Breivik börtönben

Mint ismeretes, az illetékes oslói bíróság múlt pénteken meghozta az ítéletet Anders Breivik ügyében, aki tavaly július 22-én robbantásos merényletet hajtott végre a norvég fővárosban, majd a közeli Utøja szigetén legyilkolt 69 fiatalt, akik a szociáldemokrata párt ifjúsági tagozatának nyári táborán vettek részt. Az ítélettel kapcsolatban sajnos Magyarországon is rengeteg félreértés látott napvilágot. Legutóbb például a Véleményvezér blog tett közzé tőlük szokatlanul felszínes bejegyzést, amely sokakat heves reakciókra késztetett a Facebookon.  Az ottani kommentek késztettek arra, hogy néhány kérdést megpróbáljak részletesebben is körüljárni.

Miért nem kapott Breivik súlyosabb büntetést? 

Erre a kérdésre a legegyszerűbb a válasz: azért, mert nem kaphatott. A tömeggyilkos a norvég büntetőtörvénykönyv szerint kiszabható legsúlyosabb büntetésben részesült, ami 21 év börtönt jelent. Ez a 21 év azonban korlátozás nélkül meghosszabbítható ötéves periódusokkal, amennyiben az illetékes bíróság, alapos szakértői vélemények alapján, úgy ítéli meg, hogy Breivik büntetése letöltése után is veszélyt jelent a társdalomra. Abban minden általam olvasott vagy hallott norvég elemzés egyetértett, hogy Breivik nagy valószínűséggel sosem fog szabadulni. 

Azok a vélemények, amelyek szerint Breivikre külön paragrafust kellett volna kreálni, egyszerűen komolytalanok. A visszamenőleges jogalkalmazás tilalma minden civilizált ország jogrendszerének egyik alappillérje. Breiviket tehát csak azon törvények alapján lehetett elítélni, amelyek a bűnelkövetés időpontjában érvényben voltak. 

A büntetés igazságtalanul enyhe és sérti a társadalom igazságérzetét. 

Ezt a pontot a már említett Véleményvezér cikk is felveti: "Breivik 77 ember meggyilkolásáért kapott összesen 21 évet, vagyis kevesebb, mint 100 napot minden kioltott emberéletért. Annyi biztosnak tűnik, hogy ez nem igazságos."

Véleményem szerint az igazságosság fogalma ilyen bűnügyek esetében egyszerűen értelmezhetetlen. Abban a pillanatban, hogy a jogalkalmazásban elvetjük a szemet szemért elvet (ami itt még elvileg sem lenne követhető, hiszen nem lehet valakit 77-szer kivégezni, nem is beszélve arról, hogy lehetetlen megtorolni azt a mérhetetlen szenvedést, amit az érintett családoknak, barátoknak, illetve általában a norvég társadalomnak okozott), teljesen relatívvá válik, hogy egyes személyek mennyire éreznek egy adott büntetést igazságosnak. Mi lenne hasonló esetekben a megfelelő büntetés? 30 év? Esetleg 35?

Fontos megjegyezni, hogy az ítélet nem sértette a norvég társadalom igazságérzetét. Én legalábbis egyetlen olyan véleménnyel sem találkoztam (az áldozatok családját is beleértve), amely alapvetően kérdőjelezte volna meg a büntetés mértékét.

Norvégia az áldozatokra emlékezik. Fotó: Odd Andersen © Scanpix

Miért ennyire engedékeny a norvég jogrendszer?

Minden normálisan felépített és jól működő modern jogrendszer két alappilléren nyugszik. Ezek egyike a büntetés (nevezhetnénk intézményesített bosszúnak is). Ennek lényege, hogy az elkövetett bűncselekményért bűnhődni kell. A rendszer másik központi elem a társadalom védelme a további esetleges bűncselekmények ellen. Ez arról szól, hogy a rendszer igyekszik biztosítani, hogy az elítélt a jövőben ne kövessen, követhessen el hasonló bűncselekményt. Ez ideális esetben rehabilitáció, átnevelés útján valósul meg (amelyben Norvégia a Véleményvezér szerint is a világ élvonalába tartoznak). Amennyiben a rehabilitáció nem lehetséges, akkor jön a másik lehetőség, annak megakadályozása, hogy az elítélt visszatérhessen a társadalomba.

E két szempontot, a büntetést és a társadalom védelmét az egyes jogrendszerek eltérő mértékben érvényesítik. Amikor például egy magyar bíróság tényleges életfogytiglanra vagy egy amerikai bíróság halálra ítél valakit, a büntetési elemre helyez szinte kizárólagos hangsúlyt, eleve kizárva a rehabilitáció lehetőségét. A norvég jogrendszer ezzel szemben arra a felfogásra épül, hogy minden bűnelkövető, tehát még egy tömeggyilkos esetében is megvan az elvi lehetőség a rehabilitációra. Ez annak az elismerése, hogy senki sem képes megítélni, milyen eredménye lesz a börtönben eltöltött éveknek, és mivé válik valaki 15 vagy 20 év önreflexió után. 

Breivik esetében a két szempont alkalmazása azt jelenti, hogy büntetésképpen 21 évet fog börtönben tölteni, mivel a norvég jogalkotók ennyit tartanak megfelelőnek (amivel persze lehet vitatkozni). Ennek leteltével jelenik meg a másik szempont, a társadalom védelme. Ha esetleg Breivik alkalmasnak mutatkozna arra, hogy visszatérjen a társadalomba (amire jelenleg senki sem lát esélyt), akkor szabadulhat, hiszen megbűnhődött a tetteiért. Ha pedig továbbra is fenyeget az ismételt bűnelkövetés veszélye, akkor marad a börtönben, potenciálisan élete végéig.   

A tetthely, Utøja szigete. Fotó: STR © Scanpix

 Breivik halálbüntetést érdemelne.

Sokan ilyenkor automatikusan a halálbüntetés mellett érvelnek. Ez egy védhető, noha a valóságtól teljesen elrugaszkodott álláspont, hiszen a halálbüntetés bevezetésének Norvégiában sincs semmi politikai és jogi realitása. Évekig lehetne azon vitatkozni, hogy mi a súlyosabb büntetés: a gyors, fájdalommentes kivégzés vagy több évtized börtönben, az ezzel együtt járó minden következménnyel. Nem vagyok biztos, hogy én a börtönbüntetést választanám. 

Breivik nagy luxusban, háromszobás börtönben fog üdülni 21 évig a norvég adófizetők költségén.

Kétségtelen, hogy a norvég (és általában a skandináv) börtönviszonyok jóval humánusabbak mint bárhol a világon. Breiviknek három, egyenként 8 négyzetméteres helyiség áll rendelkezésre. Ezek egyike egy hálószoba WC-vel és tévével, a másik egy dolgozószoba számítógéppel (internetkapcsolat nélkül), a harmadik pedig egy miniatűr tornaterem futógéppel és egy nyújtóállvánnyal. Mindhárom helyiség berendezése roppant spártai, mint ahogy ezen a videón is láthatjuk. 

A három helyiséggel Breivik látszólag valóban jobb körülményeket élvez, mint egy átlagos elítélt. Ennek egyetlen magyarázata van, mégpedig az, hogy Breiviket teljesen el kell szigetelni a többi rabtól, mert a bíróság úgy ítélte meg, hogy azok veszélyt jelentenek a testi épségére (amiben alighanem van valami). 

Na mármost: a vonatkozó norvég törvények szerint minden elítéltnek lehetőséget kell biztosítani a testmozgásra és arra, hogy számítógépet használjon és tévét nézhessen. Mindez normális esetben közös helyiségekben zajlik, a legtöbb elítéltnek tehát nincs szüksége saját tornateremre és dolgozószobára. Breivik esetében ez azonban nem lehetséges, ezért a látszólagos luxus. Ha Breiviket kisebb, esetleg sötét vagy nedves cellába zárnák (ami mellett szintén többen érveltek), esetleg meggátolnák a testmozgásban, azzal a hatóságok  megszegnék a vonatkozó törvényeket. 

Az megint csak teljesen szubjektív kérdés, hogy ki mit választana: egy kisebb, egyhelyiséges cellát, annak lehetőségével, hogy más elítéltekkel rendszeresen beszélgethessen, esetleg baráti viszonyt alakítson ki, vagy a breiviki "luxust" minimum 21 év magányban.

A fentieket összefoglalva: Breivik ítélete és fogva tartásának körülményei automatikus következnek a törvény előtti egyenlőség elvéből. Vele is pontosan úgy bánt a bíróság és a norvég társadalom, mint bármely más bűnözővel Ki ezt képtelen elfogadni, az a modern nyugati társadalmak egyik központi vívmányát kérdőjelezi meg.

Végezetül még szabadon idéznék az egyik norvég politikustól, aki szerint Breivik számára az a legnagyobb büntetés, hogy saját bőrén kell tapasztalnia, hogy tettével gyakorlatilag semmit nem ért el. Az évek során őt lassan elfelejtik, miközben a norvég társadalom tovább lép és erősebb lesz, mit valaha. Ezzel szemben ha halálra ítélték volna, abban a hitben halt volna meg, hogy jelentős tettet hajtott végre.

Dán-norvég határviták

Nemrégiben arról írtam, hogy közeljövőben nagy valószínűséggel kiéleződik a vita Dánia és szomszédai, elsősorban Norvégia, Oroszország, Kanada, az USA és Izland között az Északi-tenger egyes részei fölötti rendelkezés jogáról. Kevésbé ismert tény, hogy hasonló konfliktusok korábban is előfordultak, sőt ezek egyike az 1930-as években kis híján háborút idézett elő Norvégia és Dánia között. A területi vitának elsősorban történelmi és diplomáciai gyökerei voltak. 

Grönland a dán-norvég államszövetségben  

Az Atlanti-óceán északi területeit a 800-as évektől kezdődően norvég vikingek kolonizálták, és ezek a területek, jelesül Grönland, Izland, a Feröer-szigetek és a Shetland-szigetek évszázadokon át Norvégia részét képezték. 1387-ben azonban kihalt a norvég királyi ház, és Norvégia Dániával lépett 434 évig tartó perszonálunióra. Ezt az időszakot a norvégok a "400 éves éjszaka"-ként emlegetik, mely arra utal, hogy az államszövetségben egyértelműen Norvégia volt a gyengébb partner, és az országot nagyrészt Dániából, a dán politikai és gazdasági érdekek előnyben részesítésével kormányozták.

A dán-norvég államszövetség 1780 körül. Forrás: Wikipedia.

Norvégia hoppon marad

1814-ben, a napóleoni háborúkat lezáró békekötéssel végül felbomlott a háborúban vesztes dán-norvég államalakulat, és Norvégia új perszonálunióra lépett, ezúttal Svédországgal. Grönland, Izland és a Feröer-szigetek azonban Dánia fennhatósága alatt maradtak, annak ellenére, hogy azokat 400 évvel korábban a norvégok vitték a kényszerű házasságba. (Shetland ekkorra már Nagy-Britanniához tartozott). Ezt a norvégok természetesen égbekiáltó történelmi igazságtalanságként élték meg, amelynek orvoslására azonban nem sok lehetőségük volt. A döntés mögött ugyanis a legerősebb európai hatalom, Nagy-Britannia érdekei álltak. London minden erővel el akarta kerülni, hogy az újonnan létrejött svéd-norvég államszövetség a Balti-tengertől Kanadáig húzódjon, és hosszabb távon potenciális tengeri nagyhatalommá nője ki magát. Ezért maradhattak az említett területek a békekötéskor Dánia csatolt részei. 

Dánia maga vonakodva fogadta a váratlanul ölébe hullott adományt, különösen Grönlandot. Ennek oka egyrészt az volt, hogy Grönlandon, Izlanddal és a Feröer-szigetekkel ellentétben, nem élt skandináv népesség, azaz a gyarmatosításnak nem voltak etnikai indokai. Másrészt pedig a dán külpolitika a 19. században szinte kizárólag dél felé orientálódott, ahol egyre erősödő, és végül katonai vereséggel és súlyos területi veszteséggel végződő konfliktusba került Poroszországgal. A Grönland, illetve tágabban az Észak-atlanti területek iránti érdeklődés csak az 1860-as évektől, Schleswig-Holstein elvesztése után éledt fel, amikor Dánia fokozatosan észak felé kezdett tájékozódni. 

Kié legyen Grönland?

1905-ben Norvégia függetlenné vált, és ennek egyik következményeként egyre erősödött a Grönland és a Feröer-szigetek visszaszerzésére, az 1814-es sérelem orvoslására irányuló törekvés a norvég közvéleményben. Ez kezdetben elsősorban tudományos jelleget öltött: neves norvég kutatók élen jártak a sarkvidéki területek feltérképezésében. Fridtjof Nansen például még az 1880-as években először szelte át Grönlandot sítalpon. Az 1920-as évekre a Grönland iránti norvég érdeklődés politikailag is egyre határozottabban fogalmazódott meg. Ez ahhoz vezetett, hogy 1931-ben egy norvég expedíció, a norvég kormány tudtával és beleegyezésével Grönland nagyrészt lakatlan keleti részén kitűzte a norvég zászlót, és kinyilvánította, hogy a terület azontúl Norvégia részét képezi. A két skandináv állam ezzel közvetlen, és potenciálisan háborúval fenyegető területi konfliktusba keveredett egymással. 

Grönland térképe.

A dán kormány azonban nem üzent hadat északi szomszédjának. E helyett a konfliktus megoldását a hágai nemzetközi bíróságra bízta, mely két évvel később a norvég történelmi érvek figyelmen kívül hagyásával Grönland egészét Dániának ítélte. A kérdéssel foglalkozó történészek szerint a döntés mögött nem annyira jogi megfontolások, mint inkább az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekei húzódtak. Konkrétan arról van szó, hogy mivel Grönland földrajzilag az amerikai kontinens része, ezért az akkor érvényes Monroe doktrína erre a területre is vonatkozott. E doktrína többek között kimondta, hogy új európai gyarmatosító hatalmak nem jelenhettek meg az amerikai kontinensen (noha az amerikai külpolitika tolerálta a már korábban jelen lévő európai hatalmak jogát amerikai területek birtoklására). Ezért az USA a háttérben komoly nyomást gyakorolt a hágai bíróságra a Dániának kedvező döntés, azaz Norvégia távol tartása érdekében.  

A hágai döntést mindkét érintett fél elfogadta, és az azóta eltelt időszakban nem tapasztalhattunk említésre méltó törekvést Norvégia részéről a határok felülvizsgálatára. Korántsem kizárt azonban, hogy a két ország hamarosan hasonló konfliktusba keveredik, ezúttal nem Grönland, hanem az Északi-sark körüli tengerfenék birtoklása fölött.

Dánia vonatból

Korábban két bejegyzésben is foglalkoztam a Bergensbanen nevű norvég vasútvonalat bemutató, óriási sikert aratott dokumentumfilmmel. Röviden: az egész projekt abból állt, hogy egy norvég gyorsvonat mozdonyának szélvédőjére felszereltek egy kamerát, az így felvett, több mint hétórás anyagot pedig egyben, minden vágás és szerkesztés nélkül levetítették. 

Mint szintén írtam, valami hasonlóval próbálkozott a dán állami tévé is, amikor Karácsony és Szilveszter között összesen 10 film segítségével mutatta be az ország vasútvonalait. A filmek immár az interneten is elérhetők. A "mi" szakaszunk a København-Frederikshavn vonal, és Aalborg maga 5 óra 30 perctől látható. Persze a többi vonal is melegen ajánlott, főleg a vasút szerelmeseinek.  

Hullámok hátán

Legutóbbi, a norvég televíziózás történetének legnagyobb sikerét arató (anti) dokumentumfilmmel foglalkozó bejegyzésem váratlanul nagy érdeklődést keltett. Többen is kérdezték, hogy hol lehet megnézni a teljes, 7 órás adást. Nos, itt - innen pedig le is tölthető az egész, mégpedig HD minőségben. Egy apró figyelmeztetés azért talán nem árt: egy 22 GB-os anyagról van szó...

Most pedig tovább a mai témára, ami nem is esik olyan messze a múltkoritól, mivel ismét a norvég NRK egy extravagáns vállalkozásáról lesz szó, amivel saját korábbi világrekordjukat döntötték meg. A Bergensbanen-film sikerén felbuzdulva a szomszédok eltöprengtek, miről lehetne még ugyanazon recept alapján filmet csinálni. Aligha telhetett sok időbe, míg a szerkesztőségben valakinek eszébe ötlött, hogy Norvégia nemcsak a világ egyik legszebb vasútvonalával, hanem talán legszebb (és leghíresebb) hajóútvonalával is büszkélkedhet. A Hurtigruten néven ismert hajóút Bergen-től  a sarkkörön túl fekvő Kirkenes-ig húzódik, érintve a legszebb norvég fjordokat, szigetcsoportokat és számos kultúrtörténeti jelentőségű várost. Az egyetlen bökkenő, hogy a teljes út 2600 kilométer hosszú, és több mint öt napot vesz igénybe. Az ilyesmiről a világ legtöbb tévéstársasága alighanem csinált volna egy 40-50 perces természetfilmet, ám nem így a a norvégok.

Idén június 16-ai kezdettel 134 órás élő, non-stop közvetítés keretében kísérték végig az útvonalon közlekedő 11 hajó egyikének útját. Ezúttal kicsit máshogy csinálták: a szórakoztatásról 20 fős stáb és 11 kamera gondoskodott, és a műsorban a fedélzeten készült riportok és sok háttérinformáció is szerepelt, ám az adásidő nagy részében, a norvég hagyományoknak megfelelően, ezúttal sem történt igazán semmi. Természetesen erről is van ízelítőm - némileg felgyorsítva:


Az élő közvetítést az interneten is lehetett követni, és a felmérések szerint összesen 6 millióan nézték meg (azaz gyaníthatóan néztek bele), a világ 148 országból. A legtöbben persze Norvégiában voltak kíváncsiak az adásra: az NRK szerint az adás három millió norvég tévénézőt vonzott.

Innen aligha van tovább a norvég tévéseknek, hacsak valaki ki nem találja, hogy egy biciklire szerel egy tévékamerát, és lekerekez az Északi foktól Oslóig. Az eddig látottak alapján engem már ez sem lepne meg különösebben... Ja, és a teljes 134 órás adás itt látható.  

Síneken

A dán állami tv-társaság úgy döntött, lekoppintja norvég testvérvállalatának egyik legeredetibb ötletét, amely a szomszéd országban minden idők talán legnagyobb televíziós sikerét eredményezte. A norvég tévések még 2009-ben határozták el, hogy dokumentumfilmmel köszöntik az Oslo-Bergen vasútvonal századik születésnapját. Ráadásul nem is akármilyennel: az egyik mozdony szélvédőjére felszereltek egy kamerát, amely a szerelvény egész útját rögzítette. Ebből az anyagól készült aztán a film - mármint ha a "készült" a megfelelő szó arra, amit a norvégok csináltak. Az alkotók ugyanis minden vágás, szerkesztés, kommentár, sőt zene nélkül adták le az összesen 7 óra 16 perces anyagot, amely pillanatok alatt kultikus jelentőségű kultúrkinccsé vált; sikere talán leginkább a Másfél millió lépés Magyarországon c. sorozatéhoz mérhető.  A 4.5 milliós népességű országban összesen 1.2 millióan nézték meg a filmet, amelyet azóta már kétszer is megismételtek.  És hogy miért? Magyarázatként itt egy rövid ízelítő:


Ezt a produkciót próbálja tehát lemásolni DR, amikor december 23-a és 31-e között összesen öt filmben járja végig az ország vasútvonalait. Az első filmet éppen a "mi" vonalunkon, Koppenhága és Frederikshavn között rögzítették. Azonban a dánok mintha nem számítanának a norvégiaihoz mérhető sikerre, a dokumentumfilmeket ugyanis a DR HD nevű digitális rétegcsatornán tűzték műsorra. Könnyen lehet, hogy az óvatosság indokolt, a dán táj ugyanis festőiségben aligha versenyezhet a norvéggal: a legtöbben alighanem szívesebben nézünk hegyeket, mint szántóföldeket és legelőket. Ami azonban a kultúrtárgyakat, elsősorban a hidakat illeti, ezen a téren Dánia nyugodtan felveheti a versenyt északi szomszédjával.