Dán-norvég határviták

Nemrégiben arról írtam, hogy közeljövőben nagy valószínűséggel kiéleződik a vita Dánia és szomszédai, elsősorban Norvégia, Oroszország, Kanada, az USA és Izland között az Északi-tenger egyes részei fölötti rendelkezés jogáról. Kevésbé ismert tény, hogy hasonló konfliktusok korábban is előfordultak, sőt ezek egyike az 1930-as években kis híján háborút idézett elő Norvégia és Dánia között. A területi vitának elsősorban történelmi és diplomáciai gyökerei voltak. 

Grönland a dán-norvég államszövetségben  

Az Atlanti-óceán északi területeit a 800-as évektől kezdődően norvég vikingek kolonizálták, és ezek a területek, jelesül Grönland, Izland, a Feröer-szigetek és a Shetland-szigetek évszázadokon át Norvégia részét képezték. 1387-ben azonban kihalt a norvég királyi ház, és Norvégia Dániával lépett 434 évig tartó perszonálunióra. Ezt az időszakot a norvégok a "400 éves éjszaka"-ként emlegetik, mely arra utal, hogy az államszövetségben egyértelműen Norvégia volt a gyengébb partner, és az országot nagyrészt Dániából, a dán politikai és gazdasági érdekek előnyben részesítésével kormányozták.

A dán-norvég államszövetség 1780 körül. Forrás: Wikipedia.

Norvégia hoppon marad

1814-ben, a napóleoni háborúkat lezáró békekötéssel végül felbomlott a háborúban vesztes dán-norvég államalakulat, és Norvégia új perszonálunióra lépett, ezúttal Svédországgal. Grönland, Izland és a Feröer-szigetek azonban Dánia fennhatósága alatt maradtak, annak ellenére, hogy azokat 400 évvel korábban a norvégok vitték a kényszerű házasságba. (Shetland ekkorra már Nagy-Britanniához tartozott). Ezt a norvégok természetesen égbekiáltó történelmi igazságtalanságként élték meg, amelynek orvoslására azonban nem sok lehetőségük volt. A döntés mögött ugyanis a legerősebb európai hatalom, Nagy-Britannia érdekei álltak. London minden erővel el akarta kerülni, hogy az újonnan létrejött svéd-norvég államszövetség a Balti-tengertől Kanadáig húzódjon, és hosszabb távon potenciális tengeri nagyhatalommá nője ki magát. Ezért maradhattak az említett területek a békekötéskor Dánia csatolt részei. 

Dánia maga vonakodva fogadta a váratlanul ölébe hullott adományt, különösen Grönlandot. Ennek oka egyrészt az volt, hogy Grönlandon, Izlanddal és a Feröer-szigetekkel ellentétben, nem élt skandináv népesség, azaz a gyarmatosításnak nem voltak etnikai indokai. Másrészt pedig a dán külpolitika a 19. században szinte kizárólag dél felé orientálódott, ahol egyre erősödő, és végül katonai vereséggel és súlyos területi veszteséggel végződő konfliktusba került Poroszországgal. A Grönland, illetve tágabban az Észak-atlanti területek iránti érdeklődés csak az 1860-as évektől, Schleswig-Holstein elvesztése után éledt fel, amikor Dánia fokozatosan észak felé kezdett tájékozódni. 

Kié legyen Grönland?

1905-ben Norvégia függetlenné vált, és ennek egyik következményeként egyre erősödött a Grönland és a Feröer-szigetek visszaszerzésére, az 1814-es sérelem orvoslására irányuló törekvés a norvég közvéleményben. Ez kezdetben elsősorban tudományos jelleget öltött: neves norvég kutatók élen jártak a sarkvidéki területek feltérképezésében. Fridtjof Nansen például még az 1880-as években először szelte át Grönlandot sítalpon. Az 1920-as évekre a Grönland iránti norvég érdeklődés politikailag is egyre határozottabban fogalmazódott meg. Ez ahhoz vezetett, hogy 1931-ben egy norvég expedíció, a norvég kormány tudtával és beleegyezésével Grönland nagyrészt lakatlan keleti részén kitűzte a norvég zászlót, és kinyilvánította, hogy a terület azontúl Norvégia részét képezi. A két skandináv állam ezzel közvetlen, és potenciálisan háborúval fenyegető területi konfliktusba keveredett egymással. 

Grönland térképe.

A dán kormány azonban nem üzent hadat északi szomszédjának. E helyett a konfliktus megoldását a hágai nemzetközi bíróságra bízta, mely két évvel később a norvég történelmi érvek figyelmen kívül hagyásával Grönland egészét Dániának ítélte. A kérdéssel foglalkozó történészek szerint a döntés mögött nem annyira jogi megfontolások, mint inkább az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekei húzódtak. Konkrétan arról van szó, hogy mivel Grönland földrajzilag az amerikai kontinens része, ezért az akkor érvényes Monroe doktrína erre a területre is vonatkozott. E doktrína többek között kimondta, hogy új európai gyarmatosító hatalmak nem jelenhettek meg az amerikai kontinensen (noha az amerikai külpolitika tolerálta a már korábban jelen lévő európai hatalmak jogát amerikai területek birtoklására). Ezért az USA a háttérben komoly nyomást gyakorolt a hágai bíróságra a Dániának kedvező döntés, azaz Norvégia távol tartása érdekében.  

A hágai döntést mindkét érintett fél elfogadta, és az azóta eltelt időszakban nem tapasztalhattunk említésre méltó törekvést Norvégia részéről a határok felülvizsgálatára. Korántsem kizárt azonban, hogy a két ország hamarosan hasonló konfliktusba keveredik, ezúttal nem Grönland, hanem az Északi-sark körüli tengerfenék birtoklása fölött.

Dán kutatók az Északi-sarkon

Egy múlt héten indult dán expedíció nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy Dánia számára szerezze meg az Északi-sark feletti rendelkezés jogát.

Az Északi-sark mint Grönland része

Július 31-én 17 dán kutató hagyta el a Spitzbergákat az Oden nevű svéd jégtörő fedélzetén, hogy az elkövetkező hat hétben olyan tudományos bizonyítékokat találjanak, amelyek alátámasztják Dánia jogát az Északi-sark körüli területekre. A LOMROG III expedíció elsődleges célja, hogy feltérképezze és elemezze az Északi-sark alatt található tengerfenék jelentős részét, és bebizonyítsa, hogy a Grönland alatt található kontinentális talapzat egészen az Északi-sarkig húzódik. Más szóval azt szeretnék bizonyítani, hogy az Északi-sark geológiailag Grönland része. A vizsgálandó területek mintegy 3-4 kilométerrel fekszenek a nagyrészt jéggel borított tenger felszíne alatt.  A dán parlament még 2003-ban hagyta jóvá a kutatási programot, melynek céljaira 350 millió koronát (mintegy 14 milliárd forintot) különített el. Az expedíció sikere lehetővé tenné Dánia számára, hogy az ENSZ illetékes szervénél igényt jelentsen be a területre. A vonatkozó ENSZ konvenció ugyanis kimondja, hogy a tengerparttal rendelkező államok felségterületüket különleges feltételek megléte esetén kiterjeszthetik a konvencionális 200 tengeri mérföldön (370,4 km) túlra. Az Északi-sark Grönland legközelebbi pontjától mintegy 280 tengeri mérföldre található. A LOMROG III expedíció tagjai várhatóan szeptember 14-én térnek vissza, ám az adatok feldolgozásával és kiértékelésével várhatóan csak a jövő év folyamán készülnek el. 

A LOMROG III expedíció tervezett útvonala. Térkép: Danmarks Radio.

Területi viták

Nem ez az első eset, hogy Dánia hasonló területi igénnyel lép fel: idén júniusban a dán kormány már jelezte igényét egy nagyjából 115.000 négyzetkilométeres tengerfenékre

Grönlandtól délre. Mivel e terület egy részére Izland és Kanada is igényt tart, a kérdésben az ENSZ illetékes bizottsága (Commission on the Limits of the Continental Shelf - CLCS) fogja meghozni a végleges döntést. Néhány évvel korábban pedig a Feröer-szigetek körül jelentettek be igényt két területre.  A Jeges-tenger iránt újabban tapasztalható fokozott érdeklődés elsősorban a tengerfenék alatt esetleg fellelhető ásványkincseknek szól. Ezek a globális felmelegedésnek és a vele járó egyre gyakoribb jégmentes időszakoknak köszönhetően a közeljövőben egyre hozzáférhetőbbé válnak. Nem csoda tehát, hogy a dán expedícióval egyidőben orosz kutatók gőzerővel dolgoznak azon, hogy bebizonyítsák: az Északi-sark alatti tengerfenék voltaképpen Szibéria geológiai meghosszabbítása. Szakértők szerint mindkét kutatócsoport jó nyomon jár. Geológiailag a tengerfenék ezen része ugyanis a tenger alatti Lomonoszov hegylánc egy szakasza, mely Szibériától egészen Grönlandig húzódik. A hegyláncot korábban sosem térképezték fel vagy vizsgálták meg alaposabban geológiai szempontból.     

Süllyedünk...

Dániában és Grönlandon ma több rendezvénnyel is emlékeznek a két ország történetének legsúlyosabb hajókatasztrófájára. A grönlandi királyi kereskedelmi flotta büszkesége, és egyben legnagyobb hajója, az alig pár hónappal korábban használatba vett M/S Hans Hedtoft 50 évvel ezelőtt, 1959. január 30-án veszett hullámsírba Grönland partjaitól délre. A tragédiában életét vesztette a hajón tartózkodó összes utas és személyzet, összesen 95 személy, köztük hat gyerek. A hajóval veszett számos pótolhatatlan kultúrkincs is, köztük a grönlandi egyházi anyakönyvek jelentős része, amelyeket a hajó a koppenhágai állami levéltárba szállított volna.

A grönlandi Titanic

A Hans Hedtoft a grönlandi Titanic-ként vonult be a köztudatba. A párhuzam valóban szembetűnő: mindkét hajó az első útján veszett oda, és mindkettejük vesztét egy jéghegy okozta, noha mindkettőt elsüllyeszthetetlennek tartották. Míg azonban a Titanic tragédiája 26 nemzetet érintett közvetlenül, addig a Hans Hedtoft áldozatai kivétel nélkül grönlandiak és dánok voltak. A katasztrófa főleg Grönlandon él ma is elevenen a kollektív emlékezetben, ami nem csoda, hiszen szinte nincs olyan család, amely ne vesztett volna rokont, barátot, ismerőst a balesetben. A másik fontos különbség a két katasztrófa között, hogy a Hans Hedtoft tragédiáját senki sem élte túl, ami különösen kedvezett a találgatások, legendák terjedésének, melyek az elmúlt évtizedekben számtalan újságcikket és könyvet inspiráltak.

Süllyedünk...

A katasztrófa egyetlen tanúi a közelben tartózkodó hajók távírászai voltak. Ők végig kapcsolatban álltak a Hans Hedtoft-on dolgozó kollégájukkal, Carl Dejligberg-gel, akinek kimért, tárgyilagos üzenetei így 50 év után is hátborzongatóan szívszorítóak. Az elsőt, amelyben Dejlberg közli, hogy a Hans Hedtoft a heves hóviharban jégheggyel ütközött és sürgős segítségre van szüksége, 13: 56-kor rögzítette a Johannes Krüss nevű német halászhajó. Dejligberg 14:41-kor közli, hogy a víz betört a gépterembe, majd nem sokkal később, hogy a hajón megszűnt az áramellátás. Öt óra körül úgy tűnt, van remény: a német hajó elvileg látótávolságon belülre ért, ám a viharban nem sikerült megpillantaniuk a Hans Hedtoft-ról fellőtt jelzőrakétákat. Az utolsó üzenet 18:06-kor érkezik, és egyetlen mondatból áll: Vi synker nu – Süllyedünk... A nem sokkal később a helyszínre érkező Johannes Krüss-t, majd a kutatáshoz később csatlakozó további hajókat, repülőgépeket már csak a háborgó tenger fogadta. A hét napig tartó mentőakció nyomát sem találta a hajónak, a korabeli technika pedig nem tette lehetővé a roncs lokalizálását. Az egyetlen tárgy, ami a tragédiát követően felbukkant, egy mentőöv, ami 9 hónappal később sodródott partra Izlandon (3. kép)

Az elsüllyeszthetetlen

A vadonatúj, 1958 augusztusában tengerre bocsájtott Hans Hedtoft az akkori idők csúcstechnológiáját képviselte. Kettős burkolatának és vízhatlan, nyomásálló kamráinak köszönhetően különösen alkalmasnak tartották a jeges viszonyok közötti hajózásra, és a közvélekedés szerint elsüllyeszthetetlen volt. Az új hajóval szembeni egyik legfontosabb elvárás éppen az volt, hogy lehetővé tegye a rendszeres, évszaktól és időjárástól független hajókapcsolatot az északi tartománnyal Korábban ugyanis a a téli hónapok általában alkalmatlanok voltak a Grönland körüli kereskedelmi hajózásra. A hajó január 7-én indult első útjára Koppenhágából, és rögtön meg is döntötte Koppenhága-Grönland táv gyorsasági rekordját, egy teljes napot faragva le a korábbi leggyorsabb menetidőből. Grönlandon a legénységet hősöknek kijáró ünneplés fogadta (2. kép), és amikor a hajó január 29-én visszaindult Julianehåb-ból, szinte az egész város kivonult a búcsúztatásra.

Sokan azonban már a hajó megépítése előtt szkeptikusak voltak a projekttel kapcsolatban. Egy grönlandi parlamenti képviselő és egy rádióriporter, akik kis híján odavesztek egy pár évvel korábbi grönlandi téli hajóúton, valóságos médiakampányba kezdtek a tervezett téli hajózás bevezetése ellen. Egy csoport grönlandi hajóskapitány pedig beadványban figyelmeztette a dán kormányt a téli hajózás veszélyességére, javasolva, hogy a téli időszakban a hajók csak kivételes esetben, és lehetőleg utasok nélkül merészkedjenek a grönlandi vizekre. A beadványt azonban a grönlandi ügyekért felelős miniszter eltitkolta az illetékes parlamenti bizottság elől, ami a tragédiát követően komoly belpolitikai botrányhoz vezetett.

Különös kárpótlás

A Hans Hedtoft elvesztése valósággal sokkolta Dániát. Az ország lakossága 3.7 millió koronát, az akkori viszonyok között óriási összeget adományozott az érintett családoknak. A miniszterelnök által meghirdetett elvek szerint a félárván maradt 49 gyerek egyike sem szenvedhetett hiányt anyagiakban a családfő elvesztése miatt. Sajnos, mint utóbb kiderült, az adományok kezeléséért felelős alapítvány közel sem felelt meg a kihívásoknak. A pénzeket a rászorultsági elvet figyelmen kívül hagyva, már-már rasszista szempontok szerint osztották el. A támogatás nem alanyi jogon járt, hanem egy bonyolult procedúra keretében kellett kérvényezni, ami már eleve sokak előtt elvágta a lehetőséget. A kérvények elbírálásánál pedig az volt a döntő, hogy kit mennyire tartottak alkalmasnak arra, hogy „értelmesen” költse el a pénzt. E miatt a grönlandiak jóval kevesebbet kaptak, hiszen, mint azt az egyik állami hivatalnok megjegyezte, „úgyis csak elinnák az egészet”. Így aztán végül az érintett családok több mint fele egy fillért sem kapott. A felemás kárpótlási akció a mai napig fájó sebként él sok hozzátartozóban.

Hullámsírban

Arról, hogy az első és az utolsó üzenet között eltelt négy órában mi történt a Hans Hadtoft-on, illetve hogy pontosan mi okozta a hajó vesztét, mostanáig szinte semmit sem lehetett tudni. Ez azonban hamarosan változhat, ha egy csoport dán búvárnak és tengeri kutatónak sikerül pénzt és engedélyt szereznie egy kutatóexpedícióra. Ami persze korántsem biztos, mivel a tervezett expedíció heves reakciókat váltott ki a Hans Hedtoft áldozatainak hozzátartozói körében. Míg néhányan szívesen tudnának többet, biztosabbat a katasztrófáról, és szívesen eltemetnék hozzátartozóikat, addig a többség úgy véli: a roncs tömegsír, amelyet legtanácsosabb nem háborgatni.

Képek: nolimitsdiving, Projekt Hans Hedtoft

Atombomba a jég alatt

Egy, a BBC által nemrég nyilvánosságra hozott titkos amerikai dokumentum szerint egy elveszett amerikai atombomba 40 éve lapul egy grönlandi fjord fenekén, a thulei légibázis közvetlen közelében. Az ügy nagy port vert fel a dán médiában és a közvéleményben, és új színben tünteti fel az eddig különösen szorosnak tartott amerikai-dán kapcsolatokat.

A Grönland északnyugati partján fekvő thulei támaszpontot az amerikai légierő az 1950-es években, nagy titoktartás mellett építette ki egyik legfontosabb bázisává. Az építkezések során a környék eszkimó lakosságát erőszakkal kitelepítették. A bázis feladata kettős: egyrészt háború esetén radarállomásként figyeli az északi sark felől az amerikai kontinens felé haladó rakétákat, másrészt nagy hatótávolságú, nukleáris fegyverek szállítására is alkalmas bombázóknak ad otthont. A hidegháború éveiben néhány ilyen gép állandóan Thule fölött körözött, hogy egy esetleges, a bázis ellen irányuló szovjet atomtámadás esetén azonnal Moszkva felé vehesse az irányt.

E gépek egyike, egy B-52-es bombázó zuhant le 1968. január 21-én a bázistól mintegy 10 km-re. A pilóták sikeresen katapultáltak, és a gépen szállított négy atombombát is sikerült még a becsapódást megelőzően kioldaniuk. Mivel a bombák nem voltak kibiztosítva, a láncreakció nem indult be, de a becsapódás során a bombák megsérültek, plutóniummal szennyezve a környéket. Az azonnal megindított nagyarányú (és szupertitkos) takarítás és tereprendezés során három bomba darabjait sikerült összegyűjteni, de a negyedik, a 78252-es sorozatszámú nyomtalanul eltűnt. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a fjord jegén áthatolva a tengerfenékre süllyedt, ahol ma is fekszik.

Néhány hónappal a baleset után az amerikaiak újabb kísérletet tettek a bomba felkutatására. Ekkor egy e célra kifejlesztett speciális tengeralattjárót küldtek a helyszínre, amely alaposan átfésülte a Thule fjordot, ám a bombát ekkor sem sikerült megtalálni. Az amerikai igyekezetet persze nem környezetvédelmi, hanem biztonságpolitikai megfontolások motiválták. Minden áron el akarták ugyanis kerülni, hogy a bomba illetéktelen, azaz szovjet kezekbe kerüljön. Miután rájöttek, hogy ennek veszélye a technikai nehézségek és a grönlandi amerikai katonai jelenlét miatt elhanyagolható, felhagytak a további kereséssel.

A dán kormányt hivatalosan csak a 80-as években tájékoztatták arról, hogy a lezuhant gép atomfegyvereket szállított, ám a teljes igazság ekkor sem került napvilágra. A Pentagon azt állította, hogy a balesetben mind a négy bomba megsemmisült, darabjaikat pedig sikerült hiánytalanul összegyűjteni. Az elveszett bomba ügye csak néhány hete került nyilvánosságra egy BBC dokumentumfilmben.

Az ügy több szempontból is kínos a dán kormánynak. Egyrészt a thulei bázist a dánok hivatalosan csak mint felderítő bázist hagyták jóvá, azaz ott a nukleáris fegyverek tárolása illegális volt. Másrészt a dán kormány hivatalos olvasatában az országnak az USA-val fenntartott kapcsolatai rendkívül nyiltak és barátiak. Ebbe a képbe pedig nehezen illeszthető be az a tény, hogy az amerikaiak évtizedeken át hazudtak az elveszett bomba ügyében.