A rosszfiúk megjavulnak

Érdekes felmérés látott napvilágot ma reggel: egy, a Rockwool alapítvány által elvégzett kutatás szerint drasztikusan csökken a bűnözés az első- és másodgenerációs dániai bevándorlók körében. 1990-ben például a másodgenerációs, nem nyugati országból érkezett bevándorlók 11 százaléka volt büntetett előéletű, míg 2006-ban már csak 5 százalék. Ez a szám azonban még mindig háromszorosa a dán többségi társadalomra jellemző bűnözési rátának (1.4%). Ha azonban figyelembe veszünk egy sor demográfiai és szociológiai mutatót (életkor, jövedelem stb.), akkor kiderül: a bevándorló körében csupán 30%-kal gyakoribb a bűnözés, mint a dánok körében. Ez az arány 15 éve még 80 százalék volt.

Érdekes képet kapunk akkor is, ha összehasonlítjuk a bevándorlók és a dánok bűnözési mintáját. Míg a vagyon elleni bűncselekmények esetében gyakorlatilag nincs mérhető különbség (azaz ugyan akkora esélye van annak, hogy Lars vagy Mohammed rámolja ki a nyaralót), addig a személy elleni, erőszakos bűncselekmények jóval gyakoribbak a bevándorlók körében. Ez alighanem kulturális okokkal (is) magyarázható: bizonyos bevándorló szubkultúrák körében ugyanis az erőszak alkalmazása még ma is a konfliktusmegoldás elfogadott formájának számít. 

   

A szakértők szerint a fent leírt pozitív tendencia több tényezőnek köszönhető. Egyrészt a múlt évtized konjunktúrája alatt egyre több bevándorló talált munkát vagy tanult tovább. Másrészt azonban alighanem olyan okok is közrejátszanak, amiket eddig nem sikerült pontosan feltérképezni. Ilyen lehet például az európai viselkedéskultúra lassú térhódítása a harmadik világból áttelepült bevándorlók körében. 

A szakértők azonban felhívják a figyelmet arra, hogy aligha várható, hogy a dánok és bevándorlók bűnözési mutatói egyhamar teljesen kiegyenlítődnek. Ennek oka nem annyira kulturális vagy etnikai, mint inkább szociális. Szociológiai és kriminológiai közhely ugyanis, hogy minden társadalomban gyakoribb a bűnözés az alsóbb társadalmi osztályok tagjai körében. Ezért aztán mindaddig, amíg a dán társadalom kis jövedelmű, alacsonyan képzett alsó rétegét túlnyomó részben bevándorlók alkotják, fel kell rá készülnünk, hogy a bűnözés is elterjedtebb lesz köreikben.

Még egyszer az asszimilációról

Eredetileg viszont-megjegyzésben akartam válaszolni Névtelen, pontosabban A.S. monogrammal publikáló olvasómnak a legutóbbi bejegyzésemmel kapcsolatos hozzászólására, de aztán úgy döntöttem, hogy a téma megérdemel  egy önálló bejegyzést. Először is, a pontosság kedvéért: A.S azt írja, hogy "nem az a lényeg, hogy dánnak lenni...": Nos, ebben a konkrét esetben éppen ez a lényeg, ugyanis Pind azt mondta, hogy aki Dániában akar élni, annak dánná kell válnia. (Szó szerint: "Min tilgang er, at når man vælger Danmark til, så vælger man Danmark til, fordi man vil være dansk".) Előző bejegyzésem arról szólt, hogy a teljes asszimiláció kivitelezhetetlen. Egyrészt, mert senki sem tudja megmondani, pontosan mi az a dánság, amihez asszimilálódni kellene, másrészt, mivel az asszimilációnak, (legalábbis ami a nyelvi asszimilációt illeti), objektív, biológiai akadályai vannak, harmadrészt pedig mivel a sikeres asszimiláció nem ritkán elbukik a többségi társadalom ellenállásán.

Mindennek semmi köze sincs ahhoz, hogy A.S úgy érzi, őt soha semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte Dániában a miatt, hogy (feltehetően) akcentussal beszéli a dán nyelvet. Nem ismerjük ugyan egymást, de a sorai közt olvasva az a benyomásom alakult ki, hogy ő sem asszimilálódott a dán kultúrába, nyelvbe, hanem úgy lett a dán társadalom hasznos tagja, hogy közben megőrizte nyelvét, identitását, szokásait. Pontosabban: olyan új, személyre szabott kultúrát, szokásokat, sőt nyelvet alakított ki magának az évek során, amely ötvözi a dán és a magyar nyelv, kultúra, szokásrendszer általa legjobbnak tartott elemeit, azaz sikeresen integrálódott új környezetébe.

Nos, ezzel én is így vagyok. Lassan tíz éve élek Dániában, és sosem tapasztaltam, hogy hátrányom származott volna abból, hogy nem vagyok dán. Igaz, sok bevándorlóhoz hasonlóan én is gyakran tapasztalom, hogy külföldiként nehezebb barátságot kötni dánokkal vagy részt venni egy társalgásban - és nem csak nyelvi okokból. Abban is biztos vagyok viszont, hogy ennek oka nem csak a dánok hozzáállása. Tudom, hogy a legtöbben (így a magyarok is) gyakran tanácstalanok, ha egy külföldivel kerülnek össze, még akkor is, ha alapvetően elfogadják, sőt talán még kedvelik is az illetőt.  Aki saját bőrén tapasztalta, hogy milyen magyarnak lenni Aalborgban, az aligha tudja, milyen mondjuk portugálnak vagy kínainak lenni Miskolcon vagy Szombathelyen.

Az én filozófiám az, hogy elfogadom a társadalom alapvető normáit, befizetem az adómat és igyekszem tisztességesen felnevelni a gyerekeimet. Alapvetően jól érzem magam Dániában, és hálás vagyok, amiért befogadtak, támogattak, de az utolsó dolog, amit szeretnék, az a "dánná válás". Túl azon, hogy a fenti okok miatt ezt eleve lehetetlennek tartom, egyúttal óriási veszteséggel is járna a dolog, hiszen fel kellene adnom személyiségem magyar felét.

Végezetül egy konkrét példa arra, hogy az én esetemben hol húzódik a határ az integráció és az asszimiláció között. Sok külföldit ismerek, akik kínosnak érzik, ha nyilvános helyen (könyvtárban, utcán, buszon) anyanyelvükön beszélnek a gyerekeikkel, és inkább átváltanak dánra, ha más is hallja őket. Olyanról is hallottam már, akinek beszóltak, hogy nem Vietnamban van, itt dánul kell beszélni, de a többség egyszerűen úgy érzi, zavarná, esetleg provokálná a dánokat, ha idegen nyelvet hallanának ilyen közegben. Nos, ez az ami engem teljesen hidegen hagy. Ha mindent mérlegelünk, jóval nagyobb veszteség lenne nekem, ha nem beszélhetnék a gyerekeimmel magyarul, mint a mellettem ülő dánnak az, hogy nem érti, mit mesélek nekik a tűzoltóautókról vagy a falevelekről. Így aztán én az ilyen esetekben is ragaszkodom a "100% magyar" nyelvpolitikához, fütyülve rá, hogy erről ki mit gondol - ami persze aligha tekinthető kifejezetten asszimilációs stratégiának. 

Dánná válni?

A közvélemény-kutatások szerint utolsó hónapjait élő dán konzervatív-liberális kormánykoalíció újonnan kinevezett integrációs minisztere rögtön az első megnyilatkozásával hatalmas vihart keltett. A már korábban is ellentmondásos nézeteiről ismert Søren Pind (fénykép) kedden kijelentette, hogy szakítani kell a korábbi, multikulturális szemléleten alapuló integrációs gyakorlattal. Ennek szerinte az volt a legfőbb jellemzője, hogy valamiféle félreértelmezett tolerancia jegyében sok olyat elnézett (az elsősorban muszlim) bevándorlóknak, ami alapvetően idegen a dán társadalom működésétől. Ezek közül Pind a nők alávetett helyzetét emelte ki, valamint azt, hogy sok bevándorlónak nem azzal köt házasságot, akit szeret, hanem akit a szülei választottak a számára. A miniszter szerint véget kell vetni a különböző kultúrák párhuzamos létezésének. E helyett tudatosítani kell mindenkiben, hogy ha Dániában kíván letelepedni, akkor dánná kell válnia, azaz teljes mértékben magáévá kell tennie a befogadó ország értékrendjét, életmódját és kultúráját.

Søren Pind

A nyilatkozat heves reakciókat keltett mind a jobb, mind a baloldalon, ám véleményem szerint a kérdéssel kapcsolatos eddigi megnyilatkozások igen felszínesek voltak, és nem érintettek néhány alapvető kérdést. Kezdve mindjárt a legkézenfekvőbbel: Pind elfelejtette definiálni, hogy mi az, hogy dán. Ennek meghatározása pedig köztudottan nehéz, sőt sokak szerint egyenesen lehetetlen feladat. A nyelvet egy pillanatra félretéve, igen kevés olyan kulturális összetevőt határozhatunk meg (az étkezési szokásoktól a viselkedéskultúrán át a világkép meghatározó elemeiig), ami kizárólag a dánok sajátja, és amikben minden dán osztozik. Ennek megértéséhez hasznos lehet a társadalomtudományokból jól ismert családi hasonlatosság (family resemblance) fogalma. Röviden arról van szó, hogy egy adott közösségen (család, nyelvcsalád, társadalom) A hasonlíthat B-re, B hasonlíthat C-re, C pedig D-re, de például A és D között semmilyen hasonlóságot nem tudunk felfedezni, mint ahogy nem tudunk megnevezni egyetlen olyan elemet sem, ami közös lenne mind a négyőjükben. Ezért aztán minden "Dán az, aki…" kezdetű definíciós kísérlet eleve kudarcra van ítélve, hiszen rengeteg olyan személyt kizár, aki magát dánként definiálja, és akit a környezete is annak tart. (Aki nem hiszi, próbálja meg ilyen módon meghatározni a "magyar" kategóriát.)

Pind nyilatkozatának második problémája, hogy feltételezi: amennyiben egy bevándorló úgy dönt, dánná kíván válni, ezt minden további nélkül megteheti. Ez azonban szerintem koránt sincs így. Első akadálynak ott van rögtön a nyelv. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy felnőttként egyszerűen lehetetlen anyanyelvi szinten elsajátítani egy új nyelvet. Szemben tehát a széles körben (és nemcsak Dániában) elterjedt hiedelemmel, a bevándorlók nem azért beszélnek sok hibával és erős akcentussal, mert lusták vagy kevésbé intelligensek, hanem mert biológiailag nem képesek többre. Ennek pontos okait a nyelvészeknek még nem sikerült tisztázniuk, de a mi szempontunkból nem is lényegesek. A fontos az, hogy ha a nemzeti közösséget mint nyelvi egységet határozzuk meg, akkor a felnőttként érkező bevándorlók mindig is ki fognak lógni belőle, hiszen sosem fogják úgy beszélni a dán nyelvet, mint a "benszülött" dánok.

Az igazán központi probléma azonban az, hogy Søren Pind felvetése az asszimilációt csupán egyoldalú kérdésként kezeli. Azt feltételezi, hogy amennyiben a bevándorló mindent megtesz a sikeres asszimiláció érdekében, otthon, a saját családjában is csak dánul beszél, megváltoztatja étkezési szokásait, viselkedését, esetleg nevet és vallást cserél, akkor a többségi társadalom boldogan öleli majd a keblére. Jól tudjuk azonban, hogy mindez nem feltétlenül van így. Elég csak a teljesen asszimilálódott, kikeresztelkedett magyar zsidók példájára gondolnunk ahhoz, hogy belássuk: sok esetben a látszólag sikeres asszimiláció is megbukhat a többségi társadalom elutasításán. Visszatérve a mi esetünkre: azt hogy ki a dán, nagymértékben a környezete dönti el, és nap mint nap találkozik az ember az asszimilációs kísérlet illúzióvesztett áldozataival. Olyanokkal, akik úgy érzik, óriási áldozatokat hoztak a beilleszkedésért, feladták nyelvüket, önazonosságukat, és szinte semmit sem kaptak cserébe, mivel a környezetük ugyan olyan mértékben utasítja el őket, mint korábban.

Ez persze nem kizárólag dán probléma. Köztudott, hogy a hagyományos (és gyakran romantikussá idealizált) magyar paraszti társadalom a harmadik-negyedik generációig jöttmenteknek titulálta a betelepülőket, akkor is, ha a szomszéd faluból érkeztek is. Ellenpéldaként gyakran az USA példáját hozzák fel, elfeledkezve egy lényeges különbségről. Ott ugyanis egészen a közelmúltig gyakorlatilag nem beszélhetünk többségi és kisebbségi  társadalomról, hiszen szinte mindenki egy kisebbséghez tartozott.

Végezetül azt is érdemes megjegyezni, hogy a Søren Pind által képviselt nézetek korántsem újak. A kisebbségi dán kormányt kívülről támogató Dán Néppártnak köszönhetően a politikai elit már régen leszámolt a multikulturális társadalmi modell koncepciójával, és évek óta erősödik a bevándorlók asszimilációjára irányuló nyomás. A helyzet most csupán annyiban változott, hogy az új miniszter nyíltan megfogalmazza azt, amiről elődjei csak kódoltan beszéltek.

Bevándorlók Dániában

Ha már legutóbb szóba került a dániai bevándorlás kérdése, álljon itt néhány ezzel kapcsolatos adat, minden további kommentár nélkül. Megjegyzés: az alábbiakban bevándorló alatt az első- másod- és harmadgenerációs bevándorlók értendők. Más szóval: a statisztikai adatok sok olyan személyt is tartalmaznak, akik már Dániában születtek.

Igen az integrációra

• 2010. január 1-én 542 738 bevándorló élt Dániában. Ez azt jelenti, hogy az összlakosság 9,8%-a bevándorló.

• Az összes bevándorló 67 százaléka származik ú.n. nem-nyugati országból (ikke-vestlige lande). 26 százalékuk valamelyik EU országból érkezett, a fennmaradó 7 százalék pedig nem-EU tag nyugati országokból (pl. USA, Kanada, Ausztrália).

• A legtöbb bevándorló Koppenhágában és a többi nagyvárosban él, a legkevesebb pedig az észak-jütlandi régióban (ahol mi is lakunk). A koppenhágai konglomerátum lakosságának 15,4 százaléka bevándorló, szemben az észak-jütlandi régió 5, 5 százalékos arányával.

• Az első generációs bevándorlók 65 százaléka 20 és 49 éves kor között van, szemben az őshonos lakosság 38 százalékával.

• Ami a másod- és harmadgenerációs bevándorlókat illeti: ezek 66 százaléka 15 év alatti. Ez a szám a dánok körében mindössze 19 százalék. Más szóval, a gyerekek körében jóval több a bevándorló, mint a társadalom egészének átlagában. 

• 2001 és 2009 között 13 százalékról 23 százalékra nőtt azon nem-nyugati országokból származó bevándorlók aránya, akik dán házastársat választottak maguknak. Ennek oka részben a családegyesítési törvény 2002-es, radikális megszigorítása volt.

• A 2008-2009-es tanévben általános iskolába járó  718 835 gyerekből 71 779 (10%) volt bevándorló. Három Koppenhága környéki településen ez az arány 30 százalék fölötti. 

• A dán cégek alig több mint fele foglalkoztat bevándorlókat.

Forrás: www.nyidanmark.dk, www.tv2.dk

Isten hozta Dániában!

Különös ügy tartja izgalomban a dán közéletet ezekben a napokban. Röviden arról van szó, hogy az illetékes hatóságok elutasították Barialai Hassanzai, egy 22 éves afgán fiatalember végleges tartózkodási (gyakorlatilag letelepedési) engedélyre vonatkozó kérvényét. Az indoklás szerint ugyanis Hassanzai csak részben felel meg a tavaly bevezetett, és széles körben kritizált bevándorlási szabályok által támasztott követelményeknek. 

Barialai Hassanzai. Fotó: Bo Amstrup

 Csak pontosan, szépen...

E szabályok szerint 100 pontot kell összegyűjtenie annak a nem-EU tagállamból származó külföldinek, aki Dániában szeretne letelepedni. A száz pont közül az első 70-et az kapja meg, aki legalább négy éve legálisan tartózkodik az országban, az elmúlt három évben nem részesült szociális segélyben, ugyan azon időszakban legalább két és fél évig teljes munkaidőben dolgozott, és a kérelem benyújtásának pillanatában is van munkahelye, legfeljebb kisebb (pontosan szabályozott) bűntettekben ítélték el jogerősen, továbbá sikeres dán nyelvvizsgát tett. 

A fennmaradó 30 pont felét bizonyos képzések elvégzése, illetve a minimálisan megköveteltnél magasabb szintű nyelvvizsgák letétele adhatja meg. Az utolsó 15 pont pedig egy viszonylag nehezen meghatározható fogalomhoz (aktiv medborgerskab) kötött, amit nagyjából aktív polgári magatartásként fordíthatunk. Ez megkövetel egy vizsgát dán történelemből és kultúrismeretekből (amelyet különféle felmérések szerint a dánok jelentős százaléka sem képes letenni), továbbá azt, hogy a pályázó legalább egy évig aktívan vegyen részt egy társadalmi szervezet vagy egyesület életében. Ilyen lehet például egy szülői munkaközösség, önkéntes szervezet, vagy egy sportegyesület. Ez utóbbi pont logikája az, hogy ez a tevékenység felruházza a bevándorlót olyan készségekkel, ismeretekkel, amelyek elengedhetetlenek a sikeres integrációhoz. Röviden, a törvény célja, hogy csak olyanok telepedhessenek le viszonylag gyorsan az országban, akik nem rónak anyagi terheket az államra, továbbá ismerik és elfogadják a dán társadalom működési szabályait és értékrendjét. Akik ezen kritériumoknak megfelelnek, azok már négy év után megkapják a végleges tartózkodási engedélyt, az eddig mindenkire egységesen kötelező hét év helyett. 

 Rosszkor, rosszat, rossz helyen

No de térjünk vissza a bevezetőben említett afgán fiatalemberre, akinek annak ellenére utasították el a kérelmét, hogy 2002 óta Dániában él, elvégezte a dán általános iskolát és szakmunkásképzőt, és a dán hadsereg kötelékében hét hónapig Afganisztánban szolgált tolmácsként. A bonyodalmakat furcsa módon éppen ez utóbbi okozta. A hatóságok ugyanis arra hivatkozva tagadták meg a letelepedési engedélyt, hogy egyrészt a fiatalember hosszabb időt töltött Dánián kívül (azaz Afganisztánban), tehát nem felel meg a folyamatos legális itt-tartózkodással kapcsolatos követelménynek, másrészt nem mutatott megfelelő aktív polgári magatartást. A katonai tolmácsi munka elvileg ilyen lenne, de mivel ezt nem Dániában, hanem külföldön teljesítette, ezért a jelenlegi szabályok szerint nem vehető számításba. Ezzel szemben ha mondjuk egy amatőr focicsapatot edzett volna hetente egyszer egy órában, semmi kifogásolni való nem lenne a hozzáállásában. 

Összegezve: Barialai Hassanzai azért nem kapta meg a letelepedési engedélyt, mert életét kockáztatva a dán hadsereg tolmácsaként hét hónapra visszatért szülőhazájába. Az ügy olyan felháborodást keltett Dániában, ami a legfelsőbb politikai szintekig is elért, és napirendre tűzte a sokat vitatott pontrendszer radikális átalakítását vagy eltörlését. Erre akár már a jövő héten is sor kerülhet, mivel úgy tűnik, a törvény ellenzői többségbe kerültek a parlamentben. 

Ami a férfi további személyes sorsát illeti: Afganisztánba nem települhet vissza, hiszen ott mint kollaboránst valószínűleg 24 órán belül eltennék láb alól, az pedig akkora politikai viharokat kavarna, ami könnyen a jelenlegi kormány bukásához vezethetne. Ehhez jön még, hogy Hassanzai egész családja Dániában él. Ezért aztán senki sem kételkedik benne, hogy a letelepedési engedély megadása csak idő kérdése. A jelenlegi törvény bírálói éppen e miatt kritizálják leginkább a szabályozást. Rámutatnak, hogy a törvény annyira rugalmatlan, hogy még arra sem ad lehetőséget, hogy egyes kérelmeket egyedi, méltányossági alapon bíráljanak el. Ezért történhet meg, hogy még olyanok sem kaphatnak tartózkodási engedélyt, akik a legnagyobb áldozatot is hajlandóak meghozni új hazájukért és annak demokratikus értékrendjéért.

Magyarok Dániában

Gyakran kérdezik tőlem, hogy hány magyar él Dániában. A rutin válaszom erre eddig mindig az volt, hogy nagyon kevés, ami persze önmagában nem mond semmit. A minap azonban a készülő disszertációmmal kapcsolatban kénytelen voltam alaposabban is utána járni a dolognak, és az alábbiakat találtam.

A fenti táblázat a Dániában bejelentett, személyi számmal (CPR nummer) rendelkező magyar bevándorlók számának alakulását mutatja 1980 és 2010 januárja között. Mint az adatokból kiderül, 1980 és 2004 között a magyarok száma nagyjából stabil volt, és 1600 fő körül ingadozott. Az EU csatlakozás után a bevándorlás hirtelen felgyorsult, különösen a a munkavállalási korlátozások 2006-os feloldása óta. Ennek köszönhetően az itteni magyarok száma hat év alatt majdnem megduplázódott: ez év januárjában már 2687 magyart tartott nyilván a dán statisztikai hivatal. Ezek közül 2365 fő Magyarországon, 322 pedig Dániában született, azaz másod-, esetleg harmad-generációs bevándorló. A dániai magyarok valós száma azonban ennél nyilván valamivel nagyobb, hiszen sok itt élő magyar nem Magyarországon, hanem Romániában, Szlovákiában stb. született, és ma is ezen országok állampolgára. Sajnos a statisztikai adatokból nem derül ki, hogy a Dániában élő 4874 “románból” hányan magyarok. (Benyomásaim szerint igen sokan.)

Ha a magyarok területi eloszlását nézzük, akkor azt találjuk, hogy majdnem minden második (1338 fő) a koppenhágai agglomerátum területén él. Ami pedig az Aalborgi Magyarok Társaságának (AMT) vonzáskörzetét illeti: az e tekintetben legfontosabb négy önkormányzat területén az alábbiak szerint alakulnak a számok: 

Aalborg: 82, Mariagerfjord: 13, Hjorring: 30, Thisted: 24, Frederikshavn: 30.

Persze mintegy 2680 tagjával a dániai magyar diaszpóra még mindig a szerényebb méretű kisebbségek közé tartozik. Összehasonlításul: jelenleg 59 216 török, 20 392 pakisztáni és 16 831 szomáliai él Dániában. Hozzánk képest még a litvánok (5443 fő) vagy a lettek (2691 fő) is többen vannak, noha ezek az országok jóval kisebbek, mint Magyarország. Az viszont egyértelmű, hogy bőven van még lehetőség az AMT létszámának bővítésére.