Sóstó revisited

Egy újabb írás és képek Juhász Tibortól a Sóstói erdő ügyében:

Még egy pár megjegyzés a Zsolt múltkori cikkéhez. A cikk megjelenése, illetve a fényképek készítése óta az érintett területen gyakorlatilag minden fát kivágtak (lásd a mellékelt képeket). Az egyetlen jó hír, hogy az újraültetést kocsányos tölggyel kell majd megoldani, ami persze szép sorba lesz ültetve. Ami a legjobb: teszik ezt azután, hogy szépen kitették a tábláikat, hogy Óvd a természetet, Tanösvény, meg Ne Szemetelj. Mindeközben sikerült a mára olvashatatlanná korhadt Erdő Fohásza című vendégköszöntőt/nevelőt diszkréten kidönteni; már úgysem aktuális (no meg ki tud manapság olvasni?). Egyrészt nincs erdő, másrészt azon az lenne, hogy „de jó hogy te jöttél vándor és nem a KHT-tól és Zrt-től a mérnökember, mert te lehet hogy szemetelsz, meg szotyolázol, meg a kutyád odapiszkol minden útfélre de legalább nem akarsz eladni köbméter áron”. Pár éve valaki elvitt egy talicska homokot az erdőből, no abból nagy rendőrségi ügy lett, az állami újság is megírta, mert az környezetkárosítás volt. Most meg megszüntetik az erdőt és az teljesen rendben van, hiszen terv szerint teszik. Senki sem szól. Ráadásul mindezt egy úgynevezett Közhasznú Társaság teszi, ami akár vicces is lehetne, ha nem lenne ennyire tragikus. Talán ideje lenne tisztázni, hogy ki is a köz és mik az érdekeink. Az ilyen, még valamennyire természetes erdőket sokak szerint át kellene adni a természetvédelemnek. Erre időről időre vannak is próbálkozások, de ezeket a politikusok, illetve az erdészeti, vadászati lobbi rendre megfúrja.

Szerintem egyébként a legnagyobb gond a gazdálkodás módja: az erdészek azt mondják, hogy az erdő elöregedett, nem képes megújulni. No de egy 100-150 éves faállományú erdőnél az elöregedés nem egyik pillanatról a másikra következik be, hanem egy hosszú folyamat eredménye, ami eltart vagy 60 évig. Találós kérdés: ki gazdálkodott ebben az erdőben az alatt az idő alatt, amíg ez az elöregedés lezajlott és az erdő elvesztette a megújulási képességét - amivel a jégkorszak végétől egészen a 20. század közepéig rendelkezett? Válasz: ebben a röpke 60 évben bricsesznadrágos, műbőrsapkás erdész elvtársak „gondozták” az erdőt, nagy szorgalommal. E gondoskodás egyik legfőbb jellemzője a tarvágás, amivel az eredetileg természetes kor- és fajösszetételű erdőben is homogén állományt alakítanak ki. Ehhez járul az aljnövényzet rendszeres és teljes eltávolítása, beleértve a fiatalabb magonc korú csemetéket is, ami persze eleve lehetetlenné teszi az állomány megújulását.

A másik gond az, hogy az erdő a gyakorlati életben nem a funkciójának megfelelő státuszban van (névben igen, de az nem a valóság). Ez egy parkerdő, ami nem gazdasági erdő, ültetvény vagy génrezervátum. Ez szerintem azt jelentené, hogy az erdőnek nem csak a faanyag köbméterét tartjuk nyilván, hanem számításba vesszük egyéb, pénzben nem kifejezhető értékeit is. Gondolok itt például az embereknek (és más egyéb fajoknak, beleértve a kutyákat is) nyújtott szolgáltatásaira. A Sóstói erdő forgalma egy kellemes hétvégi napon nem is hasonlítható a múzeuméhoz vagy a levéltáréhoz (hogy egy színvonalas bajnoki focimeccset ne is említsünk). Az esztétikai, szórakoztatási, kikapcsolódási szempontokon túl ott vannak az egészségügyiek: az erdő széndioxidot köt meg, illetve oxigént termel. Vagy a turisztikaiak: gondoljunk bele, mekkora vonzerő és bevételi forrás lehetne egy viszonylag természetközeli állapotban lévő maradványerdő.

Egy parkerdőnek elsődlegesen erdőnek kell megmaradnia, mindig, mindenütt. A fentieket figyelembe véve lehet, hogy nem lenne érdemes csak úgy tarra vágni (még ha ez is a legolcsóbb és legegyszerűbb), hanem célszerűbb lenne visszatérni a természetes megújuláshoz. Amíg pedig az bekövetkezik, addig szálazni, amit muszáj (elsősorban azokat a fákat amik képesek kivetődni az ösvényekre és agyonütni egy leselkedő vagyonőrt). E mellet érdemes lenne valakit megtanítani a fasebészetre is. Meg nem kellene akkor széles ösvényeket vágni, hogy nyergesvontatóval is meg lehessen fordulni rajtuk. Meg nem érne nyakig a parlagfű a tarvágott területeken, a verőfényes ösvényeken. Meg lenne hova menni hűsölni, amikor éppen 43 fok van. Meg kutyát kakiltatni, gyereket taszajtani, gyalogolni, bringázni, smacizni.

Ha minderre nem kerül sor, a Sóstói erdőnek is az lesz a sorsa, mint minden másnak Nyíregyházán, aminek a helyén valami fontosat kellett építeni (miközben megszűnt a város és lett helyette egy tüzép-barokk kavalkád): kap majd egy szép emléktáblát.

Bálnahalál delfin módra

Az alábbi email futótűzként terjed az interneten, és már számos magyar blogon is megjelent (például itt). Engem az efféle, az „urban legend” kategóriájába tartozó, névtelen irományok általában hidegen hagynak, de ezúttal a tények olyan fokú figyelmen kívül hagyásáról van szó, ami mellet nem mehetek el szó nélkül. Szóval a mail:

HIHETETLEN HOGY MANAPSAG EZ MEGENDETT!!! KULDJETEK TOVABB MINEL TOBB EMBERNEK EZEKET A MEGDOBBENTO KEPEKET HOGY MEGALLITHASSUK OKET!!!!

HIHETETLEN DE SAJNOS MEGIS IGAZ HOGY MINDEN EVBEN MEGISMETLODIK EZ A BRUTALIS SZERTARTAS A FEROE SZIGETEKEN AMI DANIAHOZ TARTOZIK. DANIA, AMELYIK ORSZAGROL AZT GONDOLJUK HOGY EGY NAGYON FEJLETT ORSZAG, TAGJA AZ EUROPAI UNIONAK, MINDEN EVBEN MEGENGEDI HOGY MEGISMETLODJON EZ A MESZARLAS. MINDEZT A VERES MESZARLAST AZERT, MERT IGY „UNNEPLIK” A FIATAL FIUK FERFIVA VALASAT, AZ OBOLBE CSALOGATJAK A CALDERONI DELFINEKET AKIK NAGYON BARATSAGOS INTELLIGENS KIVANCSI ELOLENYEK ES UTANA HALOMRA OLIK OKET ES AMI MEG FELHABORITOBB HOGY AZ EMBEREK MEG EL IS MENNEK MEGNEZNI ES MINT A BARANYOK OTT ALLNAK ES VEGIGNEZIK HOGYAN OLIK MEG EZEKET A CSODALATOS ELOLENYEKET. HAT VAN AZ EMBERNEL NAGYOBB ALLAT??

KULDD EL EZT AZ EMAILT MINEL TOBB EMBERNEK ES SZEGYEN DANIANAKK!!!!!

Állítsuk meg a hülyeséget!

Kezdjük néhány alapvető tárgyi tévedéssel illetve pontosítással. Először is a képeken látható állatokat magyarul gömbölyűfejű delfinnek (ritkábban pilótabálnának) hívjuk. A gömbölyűfejű delfin (Globicephela melas) morfológiai szempontból a delfinek családjába tartozik, de életmódja, viselkedése inkább a bálnákéhoz hasonló, ami miatt a legtöbb nyelv bálnaként tartja számon: németül például Grindwal, Pilotwal, angolul pedig Pilot Whale. Hasonló okokból itt én is mint bálnát fogom kezelni. Másodszor, a szerencsétlen állatok nem valamiféle rituális férfivé avatásnak, hanem a Feröer (magyarul így írjuk) szigeteki hagyományos közösségi bálnavadászatnak esnek éppen áldozatul. A szöveg további tévedése, hogy mindezért a dán kormány felelős. Nem annyira második hazám, mint inkább az igazság védelmében fontos hangsúlyozni, hogy a Dániától 1300 km-re fekvő Feröer szigetek 1948 óta széleskörű, a hadügy és a külügy kivételével az élet minden területére kiterjedő önkormányzattal rendelkeznek, és a szigetcsoport az EU-nak sem tagja. Ebből kifolyólag a dán kormánynak körülbelül annyi közvetlen beleszólása van a helyi bálnavadászatba, mint mondjuk az angol királynőnek a kanadai fókavadászatba. Igaz, közvetett eszközöket alkalmazhatna a bálnák védelmében - de erről talán majd legközelebb. No de miről is van igazán szó?

Bálnavadászat késsel-villával

A hagyományos feröeri bálnavadászat (grindadráp) nagyjából így történik: Amikor egy halászhajó megpillant egy pilótabálna falkát, azonnal riasztja az adott település lakóit, akik mindent hátrahagyva, késekkel, horgokkal, bunkókkal felfegyverkezve a parton gyülekeznek, izgatott „Grind! Grind!” (bálna) kiáltásokat hallatva. E közben a halászhajók a part közeli sekély vízbe terelik a bálnákat (nem ritkán száznál is többet), ahol a lakosok a vízbe sietnek, és megkezdik a kaotikus mészárlást, mely vörösre festi a tengeröblöt. Ez ritkán tart tovább 15 percnél: csupán ennyi időbe telik, míg a szerencsétlen állatokat agyon- vagy félholtra sebzik, és a partra rángatják. Egy helyi törvény szerint a bálnákat csak egy méternél sekélyebb vízben szabad megtámadni, így azoknak, amelyek nem feneklenek meg, elvileg esélyük van a menekülésre. Ezeket üldözni sem szabad. Egy-egy szezonban (mely a nyári hónapokra korlátozódik, a bálnák migrációs szokásai miatt), átlagosan kb. 800 bálna leli halálát a szigetcsoport partjain. (Részletes statisztikák itt.)

Hagyománytisztelet?

A grindadráp ősi feröeri tradíció, gyökerei bizonyíthatóan a 10. századig nyúlnak vissza. A bálnavadászat a középkor folyamán a helyiek önellátásának egyik legfontosabb forrása volt (ne feledjük: arrafelé akkoriban tényleg nem nagyon volt mit enni), és még ma is a szigetlakók húsfogyasztásának negyedét fedezi. A technológiailag primitív, idegenek számára barbárnak ható mészárlási módszer is régebbi korok technikai viszonyait tükrözi.

Itt jön az említett email második súlyos tévedése: a grindadráp nem valamiféle rituális férfivé avatási szertartás, hanem jórészt egyszerű vadászat, annak minden rituális-ideológiai kellékével. A megszerzett bálnahúst szigorú szokásjog alapján osztják szét: a legnagyobb bálnát az állatokat először megpillantó hajó legénysége kapja, a többi húsból pedig a község minden lakója részesül, azok is, akik nem vettek részt a vadászatban. Így a képeken látható emberek nem egyszerű bámészkodók, hanem vagy a jussukra várnak, vagy pedig maguk is aktív vadászok. A vadászat ilyen kommunális formáinak természetesen identitásképző, a helyi közösséget összetartó szerepe is van. Ezt jelzi az is, hogy a grindadráp egy nagy közös bulival zárul, ahol kötelező jelleggel eléneklik a sok versszakból álló Grindevise-t, ami nagyjából a helyieknek a mostoha természet fölött aratott győzelmét hirdeti.

Az élelmezési szempontokon túl a legtöbb feröeri a bálnavadászatot annyira a helyi kultúra részének tekinti, mint mi a húsvéti locsolkodást vagy a disznótort, és ennek megfelelően szenvedélyesen védelmezi azt a kritikusokkal szemben. Érvelésüket a helyiek elsősorban két érvre alapozzák: a grindadráp-nak a helyi kultúrában játszott meghatározó szerepére, valamint arra, hogy a bálnavadászat ezen formája nem ellenkezik a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, melyek elismerik az őslakos népességek jogát a hagyományos vadászati formák alkalmazására. Magyarul arról van szó, hogyha mondjuk egy eszkimó ver agyon egy fókát, azért, hogy megegye (nagyrészt nyersen), a bőréből pedig kabátot varrjon, az minőségileg más, mintha kommerciális fókavadászok vernek agyon több százezer állatot, hogy prémjük a párizsi, londoni vagy budapesti divatüzletekbe kerüljön. Talán ebben tényleg van valami, bár a kritikusok rámutatnak, hogy a feröeri csak a definíció roppant liberális alkalmazásával tekinthető hagyományos őslakos társadalomnak.

Elszigetelt barbárság, avagy miért pont a bálnák?

Aki eddig eljutott, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a grindadráp egyik legelkötelezettebb hívének írását olvassa. Erről persze koránt sincs szó. A képek engem is felkavarnak, és minden tőlem telhetőt megtennék azért, hogy minderre ne vagy ne így kerüljön sor - de nekem ez az egész nem csak a bálnákról szól.

Az első dolog, ami ezzel kapcsolatban bosszant, az a szöveg érvelése. Ez azt sugallja, hogy a bálnák („delfinek”) megölése azért helytelen és barbár, mert „barátságos, intelligens és kíváncsi" élőlényekről van szó. No de mi van a barátságtalan, ostoba, közönyös, ronda és haszontalan állatokkal, amik csak úgy vannak, a nélkül, hogy szórakoztatnának, gyönyörködtetnének vagy lenyűgöznének bennünket? E szerint a gondolatmenet szerint egy panda élete értékesebb, mint mondjuk egy hiénáé, egy gólyáé többet ér, mint egy varjúé. Ennek talán még lenne is valami értelme a fajok szintjén, amennyiben egy veszélyeztetett, kihalás szélén tántorgó faj valóban több védelmet, gondoskodást igényel, de az egyes egyedek szintjén az érvelés értelmét veszti. Egy megkínzott állat szenvedése nem függ össze azzal, hogy mennyire intelligens vagy kíváncsi. A mi konkrét esetünkre visszatérve: bár tagadhatatlan, hogy a grindadráp az egyes bálnák számára a halál különösen kegyetlen, fájdalmas módja, a pilótabálnát mint fajt azonban nem fenyegeti. Az ugyanis azon kevés bálnafaj egyike, amelynek állománya viszonylag stabil, és nem szerepel a védelemre szoruló fajok listáján.

Egy további ok, ami írásra ragadott az a szöveg szelektivitása. Én a magam részéről nem látok lényegi különbséget a grindaráp és mondjuk a modern csirke- és sertésfarmok vagy vágóhidak gyakorlata között, hogy a bikaviadalt vagy a magyarországi énekesmadarak között az olasz vadászok által végzett rendszeres mészárlásokat ne is említsük. Sőt azt hiszem, hogy egy átlagos magyar vagy dán sertésfarmon „elő” sertés, ha tehetné, boldogan cserélne egy pilótabálnával, amely egész életét szabadon, a neki legjobban megfelelő módon élhette le. Engem a fenti képek leginkább azokra a falusi disznóvágásokra emlékeztetnek, amiknek magam is vonakodó részese voltam. Magyarul, azt hiszem, ideje megértenünk, hogy az emberi faj létezése elkerülhetetlenül együtt jár számtalan állat szenvedésével és halálával, és ebből a problémakomplexumból véletlenszerűen kiragadni egy-egy látványos, de elszigetelt példát nemcsak értelmetlen, hanem veszélyes is:. Sokakban azt a benyomást keltheti, hogy csupán a pilótabálnák (és még egy-két "divatos" állatfaj) szenvednek.

Mindezzel akár le is zárhatnánk a dolgot, ha a grindadráp ügyében nem történt volna újabban egy sokak számára váratlan fejlemény.

Csattanó – totális metál

A dán média ezen a héten számolt be róla, hogy a feröeri egészségügyi hatóság a leghatározottabban ajánlja a lakosságnak, hogy teljesen hagyjon fel a pilótabálnák húsának fogyasztásával. A helyi kormány ezen ajánlás alapján pedig a grindardráp teljes betiltását fontolgatja. Mielőtt bárki is a felett kezdene el örvendezni, hogy a feröeriek végre megsajnálták a bálnákat, fontos leszögezni, hogy koránt sem erről van szó. Több kutatás is kimutatta, hogy a tengerek elszennyeződése miatt a bálnák húsa manapság annyi egészségre káros anyagot (elsősorban nehézfémeket és PCB-t) tartalmaz, hogy annak fogyasztása már kis mennyiségben is komoly rizikóforrás. Különösen a Parkinson kór, a magas vérnyomás és az érelmeszesedés hozható összefüggésbe a bálnaevéssel.

Lehet tehát, hogy a képeken szereplő állatok a feröeri bálnavadászat utolsó áldozatai közé tartoznak. Az azonban, hogy a pilótabálna és a többi tengeri állatfaj boldogabb jövő elé néz-e, erősen kétséges.

Állatkertben

Vasárnap életében először elvittük Trisztánt az állatkertbe. Nekünk szülőként persze a legérdekesebb az ő reakciója volt. Mint hasonló helyzetekben általában, ezúttal is teljesen elkomolyodott, csak ült a babakocsiban, és figyelt. Semmi különösebb jelét nem mutatta az izgalomnak vagy az érdeklődésnek, pedig minden állat csúcsformában volt.

Anna, a veterán orangután (aki éppen egy komoly hasműtét után lábadozik) pont az orrunk előtt produkálta magát (fénykép), a csimpánzkölykök vadul kergetőztek, a jegesmedvék halásztak, a pingvinek pedig éppen tízóraiztak. Trisztán mindezt halálos közönnyel szemlélte, egészen addig, míg meg nem jelent a színen egy jellegtelen, jobb napokat látott kóbor macska. Ez a fejlemény viszont annyira felajzotta fiunkat, hogy hangos kurjongatásba kezdett, és majdnem kiugrott a kocsiból.

Pont ez az egyik dolog, ami nekem annyira fantasztikus az apaságban: az ember sosem lehet teljesen biztos benne, hogy egy teljesen új helyzetben hogy fog reagálni a gyerek. Egy hasonló esetnek szombaton is tanúi voltunk. Kikocsiztunk a város széli irdatlan játékboltba, és hosszas keresgélés után megvettük a két legkiválóbb, fejlesztő hatású, újrafelhasználható anyagból készült, gyermek- és környezetbarát játékot amit az emberi civilizáció (=Kínai Népköztársaság) valaha is produkált. Kifelé menet Ane még bedobott a kosárba egy olcsó, műanyag játéktelefont. Hazaérkezésünk óta Trisztán persze folyamatosan telefonál (sajnos csörög is a telefon, sőt foglalt hangot is tud adni). A szuperjátékokkal pedig csak én játszom, igaz, nem hiába: az alapszíneket már egészen jó arányban ismerem fel.

No de vissza az állatokhoz. Trisztánnak volt szerencséje a kecskék közé is ellátogatni, ahol majdnem lecibálta egy gida fülét. Ez azért megy neki olyan jól, mert rendszeresen gyakorol rajtam (de érdekes módon sosem Anen; őt csak harapdálja). Legalább a szerencsétlen kecske nem viselt szemüveget.

A kiruccanás végén ellátogattunk a kantinba is, ahol meglepően szörnyű ételek között lehet válogatni. A tulajdonosnak sikerült ötvöznie a modern amerikai és a hagyományos dán krumpli-hús-szósz gasztronómia legsilányabb elemeit. Mindez Trisztánt persze legkevésbé zavarta. Ő nagy lelkesedéssel nyomta be Ane sültkrumplijának a felét.

Madárvilág Sóstón

Újra a Sóstói erdőről, ezúttal ornitológiai szempontból. Juhász Tibor barátom vendégcikke saját, a Sóstói erdőben készült fényképeivel.

A Zsolt legutóbbi cikkében leírt tölgyesek az utolsó jégkorszak óta jöttek létre és lettek, több formában is az egyik biológiailag legdiverzebb élőhelyek Európa-szerte. Jellemzően a jobb klimatikus és talaj viszonyok mellett alakultak ki, ami gazdag fás és lágyszárú növénytársulást tesz lehetővé, hasonlóan gazdag faunával. A táplálékbázisként meghatározó összetett cserjeszint és az arra épülő változatos rovarvilág az alapja a felsőbbrendű állatok gazdagságának. A gerincesek közül a legszembetűnőbbek és legkönnyebben megfigyelhetőek a madarak.

Az erdőben élő, illetve átvonuló és itt telelő madárfajok, (talán a varjú kivételével, amelyik csak hálni jár ide), mind az őshonos fafajokkal asszociál. Így a telepített vörös tölgyesesek és akácosok teljesen kihaltak, ami annak tudható be, hogy ezen jövevényfajok rendkívül szegények rovarban, ami az énekesmadarak egyik fő tápláléka, még a magevőké is költési időben. A Sóstói erdő tölgyesei és elegyes tölgyesei ezzel szemben viszonylag gazdag madárvilággal bírnak. Ezért aztán a madarak jelenléte, illetve hiánya alapján a varjakat biztosan felismerő laikus is meg tudja különböztetni az erdő őshonos részeit az idegen fajokkal telepítettektől. Míg az előbbiek télen-nyáron énekes madarak hangjától zajosak, a telepített erdőrészekben kísérteties csend honol, kivéve a téli időszakot, amikor a fákban nem válogatós varjak fülsiketítő lármája visszhangzik mindenütt, ahol elég magas az állomány.

A tölgyesekben gyakorlatilag az összes gyakori, kistestű karakterfaj megtalálható, ami ezekre az erdőkre jellemző, kivéve persze az igazi ritkaságokat. Így az erdőben honos, illetve rendszeresen átvonul vagy telel többféle cinegefaj (szén-, barát-, kék-, néha fenyves-) és az őszapó, csuszka, rövidkarmú fakusz, sárgafejű királyka, vörösbegy, ökörszem, erdei és fenyőpinty, poszáták (kerti, kis, karvaly-, barát-), füzikék, (csilpcsalp-, sisegő, fitisz), kerti geze, légykapók (örvös, kormos, szürke), tengelic, zöldike, csicsörke, meggyvágó, csonttollú, süvöltő, fülemüle, harkályok (kis és nagy fakopáncs, zöld, ritkán szürke küllő, fekete harkály, nyaktekercs), sárgarigó, gyurgyalag, tövisszúró gébics, rigók (fekete, énekes, lép-, fenyő- és szőlő-), búbosbanka, kakukk, házi és mezei veréb, szajkó, egerészölyv, karvaly és héja, lappantyú, kuvik, macskabagoly, erdei fülesbagoly, seregély, örvös galamb, vadgerle, és télen sok ezer vetési varjú és csóka, de ide járnak vadászni a lakótelepi sarlós fecskék is. Ezek jellemzően a már beállt, aljnövényzetben gazdag erdőket kedvelik, így az új telepítések, kevés kivétellel (verebek) nem jelentenek igazi élőhelyet, bár az ökörszem különösen szereti a tarvágott részeken felhalmozott tuskó- és gyökérhegyeket.


Az emlősök elterjedését, hasonlóan a nagyobb, háborítatlan területeket igénylő madarakhoz limitálja a terület mérete, annak ökológiai állapota, az emberi zavarás mértéke. A Sóstói erdőben emlősökkel ritkán lehet találkozni, pedig számos faj él itt: vakondok, sün, róka, őz, mezei nyúl, és számos kisebb rágcsáló faj (ezek, jobbára elütve láthatóak az ösvényen), valamint denevérek. Ezek a fajok is, talán nem túl meglepő módon az őshonos tölgyeseket preferálják.


Képek: 1: kékcinege; 2: fekete harkály; 3: szajkó; 4: barátcinege

Erdősirató

Amikor októberben otthon jártam, szomorúan tapasztaltam, hogy a Tölgyes csárda körül a Nyíregyházi Városüzemeltető és Vagyonkezelő KHT elszántan írtja a Sóstói erdő öreg fáit. Elsősorban a 100 év körüli kocsányos tölgyek esnek áldozatul a ritkításnak, a kihelyezett tájékoztató tábla szerint biztonsági okokból. A tábláról azt is megtudjuk, hogy a kivágott fák helyére hamarosan újakat telepítenek, ám arról nincs szó, hogy milyen fajok veszik majd át a kocsányos tölgyek helyét. A közelmúlt erdőgazdálkodási gyakorlatából kiindulva azonban nem alaptalan a gyanú, hogy az érintett területen hamarosan tájidegen, sorokba telepített fák között sétálhatunk.

Mindez azért különösen nagy kár, mert a Sóstói erdő a Nyírség nagy részét egykor borító ősi homoki tölgyesek egyik legszebb maradványa. Ezek az erdők még 19. században is viszonylag gyakoriak voltak a környéken, mára azonban csak foltokban maradtak meg. A Sóstói erdő egy észak-déli irányú dombháton helyezkedik el. Különlegessége, hogy a más homoki tölgyesekhez hasonlóan együttesen fordulnak elő benne a hegységekből ismert, zártabb erdőket kedvelő, és a keleti pusztákra jellemző fajok. Ezek a Sóstói erdőben három erdőtípust alkotnak: a gyöngyvirágos tölgyest, a keményfás ligeterdőt és a pusztai tölgyest.

Sajnos az utóbbi évtizedekben az erdő állapota nagyon leromlott, területe pedig folyamatosan csökken. A Sóstói erdő sosem volt nagy, de mára az eredeti kb. 600 hektárból csupán 360 maradt. A Tanárképző Főiskola, majd a "milliomosnegyed" építése jelentős területeket szakított ki az erdőből, amely 20. század elején még az Erdő sor vonaláig húzódott. Ráadásul úgy tűnik, az erdő zsugorodása korántsem ért véget. Nemrégiben terjedt el a hír, hogy egy magántulajdonban lévő erdőrészen a tulajdonos úszómedencés villa építését tervezi.

Az erdő állapotának romlásáért több tényező felelős, amelyek mögött közvetve vagy közvetlenül az ember áll. Az első probléma a talajvízszint csökkenése, amelyet az éghajlati viszonyok változása és a város vízigényének folyamatos növekedése idéz elő. Ez elsősorban a gyöngyvirágos tölgyeseket sújtja, amelyek nagy része kiszáradóban van. A vízszint csökkenése miatt az őshonos, korábban domináns kocsányos tölgy több területen már nem él meg, a még meglévő, idősebb példányok közül sok pedig csúcsszáradásban szenved. Ezért, valamint az erdőirtás miatt egyre kevesebb az öreg fa, amely lakóhelyül szolgál az erdő jelentős nagy hőscincér- és szarvasbogár-állományának.

A másik probléma az őshonos, az erdő jellegét korábban meghatározó fajok visszaszorulása és a tájidegen, fajszegény fajok rohamos terjedése. Ez a pusztai tölgyeseket érinti legsúlyosabban, de változó mértékben a Sóstói erdő egészére jellemző. E folyamatban főleg az elmúlt évtizedek (és napjaink) felelőtlen, nagyüzemi erdőgazdálkodása a ludas. A 80-100 éves kocsányos tölgyállományok jelentős része a 90-es években tarvágás áldozata lett, helyükre gyakran vöröstölgy és akác került. Az előbbi faj aránya mára 18 % (és egyre nő), míg az akác már az erdő 15 %-át alkotja. Különösen az elakácosítás okoz nagy kárt azzal, hogy teljesen tönkreteszi, elgyomosítja az eredeti aljnövényzetet. Csupán a 20. század folyamán legalább nyolc ritka növényfaj tűnt el az erdőből, köztük a réti kardvirág, a homoki nőszirom és a tavaszi hérics.

A felelőtlen erdőgazdálkodást megkönnyítik a szétaprózott tulajdonviszonyok. A 360 hektárnyi területből 260 hektár állami tulajdonban van (a Nyírerdő ZRT kezelésében,) 60 hektár önkormányzati, és 40 hektár magántulajdon. A fajállomány kedvezőtlen változása ellenére a Sóstói erdő még jelenlegi állapotában is jelentős természeti értéket képvisel. Hat védett és egy fokozottan védett növényfaj él benne, és több ritka, hegyvidéki elterjedésű maradványfajt is őriz. Sajnos azonban úgy tűnik, a néhány éve megítélt Natura 2000 természetvédelmi státusz nem biztosítja a Sóstói erdő öreg fáinak megfelelő szintű védelmét.

Megjegyzés: a képek az október közepi állapotot tükrözik, röviddel az erdőirtás megindulása után.

Forrás: Süvőltő 2004/3; 2006/7

További hasznos linkek:

1. Dr. Tuba Zoltán: Nyíregyháza város florosztikai-növényföldrajzi vázlata

2. Lenti István: A nyíregyházi Sóstói-erdő gombavilága

Atombomba a jég alatt

Egy, a BBC által nemrég nyilvánosságra hozott titkos amerikai dokumentum szerint egy elveszett amerikai atombomba 40 éve lapul egy grönlandi fjord fenekén, a thulei légibázis közvetlen közelében. Az ügy nagy port vert fel a dán médiában és a közvéleményben, és új színben tünteti fel az eddig különösen szorosnak tartott amerikai-dán kapcsolatokat.

A Grönland északnyugati partján fekvő thulei támaszpontot az amerikai légierő az 1950-es években, nagy titoktartás mellett építette ki egyik legfontosabb bázisává. Az építkezések során a környék eszkimó lakosságát erőszakkal kitelepítették. A bázis feladata kettős: egyrészt háború esetén radarállomásként figyeli az északi sark felől az amerikai kontinens felé haladó rakétákat, másrészt nagy hatótávolságú, nukleáris fegyverek szállítására is alkalmas bombázóknak ad otthont. A hidegháború éveiben néhány ilyen gép állandóan Thule fölött körözött, hogy egy esetleges, a bázis ellen irányuló szovjet atomtámadás esetén azonnal Moszkva felé vehesse az irányt.

E gépek egyike, egy B-52-es bombázó zuhant le 1968. január 21-én a bázistól mintegy 10 km-re. A pilóták sikeresen katapultáltak, és a gépen szállított négy atombombát is sikerült még a becsapódást megelőzően kioldaniuk. Mivel a bombák nem voltak kibiztosítva, a láncreakció nem indult be, de a becsapódás során a bombák megsérültek, plutóniummal szennyezve a környéket. Az azonnal megindított nagyarányú (és szupertitkos) takarítás és tereprendezés során három bomba darabjait sikerült összegyűjteni, de a negyedik, a 78252-es sorozatszámú nyomtalanul eltűnt. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a fjord jegén áthatolva a tengerfenékre süllyedt, ahol ma is fekszik.

Néhány hónappal a baleset után az amerikaiak újabb kísérletet tettek a bomba felkutatására. Ekkor egy e célra kifejlesztett speciális tengeralattjárót küldtek a helyszínre, amely alaposan átfésülte a Thule fjordot, ám a bombát ekkor sem sikerült megtalálni. Az amerikai igyekezetet persze nem környezetvédelmi, hanem biztonságpolitikai megfontolások motiválták. Minden áron el akarták ugyanis kerülni, hogy a bomba illetéktelen, azaz szovjet kezekbe kerüljön. Miután rájöttek, hogy ennek veszélye a technikai nehézségek és a grönlandi amerikai katonai jelenlét miatt elhanyagolható, felhagytak a további kereséssel.

A dán kormányt hivatalosan csak a 80-as években tájékoztatták arról, hogy a lezuhant gép atomfegyvereket szállított, ám a teljes igazság ekkor sem került napvilágra. A Pentagon azt állította, hogy a balesetben mind a négy bomba megsemmisült, darabjaikat pedig sikerült hiánytalanul összegyűjteni. Az elveszett bomba ügye csak néhány hete került nyilvánosságra egy BBC dokumentumfilmben.

Az ügy több szempontból is kínos a dán kormánynak. Egyrészt a thulei bázist a dánok hivatalosan csak mint felderítő bázist hagyták jóvá, azaz ott a nukleáris fegyverek tárolása illegális volt. Másrészt a dán kormány hivatalos olvasatában az országnak az USA-val fenntartott kapcsolatai rendkívül nyiltak és barátiak. Ebbe a képbe pedig nehezen illeszthető be az a tény, hogy az amerikaiak évtizedeken át hazudtak az elveszett bomba ügyében.

Exit Sterling

Október 29-én reggel kellemetlen hírre ébredtem: csődbe ment a Sterling, Skandinávia legnagyobb fapados légitársasága. Az izlandi tulajdonban lévő cég végét az északi szigetország pénzügyi összeomlása okozta.

A csőddel az utasok 40000 már kifizetett, de igénybe még nem vett jegyet buktak el. Azok, akik az interneten, bankkártyával vették a jegyüket (azaz az utasok túlnyomó többsége), hideg vizet ihatnak a pénzükre. Valamivel több esélyük van a kárpótlásra azoknak, akik nemzetközi hitelkártyával fizettek, illetve valamelyik utazási irodán keresztül vették jegyüket, de a legtöbb utasbiztosítás nem terjed ki a légitársaság csődje miatt elszenvedett veszteségekre.

A dán médiákban napokig vezető hírként szerepeltek a felháborodott, magukból kikelt utasok. Legrosszabbul persze azok jártak, akiket az összeomlás hazatérőben, valamelyik külföldi reptéren ért. Más légi- és komptársaságok szolidaritásból vállalták a bajba jutott Sterling utasok hazaszállítását, de ennek az operációnak a megszervezése is több napot vett igénybe. Különösen az izgatott fel sokakat, hogy a Sterling még a csőd bejelentése előtti órákban is árulta a jegyeit.

Nekem eddig a Sterling volt a hazajutás legpraktikusabb és legolcsóbb módja, ezért beomlásuk engem is végtelenül bosszant. Vigasztal valamennyire, hogy szerencsém volt az időzítéssel: ha pár héttel, mondjuk október elején történik a dolog, akkor vagy nem jutottam volna haza, elbukva a jegyem árát, vagy pedig, különösen szerencsétlen esetben, beragadtam volna Ferihegyen. Magyarul sokkal jobban jártam, mint például Orsi barátunk, akinek a Sterling 1600 koronáját és a Szentestéjét temette maga alá. Persze még az ő vesztesége is elenyésző az 1100 Sterling alkalmazottéhoz képest, akik egyik pillanatról a másikra váltak munkanélkülivé.

Az továbbra is bizonytalan, mi lesz a volt Sterling járatok sorsa. A norvég fapados társaság Norwegian még a krach napján bejelentette, hogy kiterjeszti járatait néhány, a Sterling által hátrahagyott vonalra, és felveszi a volt Sterling dolgozók kb. harmadát. Mindez viszont nem érinti a Budapest – Koppenhága vonalat, azaz ezentúl én csak a Malévval repülhetek. Ez részben többe kerül, részben pedig több kellemetlenséggel jár, hiszen ők általában lehetetlen időpontokban repülnek, és aalborgi kapcsolatot sem biztosítanak.

2. kép: A régi szép idők. Trisztán élete első és utolsó Sterling útjára várva, Koppenhága 2008. június.