A Mikulás Aalborgban

Szombat délután a magyar Mikulás ismét rajta ütött az AMT-s gyerekeken. Tavaly térdig hóban, az idén esőben, szélviharban érkezett, de a zsákja most is tele volt, és a gyerekek ugyanolyan örömmel fogadták.

 

 

 

 

Vikingek között

Amolyan családi hagyomány nálunk, hogy minden év utolsó júniusi hétvégéjén elmegyünk a vikingvásárba (vikingemarked) amelyet a Lindholm Høje nevű vikingkori temető tőszomszédságában tartanak. Ilyenkor nyáron több hasonló esemény is van az országban, sőt egész Skandináviában, de állítólag a mi vásárunk a legnagyobb.

Kapható itt szinte minden, ami valamilyen formában kapcsolatba hozható a vikingekkel, a kardoktól és késektől kezdve ruhadarabokon át az ékszerekig és kancsókig. Van lovasbemutató izlandi pónikkal, népi színjáték, és bemutatót tartanak szigorúan viking kori technikával dolgozó kézművesek is: kovácsok, bőrdíszművesek, ékszerkészítők és fazekasok. Pár éve láttunk egy nagyon alaposan felszerelt ősmagyar-szittya standot is (az elengedhetetlen Hungarista kellékekkel kiegészítve), de ők ezúttal nem jelentek meg.

Különösen érdekes az ú.n. Bayeux-csoport sátra. A csoport néhány mindenre elszánt helyi hölgyből áll, akik a Bayeux-i kárpit pontos másolatának elkészítésén dolgoznak 2000 óta. Év közben alighanem valami poros tornateremben vagy valamelyikük pincéjében varrogathatnak, de ilyenkor június végén előbújnak, és mindenki láthatja, hogy mire jutottak a legutóbbi vásár óta. Az ember csak csodálni tudja az aprólékosságukat. No meg a türelmüket: a legoptimistább becslések szerint is csak 2012-re készülnek el a nagy művel.

Nekem személy szerint azok a sátrak a kedvenceim, amelyekben vikingkori ételeket és italokat lehet kóstolgatni Az utóbbiak közül különösen finom a mjød, amit mézből és vízből erjesztenek élesztő hozzáadásával. Sokak szerint ez volt az emberiség legősibb szeszes itala, és aki megkóstolta, nem igazán érti, mi szükség volt később a sörre vagy a borra.

Bár a sátrak, asztalok között bámészkodni kétségtelenül érdekes dolog, az embernek végig az az érzése, hogy ez az egész nem annyira a látogatókról, mintsem inkább a résztvevő árusokról szól. A vásárt egy csoport lelkes amatőr rendezi, akik a Vikingegruppe Lindholm Høje nevű egyesületbe tömörülnek. Az egyesületnek jelenleg kb. 100 tagja van, és hozzájuk csatlakozik mintegy 200 vendégviking, akik között sok a rendszeresen visszajáró külföldi. Ez a háromszáz ember az, aki évente néhány napig vikinget játszik: sátorban alszik, viking ruhát visel és szabad tűzön főzi a vacsoráját.

Az autentikus viking hangulatot (már persze ha van ilyen egyáltalán) csak egy-egy elővillanó mobiltelefon vagy dizájner-szemüveg zavarja meg. (Engem azonban nem hagy nyugodni a gondolat, hogy néhányan talán főállású vikingek, akik valamikor elkezdték túl komolyan venni ezt az egészet. Ők hétfő reggel nem vedlenek vissza gimnáziumi tanárrá, óvónővé vagy asztalossá, hanem egyszerűen áthurcolkodnak egy csendes norvég fjord mellé vagy valamelyik félreeső svéd erdőbe, és megkezdik a visszaszámlálást a következő vikingvásárig.)

Bár tudom, hogy ez az egész kicsit gagyinak tűnhet, én valahogy nagyon élvezem. A vásár meglepően visszafogottan és ízlésesen van megrendezve: műanyagot alig látni, a kiállított, eladásra kínált termékek nagy része valódi értéket képvisel, és nekem valahogy az is jól esik, ha olyan felnőtteket látok, akik még képesek néhány napra gyerekké válni és gondtalanul játszani. A legközelebbi párhuzam talán Cseh Tamásék nyári indiántáborai lennének a Bakonyban – bár ők valószínűleg nem erjesztett mézet szopogattak esténként.

További képek itt

Bálnahalál - ezúttal tényleg Dániában

A blogomra szerelt kis statisztikai / nyomkövető program szerint az eddig publikált majd' száz bejegyzés közül a Feröer-szigeteki bálnavadászatról szólót olvasták eddig messze a legtöbben. Gondoltam hát, hogy egy újabb bálnás cikk fontos lépés lehet a hírnév és elismertség felé vezető úton. Bár attól tartok, most kisebb érdeklődésre számíthatok, mivel a bálnahalál ezúttal természetes úton állt be.

No de ne szaladjunk előre. A történet úgy kezdődött, hogy múlt szerdán egy 17 méter hosszúságú közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus, angolul fin whale) feneklett meg a Vejle fjordban, nem messze az ország egyik legforgalmasabb közúti hídjától.

Az esemény híre futótűzként terjedt el a dán médiában (a rádióhírekben és a tévéhíradóban például napokig vezető hírként szerepelt), aminek eredményeként az emberek ezerszámra kezdtek özönleni a helyszínre. Bár az illetékes természetvédelmi hatóság bójákkal zárta le a környéket, ezt sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyták, úgyhogy nem egyszer a rendőrségnek kellett a bálna közeléből eltávolítani a kíváncsiskodókat. Mindezt sokan azért is tartották gusztustalannak, mivel mindenki számára egyértelmű volt, hogy a történetnek a bálna szempontjából nem lesz jó vége. Az összes szakértő egyet értett ugyanis abban, hogy az állatnak semmi esélye sincs a túlélésre, és mivel nem létezik humánus módszer egy ekkora élőlény szenvedéseinek a megrövidítésére, a kérdés csak az volt, hogy meddig tart a haláltusa.

A bálna végül vasárnap délután szenvedett ki, de ezzel a történetnek még nincs vége. A döglött bálna ugyanis legalább annyi bámészkodót vonzott, mint az élő, ami nem is csoda, hiszen a tetem kiemelése majd parton történő feldarabolása, kicsontozása sokkal látványosabb lehetett, mint a sekély vízben szinte mozdulatlanul veszteglő állatot bámulni.

Ezt persze személyesen nem tudom megerősíteni, hiszen, bár a hétvégén jártunk a közelben, úgy döntöttem, a bálna iránti tiszteletből nem csatlakozunk a tömeghez. Kedden aztán a bálna csontvázát (elefántürülékkel borítva!) elszállították Sjællandra, ahol a további konzerválásra kerül majd sor. Bár egy ideig úgy nézett ki, hogy a csontvázat a koppenhágai Állattani Múzeumban fogják kiállítani, a helyi polgármesternek végül sikerült kijárnia, hogy a maradványok a jövőben Vejle látnivalóit gazdagítsák. Érdekes lesz majd látni, hogy a csontváz akkor is ilyen népszerű lesz-e, ha a kíváncsiskodóknak belépőjegyet kell rá váltaniuk, és mindenféle magyarázószövegekkel kell majd bíbelődniük Én mindenesetre ilyen formában valószínűleg már kíváncsi lennék rá.

Fényképek: Claus Fisker (B.T.); Ernst van Norde (Polfoto) ; Niels Rosenvold (Politiken)

Szent Iván éj Dániában

Ma van Szent Iván napja, melyet számos más, jórészt feledésbe merült népi ünneppel ellentétben a skandináv és a balti országokban ma is széles körben megünnepelnek. Pontosabban az azt megelőző éjszakát (dánul: sankthansaften), mely a skandináv ünnepkör egyik legfontosabb eseménye. A karácsonyhoz hasonlóan a Szent Iván nap, illetve éj is ősi, kereszténység előtti pogány természeti ünnep lehetett, amit aztán a keresztény teológusok új tartalommal töltöttek meg. Az egyházi ünnepkörben Keresztelő Szent János születésnapját (és egyben névnapját) ünneplik ezen a napon. (A magyar nyelvben a János – Iván változás annak a nyomát őrzi, hogy a liturgia szókincsének jelentős részét a szláv nyelvekből vettük át). Szent Iván éj azonban Európa legtöbb országában nem csak az egyházi, hanem a népi vallásosságban is fontos szerepet játszott.

Általánosan (így Magyarországon is) elterjedt volt a tűzrakás gyakorlata, népi színjátékok rendezése, valamint különféle szerelmi és jóslási praktikák űzése. Skandináv hiedelmek szerint a szent források vizének ekkor különösen erős a gyógyító ereje, mint ahogy a gyógynövényeké is, és a boszorkányok is ekkor a legaktívabbak. Nem is csoda, hogy a boszorkányok szorosan összekapcsolódnak a Szent Iván éjjel. Sokak szerint a tűzgyújtás eredeti célja a boszorkányok (valamint az ártó szellemek) elriasztása, távol tartása volt, és manapság gyakran égetnek boszorkánynak öltöztetett bábukat a Szent Iván éji máglyán.

A Szent Iván éjnek a népi időjóslásban is kitüntetett szerepe volt. Az egyik hiedelem szerint például ha ekkor esik az eső, akkor az elkövetkező hat héten el sem áll. Napjainkban a legtöbb önkormányzat, klub, egyesület rendez Szent-Iván éji ünnepséget: itt Aalborgban például legalább 15-20 különféle Szent-Iván éji esemény közül választhatott tegnap az, aki éppen nem a Németország-Ghána focimeccset nézte a tévében. Ezek a rendezvények általában egy ünnepi beszéddel indulnak, amit a máglya meggyújtása követ, miközben a jelenlévők a Midsommervisen című megzenésített Holger Drachmann verset éneklik. Van bőven enni- és innivaló is, és az ünnepség nem ritkán éjfél után ér véget.

Ez persze azt is jelenti, hogy a Szent Iván éj nem kifejezetten kisgyerek-barát esemény. A legtöbb helyen leghamarabb este 8-kor lobban fel a máglya, olyankor meg ugye egy 2-3 éves gyereknek már ágyban a helye. Ezért mi az idén a Trisztán unokatestvéreivel házi Szent Iván délutánt rendeztünk, grillezéssel és szabad téri kenyérsütéssel. Sajnos az előkészületek zűrzavarában a fényképezőgépem memóriakártyája otthon maradt, így ezúttal a más tollaival, az interneten talált képekkel kell ékeskednem. Ez persze talán nem is baj, hiszen a tipikus dán Szent Iván éj hangulatát ezek sokkal jobban adják vissza.

Lóvásárban

Az Aalborgtól 15 kilométerre északra fekvő Hjallerup-ban ma ért véget a legendás négynapos lóvásár, amelyet 1744 óta minden évben megrendeznek. A vásár, amely Észak-Európa legnagyobbja, és amelyet minden dán ismer, egészen a huszadik század közepéig óriási jelentőséggel bírt a környék gazdasági és kulturális életében. Egy helyi szólás szerint három szent ünnep létezett Észak-Jütlandon: a Karácsony, a Húsvét és a hjallerup-i vásár.

A vásár az 1930-50 közötti években élte a fénykorát; ekkor gyakran 20 000 lovat is vásárra vittek itt. A motorizáció terjedésével és a mezőgazdaság szerepének csökkenésével párhuzamosan persze a lovak gazdasági jelentősége is drasztikusan visszaesett. Manapság jó évnek számít, ha 1400 állatot hoznak eladni. Mindez azonban nem vezetett a vásár elhalásához, mert a lovak helyét fokozatosan más termékek vették át. Kapható itt mindenféle háziállat, régiség, kézműves- és iparművészeti termék, a valóban értékes termékektől az arcpirító bóvliig, játékautomatákkal és gigantikus sörsátrakkal megtűzdelve.

Van itt hagyományos vásári istentisztelet, koncertek, lovasbemutatók, kutyaverseny és sok más többé-kevésbé színvonalas rendezvény. Nagyjából az ecseri piac, a debreceni Mihály-napi vásár és egy hagyományos magyar falusi búcsú keverékét kell elképzelni. A több százezer látogató többsége persze csak nézelődni jár Hjallerup-ba (tökéletesen eldugaszolva ezzel a környék útjait), ám csakúgy, mint a régi magyar vásárokon, búcsúkon, itt is a program elengedhetetlen része a tömegverekedés, amire az érintettek nem ritkán egész évben készülnek. Az idén sem volt ez másként: néhány tucat látogató már első éjszaka egymásnak esett, és a rendőrség csak komoly tartalékok bevetésével tudott úrrá lenni a helyzeten.

Én péntek délután látogattam ki Trisztánnal, és valószínűleg a vásár egyik legcsendesebb időszakát kaptuk el. A vásári bódék között csak pár százan lézengtek, és a vurstli gépein is alig ült valaki. Ezért aztán a képek nem adják vissza az egész hangulatát – no meg kutya nehéz úgy fényképezni, ha a Trisztán kezét kell minden második ló szájából kihúzgálni. Fényképészetileg sokkal érdekesebb lett volna úgy este 8 után kimenni, és persze egyedül, de hát olyankor egy családapának már otthon a helye.

Karnevál

Tegnap volt az idei aalborgi karnevál (amiről tavaly már részletesebben írtam). Emlékeztetőül, címszavakban: Észak-Európa legnagyobb karneválja, rengeteg alkohol, színes kosztümök, ricsaj, alkohol, leírhatatlan mennyiségű szemét, vadvizelők, jókedv (kezdődő másnapossággal keveredve), alkohol.

Én az idén is fényképésznek öltöztem – bár így utólag lehet hogy jobban járok, ha egy ördög-, tengerész- vagy rendőrlány-kosztümöt öltök magamra. A fényképezésnek ugyanis (legalábbis számomra) ez a legnehezebb műfaja. Egyrészt minden hihetetlenül gyorsan zajlik, azaz nincs idő pepecselni, töprengeni, mert mindenről lemarad az ember.

Másrészt a fényképésznek minimális behatása van a kompozícióra: ilyen közegben aligha lehet megkérni valakit, hogy másszon ki a képből, húzódjon közelebb valakihez, vagy éppen álljon egy kedvezőbb háttér elé.

A legnagyobb probléma azonban pszichológiai. Ahhoz, hogy valaki idegen embereket fényképezzen, gyakran elég közelről), le kell győzni egy nagyfokú természetes gátlást. Ezt én még csak lassan tanulom, bár az idén már érezhetően könnyebben ment. Segít, ha az ember mosolyog, engedélyt kér, esetleg szóba elegyedik az áldozattal, ami ebben a közegben megint csak kicsit nehézkes. Na, de talán ennyi magyarázkodás elég is. Itt egy pár kép a tegnapi termésből, a többi pedig itt látható.

Télvégi örömök

Elnézést a pár hetes szünetért. Egyrészt gőzerővel vizsgáztattam az egyetemen, másrészt van egy másik határidős munkám, ami miatt kevesebb időm volt mással foglalkozni. Ráadásul Trisztánnal együtt átestem a nálunk már hagyományosnak számító januári hörghuruton, ami szintén nem kedvezett a blogírásnak. No meg ezektől eltekintve sem történt sok említésre méltó esemény az elmúlt pár hétben. Ami leginkább leköti a dánokat az a szokatlanul hideg tél. Az idén eddig két nap volt fagypont fölött a hőmérséklet, így a múltkor lehullott hó nagy része megvan még, bár már kevésbé szikrázik a napfényben.

Tegnap el is mentünk szánkózni a Trisztán unokatestvéreivel, de mivel a lesiklást a kicsik egyáltalán nem élvezték, egy alapos gyalogtúrává fajult el a dolog. Érdekes, hogy a gyerekeket gyakran olyan dolgok kötik le, amit a felnőttek teljesen érdektelennek tartanak. Ez esetben az üres szánkó vontatása jelentette az elérhető boldogság maximumát, míg a valódi szánkózás mindhármukat teljesen hidegen hagyta. De hasonlóan jártunk a farsanggal is.

Mivel tegnap volt farsang vasárnap (aminek a dániai lefolyásáról tavaly már írtam), és a gyerekek az idén voltak először képesek valamennyire felfogni, hogy miről van szó, mi is szerveztünk is egy hordóverést az unoka- és másodunoka-testvérekkel. Azonban a kritikus pillanatban, amikor már mindenki fel volt sorakozva jelmezben, bottal a kézben, Trisztán váratlanul talált egy mentőautót a sarokban. Ez annyira lekötötte, hogy lemaradt az egészről; mire visszatért, a hordó már romokban hevert. Az viszont egyértelmű volt, hogy az összes gyerek közül ő szórakozott a legjobban.

Hát kb. ennyi ezúttal. Márciustól majd valószínűleg felelevenedik a blog is, mivel 5 hét múlva megint megyünk Amerikába. Wisconsin mellett ezúttal öt nap Texas is szerepel a programon, ami minden bizonnyal jobban megihlet majd, mint az elmúlt hetek tél végi tespedtsége.

Mit kívánjunk Karácsonyra (és hogyan)?

A múltkor a könyvtáram kapcsán szóba jött a kívánságlista, és erről óhatatlanul is az jutott eszembe, hogy mennyire központi intézménye ez napjaink dán kultúrájának. Errefelé nincs születésnap vagy Karácsony kívánságlista (ønskeliste) nélkül. Az esemény előtt pár héttel mindenki összeírja, hogy milyen ajándékot szeretne kapni, és a listát elküldi az illetékeseknek. Ha esetleg elfelejtkezne erről, a rokonság azonnal figyelmezteti. Én például ma két emailt is kaptam, amiben a kívánságlistámat követelik.

A magam részéről kezdetben furcsának - hidegnek, cinikusnak - találtam a szokást. Elvégre mi személyes van abban, ha az ember gyakorlatilag megrendeli az ajándékait? Ennyi erővel kaphatna pénzt is, vagy megvehetné ugyanazt saját magának. Mostanra azonban megtanultam szeretni, vagy legalábbis tisztelni a listaírást. Akit ért már egy alaposabb „mit vegyek neki” típusú pánikroham a belvárosban egy-két nappal Karácsony előtt, annak nem kell részletezni a rendszer előnyeit. Mint ahogy annak sem, aki a csomagok kibontása után hirtelen azzal szembesül, hogy csupa teljesen használhatatlan ajándékot kapott. (Szerencsére ezt még nem próbáltam, de tudom, hogy van ilyen.) Dehát mivé lesz az ajándékozás központi eleme, a meglepetés?

Nos, a rendszer erről is gondoskodik. Egy jó kívánságlista (amelynek megírása nagy szaktudást és tapasztalatot igényel) ugyanis arra az alapelvre épül, hogy írója még legmerészebb álmaiban sem reméli, hogy a listáról mindent megkap. Ez persze bőven biztosítja a meglepetés lehetőségét: ha az összeírt 20-25 tételből csak négyet-ötöt kapok meg, akkor még igencsak van esély az elcsodálkozásra.(Ezzel kapcsolatban egy rövid anekdota: egyik dán ismerősünktől pár éve megkérdezték a házastársa magyar szülei, hogy mit szeretne Karácsonyra. Erre ő nekik is elküldte az az évi kívánságlistáját. Karácsony este aztán meglehetősen kínos meglepetés érte: a fa alatt ott lapult gyakorlatilag minden, ami a listán szerepelt, és mintha ez nem lenne elég kínos, az anyósék egész este szabadkoztak, hogy a hiányzó dolgokat Magyarországon sajnos nem tudták beszerezni. Barátunk azóta nem küld listákat Magyarországra.)

Az ideális kívánságlista tehát hosszú és kiegyensúlyozott, azaz olcsó, filléres dolgoktól az egészen drágákig mindenfélét tartalmaz. E mellett figyelembe veszi az ajándékozók anyagi helyzetét, rokonsági fokát, személyiségét is. Magyarul arról van szó, hogy míg a lista nélküli rendszerben (mint amilyenben én is szocializálódtam) a hangsúly azon van, hogy az ajándékozó igyekszik több-kevesebb sikerrel beleélni magát az ajándékozó személyiségébe, vágyaiba, szükségleteibe, itt kicsit fordítva történik a dolog: az ajándékozott próbálja elképzelni, hogy szerettei mit adnának neki legnagyobb örömmel. A jó ajándékot ugyanis, mint tudjuk, ideális esetben mindkét fél a magáénak tekinti.

Azt is fontos megjegyezni, hogy a kívánságlista remek lehetőség arra, hogy az ajándékozók kapcsolatba lépjenek egymással, és egyeztessék a legfontosabb stratégiai döntéseiket. Az sem ritka, hogy ketten-hárman összeállnak, és együtt vesznek meg egy-egy drágább tételt. Így lett nekem például videokamerám. Ilyesmire persze lista nélkül is sor kerülhetne, de tapasztalataim szerint az emberek önmaguktól ritkán gondolnak másra, mint egyszemélyes, a saját pénztárcájukhoz szabott ajándékokra. És olyanról is többször hallottam, hogy a kívánságlista inspirációs forrásként szolgált egy azon eredetileg nem szereplő, ám stílusában (divatos, általam nagyon utált szóval: eszmeiségében) ahhoz illeszkedő ajándékokhoz. A listától való elrugaszkodást a dánok ugyanis viszonylag jól tolerálják, és általában a kreativitás megnyilvánulásaként fogják fel.

Jómagam e szempontból is a két kultúra közti ingoványos határvidéken lavírozok. Általában a fő ajándékot a szeretteim kívánságlistájáról választom, de mindig igyekszem venni egy-egy apróbb kiegészítő ajándékot, amire szerintem az érintettnek szüksége van, csak ez még nem tudatosult benne. Hogy ez hogy jött be az idén, arról majd Újév után. A listaírásban viszont még viszonylag tapasztalatlan vagyok, de azért igyekszem összeszedni magam, és még ma este elküldöm Amerikába a hiányolt információkat.

Névadás dán módra

Bár korábban többször is írtam a dán névadási szokásokról, eddig mindig csak a családnevek kerültek szóba, noha a keresztnévadási szokások is bőven szolgálnak érdekességekkel. Ezek közé tartozik, hogy egészen a 19. század közepéig szigorú szokásjog szabályozta, hogy milyen nevet lehetett választani egy újszülötteknek - legalábbis a lakosság túlnyomó többségét kitevő parasztság körében.

A rendszer lényege röviden a következő: Az elsőszülött fiú legtöbbször az apai nagyapja, a másodszülött pedig az anyai nagyapja keresztnevét kapta. Hasonlatosan, a legidősebb lányt az anyai, az utána következőt pedig az apai nagyanyja után nevezték el. Ez persze azt is jelentette, hogy az esetleges névadási kreativitás csak a sokadik gyerek születésekor érvényesülhetett, bár itt sem korlátlanul. Ők ugyanis gyakran további fontos rokonok, tekintélyes jótevők nevét kapták. Ugyancsak általánosan bevett szokás volt újszülötteket elhalt idősebb testvéreik után elnevezni. Ez persze más országokban is elterjedt volt, és a viszonylag magas gyermekhalandóság miatt gyakran ahhoz vezetett, hogy egy családban háromszor-négyszer is ugyan azt a keresztnevet kapták a gyerekek.

Az eddigiek persze csak az alaphelyzetet írják le, amelyet különleges körülmények gyakran módosíthattak. Például az elhunytak nevei előnyben részesültek a még élő családtagokéival szemben. Azaz ha az anyai nagyapa már az elsőszülött fiú születése előtt elhunyt, akkor a gyereket általában őutána nevezték el, noha „hivatalosan” az apai nagyapának járt volna a megtiszteltetés. Ha végiggondoljuk, ez a rendszer következetesen alkalmazva csak ritkán tette lehetővé az olyan nevek keletkezését, mint mondjuk Niels Nielsen vagy Jens Jensen, hiszen leghamarabb csak a harmad- illetve negyedszülöttek kaphatták a szülők nevét. Mivel azonban az ilyen nevek viszonylag gyakoriak voltak első- és másodszülöttek körében is, érdemes feltennünk a kérdést, hogy miért. Nos, a válasz egyszerű: ezek gyakran (de nem minden esetben) akkor keletkeztek, ha az apa nem érte meg a fia születését (pontosabban a keresztelőjét). Ilyen esetben gyakorlatilag kötelező volt a gyereknek az apa nevét adni. Ez olyan szigorú szokásjog volt, ami alól gyakorlatilag nem lehetett kibújni. Ugyan ez történt persze a lányoknál is abban az esetben, ha az anya nem érte meg a keresztelőt.

Végezetül két további érdekesség, már-már a bizarr kategóriájából. Tudtommal ugyanis magyar nyelvterületen aligha fordulhatott elő, hogy ugyan abban a családban két élő gyermek is ugyan azt a nevet kapta volna. Dániában ez azonban egyáltalán nem ment ritkaság számba: csupán az kellett hozzá, hogy az apai és anyai nagyapát vagy nagymamát is mondjuk Jensnek vagy Marienek hívják. Jó esetben a szülők ilyenkor egy második keresztnév adásával oldották meg az azonosítás problémáját (amely gyakorlat Magyarországról is ismert), de jómagam többször is találkoztam olyannal, hogy egy családban a két legidősebb fiúgyermeket mondjuk Lars Nielsen-nek anyakönyvezték. Ha Magyarországon ilyennel találkozunk, gyakorlatilag biztosak lehetünk benne, hogy az első gyermek még a második születése előtt távozott az élők sorából. Dániában viszont gyakran mindkét Lars megélte a felnőttkort és családot alapított, komoly fejtörést okozva ezzel a későbbi korok családfakutatóinak.

A másik, számunkra talán még furcsább szokás az volt, hogy új házasságban az első gyermeknek gyakorlatilag kötelező volt az elhunyt korábbi házastárs nevét adni – mégpedig nemcsak annak kereszt-, hanem családnevét is. Így viszonylag gyakran találkozunk olyannal, hogy valakit az anyja első férje iránti tiszteletből mondjuk Jens Larsennek kereszteltek, noha az apját a valóságban Peter Møllernek hívták.

Könnyű belátni, hogy egy-egy ilyen eset mennyire be tud kavarni a családfakutatónak. Genealógiai szempontból azonban a dán rendszernek van egy fontos előnye is. Ennek illusztrálására képzeljük el az alábbi esetet. Az anyakönyvben megtaláljuk egy házaspár bejegyzést, amiből kiderül, hogy a férj hol és melyik évben született. Ez esetben általában pofon egyszerű az ő szüleinek a felkutatása, csakhogy a mi hipotetikus (ám a valóságban korántsem ritka) esetünkben az adott évben az adott településen három azonos nevű fiúgyermek is született. Magyarországon ilyenkor, hacsak más forrás nem áll rendelkezésre, gyakorlatilag elakad a kutatás, hiszen nem áll módunkban meggyőződni róla, hogy a három gyermek közül melyik a mi ősünk. Nem így Dániában. Itt ugyanis fontos támpontot szolgáltat az illető férfi gyermekeinek keresztneve. Ha azt találjuk, hogy az elsőszülött fiú a három potenciális nagyapa egyikének a keresztnevét viseli, az elsőszülött lány pedig annak házastársáét, szinte biztosak lehetünk benne, hogy sikerrel azonosítottuk a felmenőket.

Magyarul a dán anyakönyvekben nemcsak a családnév (már ha van ilyen; lásd a korábbi bejegyzéseket), hanem a keresztnév is viszonylag pontosan elárulja a családi hovatartozást. Ehhez járul még, hogy Dániában sok olyan dokumentum, forrás is kényezteti a családfakutatókat, amelyekről mostoha sorsú magyar társaik csak álmodozhatnak. Mindezekről majd legközelebb.

Ürdüng

Érdekes nap a mai errefelé: Dániában ma van az Ördög születésnapja (Fandens fødselsdag) - pontosabban az egyik. Neki ugyanis az egyszerű halandókkal ellentétben kettő jutott: június 11-e és december 11-e. Ezek nem igazi jeles napok, hiszen igazi népszokás nem fűződik hozzájuk; "megünneplésük” manapság jórészt abban merül ki, hogy az emberek úton-útfélen emlegetik ("Na, ma van az ördög születésnapja”). Délutánra kicsit ráun az ember.

És hogy mi köze van a gonosznak ehhez a két naphoz? Régen ilyenkor kellett az adósoknak egy összegben kifizetniük az esedékes féléves kamatokat, illetve, ha lejárt, visszafizetniük a kölcsönt. Ezt persze kevesen élték meg különösebb ünneplésre okot adó alkalomként, a „fölöslegesen” kiadott pénzt pedig az ördögnek adott ajándéknak tekintették.

Ha már az ördögnél tartunk, a vele kapcsolatos szólások, kifejezések errefelé is központi szerepet játszanak a káromkodáskultúrában. Érdekes módon azonban az olyan, nálunk teljesen ártalmatlan kifejezések, mint például „az ördögbe is”, Dániában igen erősnek számítanak, és ritkán hangzanak el tévében-rádióban. Ez is jelzi, hogy az egykor bigottan vallásos protestáns Skandináviában nem is olyan régen az ördögre (a boszorkányokkal egyetemben) mint valósan létező lényre tekintettek, és tényleg hittek benne, hogy ha emlegetik, meg is jelenik.

A nagy számú dán ördögös szólás közül egyébként nekem az alábbi négy a személyes kedvencem:
(1) Ha valaki akadozva, körülményesen olvas egy szöveget, akkor úgy olvassa, mint ördög a Bibliát. (Ugyanezt mondják arra is, aki szándékosan félreértelmez, félremagyaráz egy szöveget).
(2) Ha valaki gyorsan fut, illetve kapkod, annak az ördög jár a sarkában.
(3) Akinek be nem áll a szája, az az ördög fülét is lebeszéli.
(4) Van olyan is, aki az előtt kel, hogy az ördög cipőt húzna – azaz igen korán.

Ez utóbbi szokásnak egyébként Trisztán is sokáig lelkes követője volt, bár mostanára kicsit javulni látszik a helyzet.

No de ennyi ördög elég is egy bejegyzésbe. Annál is inkább, mert mennem kell: valami furcsa kapirgálást hallok a konyhából, és mintha fanyar kénszag is terjengene a lakásban.

Alkotmányosan

Újabb nevezetes naphoz érkeztünk a dán világi ünnepkörben: ma van az Alkotmány Napja (Grundlovsdag). Minden évben június 5-én ünneplik ugyanis, hogy VII. Frederik király 1849-ben ezen a napon „adományozta” az ország első alaptörvényét. Az Alkotmány napja az a dán ünnep, amely leginkább hasonlít a magyar állami vagy nemzeti ünnepekhez, bár Dániában ilyenek hivatalosan nincsenek. Ráadásul 1977 óta még csak nem is hivatalos munkaszüneti nap a június 5-e, bár sokan csak déli 12 óráig dolgoznak - már amennyiben ezt a kollektív szerződésük lehetővé teszi. Leginkább talán a politikai beszédek napja a mai. Ilyenkor ugyanis minden párt és minden jelentősebb politikus népgyűlést tart (lehetőleg a szabadban), ahol felvázolja mind a napi politikával, mind pedig a dán társadalom jövőjével kapcsolatos elképzeléseit. Ezek persze nem igazán hoznak lázba senkit, úgyhogy ha valaki igazán fergeteges, mindent elsöprő alkotmánynapi ünneplésre vágyik, annak érdemes május 17-én Norvégiába látogatni. De ez inkább a norvég témájú blogokra tartozik.

A dán alaptörvényre visszatérve: nekünk magyaroknak talán érdekes lehet, hogy a dán alkotmányt még a magyarhoz viszonyítva is igen macerás megváltoztatni. A folyamat, amely akár évekig is eltarthat, röviden így néz ki:

Első lépésben a parlament egyszerű többséggel megszavazza a tervbe vett alkotmánymódosítást. Ezután a javaslatot a következő általános választások után összeülő új parlamentnek is jóvá kell hagynia. Ám a változtatás még ekkor sem lép életbe; ehhez ugyanis az is szükséges, hogy egy népszavazáson a szavazásra jogosultak (tehát nem a ténylegesen szavazók !) legalább negyven százaléka igennel szavazzon rá. (Ez a megkötés csak erre a speciális népszavazásra vonatkozik; más népszavazásokon elég a feles többség.)

Nem is csoda, hogy a dán alkotmánymódosítás ritka, mint a fehér holló. 1849 óta eddig csak hatszor került rá sor, legutóbb 1953-ban. Ekkor vezették be a nők trónöröklési jogát, amely lehetővé tette a ma is uralkodó II. Margit 1972-es trónra lépését. Ugyancsak az 1953-as alkotmánymódosítás törölte el a parlament felsőházát (Landstinget), egykamarássá téve a törvényhozást. Ezt megelőzően ugyancsak jelentős volt az 1915-ös alkotmánymódosítás is, amely a nők választójogát vezette be.

A procedurális akadályok mellett a másik ok, amiért a dánok nem nagyon piszkálnak az alkotmányhoz az az, hogy igazán nem sok minden van benne. Klasszikus alaptörvényként legfontosabb feladata az alapvető emberi és polgári jogok garantálása, amelyeket persze egyetlen politikai erő sem von kétségbe. Ezek közé tartozik a szólás- és gyülekezési szabadság, a magántulajdon védelme, valamint hogy senkit nem lehet érvényes bírói végzés nélkül 24 óránál tovább fogva tartani. Ezeken túlmenően az alaptörvény elsősorban az uralkodó és a parlament viszonyát szabályozza, bevezetve (a korábbi abszolút monarchiával szemben) a korlátozott vagy parlamentáris monarchiát, azaz különválasztva a három hatalmi ágat.

A fentiek következménye, hogy a dán alaptörvény szövege sok tekintetben változatlanul a 160 évvel ezelőtti viszonyokat tükrözi. Kimondja például, hogy a végrehajtó hatalmat az uralkodó gyakorolja; ő nevezi ki a miniszterelnököt és a minisztereket. Ez persze mára teljesen formálissá vált, és abban merül ki, hogy ceremoniálisan kezet ráz az új miniszterekkel és kötelezően aláírja az új törvényeket. További archaikus vonása az alkotmánynak, hogy meg sem említi, hogy Dánia független, demokratikus ország, mint ahogy politikai pártokról sincs szó a szövegben.

A kevés alkotmánymódosítás egyike egyébként érdekes módon éppen napjainkban zajlik. Ez megint csak a trónöröklést szabályozza, e téren is bevezetve a nők teljes egyenjogúságát. Jelenleg ugyanis hercegnő csak akkor örökölheti a trónt, ha a családban nincs egyenes ági férfi utód. Más szóval, egy másodszülött fiú vagy akár egy nagybácsi is megelőzi egy elsőszülött lányt a trónöröklési rendben. Az új szabályozás az elsőszülöttséget tenné meg egyetlen kritériumnak, nemtől függetlenül.

A javaslat simán vette az első két akadályt: mind a korábbi, mind a jelenlegi parlament egyhangúlag megszavazta, és a közvéleményben is sokáig jelentős támogatást élvezett. Ezért aztán puszta formaságnak tűnt, hogy a június hetedikei EU-parlamenti szavazással párhuzamosan sorra kerülő referendumon a választópolgárok szükséges 40 százaléka is áldását adja a törvénymódosításra. Ám az ügyben a napokban hirtelen váratlan fordulat állt be. Pontosan nem tisztázott okokból a javaslat társadalmi támogatottsága hirtelen 12 %-kal csökkent. Bár az 'igen' hívei még így is nagy többségben vannak, a várható viszonylag alacsony részvétellel kombinálva a támogatottság csökkenése könnyen kivégezheti az alkotmánymódosítási kísérletet, azaz a dán hercegek és hercegnők egyenjogúsága tovább várat magára.