Tycho Brahe utóélete

Egy dán kutatócsoport ezekben a percekben tárja fel a neves dán csillagász, Tycho Brahe (Tyge Ottesen Brahe 1546-1601) sírját a prágai Tyn templomban. Az eseményt kiemelt médiaérdeklődés követi: az eseményről folyamatosan tudósító dán állami televízió szerint 80-100 újságíró tolong a sír körül. A nagy érdeklődés csak részben köszönhető a csillagász kétségbevonhatatlan tudományos érdemeinek (például ő volt az első, aki bebizonyította, hogy az üstökösök nem légköri jelenségek). Legalább ennyire foglalkoztatják a közvéleményt Brahe életének és halálának körülményei is.

A féktelen, indulatos tudós még fiatal korában elvesztette orrát egy párbajban (mely egy tudományos vitát volt hivatott eldönteni), és a hiányt házi készítésű, nemesfémből készült protézissel pótolta. Brahe élete végéig számos vitába, nézeteltérésbe keveredett (amelyek mögött gyakran az alkohol állt), és 1601. október 24-én bekövetkezett halála kapcsán is számos pletyka látott napvilágot. Sokak szerint megmérgezték, másik szerint pedig az végzett fele, hogy egy ünnepi lakomán, attól tartva, hogy kivonulásával megbántaná a vendéglátót, addig tartotta vissza a vizeletét, amíg felrobbant a húgyhólyagja. Legvalószínűbb azonban, hogy Brahe higanymérgezésben halt meg, mint oly sokan a kor jeles tudósai közül. A fém egészségre káros hatásaival akkoriban még nem voltak tisztában, és széles körben alkalmazták mind gyógyszerként, mind pedig az alkímiai kutatásokban, amelyekkel Brahe is kacérkodott.

A bulvárlapok hasábjaira kívánkozó életrajz ellenére a feltárást végző dán és cseh régészek nem győzik hangsúlyozni, hogy a sírfeltárásnak nem amolyan megkésett detektívmunka, azaz a halálok kiderítése a célja, hanem komoly tudományos vállalkozásról van szó. A modern vizsgálati módszereknek köszönhetően ugyanis a sírból vett minták alapján nem csak arról tudhatunk meg rengeteget, hogy hogyan élt a nagy csillagász, hanem a kor közegészségügyi, táplálkozástani viszonyairól is sok újat tanulhatunk. A laikusokat persze leginkább az izgatja, hogy megoldódik-e végre Brahe halálának a rejtélye. Erre azonban még alighanem várniuk kell egy darabig. Noha a tudós maradványait már pénteken, 18-án ünnepélyesen újratemetik, a tudományos eredmények publikálása több hónapot is igénybe vesz majd.

Egy iparos elköszön

Alig pár héttel azután, hogy a nagymamám haláláról írtam, sajnos ismét hasonló a téma. Múlt csütörtökön temettük ugyanis Erlinget, Ane anyai nagyapját -azaz elbúcsúztunk Trisztán utolsó vér szerinti dédszülőjétől is.

Erling Alfred Nielsen (1925-2010) a régi vágású, öntudatos és velejéig önálló mesterember mintapéldánya volt. Aktív éveiben (melyek jóval túlnyúltak a nyugdíjkorhatáron) nagy asztalosműhelyt, helyesebben kisebb üzemet tartott fenn Sønderholmban, Aalborgtól nyugatra. A hatvanas-hetvenes évek konjunktúrája idején gyakorlatilag ő és beosztottjai építették fel a modern Sønderholmot. (Érdekes lenne utána járni, hogy hány épület viseli a keze nyomát a környéken.) 75 évesen még egy háztetőn látták dolgozni, és néhány éve, a nyolcvanon túl is elvállalt még kisebb munkákat, mint például a nibei templom ajtajának a javítását vagy parkettázást a családi nyaralóban. Imádta a hivatását és szenvedélyesen szerette a fákat és a fát, mint nyersanyagot. Lányai mesélték, hogy gyerekkorukban rendszeresen azzal tesztelte őket, hogy faj szerint be kellett azonosítaniuk egy-egy elébük tett fadarabot.

Feleségével hagyományos munkamegosztás szerint éltek. Ruth vezette a háztartást, intézte a műhely adminisztrációját és nevelte négy lányukat. E közben Erling rengeteget és nagy élvezettel dolgozott a műhelyben - de a konyhában például szinte sosem látták. Sosem sajátította el az önálló háztartás vezetéséhez szükséges legalapvetőbb készségeket sem, így aztán amikor Ruth 1987-ben meghalt, mindenki biztosra vette, hogy az Erling napjai is meg vannak számlálva. Ő azonban, mindenkire rácáfolva, még 23 évig élt, az utolsó percig a saját házában és szinte végig jó egészségben. Özvegyi éveit azzal kezdte, hogy a gyászidőszak leteltével elutazott Kínába és megnézte a Nagy Falat. Ha pedig már ott volt, végigkóstolta a kínai konyha egzotikusabb spektrumát a kutyától a kígyóig. A következő években járt többek között Olaszországban, Magyarországon, és miután legidősebb lánya, az Ane anyja a családjával külföldre költözött, rendszeresen utazott hozzájuk Angliába majd pedig az USA-ba. Tíz évvel ezelőtti hármas koszorúérműtétje előtt két héttel még gyorsan elment egy skóciai buszos körutazásra is, biztos ami biztos alapon.

Erling tipikus vendelbo volt. Ezzel a névvel a Jütland északi részén, a fjordon túl lakókat illetik. Dánia székelyei ők: önállóak, büszkék és néha a fafejűségig csökönyösek. Ehhez társul még egy tulajdonság, amit talán kicsitmondásnak lehetne nevezni: semminek nem kerítenek túl nagy feneket, és a legsokkolóbb híreket is szemrebbenés nélkül fogadják. Erlinget soha, senki nem hallotta panaszkodni vagy látta meglepődni. Soha, semmibe nem szólt bele - de azt sem tűrte, ha valaki őt próbálta terelgetni. Nem hiszem, hogy találkoztam nála érdeklődőbb, nyitottabb és toleránsabb emberrel. Egyszerűen minden érdekelte, és szinte szívta magába az új élményeket, ízeket, benyomásokat. Az utolsó pár hónapban hetente kétszer egy gondozó járt hozzá fürdetni és takarítani. Erling szóhasználat szerint a hölgy „néger”volt, és ez a fejlemény a legtöbb idős falusi dánt alighanem erősen aggasztott volna (Etnikailag az országnak ez a része még mindig szinte teljesen homogén), Erling azonban kifejezetten örült a dolognak. Úgy vélte, elég dánnal beszélt már életében, és a szomáliai hölgy sok olyasmit mesélt, amiről ő még sosem hallott.

Erling sønderholmi évei szép keretesre sikerültek. 1946-ban, amikor a faluba érkezett, hogy munkába álljon leendő apósa asztalosműhelyében, a buszról leszállva az első, akit megpillantott egy fiatal lány volt. Ő igazította útba, és belőle lett később az Erling legfiatalabb sógornője. És ő volt az is, akivel utoljára beszélt az életben. Lis azért ment át hozzá, hogy elmesélje: egy közös ismerősük előző éjjel álmában meghalt. A hír hallatán Erling azt mondta, hogy egy ilyen halált ő is el tudna képzelni magának. Ezek voltak az utolsó szavai; másnap reggel már nem ébredt fel.

Nekrológ helyett

Ez a bejegyzés már három hónapja érlelődik bennem, de még most sem vagyok biztos benne, hogy közzé fogom tenni. Arról van szó, hogy március 29-én meghalt apai nagymamám. Ekkor pont az USA-ban voltunk, de a család megígérte, hogy megvár a temetéssel, úgyhogy vettem is gyorsan egy repülőjegyet Trisztánnak és magamnak (Ane-nek dolgoznia kellett). A végén aztán mégsem tudtunk ott lenni a szertartáson, mivel beleszaladtunk a vulkánkitörés miatti reptérbezárásba, ami persze nagyon bántott. Nagymamám ma lett volna 82 éves, és ezúttal el tudtunk menni a temetőbe egy megkésett utolsó búcsúra, sőt Trisztán még a virágok elrendezésében is segédkezett.

Nagymamám, Kabay Edit 1928-ban született Ajakon, négy gyermek közül a harmadikként. Három bátyja közül kettőt korán elveszített. A legfiatalabb, Zoltán 43 évesen halt meg Angliában, ahová 1956-ban emigrált. Dezső, aki a megyei nemzetőrség vezetőjeként szintén menekülni kényszerült. Ő a rendszerváltás után röviddel halt meg Németországban.

Nagymamám apja régi tisztviselőcsaládból származott, felmenői között volt jegyző, MÁV tisztviselő és kórházi gondnok is. Dédnagyapám is jegyző lett Ajakon, de korán, 1945-ben meghalt gégerákban. Sírját a helyiek a mai napig nagy tisztelettel gondozzák. Nagymamám mindig nagy szeretettel mesélt Ungvárról, ahol tinédzseréveit töltötte. A család 1940-ben költözött az Ung parti városba, ahonnan nagymamám anyai nagyapja származott. Nagymamám emlékeiben a város mint gyönyörű, pezsgő metropolisz maradt meg, ami valószínűleg csak részben fedi a valóságot – bár valószínűleg nem ő volt az első, akinek emlékeiben megszépült egy város.

Nagymamám Ungváron ismerkedett meg a 13 évvel idősebb Varga Sándorral, apja egyik ismerősével. Nagyapám ekkor még nőtlen volt és éppen újságíróként dolgozott. A front közeledtével egyre több időt töltött a nagymamám családjával, és a háború végének zűrzavarában velük együtt menekült el Ungvárról, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek annektálni fogják Kárpátalját. Nagyszüleim 1946. január 30-án házasodtak össze Ajakon. Nagyapám egy öltönyét cserélte el egy demizson pálinkáért és némi ételért, hogy a szerény lakodalmat meg tudják ülni. A korábban jobb napokat látott, ám a menekülés közben szinte mindenét elvesztő családnak még fényképészre sem futotta.

Nagyszüleim egy néhány éves nyírbátori kitérőtől eltekintve Nyíregyházán telepedtek le. A házasságból két gyerek született: apám Sándor és húga Judit.

Nagymamám a városi tanácson dolgozott ügyintézőként, nyugdíjazásáig. Szüleim korai válása után apai nagyszüleimmel nagyon szoros maradt a kapcsolatom. Mivel édesanyám egyéves koromban kénytelen volt visszatérni a munkába, engem pedig a bölcsőde és az óvoda egyáltalán nem vonzott, rengeteg időt töltöttem velük, valamint dédnagymamámmal és nagynénémmel. Ők mindannyian meghatározó szerepet játszottak a fejlődésemben – ami egyébként anyai nagyszüleimre is igaz. Nagyapám 1990-ben bekövetkezett váratlan halálát nagymamám sosem tudta igazán kiheverni.

Ettől kezdve fokozatosan egyre magányosabbá vált – jórészt lelkileg, hiszen családjával élete végéig nagyon szoros kapcsolatban volt. Nagymamám tavaly ősszel kezdett egyre zavarodottabbá és feledékenyebbé válni. Mivel hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem tudja ellátni magát, kórházba került, ahonnan már csak néhány napra került átmenetileg haza.

Én karácsony előtt láttam utoljára. Ekkor már nagyon gyenge és zavarodott volt, és abban sem vagyok biztos, hogy megismert, de azért néhány összefüggő mondatot sikerült váltanunk. Másnap aztán már nem engedtek be hozzá: valami vírusfertőzés miatt megtiltották a látogatást. Így aztán csak az üvegajtón át láttam, amint ott áll az ágya mellett csontsoványan és tétován integet. A nővértől, aki kijött átvenni a süteményt, azért megtudtam, hogy megismert: „maga a Zsolti, a legnagyobb unokája”. Emlékszem, kifelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon mindig ez a kép fog-e megjelenni bennem, ha a jövőben rá gondolok. Szerencsére nem így lett: ha azóta eszembe jut, általában a foteljében ül és színes történeteinek egyikét meséli, mint például ezen a videón is.