Kóbor könyvek társasága

Napról napra nő az olyan könyvek száma, amelyek nem egy-egy könyvespolcon porosodva élik le az életüket, hanem a Book Crossing mozgalom keretében járják a világot, újabb és újabb olvasókra lelve. A mozgalomnak 2001-es indulása óta 775 000 lelkes könyvbarát lett tagja a világ több mint 100 országában. Az ötlet zseniálisan egyszerű: miután befejeztél egy könyvet, elbúcsúzol tőle és otthagyod egy nyilvános helyen, a véletlenre bízva, hogy ki találja meg, és mit csinál vele. Előtte azonban megjelölöd egy egyedi azonosító számmal, amit a mozgalom lelkéül szolgáló honlapon (http://bookcrossing.com/) is regisztrálsz. Ez a szám aztán (amelyet beírhatsz kézzel vagy beragaszthatsz egy erre a célra tervezett címkén) élete végéig fogja követni a könyvet.

Ezt követően „szabadon engeded” a könyvet. Ez történhet úgy, hogy otthagyod egy erre a célra megjelölt lerakóhelyen (kávéházban, könyvtárban vagy szállodában; ezek részletes listája a honlapon megtalálható), de sokan hagynak könyveket vonton, pályaudvaron, vagy (mint az alábbi képen is látható), egyszerűen egy padon a parkban vagy a reptéren.

Az így felszabadított könyvet aztán előbb-utóbb valaki felszedi. Vagy véletlenül bukkan rá, vagy pedig tudatoson nyomozza le a honlapon talált információ alapján. Az új olvasó persze aztán újra regisztrálja, majd elolvasás után továbbítja a könyvet, ami így rövid idő alatt szédítő távolságokat járhat be. A könyv például, amire a napokban bukkantam (Iréne Némirovsky: Suite Francaise) például alig néhány hónapja kezdte pályafutását Stuttgartban, ahonnan előbb a Kanári szigetekre, majd Norvégiába vándorolt, hogy aztán ide Aalborgba vesse a sorsa. A jelenleg a világban kóborló öt és fél millió könyv között nem ritka az olyan sem, amelyik már mind az öt kontinenst bejárta.

És hogy ebben az egészben mi a jó? Először is, sokan vannak, akiknek már önmagában örömöt okoz, ha minél többen olvassák egy-egy kedvenc könyvüket. Nekik különösen nagy élvezetet jelenthet, hogy nem kell többé azzal beérniük, hogy egy-egy vonakodó barátjukra próbálnak újabb és újabb könyveket rátukmálni. A honlap segítségével ráadásul sokan találnak új barátokra, olvasnak érdekes könyvekről, esetleg publikálnak egy-egy könyvismertetőt.

Ezen túlmenően pedig a detektívmunka izgalmához hasonló élvezet az útjukra bocsátott könyvek további sorsát figyelemmel kísérni a honlapon. Ennek persze előfeltétele, hogy a könyvet minden megtalálója lelkiismeretesen regisztrálja, amire korántsem kerül sor, hiszen sokan nem használják az internetet, vagy csak egyszerűen nem bíbelődnek a regisztrálással. Ezért aztán csupán a könyvek 20-25 százaléka bukkan fel rendszeresen a honlapon, ami persze nem jelenti azt, hogy a többi elkallódna. Minden bizonnyal rengetegen vannak, akik örömmel olvassák és adják tovább a könyveket, a nélkül, hogy az internetes regisztrálással zavartatnák magukat.

A minap például több mint öt év után bukkant fel egy könyv, amelynek szabadon bocsátása után azonnal nyoma veszett. Röviden összefoglalva: az egészet talán az ornitológusok madárgyűrűzéséhez lehetne hasonlítani, annak minden izgalmával, leszámítva persze a tudományos vonatkozásokat. Bár szerintem csak idő kérdése, hogy egy találékony szociológus vagy könyvtáros mikor fog a Book Crossing adatait felhasználva doktorálni.

Ami pedig engem illet: én még csak pár hete vagyok tag, és eddig csak egy Szabó Magda könyvet bocsátottam útjára (angolul). Ez még nem bukkant fel, úgyhogy kíváncsian várom, milyen karriert fog befutni.

Rio de Aalborg

Ha valaki tegnap felkészületlenül, mit sem sejtve érkezett Aalborgba, joggal gondolhatta, hogy rossz városba, országba, sőt kontinensre vetődött. Tegnap tetőzött ugyanis a hagyományos aalborgi karnevál, amelyet 1983 óta minden évben megrendeznek, és amely mára 25 000 aktív résztvevőjével és több mint 100 000 nézőjével Észak-Európa legnagyobb karneváljává nőtte ki magát.

A karnevál gyakorlatilag egy hétig tart, de a szombati felvonulással éri el a csúcspontját. Ez abból áll, hogy a résztvevők a délelőtt folyamán a város több kijelölt pontján falkákba verődnek, majd többé-kevésbé rendezetten átvonulnak a belvároson. Aki, mint jómagam is, még megérte a kádári aranykor egy-egy május elsejei felvonulását, nem érzi magát teljesen idegenül az aalborgi eseményen sem - persze ha eltekint a Marx-, Engels- és Lenin-képek kínzó hiányától. No meg mintha Nyíregyházán annak idején kevesebben vonultak volna fel sörrel a kezükben, és félpucér lányból sem lett volna ennyi - bár lehet, hogy csak én figyeltem másra.

A karnevál végül a város egyik parkjában zárul egy mindent elsöprő bulival. Igazán érdekes szociofotókat persze ott lehetett volna készíteni, de én úgy döntöttem, hogy az ilyesmi már végképp nem kisgyermekes apukáknak való. Igazam is volt, mert az idén a buli részben tömegverekedésbe torkollott, amelynek során a rendőrség a Hell's Angels 23 tagját vette őrizetbe. A motoros banda ugyanis már hónapok óta intenzív harcban áll néhány koppenhágai bevándorlóbandával a dán kábítószerpiac birtoklásáért. Az aalborgi összecsapás ennek a háborúnak volt egy újabb epizódja - de ez egy másik történet.

Vissza a karneválhoz: a szervezők minden évben megadnak egy témát, amelynek elvileg inspirálni kellene a résztvevőket. Az idei év témája a Dolce Vita, azaz az Édes Élet volt, amit a szervezőbizottság "a latinos szenzualitás és életöröm" megnyilvánulásként interpretált, közvetlenül is utalva a Fellini filmek hangulatvilágára. Nos, mindennek szemmel láthatóan nem sokan hatása volt a résztvevőkre, akik közül legtöbben a Dolce Vita-t (mint minden korábbi témát is) az alkohollal és a fülrepesztő, artikulálatlan ordítással asszociálták.

Az aktuális témától függetlenül egyébként évről-évre nagyjából ugyan azokkal a kosztümökkel lehet találkozni. Például valamilyen okból a dánok nagy része azt képzeli, hogy nincs annál mókásabb, mint ha valaki négernek öltözik – azaz sötétbarnára mázolja a bőrét és nagy fekete afro-parókát húz a fejére. De nem ritka a mindenféle egyenruha, illetve az ördög- vámpír és kalózkosztüm sem. Egyetlen üde kivétel talán a nagy számban látható miniszoknyás, mélyen kivágott rendőrnő-egyenruha volt, amiből a korábbi években (sajnos) mintha nem lett volna ennyi.

Azt persze mondanom sem kell, hogy egy ilyen esemény alaposan felforgatja a város életét. Csak egy példa: egy-egy jól működő bevásárlókocsi szinte elengedhetetlen kelléke a karneválnak. Egyrészt különféle ötletes installációkat lehet rá építeni, másrészt (és ez a lényeg) lehetővé teszi, hogy a résztvevőknek ne kelljen a tekintélyes mennyiségű szeszes italt a vállukon cipelni. Ezért aztán a bevásárlókocsikat már a karnevál előtt hetekkel tömegével lopják a város boltjai elől. Az utóbbi években ez ellen a boltosok úgy védekeznek, hogy átmenetileg kivonják a kocsikat a forgalomból, ami persze nem oldja meg, csupán máshová tolja át a problémát. A szomjazó karneválozók figyelme mostanában a lépcsőházakban, pincékben tárolt babakocsik felé fordult. Ma reggeli futásom során például nem kevesebb, mint öt gazdátlan, viharvert babakocsit számoltam össze, a karneválban való részvétel egyértelmű nyomaival.

IC4

Pár hónapja írtam a dán IC4-es vonatok kalandos történetéről. Az ügy lényege dióhéjban: A dán nemzeti vasúttársaság, a DSB majd' 10 éve rendelt 83 új IC4-es dízelvonatot az olasz AnsaldoBreda cégtől 5 milliárd korona ( kb. 170 milliárd forint) értékben. Az eredeti szerződés szerint az első szerelvénynek 2003 áprilisában, az utolsónak pedig 2006 őszén kellett volna forgalomba állnia. Minderre azonban nem került sor. Az olasz cég csak akadozva, óriási késésekkel és csak részben teljesítette kötelezettségeit. 2008 nyarára mindössze két szerelvény állt forgalomba, mivel a többi 10-12 leszállított vonat számtalan műszaki hibával küszködött. A sorozatos késések és a belőlük fakadó botrányok arra késztették a DSB-t, hogy ultimátumot adjon a gyártó cégnek: vagy 2009 májusáig leszállít és forgalomba állít 14 szerelvényt, vagy a DSB felmondja a szerződést.


Az ultimátum ezen a héten járt le, sokak számára váratlan fordulatot hozva az ügyben. A várakozásokkal ellentétben a DSB nem mondta fel a szerződést. E helyett az AnsaldoBreda beleegyezett, hogy majdnem 40 százalékot (2, 25 milliárd koronát) enged az árból. Ennek fejében a DSB átvállalta, hogy saját szakemberei szerelik össze a még le nem szállított szerelvényeket Dániában – azaz az olaszok gyakorlatilag csak a már legyártott alkatrészeket szállítják le. Piaci elemzők szerint a megegyezés igen nehéz pénzügyi helyzetbe hozza az olasz céget, amely ezzel szinte teljes tervbe vett nyereségének búcsút mondhat. A dán gazdaságnak viszont előnyös a megegyezés, amely 2-300 új munkahelyet teremt a DSB århus-i részlegében.

Azoknak a sokat próbált utasoknak azonban, akik arra számítanak, hogy a dán vasúti közlekedés ezzel egycsapásra nagyot javul, csalódniuk kell. A dániai műszaki kapacitás kiépítése további évekkel tolja ki az IC4-esek forgalomba állítását (amelyek így akkorra már egy elavult, 12-13 éves technológiát fognak képviselni). Közben pedig maradnak az elmúlt években mindennapossá vált problémák: az eldugult WC-k, beragadt ajtók, zárlatos információs rendszerek és defektes radiátorok. Én is napi szinten tapasztalom, hogy a régi, kiszolgált IC3-asok egyre kevésbé bírják a terhelést. Legutóbb például az ország egyik legforgalmasabb vonalán, az Aalborg -Århus szakaszon, reggeli csúcsforgalomban olyan vonaton volt szerencsém utazni, amelyen egyetlen WC sem működött. De volt már olyan is, hogy 10 percig kellett várnunk a leszállással, míg a személyzetnek végre sikerült kinyitnia az ajtókat.

Fotó: Jens Dresling

Imanap

Nagy nap a mai Dániában, legalábbis ami a nevét illeti: ma van ugyanis a Nagy Imanap (store bededag), amely minden évben a Húsvét utáni negyedik péntekre esik és szigorúan betartott általános munkaszüneti nap. A kevés, máig is fennmaradt régi egyházi ünnepek egyike ez, amelyet még 1686-ban vezetett be V. Keresztély király (Christian den femte) egyik rendelete. Elsődleges célja az ima, a csendes fohászkodás volt. Ennek megfelelően tilos volt e napon mindenfajta munka, mulatozás, játék, sőt még az utazás is. E helyett a legtöbb templomban három-négy istentiszteletet is tartottak, amiken tanácsos volt mindenkinek részt venni.

Az Imanaphoz hasonló legtöbb jeles nap nem élte túl az 1770-es nagy ünnepnap-reformot, amely a protestáns, munka-központú etika szellemében alaposan megritkította a munkaszüneti napok számát. Főleg a középkori, katolikus eredetű ünnepnapok estek a reform áldozatává. Ekkortól vált például munkanappá a Háromkirályok napja, a Márton nap, illetve a Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Valamilyen okból azonban a Nagy Imanapnak megkegyelmeztek - talán éppen azért, mert nem kötődött egyetlen katolikus szenthez sem.

Az Imanapot régen a megelőző napszálltakor harangszó vezette be. Ez adott jelet a kocsmák, fogadók bezárására, amivel azt kívánták elérni, hogy másnap reggel mindenki kipihenten (és természetesen józanon) menjen a templomba. Napjainkra persze a Nagy Imanaphoz eredetileg kapcsolódó legtöbb népszokás már régen feledésbe ment. Így aligha kerül már sor a hagyományos, termékenységi hiedelmekhez kötődő határbejárásra, amiben régen a falu apraja-nagyja részt vett. Az a szokás is a múlté már, hogy ezen a napon a magukra valamit is adó koppenhágai polgárok sétát tettek a város sáncain (lásd a fenti képet)– annál is inkább, mert mára a sáncoknak is alig maradt nyoma.

Az egyetlen napjainkban is élő szokás gasztronómiai eredetű: a nagyméretű, fehér búzalisztből készült, foszlós péksütemény, a hvede fogyasztása. Mivel ezen a napon, sőt az azt megelőző és követő éjszakán is szigorúan tilos volt dolgozni, ezeket a pékek (akiknek egyébként egész évben ez volt az egyetlen teljes szabadnapjuk) még előző nap megsütötték. És azért csinálták őket jó nagyra, hogy kitartsanak az ünnep végéig.

És hogy manapság az alacsony rosttartalmú, üres kalóriákban gazdag zsemlék majszolásán kívül hogyan ünnepelnek a dánok? A rövid válasz az, hogy leginkább sehogy, imával pedig végképpen nem. Mint már korábban írtam, a dán a világ egyik legkevésbé vallásos társadalma, ahonnan az egyházi ünnepek mára szinte teljesen kiszorultak. Az ilyenkor régen kötelező józanság is a múlté már, mint azt a felső szomszédainktól múlt éjjel leszűrődő zajok is alátámasztották. A legtöbb dán ilyenkor a kertjében vagy nyaralójában tüsténkedik, esetleg kirándulni megy (az idén esőben és viharos szélben). Sokan pedig a hétvégén esedékes konfirmálásokra készülődnek, amelyeknek itt hatalmas jelentősége van. (Erről majd legközelebb, hiszen mi az idén sem maradunk ki a jóból).

Én a magam részéről, jó evangélikushoz híven, munkával hirdetem az Úr dicsőségét, bár lehet, hogy a pékségbe azért leballagok egy gyerekfej nagyságú zsömléért. Ma már ugyanis a nyelvészeken kívül a dán pékek sem pihennek az Imanapon.

A Hajnal vonal

Egy pár hete családtörténeti kalandozásaimról írtam, és ennek kapcsán jutott eszembe valami, amiről még korábban olvastam.

Napjainkban a legtöbb európai országhoz hasonlóan Dániában is folyamatosan emelkedik az első alkalommal szülő nők életkora: egy átlagos dán nő 2000-ben 28 évesen, 2006-ban pedig már 29 évesen szülte első gyerekét. Kevesen tudják azonban, hogy míg mondjuk a hasonló magyarországi tendencia egy korábbi családmodellel való radikális szakítást jelent, a legtöbb nyugat-európai országban ezzel szemben gyakorlatilag egy korábbi minta áll helyre. Miről is van szó?

A neves magyar származású brit demográfus, John Hajnal még a 60-as években kimutatta, hogy demográfiai szempontból kontinensünk történelmileg két, merőben eltérő részre oszlik. Az úgynevezett Hajnal vonaltól, (azaz nagyjából az alábbi térképen látható Szentpétervár-Trieszt vonaltól) nyugatra a középkortól nagyjából a huszadik század elejéig jóval később házasodtak az emberek, aminek köszönhetően persze első gyerekük is később született.

Dániában például az 1850-es évek elején egy átlagos nő 28 évesen ment férjhez egy 30 éves férfihez, akitől aztán 5-6 gyereke született. Ez egyúttal azzal is járt, hogy utolsó gyerekük nem ritkán a negyvenes éveik közepén született. A Hajnal-vonaltól keletre ezzel szemben gyökeresen más volt a helyzet. Ezeken a területeken, így Magyarországon is, jóval fiatalabban léptek házasságra és általában nagyobb volt a házastársak közötti korkülönbség is.

Hogy ez az eltérés milyen okokból alakult ki, máig vitatott, és a történészek még csak most kezdenek igazán rádöbbenni, mekkora hatása lehetett mindennek a társadalmi fejlődésre. Sokan egyenesen arra a következtetésre jutottak, hogy a kapitalista fejlődés, az ipari forradalom is azért indult meg éppen Nyugat-Európában, mert itt létezett egy mobilis, önálló anyagi javakkal rendelkező, ám családfenntartási kötelezettségektől mentes társadalmi réteg (azaz a huszonéves, még nem házas felnőttek csoportja). Elsősorban ők voltak azok, akik a fejlődés motorjaként hatottak. A családalapítást megelőző éveiket ugyanis a legtöbben egzisztenciájuk megalapozására, tanulásra, tapasztalatszerzésre, illetve anyagi javak felhalmozására tudták használni. Bevételük egy részét pedig fogyasztásra fordították, aminek nemzetgazdasági következményei természetesen óriásiak voltak.

Keleten ezzel szemben minderre nem kerülhetett sor. Itt a legtöbb fiatal akkor alapított családot, amikor, legalábbis mai fogalmaink szerint, erre anyagilag még nem volt felkészülve. Ez az adott gazdasági viszonyok konzerválásához, illetve a szülőktől, családtagoktól való anyagi függés kialakulásához vezetett.

Egy további érdekes velejárója a Hajnal által feltárt jelenségnek, hogy nyugaton meglepően nagy (kb. 10 százalék) volt azoknak az aránya, akik sosem alapítottak családot. A Hajnal-vonaltól keletre ezzel szemben szinte ismeretlen volt a (mai szóval élve) szingli életforma. Ez megint csak két fontos következménnyel járt. A társadalom, főleg az urbanizáció szempontjából fontos volt, hogy létezett egy nagyszámú független réteg, akik betölthettek olyan fontos funkciókat (mint például szolgáló, nevelőnő, házvezető stb.), amelyekre családosak általában alkalmatlanok voltak. Ráadásul ez azzal is járt, hogy lényegesen kitolódott az az időszak, amikor a bevételek jelentős részét fogyasztásra tudták fordítani. Az egyénszempontjából pedig fontos volt, hogy az „agglegény-” illetve „vénlány-életforma” általánosan elfogadottá vált. Ez lehetőséget adott azoknak, akik valami miatt nem kívántak házasodni (pl. mert homoszexuálisok voltak, vagy egyszerűen nem találtak megfelelő partnert), hogy különösebb stigmák nélkül illeszkedjenek be a társadalomba.

Dániára visszatérve: itt ez a hagyományos modell borult fel átmenetileg a második világháborút követően. Mint azt a fenti grafikon is mutatja, a hetvenes évek elején például már átlagosan 24 évesen szültek először a nők. Ez persze nem vezetett a kelet-európai minta meghonosodásához, főleg mivel ezzel egy időben drasztikusan csökkent a születések száma. Azaz a húszas éveik végére a legtöbben már megszülték a tervbe vett két-három gyereket.

Ennek köszönhetően a fent vázolt, reproduktív kötelezettségektől mentes életszakasz sem tűnt el, csak a felnőttkor elejéről annak végére tolódott át. Ugyanis a múlt század második felében meredeken emelkedett a születéskor várható élettartam, ami azt jelentette, hogy a gyerekek felnőtté válása után legtöbben még számolhattak egy 20-25 éves aktív, egészséges életszakasszal. Ez az életszakasz (melynek jelenleg még igazi neve sincs) korábban egyik társadalomban sem volt ismert: régebben a gyereknevelés lezárása gyakorlatilag egybeesett a (rövid) öregkor kezdetével. A jó anyagi háttérrel rendelkező aktív, egészséges nyugdíjasok nemzetgazdasági jelentősége természetesen óriási, amit a különféle kereskedelmi láncok, reklámügynökségek növekvő mértékben ki is használnak.

És hogy miért fordult meg Dániában a második világháború után megkezdődött tendencia, azaz miért lehetünk tanúi a Hajnal által leírt modell restaurációjának? Alighanem arról van szó, hogy sokan rájöttek, nem muszáj választaniuk, hogy felnőttkoruk elején vagy végén „veszik-e igénybe” a fent leírt aktív, független, gyereknevelési kötelezettségektől mentes időszakot. A várható élettartam további növekedésével ugyanis mindkét lehetőséggel élni tudnak. Magyarul egy átlagos nyugat-európai akkor is számolhat 20-25 év „aranyélettel”, ha első gyerekét 30 évesen vállalja.

Forrás:

Mørch, Søren (1996): Danskere. In: Den sidste Danmarkshistorie, pp. 365-374. Gyldendal

Weekendavisen, 2009 No. 10 (6 marts)

Kamarás Ferenc (2006): Családalapítás és gyermekvállalás Európában

Hatvan

Egy időre megint eltűntem innen, mivel Húsvétra Magyarországra utaztunk. (Ezúton is elnézést azoktól, akikkel most nem sikerült találkoznunk; szerencsére még mindig több barátunk, rokonunk él arrafelé, mint ahányat sikerült egy pár napba beszuszakolni. Talán legközelebb...).

Az első néhány napot Budapesten töltöttük, a fantasztikus időjárásnak köszönhetően jórészt a szabadban (állatkert, játszótér, Margit sziget, játszótér, játszótér), aztán vonattal le Nyíregyházára, ahol április 14-én ünnepeltük anyukám 60. születésnapját. Pontosabban 13-án és 14-én: az első nap a tágabb családnak és a barátoknak volt fenntartva, akik a viszonylagos helyszűkének köszönhetően hirtelen egy kissé kaotikus, ám annál hangulatosabb állófogadáson találták magukat. Ennek végén készült az alábbi kép anyuról és testvéreiről. Jobb szélen nővére, Julianna (Jutka), mellette bátyjuk József, majd felesége Erzsébet.

A 14-e, azaz a tulajdonképpeni születésnap a legszűkebb családdal telt, ami mi vagyunk Anevel és Trisztánnal. Ezt megint csak jórészt a szabadban töltöttük: a hagyományos séta az erdőn át Sóstóra, látogatás az állatkertbe (amelynek kecskéi remélhetőleg már kezdik kiheverni a Trisztánnal való viharos találkozást. Ők is meggyőződhettek ugyanis róla, hogy csemeténk nem véletlenül nyerte el a bölcsődében a Tornádó becenevet). És ha valaki esetleg aggódni kezdene: a nap végén természetesen sor került egy rövid, de annál intenzívebb játszótéri portyára is.

A szabadság a kikapcsolódás és semmittevés időszaka szellemi értelemben is, amit én annyira komolyan vettem, hogy szinte semmilyen mélyebb gondolat nem manifesztálódott az agyamban az elmúlt két hétben, amit itt megoszthatnék. Kivéve talán kettőt. Az első az, hogy mi a fenének mennek az emberek mindig nyáron szabadságra? A praktikus megfontolásokat (iskolai szünet, a jobb időjárás statisztikai valószínűsége) leszámítva rengeteg szempont szól egy-egy tavaszi vagy őszi utazás mellett. A mi mostani utunk például nem is sülhetett volna jobban el. Az igaz, hogy az időjárással egészen kivételes szerencsénk volt, de attól függetlenül is rengeteg olyan dolgot csinálhattunk, amire egy átlagos, nyári kánikulai napon gondolni sem mertünk volna. És persze ott van a természet is: a Sóstói erdő például sosem szebb, mint lombfakadáskor.

A másik dolog, amin eltöprengtem, az az anyu születésnapjához vezet vissza. Arról van szó, hogy gyerekek hogyan érzékelik, helyesebben nem érzékelik szüleik és általában a felnőttek korát. Ez a jelenség már régen izgat: az én esetemben ez azt jelenti, hogy anyut (aki engem a mai világban szokatlanul fiatalon, 20 évesen szült), én mindig is egyfajta kortalan felnőttként érzékeltem egész gyerek- és tinédzser-koromban. Noha felnőttként pontosan tudjuk, mekkora különbség, hogy valaki húsz, harminc vagy negyven éves, ezek a különbségek egy gyereknek értelmezhetetlenek. Nekik két kategória létezik: ők és társaik, valamint a felnőttek (akiket nyugodtan hívhatnánk öregeknek is). Furcsa belegondolni, hogy amikor anyu annyi idős volt, mint én most, akkor én már felnőtt voltam, és főiskolára jártam - az én szememben valahogy sokkal idősebbnek tűnt, aminek persze semmi köze valós fizikai megjelenéshez vagy viselkedéshez.

Vagy egy másik példa: anélkül, hogy ezt valaha is megvitattuk volna, általános- és középiskolában tanárainkat kevés kivétellel idősnek, öregnek láttuk, beleértve azokat is, akik akkor még a harmincas éveik közepén jártak. A minap a nyíregyházi temetőben sétálva véletlenül rábukkantam egy volt tanárnőm sírjára, és megdöbbenve számoltam utána, hogy amikor engem tanított, még negyven éves sem volt. Én akkoriban egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy csak hónapjai vannak hátra a nyugdíjig.
Szóval az a gyanúm, hogy a gyerekek, fiatalok szemében mindannyian menthetetlenül felnőttek, sőt öregek vagyunk, bármilyen trükkel próbáljuk is beadni nekik, hogy nem ez a helyzet. Azaz menthetetlenül ott tátong egy hatalmas űr a saját énképünk és a gyerekeinkben rólunk alkotott kép között, aminek talán nem árt tudatában lenni.

No de ennyi konyhafilozófia elég egy cikkbe. A lényeg az, hogy nagy szerencse, ha valakinek olyan fiatal és fiatalos édesanya jutott, mint nekem - és akkor a fantasztikus emberi kvalitásokról még nem is szóltunk.

Genealógia örömök

Legutóbb megígértem, hogy megindoklom, miért is érdemes családtörténettel foglalkozni. Nos, az igaz, hogy a dolog megkíván egy általános, egészséges érdeklődést a régebbi korok iránt, ami nélkül nem érdemes nekivágni, de ha az a helyén van, akkor a genealógiából fakadó örömök szinte kimeríthetetlenek. Az első szempont, miszerint az ember megismeri gyökereit és azokon keresztül talán a családtagjait, rokonait mozgató tényezőket is, csupán egyike az előnyöknek. Számomra ennél jóval fontosabb, hogy a családtörténet hirtelen egy személyes prizmán át láttatja az egyetemes történelmi folyamatokat; más szóval személyessé teszi az elvontat, az általánost.

Például egy dolog az iskolában tanulni a Mária Terézia-kori nagy újratelepítésekről, népmozgásokról, és egész más tapasztalni, hogy ezekben valamilyen szinten a család szinte minden ága érintve volt. Vagy ott van a helytörténet: sok nyíregyházit büszkeséggel tölt el, hogy városa az 1754-es tirpák újratelepítés után néhány évtized alatt privilegizált mezővárossá és a térség legjelentősebb településsé vált. Ám ez a büszkeség megsokszorozódik, ha megtudja, hogy ősei a jeles nyíregyházi tirpák családok: a Tomasovszkyak, a Grexák, a Sztankók vagy a Hokok tagjaiként maguk is ott serénykedtek a kezdeteknél.

Vagy vegyük például, hogy mi mindent megtud az ember az orvostudomány illetve a betegségek történetéről. A lelkiismeretesebb papok némelyike a halál okát is bejegyezte az anyakönyvbe, és ezekből a bejegyzésekből megtudtam, hogy sok ősömet a sínylődés, a pokolvar, a tályog, a hideglelés vagy éppen a véres agyguta segítette át a túlvilágra, hogy a vízi betegséget vagy az epehideget ne is említsük (lásd a következő képet). Mindez persze rögtön arra ösztönöz, hogy az ember egy kellemes délutánt töltsön azzal, hogy ezeket a nyavajákat mai betegségekkel párosítsa. Kell ennél nagyobb élvezet? Végezetül pedig ott van a magánnyomozás, a rejtvényfejtés izgalma. Semmihez som hasonlítható érzés az, amikor hirtelen kibogozódnak a szálak és összeáll a kép, megoldódik egy több éves rejtély vagy újra felbukkan egy elveszettnek hitt szál, családi ág.

És hogy mi okozta számomra a legnagyobb meglepetéseket? Sajnos családunk dramaturgiai szempontból nem tekinthető különösebben érdekes esetnek: egy-egy megesett leányanyán kívül egyetlen igazi botránynak, híres vagy hírhedt személynek vagy történelemformáló eseménynek sem bukkantam a nyomára. Igazán olyan dolgok leptek, illetve ráztak meg, amelyekkel korábban is tisztában voltam, de amelyek most a fent említett személyes prizmán át látva egészen máshogy érintettek.

Vegyük elsőként a nagyfokú mobilitást. Az általános vélekedés szerint a legtöbb ember száz-kétszáz évvel ezelőtt úgy élte le az életét, hogy ki sem mozdult a faluból, városból, ahol született, de ez korántsem volt így. Az anyakönyvekből, összeírásokból legalábbis egy dinamikus, mobilis társadalom képe bontakozik ki. A már említett tirpák őseim némelyike úgy került Nyíregyházára Gömörből vagy Hontból, hogy útközben hosszabb-rövidebb időre megtelepedett Aszódon, Békéscsabán majd pedig Szarvason. És mindezt a 18. század útviszonyai közepette. tette, gyakran 5-6 gyerekkel. Egy ilyen vándorlás stációit végignyomozva a migránsok hirtelen arccal és névvel rendelkező, hús-vér emberekké válnak a korábbi statisztikai adatok helyett. Vagy ott van egy másik ősöm, Kabay Károly (következő kép, ülő sor balról a második). Ő Újfehértón született 1859-ben, majd ezután eltűnik néhány évtizedre, hogy aztán 1886-ban Tarcalon bukkanjon fel újra. Innen Kemecsére költözik, ahol adóhajtóként keresi kenyerét, majd pedig Kisvárdán lesz kórházi gondnok. Rövid ideig él Ajakon is, majd mozgalmas életének szélhűdés vet véget Nyíregyházán 1929-ben. Mindeközben születik nyolc gyereke két feleségtől,és a nyolc gyerek egyike lesz dédapám, Kabay Zoltán (álló sor középen).

A másik, ennél kevésbé pozitív élményem lépten-nyomon azzal szembesülni, hogy néhány generációval ezelőtt hogy hullottak az emberek, elsősorban a gyerekek. A nagyfokú gyermekhalandóság a 18-19. század fordulója körül megintcsak olyan, amivel mindannyian tisztában vagyunk valamilyen elvont síkon. Ám egészen más perspektívába kerül a dolog, ha az ember a halotti anyakönyv bejegyzései között olvassa csecsemők, kisgyermekek neveit lap lap után. Ráadásul közülük sokan családtagok voltak: az 1800-as évek elején a mi családunkban is jó aránynak számított, ha a hat-nyolc megszületett gyerek fele megérte a felnőttkort. Mint láttuk a fenti halotti anyakönyvben, Kochán János nevű ősöm Geszterédről például 1848-ban néhány hónap alatt három fiát is elvesztette (egyikük 3, másikuk 4 éves volt, a harmadik pedig csak 2 hetes). És bármilyen hihetetlen is: még az 1900-as évek elején is meghalhatott egy kisgyermek orrvérzésben (!). Elkerülhetetlen a következtetés, hogy ezek az emberek alapvetően máshogy gondolkodhattak az élet és halál sorskérdéseiről, mint mi itt a 21. század elején.

Talán a legérdekesebb tanúsága az egésznek egyben a legbanálisabb is: hihetetlen, hogy milyen gyorsan változik a világ. Egy Bachmánszky János nevű ősöm öt generációval ezelőtt gubás mester volt egy kis felvidéki faluban, ma pedig már a legtöbb ember azt sem tudja, mi az a guba. Kvetkó Süveges János nevű üknagyapám a századforduló éveiben pedig úgy vágott neki többször is Amerikának, hogy a nevét sem tudta leírni. Én pedig egy vonaton ülve írom ezeket, gombokat pöcögtetve egy kis lapos dobozon, hogy aztán néhány perc múlva a világ más részén olvashassa, akit érdekel. Ráadásul mintha az emberek is megváltoztak volna. Kvetkó üknagyapám képét ide másolom (alább): lehet hogy tévedek, de ilyen arcokat manapság már aligha látni – feltehetőleg még Geszteréden sem, ahonnan származott. És valószínűleg mindannyian nagyot néznénk, ha Huszár Júlianna üknagyanyám és férje (előző kép) elsétálna mellettünk az utcán.

(Az érdeklődőknek: vízibetegség: mindenféle vizenyősödéssel (ödémával) járó kórság, leggyakrabban vese- vagy szívelégtelenség; pokolvar: lépfenés fertőzésből eredő, hólyagokkal, daganatokkal járó fájdalmas betegség; sínylődés: bármiféle általános elerőtlenedéssel, legyengüléssel járó állapot, különösen a tüdő-tbc (tüdőbaj, tüdővész, hektika) következményeként; hideglelés: mindenféle lázzal járó betegség gyűjtőneve. Az epehideg nagyon sok minden lehet, leggyakrabban talán hastífusz. A guba pedig subaszerű, vastag, durva gyapjúkelméből készült felsőruha, melyet négyszögletű darabokból varrtak, és a fej részére ki kerek nyílást vágtak benne. Ujját a karnál rendszerint jóval hosszabbra hagyták, mert így egyben a kesztyűt is helyettesítette.)