A Morgóban

A minap a régi, soha-fel-nem-dolgozott fényképeim között matattam, és rábukkantam egy pár képre, amiket még három éve, egy ködös délelőtti reggelen csináltam a nyíregyházi Északi Köztemetőben (népszerű nevén a Morgóban). Íme, minden különösebb apropó nélkül, egy pár fotó Magyarország (szerintem) egyik legszebb sírkertjéből:

Vár állott...

Mindig is szerettem a térképeket. Már egészen fiatal koromban órákat voltam képes egy-egy térképlap vagy atlaszoldal tanulmányozásával tölteni, és ez az érdeklődésem azóta sem csökkent.Ilyenkor persze megindul az ember fantáziája, elképzeli, milyen lehet a térképen vázlatosan szereplő vidék a valóságban, eltervezi, hogyan lehet legkönnyebben eljutni egyik pontból a másikba, vagy egyszerűen csak gyönyörködik egy szebb kivitelű térkép rajzolatában. Az évek során sikerül összegyűjtenem egy viszonylag színvonalas térképgyűjteményt, amelynek számos darabját sajnos Skóciában kellet hagynom, amikor eljöttem onnan. Dániába településem után pedig első utam a könyvesboltba vezetett, ahol beszereztem a környék lehető legrészletesebb térképét, amivel aztán persze sok kellemes órát töltöttem el. És ha új helyre kerülök, egyszerűen nem érzem jól magam addig, amíg nem sikerül kialakítanom a fejemben az adott terület mentális térképét.   

Mindezt azért írom le, hogy mindenki számára érezhető legyen az örömöm, amikor az interneten rábukkantam Magyarország második katonai felmérésének térképeire az Arcanum honlapján. A második katonai felmérés, amelyet 1819—1869 között hajtottak végre, az akkori idők egyik kimagasló kartográfiai vállalkozása volt. Összesen 1112 db, 1:28.800-as léptékű szelvény készült az akkori Magyarország területéről. Az igen részletes és gyönyörűen kivitelezett térképek önmagukban is nagyon érdekesek, de az Arcanum projekt igazi zsenialitása abban áll, hogy a történelmi térképeket szinkronizálták a modern Google térképekkel. Ennek segítségével pedig bárki tanulmányozhatja, hogy mi állt 150-200 éve azon a helyen, ahol született vagy ahol ma lakik. 

A szinkronizált térképek persze a helytörténésznek vagy a családfakutatónak is rengeteget segíthetnek. Nekem például igen sok ősöm élt a Nyíregyháza környéki bokortanyákon. E bokortanyák (eredetileg szállások) legtöbbjének neve azonban az idők során többször is változott, és eddig elég macerás volt utána járni, hogy melyik 18-19. századi név melyik mai tanyára utal. A szinkronizált térképek segítségével ezután mindez néhány pillanatot fog igénybe venni. (Ez persze nem jelenti azt, hogy ne töltenék majd ennél jóval hosszabb időt a honlapon.) Ráadásul az Arcanum hozzálátott a georeferált vármegyei katasztrális térképek publikálásához is. Ezek még a katonai felmérés térképeinél is részletesebbek, és én már alig várom, hogy sor kerüljön Szabolcs vármegyére. 

Bátorliget

Rövid magyarországi látogatásunk egyik csúcspontja a Bátorligeti Őslápon tett látogatás volt a Nyírség keleti csücskében, a román határ közelében. A (legalábbis a szakemberek körében) világhírű, 1950 óta védett láp a magyar természetvédelem legtöbbet vizsgált területe - és egyben legféltettebb kincse is: az 57 hektár gondosan körbe van kerítve és csak a Hortobágyi Nemzeti Park írásos engedélyével látogatható.

Aki a terület szélén álló egykori falusi iskolában berendezett kiállítást megnézi, rögtön megérti, hogy miért. A 12-13 ezer évvel ezelőtt, egy jégkori vízfolyás holtmedrének feltöltődésével kialakult ősláp világviszonylatban is páratlan természeti értékeket rejt. Megtalálható itt számos jégkorszaki maradványnövény, mint például a szibériai nőszirom, a fehér zászpa vagy a mocsári angyalgyökér.

A természetvédelmi terület erdősebb részein, illetve a közeli, szintén szigorúan védett Fényi erdőben a kocsányos tölgy, a mezei juhar, a szil, az ezüsthárs és a rezgőnyár alkot állományt. Az aljnövényzetben gyakoriak a hegyvidéki bükkösöket jellemző lágyszárúak: a kapotnyak, a medvehagyma, a bogláros szellőrózsa és a bükkös sás. Szintén nagyon érdekes Bátorliget harmadik természetvédelmi területe, a Bátorligeti legelő, alacsony, homokpusztai növénytársulásokkal.

Ezt a fajgazdagságot persze csak a szakember értő szeme fedezi fel. A magunkfajta laikus, akinek ráadásul megadatott, hogy szakvezető nélkül, a maga tempójában barangoljon a láp ösvényein, mindebből csak annyit lát, hogy hihetetlenül gyönyörű helyen jár és egészen elképesztő számú növény veszi körül. És akkor nem is beszéltünk a 4672 állatfajról (köztük az elevenszülő gyíkról, amely ugyancsak jégkorszaki maradványfaj) és a több mint 700 gombafajról. A hihetetlen fajgazdagság elsősorban a terület mikroklímájának köszönhető: a lápot ölelő szélfútta homokdombok vízzel borított mélyedéseiben nedves, hűvös élőhelyek alakultak ki.

Röviden összefoglalva: nagyjából így nézhetett ki a Nyírség (és az Alföld nagy része) az utolsó jégkorszak vége felé, mielőtt az éghajlatváltozások majd pedig az ember környezetformáló tevékenysége alapvetően megváltoztatta a táj képét.

Nekrológ helyett

Ez a bejegyzés már három hónapja érlelődik bennem, de még most sem vagyok biztos benne, hogy közzé fogom tenni. Arról van szó, hogy március 29-én meghalt apai nagymamám. Ekkor pont az USA-ban voltunk, de a család megígérte, hogy megvár a temetéssel, úgyhogy vettem is gyorsan egy repülőjegyet Trisztánnak és magamnak (Ane-nek dolgoznia kellett). A végén aztán mégsem tudtunk ott lenni a szertartáson, mivel beleszaladtunk a vulkánkitörés miatti reptérbezárásba, ami persze nagyon bántott. Nagymamám ma lett volna 82 éves, és ezúttal el tudtunk menni a temetőbe egy megkésett utolsó búcsúra, sőt Trisztán még a virágok elrendezésében is segédkezett.

Nagymamám, Kabay Edit 1928-ban született Ajakon, négy gyermek közül a harmadikként. Három bátyja közül kettőt korán elveszített. A legfiatalabb, Zoltán 43 évesen halt meg Angliában, ahová 1956-ban emigrált. Dezső, aki a megyei nemzetőrség vezetőjeként szintén menekülni kényszerült. Ő a rendszerváltás után röviddel halt meg Németországban.

Nagymamám apja régi tisztviselőcsaládból származott, felmenői között volt jegyző, MÁV tisztviselő és kórházi gondnok is. Dédnagyapám is jegyző lett Ajakon, de korán, 1945-ben meghalt gégerákban. Sírját a helyiek a mai napig nagy tisztelettel gondozzák. Nagymamám mindig nagy szeretettel mesélt Ungvárról, ahol tinédzseréveit töltötte. A család 1940-ben költözött az Ung parti városba, ahonnan nagymamám anyai nagyapja származott. Nagymamám emlékeiben a város mint gyönyörű, pezsgő metropolisz maradt meg, ami valószínűleg csak részben fedi a valóságot – bár valószínűleg nem ő volt az első, akinek emlékeiben megszépült egy város.

Nagymamám Ungváron ismerkedett meg a 13 évvel idősebb Varga Sándorral, apja egyik ismerősével. Nagyapám ekkor még nőtlen volt és éppen újságíróként dolgozott. A front közeledtével egyre több időt töltött a nagymamám családjával, és a háború végének zűrzavarában velük együtt menekült el Ungvárról, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek annektálni fogják Kárpátalját. Nagyszüleim 1946. január 30-án házasodtak össze Ajakon. Nagyapám egy öltönyét cserélte el egy demizson pálinkáért és némi ételért, hogy a szerény lakodalmat meg tudják ülni. A korábban jobb napokat látott, ám a menekülés közben szinte mindenét elvesztő családnak még fényképészre sem futotta.

Nagyszüleim egy néhány éves nyírbátori kitérőtől eltekintve Nyíregyházán telepedtek le. A házasságból két gyerek született: apám Sándor és húga Judit.

Nagymamám a városi tanácson dolgozott ügyintézőként, nyugdíjazásáig. Szüleim korai válása után apai nagyszüleimmel nagyon szoros maradt a kapcsolatom. Mivel édesanyám egyéves koromban kénytelen volt visszatérni a munkába, engem pedig a bölcsőde és az óvoda egyáltalán nem vonzott, rengeteg időt töltöttem velük, valamint dédnagymamámmal és nagynénémmel. Ők mindannyian meghatározó szerepet játszottak a fejlődésemben – ami egyébként anyai nagyszüleimre is igaz. Nagyapám 1990-ben bekövetkezett váratlan halálát nagymamám sosem tudta igazán kiheverni.

Ettől kezdve fokozatosan egyre magányosabbá vált – jórészt lelkileg, hiszen családjával élete végéig nagyon szoros kapcsolatban volt. Nagymamám tavaly ősszel kezdett egyre zavarodottabbá és feledékenyebbé válni. Mivel hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem tudja ellátni magát, kórházba került, ahonnan már csak néhány napra került átmenetileg haza.

Én karácsony előtt láttam utoljára. Ekkor már nagyon gyenge és zavarodott volt, és abban sem vagyok biztos, hogy megismert, de azért néhány összefüggő mondatot sikerült váltanunk. Másnap aztán már nem engedtek be hozzá: valami vírusfertőzés miatt megtiltották a látogatást. Így aztán csak az üvegajtón át láttam, amint ott áll az ágya mellett csontsoványan és tétován integet. A nővértől, aki kijött átvenni a süteményt, azért megtudtam, hogy megismert: „maga a Zsolti, a legnagyobb unokája”. Emlékszem, kifelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon mindig ez a kép fog-e megjelenni bennem, ha a jövőben rá gondolok. Szerencsére nem így lett: ha azóta eszembe jut, általában a foteljében ül és színes történeteinek egyikét meséli, mint például ezen a videón is.

Kell egy csapat

Ez itt az [ön]reklám helye. Gabi nevű barátommal régóta tervezgetjük, hogy megpróbálunk valami klubot, baráti társaságot szervezni az Aalborban és környékén élő magyarok körében. Úgy néz ki, a sok tervezgetés végre beérett és az önkormányzattól sikerült helyiséget is szerezni, így július 10-re összehívtuk az Aalborgi Magyarok Társaságának alakuló ülését. A meghívót több mint harmincan kapták meg, és most kíváncsian várjuk, hogy hányan fognak megjelenni.

Arra is nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy az érdeklődők pontosan mit szeretnének majd kihozni a klubból. Szerintünk az lenne az ideális, ha nem egyetlen nagy, monolitikus klub alakulna, hanem több kisebb-nagyobb, esetleg alkalmanként szerveződő tagozat jönne létre, hiszen az itt élő magyarok korántsem alkotnak homogén csoportot. A legfiatalabb meghívott 22 éves, a legidősebb hatvan fölött van, van köztünk orvos, tanár, főállású anya, kétkezi munkás, munkanélküli, és a családosoknak nyilván mások az igényei, mint az egyedülállóknak. Kézenfekvő lenne például, hogy a kisgyerekes anyák összefogjanak, hiszen egy-két tapasztalt, régóta itt élő és a dán egészségügyet, szociális- és iskolarendszert jól ismerő anya rengeteg tippel és tanáccsal tudna segíteni olyanoknak, akik nemrég költöztek Dániába. Hasonlóképpen egy diáktagozatnak is sok értelme lenne.

Nekem személy szerint régi álmom egy magyar könyvklub, azaz egy informális kör, ahol könyvekről, irodalomról lehet értelmes emberekkel beszélgetni. Még ennél is fontosabb lenne azonban egy hétvégi játszóház, ahol a gyerekek magyar dalokat, mondókákat tanulnának és más magyarul (is) beszélő gyerekekkel játszhatnának. Végül pedig a társaság nagyon sokat segíthetne a Dániában letelepedni készülő vagy újonnan érkezett magyaroknak, akik még nem beszélik a nyelvet és nem ismerik a dán kultúrát.

Terveink szerint a társaság lelke egy honlap lesz, amit már el is kezdtünk összerakni, bár sok minden még nem található rajta – de az alapító ülés helye és időpontja már igen. És ha valaki itt a blogon értesülne először az ötletről: mindenkit szeretettel várunk, akár bejelentés nélkül is.

Látjátok feleim...

A múlt héten pár napot ismét Budapesten töltöttem, és sikerült megnéznem a „Látjátok feleim...”- Magyar nyelvemlékek című kiállítást a Széchényi Könyvtárban. Bár mindig jól érzem magam könyvtárban, meg úgy általában könyvek között, ilyen tartalmasan és élvezetesen régen töltöttem el két órát.

A kiállítás első darabja a legrégibb, eredetiben fennmaradt magyarországi nyelvemlék, az összesen 58 közszót és néhány személynevet tartalmazó Tihanyi alapítólevél (a következő képen). Ezután három termen át kísérhetjük végig a legfontosabb magyarországi kézírásos szórvány- és szövegemlékeket a 16. század elejéig, a könyvnyomtatás magyarországi megindulásáig. Látható itt valamennyi Árpád-kori kis terjedelmű szövegemlék: a Halotti beszéd és könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom, a Gyulafehérvári sorok és a Königsbergi töredék és szalagjai. Ezek eredeti nyelve mai magyarra átültetve is olvasható, sőt a kihelyezett hangszórókon hallható is, ám az igazi élvezetet a kézírásos szövegek tanulmányozása jelenti.

E korai nyelvemlékeket egy igen színvonalas válogatás követi az utókorra maradt mintegy ötven magyar nyelvű kódexből. Ez a szekció a Jókai-kódexszel, a legrégibb ismert magyar könyvvel indul, de itt láthatjuk a legkorábbi magyar Biblia-fordításokat és az igen szépen díszített Festetics-kódexet is. Ilyen tartalmas és színvonalas kiállítást a magyar nyelvemlékekből még sosem rendeztek Magyarországon.

Különösen megragadóak azok a kiállítási tárgyak, ismertetők, amelyek egyes nyelvemlékek szerzőinek, másolóinak személyiségébe is bepillantást nyújtanak. Közülük is kiemelkedik a főnemesi származású Ráskay Lea, aki a 16. század elején a Nyulak-szigeti (ma Margitsziget) domonkos kolostorban élt és dolgozott. Tőle összesen öt kódexben maradtak fenn másolatok, fordítások. Szép, a gótikus bastarda betűtípuson alapuló kézírása ma is viszonylag jól kibetűzhető (lásd a következő képet). Ráskay a lefordított szövegeket általában dátumozta, és a kódexekbe gyakran írt az adott év legfontosabb eseményeire vonatkozó utalásokat, melyek persze ma igen jelentős történeti források. A hatalmas műveltségű sorornak köszönhetjük számos nyelvemlék fennmaradását is. Feltehetően ő volt ugyanis az, aki a zárda 1529-es evakuálásakor gondoskodott a könyvtár legértékesebb darabjainak elszállításáról és biztonságba helyezéséről.

És ha már itt tartunk: hallatlanul izgalmas egy-egy nyelvemlék „személyes” sorsa is. Sokszor pusztán a véletlenen múlt ugyanis, hogy némelyiküket megtalálták, azonosították, illetve megőrizték. Jó példa erre az Ómagyar Mária-siralom, amely szinte a csodának köszönhetően élte túl azt a tűzvészt, amelyben a leuveni egyetemi könyvtár szinte teljes anyaga megsemmisült. E történetek kapcsán óhatatlanul is az jut az ember eszébe, hogy vajon lapulnak-e még eddig ismeretlen magyar nyelvemlékek a világ ősi könyvtáraiban.

A kiállítás február végéig látható, és nemcsak nyelvészeknek, nyelvtanároknak, könyvbarátoknak, esetleg tipográfusoknak lehet érdekes.

Családi csatorna

A minap indítottam egy új genealógiai csatornát a You Tube-on (www.youtube.com/ourroots), ahová családtagokkal, rokonokkal készített interjúkat szeretnék majd folyamatosan feltölteni. A projekt célja kettős: egyrészt azt szeretném, hogy amennyire lehet, mindenkiről maradjon fenn képes-hangos dokumentáció az utókornak. Erre persze a videó kiválóan alkalmas, hiszen számtalan olyan dolgot megmutat egy emberről, amire egy fénykép természeténél fogva nem képes: a kiejtését, hanghordozását, gesztusait, mimikáját, kedvenc szófordulatait stb.

A csatorna másik célja a családtagok emlékezetében tárolt mérhetetlen tudásanyag legalább egy töredékének a megőrzése. Aki kicsit is foglalkozott családtörténettel, tudja, mindez milyen fontos. Több amatőr genealógust is ismerek, aki sosem tudja megbocsátani magának, hogy nem faggatta ki nagyszüleit, dédszüleit „a régi dolgokról”, amíg még éltek. Most aztán sokan hihetetlen energiákat fektetnek bele (gyakran hiába), hogy nyomára bukkanjanak olyan adatoknak, amiket néhány éve még bármikor megtudhattak volna az idősebbektől. Ezért aztán a videók tartalma is fontos; azaz általában nem arról szoktam kérdezni az interjúalanyaimat, hogy mit ettek reggelire, hanem hogy hol nőttek fel, hova jártak iskolába, vagy hogyan ismerkedtek meg majdani házastársukkal.

Az is érdekes, hogy az ilyen beszélgetésekből mindig derülnek ki új dolgok. Én például, noha már évek óta rendszeresen nyaggatom a rokonságot a legbizarrabb kérdésekkel, csak e videók elkészítése során tudtam meg, hogy anyukám mi akart lenni gyermekkorában, vagy hogy általános iskolában Koroknay Gyula, a jeles fotós és művészettörténész próbálta tanítani oroszra (kevés sikerrel). De Ane mamája is, aki a saját apját interjúvolta meg a projekt számára, rengeteg újdonságot tudott meg a családja múltjából.

És hogy ez az egész hogy néz ki élőben? Nos itt egy klip, amelyen Nagymamám az esküvőjéről mesél.

Temetőben 2: Az Új Köztemető

A Kerepesi temetőben tett idillikus látogatásomat követő nap délelőttje egészen más hangulatban telt el. Ekkor a Kozma utcai Új köztemetőbe villamosoztam ki, hogy megnézzem az 56-os forradalom vezetőinek sírjait a 301-es parcellában.

Már az oda vezető 40 perces, Kőbánya nem túl festői iparvidékén végigkanyargó út is meglehetősen nyomott hangulatot teremt. Ezt aztán tovább fokozza a bejárattól a temető legtávolabbi zugába elvezető gyalogút, melynek utolsó másfél kilométere magányos erdőfoltokon, elburjánzott irtásokon vezet át.

Így ér ki az ember a 301-es parcellához, amit ugyan ízlésesen terveztek meg és gondosan ápolnak, ám a szépen parkosított környezet sem képes feledtetni, hogy a Nagy Imre csoport pere, kivégzésük, majd holttesteik többszöri meggyalázása alighanem a modern kori magyar történelem egyik legsötétebb fejezete. Egy itt tett látogatás nagy valószínűséggel maradandó nyomokat hagy mindenkiben.

A 301-es parcellával szomszédos, és ahhoz erősen hasonlító 298-as parcella ügye az elmúlt pár évben nagy vihart kavart. Röviden arról van szó, hogy kiderült: ebben a parcellában a kommunista „igazságszolgáltatás” ártatlan áldozatai mellett számos kivégzett keretlegény, nyilas háborús bűnös és köztörvényes bűnöző is nyugszik. Ez persze önmagában még nem lenne baj, elvégre mindenkit el kell temetni valahol. A botrányt az okozta, hogy az említett gyilkosok közül többnek a neve felkerült azokra a márványtáblákra, melyek azoknak állítottak emléket, akik az 1945 utáni években „a hazáért haltak vértanúhalált”.

Itt szerepelt többek között az az Asztalos István, aki bori keretlegényként legalább 20 munkaszolgálatost gyilkolt le saját kezűleg, több százat pedig megkínzott és kifosztott. De a szintén Borban szolgáló, majd a nyugatra tartó halálmenetet kísérő Tálas István nevét is megörökítette az egyik tábla. Őt sokan Radnóti és 21 munkaszolgálatos társa gyilkosaként tartják számon. Még náluk és érdekesebb a 23 évesen eltemetett Lukács Ferenc esete. Kovács Tamás történész kiderítette, hogy ezen álnév alatt nagy valószínűséggel Szálasi Ferenc nemzetvezetőt temették ide a háború után. A titoktartással, illetve az anyakönyvek meghamisításával akarták megakadályozni, hogy a sír zarándokhellyé váljon. Ez azonban aligha sikerült, mivel Szálasi születésnapján minden évben tartanak itt megemlékezést a különféle szélsőjobbos csoportosulások, és a síron gyakran helyeznek el koszorúkat „nemzetvezető testvérünk emlékére” felirattal.

Egy öttagú történészbizottság nemrég megállapította: az emléktáblákon szereplők 30-40 százaléka nem a kommunista terror ártatlan áldozata, hanem háborús bűnös, köztörvényes bűnöző vagy a börtönben természetes halállal elhunyt elítélt. Ennek hatására júniusban a kérdéses neveket eltávolították az emléktáblákról (bár a sírokhoz nem nyúltak), és a „hazáért haltak vértanúhalált” felirat sem szerepel már itt. Ennek ellenére felemás érzés tudni, hogy Szálasi és az említett keretlegények alig pár lépésre nyugszanak Nagy Imrééktől.

Temetőben 1: A Kerepesi temető

Éppen a doktorimhoz gyűjtök anyagot Magyarországon (Somlószőlősön, Budapesten, Nyíregyházán). Iyenkor, ha tehetem, mindig lecsípek egy kis időt, hogy megnézzek valamit, amit korábban még nem láttam: egy múzeumot, új kiállítást, nekem még ismeretlen városrészt, épületet. A választás ezúttal a budapesti temetőkre esett.

Talán, mert gyerekkoromban pár lépésre laktunk a híres nyíregyházi Morgótól, ahol annyit sétáltunk, játszottunk a hatalmas fák alatt, mindig is szerettem a szép temetőket. Így hát nagy izgalommal vártam a találkozást a Kerepesi temetővel, ahol a programot kezdtem.

A hely tökéletesen megfelelt a várakozásnak. A szép őszi napsütésben órákig bolyongtam a híres és kevésbé híres magyarok sírjai között. Ady, József Attila, Babits, Munkácsy, Kossuth, Deák, Batthyányi és még oly sokan – szinte mindenki itt volt, aki nekem a magyar kultúrát, történelmet jelenti.

Különös élmény volt végigmenni a Munkásmozgalmi Panteon monumentális emlékművei között. Csupa olyan név, amelyet életem első húsz évében nap mint nap hallottam, olvastam: egykor volt törpe hősök mára jelentéktelenné fakult, porladó emlékművei. A panteon egyébként nincs túl jó passzban, ami talán nem is baj. Az mindenképpen örvendetes, hogy karban tartása többé nem kiemelt feladat. Azonban talán nem lenne szabad hagyni, hogy végleg tönkremenjen, már csak esztétikai megfontolásokból sem. A központi emlékmű három főalakjához hasonló szocreál munkásszobrokat például a Szoborpark kivételével aligha láthatunk máshol az országban. Oda meg ugye elég macerás kijutni.

Összességében: egy kellemes délután egy gyönyörű helyen, érdekes emberek társaságában. Mindezt csak az zavarta meg kissé, hogy pont a két legkedvesebb íróm, Mándy és Krúdy sírját nem találtam meg a leereszkedő félhomályban. No de így legalább lesz ok a visszatérésre.

Az utolsó csepp savas eső

A múltkor az Aalborg Vörösben fesztivál kapcsán megjegyeztem, hogy napjaink dán közéletében az egyik legdominánsabb téma a klímaváltozás. A jelenség média-szociológiai szempontból is igen érdekes, hiszen rávilágít a modern médiák egyik legfőbb hiányosságára, mégpedig arra, hogy képtelenek több, egymással többé-kevésbé összefüggő problémával egyidejűleg foglalkozni. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy a globális felmelegedés mint téma hegemónná válása egyúttal azzal is járt, hogy számos egyéb, környezetvédelemmel kapcsolatos probléma hónapokig említésre sem kerül.

Mindez persze korántsem új jelenség, és nem csupán a dán médiákra jellemző. Például amikor én nagyobbacska gyerek voltam, akkor az ózonlyuk volt fókuszban. Az akkori magyar újságolvasókban könnyen az a benyomás alakulhatott ki, hogy az ózonlyuk létezése az egyetlen komoly ökológiai probléma, amivel a világnak meg kell birkóznia.

Aztán az ózonlyuk szinte egyik napról a másikra eltűnt – no nem a légkörből, hanem a médiákból. Helyét a savas eső és általában a légszennyezés problémája vette át (miután Magyarországon is szabad lett leírni, hogy az akkori testvérországok némelyike világelső volt a környezetpusztításban). Máig is emlékszem a képekre, amik azt ábrázolták, hogy egy-egy német vagy francia gótikus katedrális szobrait, reliefjeit hogy marta simára néhány évtized alatt a savas eső, nem is beszélve a cseh, német vagy finn erdők pusztulását bemutatókról.

Persze egyszer csak a savas eső miatti aggodalom is megszűnni látszott, átadva a helyét az esőerdők kiirtását taglaló riportoknak, elemzéseknek. A folyamat szemléltetésére az újságírók valamilyen okból a futballpályát találták a leghatásosabb mértékegységnek. Így aztán egy ideig naponta hallhattuk, olvashattuk, hogy egy adott országban évente/hetente/naponta/óránként hány futballpályányi erdő tűnik el örökre. Aztán a 90-es évek végén az esőerdők nemcsak a trópusokról, hanem a napilapok címlapjairól is visszahúzódtak, és hirtelen felbukkant a széndioxid-kibocsátás, illetve az általa okozott éghajlatváltozás, mint szinte egyedüli téma. a környezetvédelem területén. (Mármint nyugaton. Magyarország ebben is egy lépéssel le volt maradva).

Aki azt hiszi, hogy egy-egy probléma súlyossága egyenes arányban áll azzal, hogy a média mekkora fontosságot tulajdonít neki, a mérvadó európai és észak-amerikai lapokat átbögészve könnyen arra a következtetésre juthat hogy az ózonlyuk pusztán néhány évig okozott gondokat, az utolsó csepp savas eső már évekkel ezelőtt lehullott, mint ahogy az esőerdők pusztulása is a múlté már, és a túlnépesedéssel vagy a fajok kihalásával is sikeresen birkózott meg az emberiség.

Mindez persze koránt sincs így. Csak egy példa: bár pár éve kimentek a divatból, a világ esőerdői napjainkban rohamosabban tűnnek el, mint korábban bármikor, mint ahogy soha annyi faj nem tűnt el a föld felszínéről, mint manapság. Becslések szerint tavaly másodpercenként (!) egy hektár esőerdőt vágtak ki a Földön, ami önmagában napi 137 állat- és növényfaj pusztulásához vezet. (Az utóbbi szám nem tartalmazza azokat a fajokat, amik egyéb okok, például környezetszennyezés, túlzott halászat vagy vadászat, illetve éghajlatváltozás miatt tűnnek el örökre.)

Persze ha a modern média képtelen egyszerre több problémára egyenként koncentrálni, arra sem képes, hogy az azok közötti összefüggésekre rávilágítson. Például az ózonlyuk által okozott problémákat a globális felmelegedés tovább súlyosbítja, mint ahogy az erdőtakaró visszaszorulása is dramatikus hatást gyakorol az éghajlati viszonyokra. Röviden: mindezzel nem a klímaváltozás veszélyeit akarom alábecsülni, hanem sokkal inkább arra szeretnék kilyukadni, hogy egy új probléma felbukkanása nem jelenti a korábbi problémák eltűnését.

Végezetül még egy gondolat: az elkövetkező időszakban érdekes lesz figyelni, hogyan fog változni a klímaváltozás hírértéke. Alapvetően két lehetőséggel számolhatunk. Az egyik az, hogy néhány befolyásos főszerkesztő hamarosan rájön, hogy a klímaváltozás többé nem hír. Az a kevés ember pedig, aki a jelenlegi média-felhajtás hatására ma még eltöpreng, hogy kocsival vagy biciklivel menjen-e dolgozni, nyugodtabb lelkiismerettel ül majd a volán mögé. Végtére is, ha a a tv-híradóban hónapok óta nem volt szó az éghajlatváltozásról, akkor az ugye azt jelenti, hogy valakik valahol, valamikor megoldották a problémát, míg én éppen lementem sörért.

A másik eshetőség, hogy a klímaváltozás továbbra is műsoron marad (ami persze a probléma súlyossága miatt mindenképpen kívánatos lenne). Paradox módon az egyik ez irányba ható fontos tényező a probléma kommercializálódása. Már napjainkban is látható, hogy az üzleti világ ráeszmélt: a klímaváltozás által gerjesztett félelemben komoly üzleti lehetőségek rejlenek. Lényegében arról van szó, hogy azt próbálják sulykolni belénk, hogy a legtöbbet a úgy tehetjük környezetünkért, ha minél többet fogyasztunk. Aggódsz az éghajlatváltozás miatt? Vásárolj még többet! Vegyél környezetbarát villanykörtét, kisebb fogyasztású hűtőt, tévét, porszívót, vagy (ami a legújabb dán sláger): új autót. Hogy mindez milyen következményekhez vezethet, arról majd legközelebb.

A Hajnal vonal

Egy pár hete családtörténeti kalandozásaimról írtam, és ennek kapcsán jutott eszembe valami, amiről még korábban olvastam.

Napjainkban a legtöbb európai országhoz hasonlóan Dániában is folyamatosan emelkedik az első alkalommal szülő nők életkora: egy átlagos dán nő 2000-ben 28 évesen, 2006-ban pedig már 29 évesen szülte első gyerekét. Kevesen tudják azonban, hogy míg mondjuk a hasonló magyarországi tendencia egy korábbi családmodellel való radikális szakítást jelent, a legtöbb nyugat-európai országban ezzel szemben gyakorlatilag egy korábbi minta áll helyre. Miről is van szó?

A neves magyar származású brit demográfus, John Hajnal még a 60-as években kimutatta, hogy demográfiai szempontból kontinensünk történelmileg két, merőben eltérő részre oszlik. Az úgynevezett Hajnal vonaltól, (azaz nagyjából az alábbi térképen látható Szentpétervár-Trieszt vonaltól) nyugatra a középkortól nagyjából a huszadik század elejéig jóval később házasodtak az emberek, aminek köszönhetően persze első gyerekük is később született.

Dániában például az 1850-es évek elején egy átlagos nő 28 évesen ment férjhez egy 30 éves férfihez, akitől aztán 5-6 gyereke született. Ez egyúttal azzal is járt, hogy utolsó gyerekük nem ritkán a negyvenes éveik közepén született. A Hajnal-vonaltól keletre ezzel szemben gyökeresen más volt a helyzet. Ezeken a területeken, így Magyarországon is, jóval fiatalabban léptek házasságra és általában nagyobb volt a házastársak közötti korkülönbség is.

Hogy ez az eltérés milyen okokból alakult ki, máig vitatott, és a történészek még csak most kezdenek igazán rádöbbenni, mekkora hatása lehetett mindennek a társadalmi fejlődésre. Sokan egyenesen arra a következtetésre jutottak, hogy a kapitalista fejlődés, az ipari forradalom is azért indult meg éppen Nyugat-Európában, mert itt létezett egy mobilis, önálló anyagi javakkal rendelkező, ám családfenntartási kötelezettségektől mentes társadalmi réteg (azaz a huszonéves, még nem házas felnőttek csoportja). Elsősorban ők voltak azok, akik a fejlődés motorjaként hatottak. A családalapítást megelőző éveiket ugyanis a legtöbben egzisztenciájuk megalapozására, tanulásra, tapasztalatszerzésre, illetve anyagi javak felhalmozására tudták használni. Bevételük egy részét pedig fogyasztásra fordították, aminek nemzetgazdasági következményei természetesen óriásiak voltak.

Keleten ezzel szemben minderre nem kerülhetett sor. Itt a legtöbb fiatal akkor alapított családot, amikor, legalábbis mai fogalmaink szerint, erre anyagilag még nem volt felkészülve. Ez az adott gazdasági viszonyok konzerválásához, illetve a szülőktől, családtagoktól való anyagi függés kialakulásához vezetett.

Egy további érdekes velejárója a Hajnal által feltárt jelenségnek, hogy nyugaton meglepően nagy (kb. 10 százalék) volt azoknak az aránya, akik sosem alapítottak családot. A Hajnal-vonaltól keletre ezzel szemben szinte ismeretlen volt a (mai szóval élve) szingli életforma. Ez megint csak két fontos következménnyel járt. A társadalom, főleg az urbanizáció szempontjából fontos volt, hogy létezett egy nagyszámú független réteg, akik betölthettek olyan fontos funkciókat (mint például szolgáló, nevelőnő, házvezető stb.), amelyekre családosak általában alkalmatlanok voltak. Ráadásul ez azzal is járt, hogy lényegesen kitolódott az az időszak, amikor a bevételek jelentős részét fogyasztásra tudták fordítani. Az egyénszempontjából pedig fontos volt, hogy az „agglegény-” illetve „vénlány-életforma” általánosan elfogadottá vált. Ez lehetőséget adott azoknak, akik valami miatt nem kívántak házasodni (pl. mert homoszexuálisok voltak, vagy egyszerűen nem találtak megfelelő partnert), hogy különösebb stigmák nélkül illeszkedjenek be a társadalomba.

Dániára visszatérve: itt ez a hagyományos modell borult fel átmenetileg a második világháborút követően. Mint azt a fenti grafikon is mutatja, a hetvenes évek elején például már átlagosan 24 évesen szültek először a nők. Ez persze nem vezetett a kelet-európai minta meghonosodásához, főleg mivel ezzel egy időben drasztikusan csökkent a születések száma. Azaz a húszas éveik végére a legtöbben már megszülték a tervbe vett két-három gyereket.

Ennek köszönhetően a fent vázolt, reproduktív kötelezettségektől mentes életszakasz sem tűnt el, csak a felnőttkor elejéről annak végére tolódott át. Ugyanis a múlt század második felében meredeken emelkedett a születéskor várható élettartam, ami azt jelentette, hogy a gyerekek felnőtté válása után legtöbben még számolhattak egy 20-25 éves aktív, egészséges életszakasszal. Ez az életszakasz (melynek jelenleg még igazi neve sincs) korábban egyik társadalomban sem volt ismert: régebben a gyereknevelés lezárása gyakorlatilag egybeesett a (rövid) öregkor kezdetével. A jó anyagi háttérrel rendelkező aktív, egészséges nyugdíjasok nemzetgazdasági jelentősége természetesen óriási, amit a különféle kereskedelmi láncok, reklámügynökségek növekvő mértékben ki is használnak.

És hogy miért fordult meg Dániában a második világháború után megkezdődött tendencia, azaz miért lehetünk tanúi a Hajnal által leírt modell restaurációjának? Alighanem arról van szó, hogy sokan rájöttek, nem muszáj választaniuk, hogy felnőttkoruk elején vagy végén „veszik-e igénybe” a fent leírt aktív, független, gyereknevelési kötelezettségektől mentes időszakot. A várható élettartam további növekedésével ugyanis mindkét lehetőséggel élni tudnak. Magyarul egy átlagos nyugat-európai akkor is számolhat 20-25 év „aranyélettel”, ha első gyerekét 30 évesen vállalja.

Forrás:

Mørch, Søren (1996): Danskere. In: Den sidste Danmarkshistorie, pp. 365-374. Gyldendal

Weekendavisen, 2009 No. 10 (6 marts)

Kamarás Ferenc (2006): Családalapítás és gyermekvállalás Európában

Hatvan

Egy időre megint eltűntem innen, mivel Húsvétra Magyarországra utaztunk. (Ezúton is elnézést azoktól, akikkel most nem sikerült találkoznunk; szerencsére még mindig több barátunk, rokonunk él arrafelé, mint ahányat sikerült egy pár napba beszuszakolni. Talán legközelebb...).

Az első néhány napot Budapesten töltöttük, a fantasztikus időjárásnak köszönhetően jórészt a szabadban (állatkert, játszótér, Margit sziget, játszótér, játszótér), aztán vonattal le Nyíregyházára, ahol április 14-én ünnepeltük anyukám 60. születésnapját. Pontosabban 13-án és 14-én: az első nap a tágabb családnak és a barátoknak volt fenntartva, akik a viszonylagos helyszűkének köszönhetően hirtelen egy kissé kaotikus, ám annál hangulatosabb állófogadáson találták magukat. Ennek végén készült az alábbi kép anyuról és testvéreiről. Jobb szélen nővére, Julianna (Jutka), mellette bátyjuk József, majd felesége Erzsébet.

A 14-e, azaz a tulajdonképpeni születésnap a legszűkebb családdal telt, ami mi vagyunk Anevel és Trisztánnal. Ezt megint csak jórészt a szabadban töltöttük: a hagyományos séta az erdőn át Sóstóra, látogatás az állatkertbe (amelynek kecskéi remélhetőleg már kezdik kiheverni a Trisztánnal való viharos találkozást. Ők is meggyőződhettek ugyanis róla, hogy csemeténk nem véletlenül nyerte el a bölcsődében a Tornádó becenevet). És ha valaki esetleg aggódni kezdene: a nap végén természetesen sor került egy rövid, de annál intenzívebb játszótéri portyára is.

A szabadság a kikapcsolódás és semmittevés időszaka szellemi értelemben is, amit én annyira komolyan vettem, hogy szinte semmilyen mélyebb gondolat nem manifesztálódott az agyamban az elmúlt két hétben, amit itt megoszthatnék. Kivéve talán kettőt. Az első az, hogy mi a fenének mennek az emberek mindig nyáron szabadságra? A praktikus megfontolásokat (iskolai szünet, a jobb időjárás statisztikai valószínűsége) leszámítva rengeteg szempont szól egy-egy tavaszi vagy őszi utazás mellett. A mi mostani utunk például nem is sülhetett volna jobban el. Az igaz, hogy az időjárással egészen kivételes szerencsénk volt, de attól függetlenül is rengeteg olyan dolgot csinálhattunk, amire egy átlagos, nyári kánikulai napon gondolni sem mertünk volna. És persze ott van a természet is: a Sóstói erdő például sosem szebb, mint lombfakadáskor.

A másik dolog, amin eltöprengtem, az az anyu születésnapjához vezet vissza. Arról van szó, hogy gyerekek hogyan érzékelik, helyesebben nem érzékelik szüleik és általában a felnőttek korát. Ez a jelenség már régen izgat: az én esetemben ez azt jelenti, hogy anyut (aki engem a mai világban szokatlanul fiatalon, 20 évesen szült), én mindig is egyfajta kortalan felnőttként érzékeltem egész gyerek- és tinédzser-koromban. Noha felnőttként pontosan tudjuk, mekkora különbség, hogy valaki húsz, harminc vagy negyven éves, ezek a különbségek egy gyereknek értelmezhetetlenek. Nekik két kategória létezik: ők és társaik, valamint a felnőttek (akiket nyugodtan hívhatnánk öregeknek is). Furcsa belegondolni, hogy amikor anyu annyi idős volt, mint én most, akkor én már felnőtt voltam, és főiskolára jártam - az én szememben valahogy sokkal idősebbnek tűnt, aminek persze semmi köze valós fizikai megjelenéshez vagy viselkedéshez.

Vagy egy másik példa: anélkül, hogy ezt valaha is megvitattuk volna, általános- és középiskolában tanárainkat kevés kivétellel idősnek, öregnek láttuk, beleértve azokat is, akik akkor még a harmincas éveik közepén jártak. A minap a nyíregyházi temetőben sétálva véletlenül rábukkantam egy volt tanárnőm sírjára, és megdöbbenve számoltam utána, hogy amikor engem tanított, még negyven éves sem volt. Én akkoriban egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy csak hónapjai vannak hátra a nyugdíjig.
Szóval az a gyanúm, hogy a gyerekek, fiatalok szemében mindannyian menthetetlenül felnőttek, sőt öregek vagyunk, bármilyen trükkel próbáljuk is beadni nekik, hogy nem ez a helyzet. Azaz menthetetlenül ott tátong egy hatalmas űr a saját énképünk és a gyerekeinkben rólunk alkotott kép között, aminek talán nem árt tudatában lenni.

No de ennyi konyhafilozófia elég egy cikkbe. A lényeg az, hogy nagy szerencse, ha valakinek olyan fiatal és fiatalos édesanya jutott, mint nekem - és akkor a fantasztikus emberi kvalitásokról még nem is szóltunk.

Újra Jensen

A minap írtam a dánok körében dívó névváltoztatási járványról. Ezúttal ehhez fűzök egy pár adalékot.

Ritka, mint a Jensen?

Egy kis statisztika: a legutóbb leírt névváltoztatási hullám hatására az elmúlt két évben 3 %-kal csökkent a Jensen-ek száma, a 20 leggyakoribb név viselőinek száma (amelyből 19 –sen), pedig több mint 53 ezerrel. Persze ha ez a tendencia folytatódna, akkor is több száz évbe telne, mire a Jensen ritka névvé válna Dániában. Erre azonban aligha kerül sor: szakértők szerint a következő években a névváltoztatások száma jelentősen esik majd, és az évi 60000 eset körül fog stabilizálódni, ami az ország lakosságának kevesebb mint egy százaléka. Ennek oka hogy aki nagyon akart, az mostanára már szerzett magának új nevet.

Azt is várják, hogy a jövőben a névváltoztatások többségére házasságkötéskor kerül majd sor. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy elsősorban az ifjú feleségek fognak nevet változtatni: mint legutóbb írtam, egyre több férj veszi fel házastársa nevét. Vagy az élettársáét, ugyanis a 2006-os névtörvény két év együttélés után ezt is lehetővé teszi. Az új törvénytervezet ezt azzal bővítené ki, hogy a házas- illetve élettárs neve annak halála után is felvehetővé válna. Azaz Ane, ha nagyon akarna, akkor is lehetne Varga, ha én mondjuk holnap lehúznám a redőnyt. Ha már a házasságkötéssel kapcsolatos névváltoztatásoknál tartunk: érdekes tendencia, hogy az utóbbi két évben 1400-an választottak olyan nevet, amelyet új férjük vagy feleségük egy korábbi házasságból hozott magával. A fenti példát folytatva, ez úgy nézne ki, hogy Ane új férje a Varga nevet venné fel. Azt persze nehéz elképzelni, mi vinne rá ilyesmire valakit – hacsak nem Jensen-nek hívnák a szerencsétlent.

Ragadványnevek reneszánsza

No de mi motiválja azokat, akik nem házastársuk családnevére cserélik fel a sajátjukat, hanem más megoldást választanak? Ezek jelentős része olyan személy, aki három névvel rendelkezik. Dánia miniszterelnökét például hivatalosan Anders Fogh Rasmussen-nek hívják, de a sajtóban és a közbeszédben mindenki csak mint Anders Fogh-t emlegeti. Bár tudtommal ő nem készül a Rasmussen elhagyására (engem legalábbis még nem értesített), sokan megteszik ezt. Azaz a középső nevüket teszik családnévvé, feladva az eredeti, általában –sen- re végződő családnevet. Ennek előfeltétele, hogy a középső név ne keresztnév legyen. Azaz Ane Marie Niss-ből nem lehetne Ane Marie, de Tristan Niss Vargából lehetne Tristan Niss.

Rasmussen-ből Fogh?

És hogy miért jobb a Fogh mint a Rasmussen? Az utóbbi túlzott gyakorisága mellett az is szerepet játszik, hogy a középső név gyakran olyan ragadványnévből származik, ami korábban jóval gyakrabban volt használatos a családban, illetve amihez az illető ősei jobban ragaszkodtak.

Megint csak egy példa: képzeljük el, hogy a családnevek kötelezővé tétele előtt élt egy faluban egy Jens, akinek apja mondjuk Niels volt. A patronímán alapuló rendszer szerint a neve Jens Nilsen volt, de így senki sem emlegette, mivel a faluban volt még 2-3 ugyan ilyen nevű személy. A mi Jens-ünk ráadásul molnár volt, így mindenki, logikusan, csak mint Jens Møller-t emlegette. Ez a név remekül működött, amíg az új törvény be nem vezette a családneveket. Ráadásul a jogszabály azt is előírta, hogy patroním (a mi esetünkben Nielsen) nem lehet középső, csak családi név. Azaz Jens-ünk eldönthette, hogy Jens Nielsen, Jens Møller vagy Jens Møller Nielsen legyen-e, de nem lehetett Jens Nielsen Møller. A legtöbben apjuk iránti lojalitásból megtartották patronímjüket, ami persze azzal járt, hogy abból a névből, amin a helyi közösségben igazán ismertek voltak (Møller vagy Fogh), középső név vált. Mint fentebb láttuk, napjainkban ezek a régi, ragadványneveken alapuló középső nevek élik reneszánszukat.

Individualizmus

És hogy miért? Hozzáértők szerint a sok névváltoztatás az individualista tendenciák megerősödésének a jele a társadalomban. Míg korábban a családi, rokoni hovatartozás az öndefiníció fontos eleme volt (amit persze a családi név is hordozott), manapság legtöbben mintha inkább különállásukat, egyéniségüket igyekeznének előtérbe állítani, amire a névválasztás kiválóan alkalmas: végül is egy Jensen nem lehet igazi egyéniség, ugye? Vagy ahogy egy neves névkutató fogalmazott: úgy tűnik, mintha sokan úgy éreznék, hogy a szép ház és a nagy autó mellé egy egyedi név is kell a teljes boldogsághoz. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy a névváltoztatás elsősorban a felső középosztály körében divat. Egyes pszichológusok ezt azzal egészítik ki, hogy sokan (akár tudattalanul is) azért cserélnek nevet, mert úgy érzik, a régi névvel a régi életüket is maguk mögött hagyhatják.