A Mikulás Aalborgban

Szombat délután a magyar Mikulás ismét rajta ütött az AMT-s gyerekeken. Tavaly térdig hóban, az idén esőben, szélviharban érkezett, de a zsákja most is tele volt, és a gyerekek ugyanolyan örömmel fogadták.

 

 

 

 

Almaszüret

Most hétvégén került sorra Dánia szerte az Alma napja (Æblets dag) nevű rendezvénysorozatra. Ennek lényege, hogy két napra a legtöbb almatermelő megnyitja gyümölcsösét a látogatók előtt. A gazdák ilyenkor körbevezetik a vendégeket a fák között, bemutatják a különféle gyümölcsfajtákat, lehet vásárolni a legkülönbözőbb mezőgazdasági termékből (almalé, aszalt gyümölcsök, méz, lekvár, sajt stb.), és, ami számunkra a lényeg, lehetőség van almát szedni is. Ez utóbbi különösen jó üzlet: a farmon, ahová mi járunk már évek óta, kilónkénti 10 koronás (380 forintos) áron lehet almához jutni. Lehet persze, hogy ez egy otthon élő magyarnak nem tűnik különösebben jó üzletnek (bár nemigen ismerem a jelenlegi otthoni almaárakat), de errefelé ez a bolti ár kb. fele-harmada. 

A dán almára és termesztőire egyébként rá is fér egy kis reklám. Annak ellenére, hogy az alma (az eperrel együtt) azon kevés gyümölcsfajták közé tartozik, amelyeket kiváló minőségben lehet termelni itt északon, a dán almatermelők komoly megélhetési gondokkal küszködnek. Ennek oka főleg az olcsó külföldi konkurencia (lásd a magyar dinnye-importdinnye esetét). Évről évre egyre több szupermarketből tűnik el a dán alma, és a helyét olcsóbb, ám legtöbbször ízetlen, állagát vesztett német, spanyol vagy éppen tengeren túli gyümölcsök foglalják el. Míg a különböző üzletláncok tíz éve még a dán almatermés 75%-át vásárolták fel, ez az arány tavalyra 20% alá esett. Valamilyen okból különösen a Pink Lady fajta jelent különösen félelmetes konkurenciát, amely, úgy tűnik, Dániában nemigen terem meg.

Ezzel persze beindul egy öngerjesztő folyamat: bevétel hiányában a gazdák nem tudnak fejleszteni, munkásokat foglalkoztatni, így sok almáskert indult hanyatlásnak az elmúlt években. Erre sajnos a "mi" gyümölcsösünk is jó példa. A több száz almafás ültetvényt egy idősödő házaspár kezeli óriási szorgalommal és szeretettel, ám egyre kevesebb energiával. Munkásokat nem tudnak foglalkoztatni (szezonálisan a családtagok segítenek be, ahogy tudnak), sőt a férfinak állást is kellet vállalnia az aalborgi önkormányzatnál, hogy meg tudjanak élni. Elpanaszolták, hogy sajnos az ültetvény nincs olyan állapotban, amilyenben még pár éve is, ami persze érthető módon roppantul zavarja őket. 

A jelenlegi, gyakran kilátástalannak tűnő helyzetben egyre több gazda áll át eper- vagy burgonyatermelésre, de az sem ritka, hogy valaki teljesen hátat fordít a mezőgazdaságnak. Mi persze a magunk részéről mindent megteszünk, hogy segítsük a helyi gyümölcsösöket (én például az elmúlt három napban megettem egy kisebb láda almát), de tartok tőle, hogy ez még nem sok gazdát fog kihúzni a csávából. 

Bölcsiben

Jelentős nap a mai a család életében: reggel Stella lányunk megkezdte bölcsődei pályafutását. Az első nap várakozáson felül remekül - azaz sírás, sőt a legkisebb tiltakozás nélkül - telt. Ez részben annak köszönhető, hogy Stella már régóta jól ismeri a helyet: a bölcsi nem csak a Trisztán óvodájával egy épületben, hanem egy légtérben is van, azaz a legtöbb óvónénit, óvóbácsit és gyereket látta már, amikor jött velünk a bátyjáért.     

Az is sokat segített a zökkenőmentes kezdésben, hogy a csoportba járó 14 gyerek fele még nyaral, így kevesebb volt a zaj és kisebb a káosz. Persze jól tudjuk, hogy egyetlen napból még hiba lenne túlzott következtetéseket levonni, de ha Stella a Trisztán példáját követi, akkor a továbbiakban sem kell drámai jelenetekkel számolnunk, amikor búcsút intünk majd reggelenként.

Amúgy az ilyen integrált intézményeknek van egy óriási előnyük: mivel a bölcsőde gyakorlatilag az óvoda egyik szobájában van, és a személyzet is hol, itt, hol ott bukkan fel (noha persze mindenkinek van elsődleges szerepköre), a gyerekek az ovira való áttérést minden különösebb zökkenő nélkül élik meg. A mi esetünkben pedig az sem hátrány, hogy Stella csak pár lépésnyire lesz a testvérétől, aki szükség esetén meg tudja majd vigasztalni.

Tükröm, tükröm...

Jeppe Hein vízi pavilonja korántsem az egyetlen figyelemre méltó új installáció az aalborgi szépművészeti múzeumban. Legalább ennyire magával ragadó a fiatal berlini képzőművész, Thilo Frank "The Phoenix is closer than it appears" c. alkotása, amely június 3-a és szeptember 25-e között tekinthető meg a múzeumban. Első pillantásra az installáció egy hatalmas, de egyszerű, tükrökkel borított téglatestnek tűnik amely egy üres terem közepén árválkodik.

 Sokaknak persze már ez is elég látni- (és tapogatni-, nyalni-, rugdosni-) valóval szolgál.

 

Igazán érdekessé azonban akkor válik a dolog, ha belépünk az alkotás ajtaján. Odabent ugyanis egycsapásra egy szürreális, semmihez sem fogható világban találjuk magunkat. A trükkösen felszerelt sok ezer tükröt neonzöld fény szórja be, egészen elképesztő összhatást keltve.

  

A tükörpadlón állva megszűnik minden perspektíva, és a látogató (gyakran groteszk módon eltorzult) tükörképe a legváratlanabb helyeken bukkan fel. A hatás tovább fokozódik, ha beülünk a mennyezetről lelógó hintába, amely az egyébként teljesen üres tér egyetlen berendezési tárgya. 

Ügyes húzás az is, hogy a művész kikötötte, hogy egyszerre csak egy személy tartózkodhat a műalkotás belsejében. Ez szinte rákényszeríti az embert az önreflexióra egy korábban sosem tapasztalt, végtelennek tűnő világban, ahol feloldódni látszanak a jól ismert térbeli és érzékszervi kategóriák.

Különösen érdekes élmény megfigyelni a tükörvilágból kilépőket. A legtöbben szemmel láthatóan még hosszú percekig a műalkotás hatása alatt állnak, és alig találnak szavakat, amivel megoszthatnák élményeiket a többi látogatóval.

Vizes örömök

Az aalborgi szépművészeti múzeum (Kunsten) egyik legújabb kiállítási tárgya Jeppe Hein vízi pavilonja a szoborkertben. Az alkotás messziről nézve egy egyszerű szökőkútnak tűnik, közelebb lépve azonban kiderül, hogy tulajdonképpen valóban egy pavilonnal van dolgunk, amelynek formája állandóan változik a szerint, hogy az "épületet" vezérlő számítógép éppen milyen kombináció szerint lövelli fel a falakat alkotó vízsugarakat.   

A pavilonba be lehet lépni, lehet benne (és vele) játszani, de lehet messziről szemlélni is. Trisztánnak egyértelműen ez jelentette a mai múzeumi látogatás csúcspontját. Bár az elején voltak időzítési problémái be- és kilépéskor, hamar egy hullámhosszra került a műalkotással, és a végén alig tudtuk kirángatni a vízfüggöny mögül.

És végül egy (sajnos nem túl jó) videó, amin jobban látszik, hogy miről szól a dolog:

Tűzvédelmi ellenőrzés

A tegnapi sétáról hazafelé beugrottunk a middletoni tűzoltóállomásra, ami Trisztán fiam szemében nagyjából a mennyországban tett rövid látogatásnak felel meg. A legénység éppen ebédelt, de tízpercnyi intenzív hahózással végül sikerült magunkra vonni egy irodista hölgy figyelmét, aki erősen szabadkozott, amiért nem tudnak körbevezetni minket, de mondta, hogy nyugodtan barangolhatunk a tűzoltókocsik között, mindent megnézhetünk, megtapogathatunk, mindenre felmászhatunk, sőt Trisztán még egy műanyag tűzoltósisakot is kapott ajándékba. 

 

Engem általában nem nagyon kötnek le az irdatlan, krómozott masinák, (a krómozatlanok sem), de nem tagadom: a sok makulátlanul tiszta, csillogó-villogó tűzoltóautó látványa rám is elég nagy hatást tett. Ráadásul ilyen helyen járva a turistát is megérinti az a tűzoltók iránti tiszteletteljes rajongás, amely köztudottan igen erős az amerikai társadalomban. (Minden middletoni tűzoltóautón ott áll a We will never forget 9-11-2001 felirat.) 

 

A hivatásnak óriási a presztízse errefelé, és a middletoni csapatnak is csak a legszerencsésebb pályázók válhatnak tagjaivá, és ők is csak többéves várakozás és számos kemény vizsga után. Ráadásul az amerikai tűzoltók túlnyomó többsége fizetetlen önkéntes, aki hetente több órát szán arra az életéből, hogy másokon segítsen, illetve, ha erre éppen nincs igény, a számos jármű egyikét fényesítse. És ha a tűzoltáshoz is legalább annyira értenek, mint a géppark karbantartásához, akkor nagyon jó kezekben van a környék lakossága.

The Pheasant Branch Conservancy

Noha jelenlegi wisconsini látogatásunk elsődleges célja Natasha sógornőm ballagása (erről majd legközelebb), a sok sürgölődés, fűnyírás, bevásárlás és takarítás közben azért néha sikerül beiktatnunk egy-egy igazán érdekes félnapos programot. A gyerekmúzeumban tett múltkori látogatás után ilyen volt a ma délelőtti séta a Pheasant Branch Conservancy nevű természetvédelmi területen, a Madisonnal szinte teljesen összeépült Middleton városka  határában.  

A 160 hektáros területen kicsiben megtalálható a környék valamennyi hagyományos (azaz a fehér ember megjelenését közvetlenül megelőző) ökoszisztémája: a füves préri, a ligetes erdő és a mocsaras-vizes élőhely. Különösen érdekes és gazdag a terület madár- és rovarvilága, de rövid ott-tartózkodásunk során három béka- és két kígyófélével is sikerült találkoznunk.

Múzeum gyerekeknek

Több mint egy év után újra a Madisonban. Ane és a gyerekek már egy hete itt vannak, én tegnap éjjel érkeztem, és ma már sort is kerítettünk egy látogatásra a kiváló helyi gyermekmúzeumban (MadisonChildren's Museum). A múzeum nevének magyar fordítása enyhén kétértelmű, bár gondolom, a legtöbben gyorsan rájönnek, hogy az intézményben nem gyerekeket  hanem nekik való dolgokat állítanak ki. De a dolog lényegét az angol megnevezés sem ragadja meg sokkal pontosabban. Ha ugyanis a kifejezés alatt régi, megőrzésre érdemes tárgyak kollekcióját értjük, akkor nem sok múzeumra utaló elemet sikerül felfedeznünk az épületben. Kiállításról szó sincs: mindent meg lehet fogni, mindennel lehet játszani, ami természetesen drasztikusan lerövidíti a tárgyak várható élettartamát. Az egészben nekem a legérdekesebb az volt, hogy minden egyedi: lépten-nyomon eredeti ötletekkel, speciálisan megtervezett megoldásokkal találkozik az ember, a kulcsszó pedig egyértelműen a kreativitás. 

 

Több teremben lehet festeni, mázolni, szőni, fonni, papírt hajtogatni, általában az önkéntes fiatal segítők asszisztálása mellett. És a hagyományos értelemben vett játékok is (amelyek természetes alapanyagokból, láthatóan egyedi megrendelésre készültek), jó adag kreativitást igényelnek a gyerekéktől és kísérőiktől. 

 

 

Noha (jó amerikai szokás szerint) a hely nem teljesen mentes néhány enyhén irritáló vonástól (példaként a falra írt, szülőknek szóló banális gyereknevelési tanácsokat és a híres emberektől származó, gyerekkel kapcsolatos, és gyakran óriási közhelyeket tartalmazó idézeteket említhetnénk), összességében remek szórakozást nyújt az egész. 

 

Trisztán és unokatestvérei például úgy töltöttek el majdnem négy órát, hogy a végén a szó szoros értelmében ki kellet rángatni őket az épületből. Ezért, noha e blog olvasói közül feltehetően kevesen járnak Wisconsin állam fővárosában, ám ha valaki még is arra vetődne, mindenképpen érdemes ellátogatnia a múzeumba. 

Áprilisi nyár

Azok a dánok, akik az ötnapos húsvéti szünetet egy görögországi, törökországi vagy máltai előnyaralásra fordították, alighanem jobban jártak volna, ha itthon maradnak. Míg a nyaralókat tíz fok körüli hőmérséklet, szél és eső várta a Földközi tenger térségében, a Dániában maradók minden idők legmelegebb áprilisát élvezhették. Mint a mai összesítésből kiderült, a hónap napi átlaghőmérséklete 9.8 fok volt, ami 4.1 fokkal haladta meg az átlagos áprilisi hőmérsékletet. 

Az elmúlt hónap nemcsak meleg, hanem szokatlanul napos is volt: összesen mintegy 250 órát sütött a nap áprilisban. (A kettő között természetesen nagyfokú összefüggés van, ám a viszonylag magas hőmérsékletnek nem feltétlenül előfeltétele a napsütés. Elég lehet például, ha délről meleg levegő áramlik az országba). Végezetül pedig az idei április szokatlanul száraznak is bizonyult. Mindössze 17 mm csapadék hullott, ami jóval alatta marad a 41 mm-es átlagnak.

Én most hirtelen nem is emlékszem, mikor esett utoljára az eső. Ma például az egész délutánt a keleti tengerparton heverészve töltöttük, amire általában május vége felé van először elég meleg. De nem csak mi járunk előrébb a szokásosnál: ezen a héten megindult a repce virágzása is, ami a következő néhány hétben a legfantasztikusabb sárga színekbe öltözteti majd a dán tájat.

Egy, az átlagostól eltérő hónapot persze még aligha lehet a tartós klímaváltozás jelének tekinteni. Viszont ha figyelembe vesszük, hogy a legutóbbi két legmelegebb áprilist 2009-ben és 2007-ben éltük át errefelé, egyáltalán nem kizárt, hogy az idei áprilisi rekord egy hosszabb távú felmelegedés újabb állomása volt.

Családi TV

Az egész úgy kezdődött, hogy pár éve Ane és a húga látott egy reklámfilmet a tévében. A film a dán protestáns egyház jótékonysági szervezetének (Folkekirkens Nødhjælp) új kezdeményezését, az "Adj kecskét Karácsonyra" nevű projektet népszerűsítette. A dolog lényege, hogy az ember adományoz egy összeget (a mi esetünkben 250 koronát - kb. 9000 forintot) a szervezetnek, de ezt nem a saját, hanem valaki más nevében teszi. A pénzből egy rászoruló afrikai család kap egy nőstény kecskét, és hozzá egy ajándékcsomagot, ami áll egy rövid tanfolyamból, ahol elsajátítják a kecsketartás egyszeregyét, a szükséges oltásokból, rendszeres állatorvosi látogatásból, és a kecske fedeztetésének a díjából. A család vállalja, hogy a született kecskegidákból egyet tovább ad egy másik családnak, így az adomány jótékony hatása  tovább gyűrűzik a helyi társadalomban. Szakértők szerint egy ilyen kecske rengeteget, nem ritkán az abszolút nincstelenségből való kiemelkedést  jelenti az adományozottaknak. Isszák a tejét, teherhordásra használják, a gyapjából fonalat fonnak, a szaporulatból pénzhez jutnak, és a kiszolgált kecske húsa és bőre is nagy értéket képvisel. 

Ám az adományból nem csak az afrikai család részesül. Az, akinek a nevében az adományt tettük, kap egy jópofa karácsonyi lapot a kecske fényképével és a projekt rövid leírásával, valamint az adományozó nevével. Maga az adományozónak pedig nem kell azon törnie a fejét, hogy mit is adjon Karácsonyra. 

Mivel anyósom évek óta azon sopánkodik, hogy túlságosan dúskálnak az anyagiakban, mindenük megvan, és mennyi a szegény ember a világon, ezért gondoltuk, egy ilyen kecske ideális lenne neki. Így is lett: az ajándéknak óriási sikere volt, és azóta ő is rendszeresen adományoz kecskét másoknak. A kecske, hacsak szimbolikusan is, azóta minden karácsonyfa alatt ott legelészett. Az évek során Ane és én öt vagy hat kecskét utaltunk így át Afrikába.

Ennek tudható be, hogy Ane feltehetőleg mint VIP vásárló került be a szervezet adatbázisában. Így aztán, amikor novemberben útjára bocsájtották  a tavalyi reklámkampányt, őt kereste meg a honlapért felelős munkatársuk egy interjúra. Az egész telefonon és két e-mailben zajlott, a cikk szépen felkerült a honlapra - ám az igazi felhajtás csak akkor kezdődött. Pár nappal később az állami rádió legnépszerűbb csatornájától telefonáltak, és meghívták Anet egy stúdióbeszélgetésre a kecskeadományozás örömeiről. Ezt rövidesen egy féloldalas, fényképpel illusztrált cikk követte a helyi lapban. Ezután azonban biztosak voltunk benne, hogy a téma ki lett merítve, és legalábbis jövő Karácsonyig nyugtunk lesz. 

Nem így lett. Időközben ugyanis kiderült, hogy a kérdéses segélyszervezet az adományozott összegből aránytalanul sokat (60-70 %-ot) fordít reklámra és adminisztrációra, ami kisebb botrányt keltett Dániában. Ez az állami televízió esti híradójának is felkeltette a figyelmét, és szerettek volna valakit megkérdezni az ügyben, aki maga is ajándékozott kecskét. Mivel úgy tűnik,  nejem neve kitörölhetetlenül összefonódott a kecskés projekttel, tegnap kora délután nálunk jelent meg egy újságíró srác egy hatalmas kamerával, és meginterjúvolta Anét a nappaliban. Utána pedig, vágókép gyanánt, elvitte az egész családot az állatkertbe, és beszabadította Trisztánt a kecskesimogatóba.    

Összességében érdekes élmény volt, annak ellenére, hogy gyakorlatilag az egész szombatunk a kecske jegyében telt. A gyerekek a farkasordító hideg ellenére élvezték az állatkertet, nekem pedig közelről volt lehetőségem végignézni, hogy készül egy pár másodperces bejátszás a híradóban. Összességében valami hasonlóra számítottam, de azért egy-két dolog meglepett - ezekről talán majd máskor. Az interjú maga egyébként  itt látható.

Fogas

Dán műemlékvédelem után családi hírek. Trisztán ma egy hete cumimentes, és a projekt minden várakozásunkat felülmúlóan könnyen zajlott. Az első napokban volt ugyan néhány helyzet (főleg kora reggel és késő este), amikor szinte mindenről a cumi jutott eszébe, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Azóta napokig nem emlegette a cumit, vagy ha esetleg igen, akkor büszkén újságolta, hogy már nem él vele. 

Stella mindeközben minden különösebb felhajtás nélkül produkált egy fogat. Ezzel több mint két hónappal megelőzte a bátyját (Trisztán hét hónapos volt, amikor kibújt az első), de szerencsére ő is folytatja azt a hagyományt, hogy nem csinálunk nagy ügyet az ilyesmiből. Se nyugtalanság, se rossz kedv vagy álmatlan éjszakák: egyszer csak látszólag a semmiből ott csillog valami fehérség. 

Sajnos fényképezni nem nagyon engedte az új szerzeményt, így csak erre a két képre futotta. A lényeg azért látszik.

Amint pedig megvolt a fogazással, azon melegében azonnal rájött egy új trükkre:

Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, azóta nem tud nem-átfordulni, így ha ébren van, 5-6 percenként vissza kell fordítani, mint egy megrekedt cserebogarat.

Egy korszak véget ér

Amikor Trisztán megszületett, az első hetek zűrzavarában szinte csak egy dologban voltunk biztosak: a mi fiunk sosem fog cumizni. Több olyan gyereket is ismerünk, akiket még sosem láttunk cumi nélkül, és akikkel még nem sikerült három összefüggő mondatot váltanunk, mivel a szájukból lógó toldalék miatt egyszerűen nem értjük, hogy mit mondanak. Ha ilyennel találkoztunk, utána mindig összemosolyogtunk, és elsütöttünk egy-két enyhén rosszalló megjegyzést a szülőkkel kapcsolatban.

Az első tíz hónap igazolni is látszott az elméletünket, hogy nincs olyan gyerek, akinek igazán szüksége lenne cumira, és csak azok cumiznak, akiket a lusta, konfliktuskerülő szüleik erre rászoktatnak. Ebben az időben ugyanis Trisztán semmi nyomát sem mutatta, hogy valami is hiányozna az életéből. Vidám, kiegyensúlyozott gyerek volt, jól aludt, és az ujját sem szopta le csontig, mint néhány kortársa. Aztán jött a bölcsi. Gond ott sem volt: Trisztán rögtön az elejétől  nagyon élvezte a dolgot és sosem sírt, ha ott kellett maradnia - de az első pillanattól következetesen szedte ki a többiek szájából a cumit, és tömte a sajátjába. Néhány hetes reménytelen küzdelem után aztán, engedve a dada ultimátumának, és félretéve minden korábbi ellenérzésünket, beszereztünk neki egy cumit. Trisztán attól kezdve meggyőződéses, szenvedélyes cumizóvá vált. Szerencsénkre már elég idősen kezdte a dolgot ahhoz, hogy megértse és elfogadja, hogy csak korlátozások mellett hódolhat a szenvedélyének. Így aztán a cumit leginkább csak a nehéz pillanatokban vette igénybe, mint vígasztalót.

Az utolsó percek

Tegnap aztán mindez véget ért: szombat délelőtt Trisztán búcsút vett a cumijaitól. Az ilyesmire több módszer van intézményesítve errefelé. Van, aki egy erre a célra kinevezett cumifára akasztja a cumiját, míg mások egy borítékba teszik, és postán elküldik a Mikulásnak, aki aztán kikézbesíti az adományt egy másik rászoruló gyereknek. Mi egy játékboltban adtuk le a cumigyűjteményt tartalmazó zacskót (Jeffrey, a zsiráf volt kedves átvenni), és vigasztalásul nyomban be is szereztük azt a Duplo rendőrkészletet, amiről Trisztán régen álmodott.

A búcsú pillanatai

A nap további részében Trisztánnak nagyjából óránként eszébe jutott, hogy mekkora meggondolatlanságot követett el, és többször neki is indult, hogy korrigálja a hibát. Szerencsére bejött az a trükk, hogy egy zsúfolt hétvégét választottunk a hadművelet időpontjául, így bőven volt, ami elterelte a figyelmét. A másik szerencse az, hogy Trisztán sosem aludt éjszaka cumival, így a fektetésnél semmi különbséget nem tapasztaltunk, mint ahogy az éjszaka közepén sem riadt fel és bömbölt hajnalig a cumiját követelve. Persze a következő napokban jöhet még egy-két nehéz pillanat, de úgy néz ki, hamarosan visszasorolhatjuk magunkat a gondos, következetes szülők csoportjába - legalábbis amíg Stella bölcsibe nem megy. 

Hiánypótló

Lássuk, sikerül-e újraélesztenem a blogot a majd' két hónapos téli álom után. Kezdetnek talán megteszi egy rövid update a legfontosabb családi hírekkel. A legutóbbi bejegyzés óta Trisztán rutinos óvodássá vált. Változatlanul élvezi a dolgot, bár közvetlenül Karácsony előtt, pár alkalommal volt egy viszonylag heves ellenreakciója (sírás, "apa, ne hagyj itt!" stb.) - de hát kinek van kedve oviba menni, amikor otthon a lakásban legalább egy, de nem ritkán két nagymama is várja az embert? Arról nem is beszélve, hogy gyorsan rájött: az óvoda alternatívája akár egy tengerparti kiruccanás vagy egy könyvtári látogatás is lehet. 

 

A helyzet persze azóta stabilizálódott, részben mivel a nagymamák hazautaztak. Trisztán egyébként látványosan sokat tanul az oviban. Időnként például mond néhány mondatot, ami szerintem arab vagy bosnyák lehet (az óvodában igen sok a bevándorló). Nem tudom, azt mennyire lehet az óvoda számlájára írni, hogy engem pár hete kizárólag Zsoltnak hajlandó hívni. Engem persze nem zavar, de szerintem sokan hiszik azt, hogy én csak az anyja férje vagyok.

Január másodikán (!) szűk családi körben megkereszteltettük Stella lányunkat. Az áldozat igen sztoikusan tűrte a dolgot, és a jelenlévők egyöntetű véleménye szerint igen jól nézett ki a keresztelőruhában. Ezzel végre Ane régi álma is valóra vált: Stellát ugyan abban a ruhában keresztelték, amelyben Anét és az anyját is - no meg még vagy 25 gyereket. A keresztelőruha ugyanis az 1930-as évek elejétől van a család használatában, amiről a számos ráhímzett név és dátum is tanúskodik.  

 

A dán hatóságoknak egyébként megint sikerült nagyot alakítani a nevemmel. (Azt hiszem, az ezzel kapcsolatos megpróbáltatásaimról már írtam). Ezúttal a Stella keresztlevelét barmolták össze: apja neve Varga, anyja neve Niss, a gyermek neve: Niss Vagar. Mikor pár nap múlva szóltunk, azonnal kiállítottak egy új keresztlevelet, de a központi népességnyilvántartóban aligha ment át a dolog, mivel bizonyos dokumentumokból azóta is két példányt kapunk (egyet S. N. Varga, egyet S. N. Vagar). Így például lányunknak már két betegkártyája is van. Remélem, ez később nem fog nála valami tudathasadásos állapotot előidézni, és adóznia is csak egy személyben kell majd.