mosolygott, kiakasztott néhány információs táblát és kiosztott néhány brosúrát, addig az indonéz tengerészek igazi népünnepélyt rendeztek a fedélzeten és a mólón.

 

A zenét a legénység köréből verbuválódott, és a Leningrad Cowboys fénykorát idéző szalonzenekar szolgáltatta. Volt itt minden a My Bonnie -tól a legfrissebb indonéz slágerekig, egyetlen megállíthatatlanul hömpölygő és (meglehetősen hamis) zeneszámba ötvözve. 

Aki éppen nem zenélt (a hangszerek rendszeresen vándoroltak kézről kézre, ami érdekes módon a hangzáson mit sem változtatott), az táncolt, illetve a bámészkodókat próbálta táncra bírni. 

Mivel az indonézek roppant barátságosak (vagy legalábbis annak látszanak) és a hajójuk is az egyik legszebb volt a fesztiválon, ezért sok bámészkodó órákat töltött a fedélzeten. Az Orsi mellett álldogáló idősebb dán úriember például annyira el volt bűvölve, hogy néhány percenként odafordult Orsihoz, és megjegyezte: Det er ret sjovt, det her (Ez elég mókás). Ez magyarra átültetve nagyjából annyit jelent, hogy "ilyen jól még életemben nem szórakoztam, beleértve a saját lakodalmamat is". Igaza is volt: aki csütörtök este ott volt a Dewaruci fedélzetén, egykönnyen nem felejti el.

Hajósélet Aalborgban

Ma délután zárult az idei Tall Ship Races (TSR) nevű nemzetközi vitorlásverseny négynapos aalborgi szakasza. A legtöbb embernek, aki vitorlásversenyről hall, alighanem kis egy- vagy kétárbocos hajók ugranak be, mondjuk amilyeneket a Balatonon látni. Noha ilyen hajókból is sok látható a versenyen (ami sokkal inkább egy fesztivál és népünnepély, mintsem valódi versengés), a Tall Ship Races elsősorban a világ legnagyobb vitorlásait gyűjti egybe.

 A TSR-t 1956-ban szervezte meg először egy Bernard Morgan nevű londoni jogász, 20 nagy vitorlás részvételével. Az 1956-os verseny eredeti célja az volt, hogy szimbolikusan lezárja a nagy vitorláshajók korszakát, ám az események váratlan fordulatot vettek. Az egyszerinek szánt versenyt akkora érdeklődés övezte, hogy azóta minden évben megrendezik, nem ritkán több mint száz hajó részvételével.  A verseny hivatalos célja a népek közötti barátság erősítése és a vitorlástradíciók megismertetése és megszerettetése újabb és újabb nemzedékekkel. A versenyben részt vevő hajó legtöbbje iskolahajó, és a kiírás megszabja, hogy minden legénységnek legalább felerészben fiatalokból kell állnia.

Az idei verseny a hollandiai Antwerpenből indult és Aalborg volt a második állomás, melyet a norvég Kristiansand követ. A verseny végül az angol Hartlepool kikötőjében ér véget augusztus 10-én. A verseny maga természetesen az egyes városok között zajlik, és ezt szakítják meg a 3-4 napos kikötői tartózkodások. Ilyenkor a tengerészek mulatnak, gondozzák a hajóikat, illetve részt vesznek a hagyományos tengerészfelvonuláson.

A TSR, mely 2004 után másodszor látogatott el Aalborgba, magasan az év legfontosabb turisztikai eseménye volt a városban. Legutóbb több mint 1 millió embert vonzott, és a szervezők abban reménykedtek, hogy ezt a számot az idén sikerül felülmúlniuk. Az eseményhez zenei fesztivál is kapcsolódott, a parton felállítottak egy vidámparkot, számtalan étkezőhelyet és sörsátrat is.

 Lehetett sétahajózni, a vastagabb pénztárcájúak benevezhettek egy helikopteres túrára és láttunk egy igen színvonalas tűzijátékot is.

A népünnepélyt csupán egyetlen mozzanat zavarta meg: a legtöbb hajó a ma délutáni ünnepélyes kihajózásakor az erős ellenszél miatt nem tudott vitorlát bontani - azaz a nézők pont a legfestőibb látványról maradtak le.

Én szerencsére 2004-ben már végignéztem, ahogy az óriási hajók teljes pompájukban elvitorláznak az orrom előtt, és tanúsíthatom, hogy kevés látvány fogható az ilyesmihez. Talán legközelebb megint összejön...
  
További képek itt. 

Vikingek sisak nélkül

A legutóbbi vásár ürügyén még egy pár kósza gondolat a vikingekről. Aki végignézte a képeimet, talán meglepődhetett azon, hogy a látottak nem igazán estek egybe a vikingekről világszerte kialakult giccses, idealizált képpel. A legtöbbünk tudatában a viking szó hallatán valószínűleg egy kerek pajzsot és rövid kardot hordozó, hosszú vörös hajú, prémekbe öltözött, mackós termetű, de alapvetően kedélyes harcos képe jelenik meg, fején szárnyas sisakkal. Nagyjából valami ilyesmi:

Nem mintha ez a kép pontatlan lenne, hiszen a fennmaradt források szerint tagadhatatlanul voltak ilyen kinézetű vikingek is (bár a viking sisak csak szűk körben és csakis ceremoniális célokra volt használatos). Ám a viking gyűjtőnév rengeteg különböző kinézetű, származású és életmódú embert fog össze, akik közül csak viszonylag kevesen éltek rablásból és kalandozásból. Bár a helyi lakosság életére kétségtelenül ezek a harcos, rabló-fosztogató skandinávok tették a legnagyobb benyomást, a vikingek között találunk királyokat, földművelő telepeseket, felfedezőket, zsoldosokat, kereskedőket, diplomatákat, adóbehajtókat, mérnököket és építészeket, hogy a költőket és egyéb írástudókat ne is említsük.

Ez a sokszínűség persze teljesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a viking világ időben és térben is óriási kiterjedésű. A történészek a viking kort 793 és 1100 közé teszik, és ez alatt a háromszáz év alatt skandináv származású emberek fontos, sok esetben meghatározó szerepet játszottak Európa életében, Írországtól a Volgáig és Grönlandtól Spanyolországig és a Balkánig. Az „egyszerű”, vért nem ontó viking képe persze jóval kevésbé romantikus mint a kecses hajókon tengerre szálló, majd a ködből meglepetésszerűen előbukkanó harcosoké, így nem csoda, hogy az évszázadok során lassan kikristályosodott a médiaviking sematikus figurája. Ezt az alakot aztán az elmúlt évtizedekben a dán, svéd és norvég futballszurkolók fejlesztették tökélyre.

A múltkor említett viking vásár egyik legfőbb kulturális értéke, éppen az, hogy nem a rabló-fosztogató, hanem az értéket termelő, dolgozó vikingeket állítja a középpontba.

Romos gyártelep, naplemente

Mostanában igyekszem rendszeresen szervezni egy-egy fotókirándulást, és ezen a héten a romjaiban is impozáns Aalborgi Eternitgyárra került sor. Igazi kirándulásról persze nemigen beszélhetünk, hiszen a gyár alig háromszáz méterre fekszik a házunktól, egy irdatlan saroktelken.

Bár a köztudatban egységesen mint Aalborg Eternit él, valójában három különálló, bár szorosan együttműködő üzemről van szó, melyek 2004-ben történt bezárásukig a város egyik legfontosabb ipari komplexumát alkották. Ezek közül az első az 1897-ben alapított cementgyár volt, amelyhez 1927-ben csatlakozott a tulajdonképpeni eternitgyár. Itt tetőfedésre és épületburkolásra használt palatáblákat, valamint vízvezeték- és szennyvízcsöveket gyártottak. A harmadik részegység siporex-et állított elő, ami állítólag valami betonféleség, de az interneten talált magyarázatból én csak a névmásokat és kötőszavakat értettem meg. (Ha valaki szeretne megpróbálkozni a megfejtéssel: Siporex is lightweight autoclaved aerated concrete which is completely cured, inert and stable form of calcium silicate hydrate.)

Az üzemek fénykorukat 1960-as években élték, ekkor 1600 alkalmazottat foglalkoztattak. Ezt követte egy lassú hanyatlás, majd három katasztrofális év, végül pedig 2004-ben a felszámolás. Az eternitgyár Csehországba költözött, az aalborgi gyártelepet pedig fokozatosan felszámolják. Bár kezdetben volt szó róla, hogy a fontos ipartörténeti értéket képviselő épületek legalább egy részét megmentik, úgy látszik, erről azóta letettek.

A területet tavaly egy vállalkozó vette meg, aki lakásokat és bevásárlóközpontot tervez ide (az utóbbiból ugyanis még csak néhány ezer van a városban). Orsival tehát valószínűleg az utolsó pillanatban kaptuk lencse végre a még meglévő romokat. A nyár esti naplementében az egésznek valami szürreális, földöntúli hangulata van, amit tovább fokoz, hogy az egész területen háborítatlanul lehet jönni-menni.

Dániában szokatlan módon egyetlen tiltó vagy figyelmeztető táblát sem helyeztek ki, mint ahogy biztonsági őrök sem őrzik a telepet (nem is lenne igazán mit). A rozoga lépcsőkön még az egyik romos toronyra (silóra?) is felkapaszkodtunk, ahonnan fantasztikus a kilátás a telepre és körben a városra.

Fedél nélkül Aalborgban

A minap átmenetileg 13 új köztéri szoborral gazdagodott Aalborg belvárosa. Az egész alakos, bronzból készült szobrok (Jens Galschiøt alkotásai) hajléktalan, a társadalom peremén élő embereket ábrázolnak, és a Számoljuk fel a hontalanságot (Stop hjemløshed!) nevű projekt keretében a hajléktalanság és általában a szegénység problémájára hívják fel a figyelmet.

A vándorkiállítás plakátja szerint nagyjából 5000 hajléktalan él Dániában (más becslések ezt a számot 10 000 fölé teszik), akik közül kb. 500 alszik többé-kevésbé rendszeresen szabad ég alatt. Szerencsére a hajléktalanság sokaknak csak átmeneti állapot, de minden negyedik érintett több mint egy évig marad otthon nélkül. A hontalanok száma az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt, elsősorban a közép- és kelet-európai hajléktalanok megjelenése miatt. Ez azonban nem az egyetlen magyarázat: a gazdasági válság a szokásosnál is több dánt kényszerít az utcára. Míg 2002-ben 1499 kilakoltatásra került sor az országban, addig 2008-ban 3762 családnak, illetve egyedülállónak kellet elhagynia az otthonát. Ők persze persze nem mindannyian váltak automatikusan hontalanná, de egyedül 2009-ben több mint 1000 fővel nőtt a hajléktalanok száma Dániában.

A kiállítás célja a figyelemfelkeltésen és a tájékoztatáson kívül a probléma személyessé tétele, azaz hogy megmutassa a padon söröző, sarkon álldogáló vagy a parkban alvó hajléktalan sztereotip figurája mögött az embert. Minden szoborhoz egy rövid szöveg tartozik, egy-egy hajléktalan személyes történetével, élményeivel. A vándorkiállítás, amely az ország legnagyobb városait járja végig, június 26-ig látható az aalborgi Gammel Torv-on.

Lóvásárban

Az Aalborgtól 15 kilométerre északra fekvő Hjallerup-ban ma ért véget a legendás négynapos lóvásár, amelyet 1744 óta minden évben megrendeznek. A vásár, amely Észak-Európa legnagyobbja, és amelyet minden dán ismer, egészen a huszadik század közepéig óriási jelentőséggel bírt a környék gazdasági és kulturális életében. Egy helyi szólás szerint három szent ünnep létezett Észak-Jütlandon: a Karácsony, a Húsvét és a hjallerup-i vásár.

A vásár az 1930-50 közötti években élte a fénykorát; ekkor gyakran 20 000 lovat is vásárra vittek itt. A motorizáció terjedésével és a mezőgazdaság szerepének csökkenésével párhuzamosan persze a lovak gazdasági jelentősége is drasztikusan visszaesett. Manapság jó évnek számít, ha 1400 állatot hoznak eladni. Mindez azonban nem vezetett a vásár elhalásához, mert a lovak helyét fokozatosan más termékek vették át. Kapható itt mindenféle háziállat, régiség, kézműves- és iparművészeti termék, a valóban értékes termékektől az arcpirító bóvliig, játékautomatákkal és gigantikus sörsátrakkal megtűzdelve.

Van itt hagyományos vásári istentisztelet, koncertek, lovasbemutatók, kutyaverseny és sok más többé-kevésbé színvonalas rendezvény. Nagyjából az ecseri piac, a debreceni Mihály-napi vásár és egy hagyományos magyar falusi búcsú keverékét kell elképzelni. A több százezer látogató többsége persze csak nézelődni jár Hjallerup-ba (tökéletesen eldugaszolva ezzel a környék útjait), ám csakúgy, mint a régi magyar vásárokon, búcsúkon, itt is a program elengedhetetlen része a tömegverekedés, amire az érintettek nem ritkán egész évben készülnek. Az idén sem volt ez másként: néhány tucat látogató már első éjszaka egymásnak esett, és a rendőrség csak komoly tartalékok bevetésével tudott úrrá lenni a helyzeten.

Én péntek délután látogattam ki Trisztánnal, és valószínűleg a vásár egyik legcsendesebb időszakát kaptuk el. A vásári bódék között csak pár százan lézengtek, és a vurstli gépein is alig ült valaki. Ezért aztán a képek nem adják vissza az egész hangulatát – no meg kutya nehéz úgy fényképezni, ha a Trisztán kezét kell minden második ló szájából kihúzgálni. Fényképészetileg sokkal érdekesebb lett volna úgy este 8 után kimenni, és persze egyedül, de hát olyankor egy családapának már otthon a helye.