Hatvan

Egy időre megint eltűntem innen, mivel Húsvétra Magyarországra utaztunk. (Ezúton is elnézést azoktól, akikkel most nem sikerült találkoznunk; szerencsére még mindig több barátunk, rokonunk él arrafelé, mint ahányat sikerült egy pár napba beszuszakolni. Talán legközelebb...).

Az első néhány napot Budapesten töltöttük, a fantasztikus időjárásnak köszönhetően jórészt a szabadban (állatkert, játszótér, Margit sziget, játszótér, játszótér), aztán vonattal le Nyíregyházára, ahol április 14-én ünnepeltük anyukám 60. születésnapját. Pontosabban 13-án és 14-én: az első nap a tágabb családnak és a barátoknak volt fenntartva, akik a viszonylagos helyszűkének köszönhetően hirtelen egy kissé kaotikus, ám annál hangulatosabb állófogadáson találták magukat. Ennek végén készült az alábbi kép anyuról és testvéreiről. Jobb szélen nővére, Julianna (Jutka), mellette bátyjuk József, majd felesége Erzsébet.

A 14-e, azaz a tulajdonképpeni születésnap a legszűkebb családdal telt, ami mi vagyunk Anevel és Trisztánnal. Ezt megint csak jórészt a szabadban töltöttük: a hagyományos séta az erdőn át Sóstóra, látogatás az állatkertbe (amelynek kecskéi remélhetőleg már kezdik kiheverni a Trisztánnal való viharos találkozást. Ők is meggyőződhettek ugyanis róla, hogy csemeténk nem véletlenül nyerte el a bölcsődében a Tornádó becenevet). És ha valaki esetleg aggódni kezdene: a nap végén természetesen sor került egy rövid, de annál intenzívebb játszótéri portyára is.

A szabadság a kikapcsolódás és semmittevés időszaka szellemi értelemben is, amit én annyira komolyan vettem, hogy szinte semmilyen mélyebb gondolat nem manifesztálódott az agyamban az elmúlt két hétben, amit itt megoszthatnék. Kivéve talán kettőt. Az első az, hogy mi a fenének mennek az emberek mindig nyáron szabadságra? A praktikus megfontolásokat (iskolai szünet, a jobb időjárás statisztikai valószínűsége) leszámítva rengeteg szempont szól egy-egy tavaszi vagy őszi utazás mellett. A mi mostani utunk például nem is sülhetett volna jobban el. Az igaz, hogy az időjárással egészen kivételes szerencsénk volt, de attól függetlenül is rengeteg olyan dolgot csinálhattunk, amire egy átlagos, nyári kánikulai napon gondolni sem mertünk volna. És persze ott van a természet is: a Sóstói erdő például sosem szebb, mint lombfakadáskor.

A másik dolog, amin eltöprengtem, az az anyu születésnapjához vezet vissza. Arról van szó, hogy gyerekek hogyan érzékelik, helyesebben nem érzékelik szüleik és általában a felnőttek korát. Ez a jelenség már régen izgat: az én esetemben ez azt jelenti, hogy anyut (aki engem a mai világban szokatlanul fiatalon, 20 évesen szült), én mindig is egyfajta kortalan felnőttként érzékeltem egész gyerek- és tinédzser-koromban. Noha felnőttként pontosan tudjuk, mekkora különbség, hogy valaki húsz, harminc vagy negyven éves, ezek a különbségek egy gyereknek értelmezhetetlenek. Nekik két kategória létezik: ők és társaik, valamint a felnőttek (akiket nyugodtan hívhatnánk öregeknek is). Furcsa belegondolni, hogy amikor anyu annyi idős volt, mint én most, akkor én már felnőtt voltam, és főiskolára jártam - az én szememben valahogy sokkal idősebbnek tűnt, aminek persze semmi köze valós fizikai megjelenéshez vagy viselkedéshez.

Vagy egy másik példa: anélkül, hogy ezt valaha is megvitattuk volna, általános- és középiskolában tanárainkat kevés kivétellel idősnek, öregnek láttuk, beleértve azokat is, akik akkor még a harmincas éveik közepén jártak. A minap a nyíregyházi temetőben sétálva véletlenül rábukkantam egy volt tanárnőm sírjára, és megdöbbenve számoltam utána, hogy amikor engem tanított, még negyven éves sem volt. Én akkoriban egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy csak hónapjai vannak hátra a nyugdíjig.
Szóval az a gyanúm, hogy a gyerekek, fiatalok szemében mindannyian menthetetlenül felnőttek, sőt öregek vagyunk, bármilyen trükkel próbáljuk is beadni nekik, hogy nem ez a helyzet. Azaz menthetetlenül ott tátong egy hatalmas űr a saját énképünk és a gyerekeinkben rólunk alkotott kép között, aminek talán nem árt tudatában lenni.

No de ennyi konyhafilozófia elég egy cikkbe. A lényeg az, hogy nagy szerencse, ha valakinek olyan fiatal és fiatalos édesanya jutott, mint nekem - és akkor a fantasztikus emberi kvalitásokról még nem is szóltunk.

Genealógia örömök

Legutóbb megígértem, hogy megindoklom, miért is érdemes családtörténettel foglalkozni. Nos, az igaz, hogy a dolog megkíván egy általános, egészséges érdeklődést a régebbi korok iránt, ami nélkül nem érdemes nekivágni, de ha az a helyén van, akkor a genealógiából fakadó örömök szinte kimeríthetetlenek. Az első szempont, miszerint az ember megismeri gyökereit és azokon keresztül talán a családtagjait, rokonait mozgató tényezőket is, csupán egyike az előnyöknek. Számomra ennél jóval fontosabb, hogy a családtörténet hirtelen egy személyes prizmán át láttatja az egyetemes történelmi folyamatokat; más szóval személyessé teszi az elvontat, az általánost.

Például egy dolog az iskolában tanulni a Mária Terézia-kori nagy újratelepítésekről, népmozgásokról, és egész más tapasztalni, hogy ezekben valamilyen szinten a család szinte minden ága érintve volt. Vagy ott van a helytörténet: sok nyíregyházit büszkeséggel tölt el, hogy városa az 1754-es tirpák újratelepítés után néhány évtized alatt privilegizált mezővárossá és a térség legjelentősebb településsé vált. Ám ez a büszkeség megsokszorozódik, ha megtudja, hogy ősei a jeles nyíregyházi tirpák családok: a Tomasovszkyak, a Grexák, a Sztankók vagy a Hokok tagjaiként maguk is ott serénykedtek a kezdeteknél.

Vagy vegyük például, hogy mi mindent megtud az ember az orvostudomány illetve a betegségek történetéről. A lelkiismeretesebb papok némelyike a halál okát is bejegyezte az anyakönyvbe, és ezekből a bejegyzésekből megtudtam, hogy sok ősömet a sínylődés, a pokolvar, a tályog, a hideglelés vagy éppen a véres agyguta segítette át a túlvilágra, hogy a vízi betegséget vagy az epehideget ne is említsük (lásd a következő képet). Mindez persze rögtön arra ösztönöz, hogy az ember egy kellemes délutánt töltsön azzal, hogy ezeket a nyavajákat mai betegségekkel párosítsa. Kell ennél nagyobb élvezet? Végezetül pedig ott van a magánnyomozás, a rejtvényfejtés izgalma. Semmihez som hasonlítható érzés az, amikor hirtelen kibogozódnak a szálak és összeáll a kép, megoldódik egy több éves rejtély vagy újra felbukkan egy elveszettnek hitt szál, családi ág.

És hogy mi okozta számomra a legnagyobb meglepetéseket? Sajnos családunk dramaturgiai szempontból nem tekinthető különösebben érdekes esetnek: egy-egy megesett leányanyán kívül egyetlen igazi botránynak, híres vagy hírhedt személynek vagy történelemformáló eseménynek sem bukkantam a nyomára. Igazán olyan dolgok leptek, illetve ráztak meg, amelyekkel korábban is tisztában voltam, de amelyek most a fent említett személyes prizmán át látva egészen máshogy érintettek.

Vegyük elsőként a nagyfokú mobilitást. Az általános vélekedés szerint a legtöbb ember száz-kétszáz évvel ezelőtt úgy élte le az életét, hogy ki sem mozdult a faluból, városból, ahol született, de ez korántsem volt így. Az anyakönyvekből, összeírásokból legalábbis egy dinamikus, mobilis társadalom képe bontakozik ki. A már említett tirpák őseim némelyike úgy került Nyíregyházára Gömörből vagy Hontból, hogy útközben hosszabb-rövidebb időre megtelepedett Aszódon, Békéscsabán majd pedig Szarvason. És mindezt a 18. század útviszonyai közepette. tette, gyakran 5-6 gyerekkel. Egy ilyen vándorlás stációit végignyomozva a migránsok hirtelen arccal és névvel rendelkező, hús-vér emberekké válnak a korábbi statisztikai adatok helyett. Vagy ott van egy másik ősöm, Kabay Károly (következő kép, ülő sor balról a második). Ő Újfehértón született 1859-ben, majd ezután eltűnik néhány évtizedre, hogy aztán 1886-ban Tarcalon bukkanjon fel újra. Innen Kemecsére költözik, ahol adóhajtóként keresi kenyerét, majd pedig Kisvárdán lesz kórházi gondnok. Rövid ideig él Ajakon is, majd mozgalmas életének szélhűdés vet véget Nyíregyházán 1929-ben. Mindeközben születik nyolc gyereke két feleségtől,és a nyolc gyerek egyike lesz dédapám, Kabay Zoltán (álló sor középen).

A másik, ennél kevésbé pozitív élményem lépten-nyomon azzal szembesülni, hogy néhány generációval ezelőtt hogy hullottak az emberek, elsősorban a gyerekek. A nagyfokú gyermekhalandóság a 18-19. század fordulója körül megintcsak olyan, amivel mindannyian tisztában vagyunk valamilyen elvont síkon. Ám egészen más perspektívába kerül a dolog, ha az ember a halotti anyakönyv bejegyzései között olvassa csecsemők, kisgyermekek neveit lap lap után. Ráadásul közülük sokan családtagok voltak: az 1800-as évek elején a mi családunkban is jó aránynak számított, ha a hat-nyolc megszületett gyerek fele megérte a felnőttkort. Mint láttuk a fenti halotti anyakönyvben, Kochán János nevű ősöm Geszterédről például 1848-ban néhány hónap alatt három fiát is elvesztette (egyikük 3, másikuk 4 éves volt, a harmadik pedig csak 2 hetes). És bármilyen hihetetlen is: még az 1900-as évek elején is meghalhatott egy kisgyermek orrvérzésben (!). Elkerülhetetlen a következtetés, hogy ezek az emberek alapvetően máshogy gondolkodhattak az élet és halál sorskérdéseiről, mint mi itt a 21. század elején.

Talán a legérdekesebb tanúsága az egésznek egyben a legbanálisabb is: hihetetlen, hogy milyen gyorsan változik a világ. Egy Bachmánszky János nevű ősöm öt generációval ezelőtt gubás mester volt egy kis felvidéki faluban, ma pedig már a legtöbb ember azt sem tudja, mi az a guba. Kvetkó Süveges János nevű üknagyapám a századforduló éveiben pedig úgy vágott neki többször is Amerikának, hogy a nevét sem tudta leírni. Én pedig egy vonaton ülve írom ezeket, gombokat pöcögtetve egy kis lapos dobozon, hogy aztán néhány perc múlva a világ más részén olvashassa, akit érdekel. Ráadásul mintha az emberek is megváltoztak volna. Kvetkó üknagyapám képét ide másolom (alább): lehet hogy tévedek, de ilyen arcokat manapság már aligha látni – feltehetőleg még Geszteréden sem, ahonnan származott. És valószínűleg mindannyian nagyot néznénk, ha Huszár Júlianna üknagyanyám és férje (előző kép) elsétálna mellettünk az utcán.

(Az érdeklődőknek: vízibetegség: mindenféle vizenyősödéssel (ödémával) járó kórság, leggyakrabban vese- vagy szívelégtelenség; pokolvar: lépfenés fertőzésből eredő, hólyagokkal, daganatokkal járó fájdalmas betegség; sínylődés: bármiféle általános elerőtlenedéssel, legyengüléssel járó állapot, különösen a tüdő-tbc (tüdőbaj, tüdővész, hektika) következményeként; hideglelés: mindenféle lázzal járó betegség gyűjtőneve. Az epehideg nagyon sok minden lehet, leggyakrabban talán hastífusz. A guba pedig subaszerű, vastag, durva gyapjúkelméből készült felsőruha, melyet négyszögletű darabokból varrtak, és a fej részére ki kerek nyílást vágtak benne. Ujját a karnál rendszerint jóval hosszabbra hagyták, mert így egyben a kesztyűt is helyettesítette.)

Családfa

Kicsit eltűntem innen egy pár hétre; egyrészt az egyetemen volt egy határidős munkám, másrészt szabadidőm nagy részét arra használtam, hogy rendbe szedjem családtörténeti kutakodásaim eddigi eredményeit. Ezek eddig a fejemben, különféle cetliken, füzetekben és a merevlemez eldugott zugaiban léteztek, és szinte lehetetlen volt áttekinteni őket. Bár már öt éve kutatok változó intenzitással, csak mostanra sikerült megtalálnom a megfelelő médiumot az összegyűjtött anyag tárolására. Ez nem más, mint az ingyenes My Heritage Family Tree Builder program (magyar nyelven letölthető itt) és a hozzá kapcsolódó személyes honlap, amit az interneten bárki felkereshet (bár a bizalmas információk csak a regisztrált családtagok számára elérhetők).

Aki kicsit is foglalkozott családtörténettel, az tudja, hogy az egyik legnagyobb kihívás a családfa megrajzolása. Már viszonylag rövid kutatás is annyi nevet dob fel, amennyit lehetetlen kezelhető módon, egy ábrán feltüntetni. Például már üknagyszülőből is 16 darab van mindenkinek (ez az a szint, amire a laikusok is pillanatok alatt eljuthatnak a nagyszülők, idősebb rokonok kikérdezése és a családi irattár átfutása révén), és ha mindegyiknek csak két gyereke született, máris teljes a zűrzavar. Korábban alapvetően két megoldás létezett: vagy egy irdatlan papírlapra próbálta az ember felvinni az összes nevet, vagy feldarabolta a családfát, és több kisebb-nagyobb fára pakolta fel a különböző ágakat. Könnyű belátni, hogy egyik megoldás sem volt optimális. De a családfa megrajzolása csak egy probléma volt a sok közül a régi papíros-ceruzás időkben. Egy másik komoly kihívás az volt, hogy hogyan integrálja az ember a különféle életrajzi adatokat, eredeti és fénymásolt dokumentumokat, családi fényképeket, nem beszélve arról hogy hogyan tárolja biztonságosan az elkészült anyagot, és hogyan ossza meg azt az érdeklődőkkel.

Mindezt egy megfelelő számítógépes program hirtelen gyerekjátékká teszi. A programban a család története, a nevek, adatok, dokumentumok egy hatalmas adatbázist alkotnak, rengeteg hasznos funkcióval. A programmal bármilyen családfát össze tudok állítani, kinyomtatni, e-mailben elküldeni. A különféle keresőfunkciók segítségével szinte bármely szempont szerint csoportosíthatom a családtagokat, betölthetek fényképeket, dokumentumokat és hozzárendelhetem őket különféle személyekhez, eseményekhez.

De ami igazán fantasztikussá teszi az egészet, az az internetes portál. Mint az élet minden területén, az internet a genealógiában is olyan lehetőségeket nyújt, amikről 15-20 éve még csak álmodni sem mert az ember. Például: ha én hozzáadok egy új személyt a családfámhoz, akkor a program a háttérben automatikusan átfésüli az interneten található több százezer hasonló honlapot, adatbázist, egyezések után kutatva. Ha talál ilyet, akkor engem erről e-mailben értesít. Nekem aztán csak követnem kell az abban található linket és leszüretelni a mások által összeszedett anyagból az engem érdeklő információkat. Ennek a segítségéve már az elmúlt két hétben is rengeteg mindent sikerült pillanatok alatt megtudnom, amit korábban hosszú hetek fáradtságos munkájával és nagy költségekkel tudtam volna csak összeszedni. Magyarul a genealógia egycsapásra egy közösségi vállalkozássá válik, ahol szerencsés esetben emberek tucatjai adják össze azt a tudásmennyiséget, amit korábban egy-egy családfa-kutató egy élet munkája árán gyűjtött volna össze.

Végül ennek az internetes funkciónak a segítségével több olyan távoli rokonnal kerülhet kapcsolatba az ember, akikről vagy nem is tudott, vagy akik addig egy másik univerzumban léteztek csak a számára. Az elmúlt két hétben keresett már meg féltestvér, távoli rokon Budapestről, valamint egy szlovák családkutató Kassáról. És ez még csak a kezdet. És hogy miért érdekes ez az egész, és miket sikerült megtudnom a családom múltjáról és jelenéről? Nos, ezekről majd legközelebb.

Illusztrációk: Első két kép: Trisztán két dédszülője születésnapját ünnepli. 1: apai nagymamám 80 éves; 2: Ane anyai nagyapja 84 éves.3. kép: a családfa-kutatók legújabb genarációja felkészülés közben.

Groningen

Pár napot Hollandiában, a groningeni egyetemen töltöttem egy nyelvészeti szemináriumon, ahol a szakmai tapasztalatok mellett egy pár érdekes kulturális élménnyel is gazdagodtam. Ezek Dánia és Hollandia abszolút felszínes, szakszerűtlen és szubjektív összehasonlításából fakadnak, amit persze a két ország földrajzi, kulturális és nyelvi párhuzamai szinte elkerülhetetlenné tesznek.

Míg a jelenlegi dán és holland gazdasági, szociális is civilizációs mutatókban aligha van jelentős különbség, egy rövid városnézés fontos tanúságokkal szolgál. Ami számomra különösen megkapó Hollandiában, az a rengeteg apró részlet a mindennapok esztétikájában, amit az angolok attention to details-ként emlegetnek: az az erőfeszítés, amivel a Hollandok az elmúlt három-négy évszázadban élhetőbbé, élvezhetőbbé, esztétikusabbá tették az életüket, a nélkül, hogy erre a szó szoros értelmében szükségük lett volna. Olyan dolgokra gondolok, mint a házak finom, ízléses díszítései, egy-egy kisebb szobor vagy dombormű az oromzatokon, a gazdagon dekorált bejárati ajtók, cizellált utcatáblák, vagy rafinált utcakő burkolatok.

Ezekhez foghatót Koppenhága kivételével Dániában nem nagyon látni, legalábbis nem ilyen koncentráltan, ami állandóan arra emlékezteti az embert, hogy Dánia az elmúlt négy-öt évtizedben vált a világ egyik legtehetősebb országává, míg Hollandia esetében egy egykori világhatalommal állunk szemben, melynek anyagi gazdagsága századokra nyúlik vissza. A fent említett elemek ennek a történelmi gazdagságnak a megnyilvánulásai, aminek igazán féktelen fitogtatását a protestáns etika nem tette lehetővé. E helyett a kalmárok apró és funkcionális tárgyakba fektették fölös vagyonukat: díszes bejárati ajtót faragtattak a házukra, porcelánból étkeztek és Vermeer képeit akasztották a falra, miközben a dán parasztok gyakran az éhezés szélén tengődtek. Persze azt sem szabad elfelednünk, hogy ez a különbség korántsem rátermettség, alkat, hanem jóval inkább a történelmi véletlen, illetve a kedvezőbb földrajzi fekvés eredménye, és a holland kereskedők vagyona a holland gyarmatok gátlástalan kiszipolyozásából (is) fakadt.

Igazán persze azt lenne érdekes megvizsgálni, hogy vajon a fenti különbség a lassan beérő, organikus fejlődési folyamat és a szédítő, de talán túl gyors, gyengébb civilizációs alapra épülő felzárkózás között az emberek viselkedéskultúrájában is nyomon követhető-e. Ez persze egy roppant kényes téma, amit nem akarok túlfeszíteni. De ha belegondolok, hogy milyen sok Dániába látogató külföldi tartja a dánokat udvariatlannak, civilizálatlannak (ami tudtommal a hollandokra nem érvényes), akkor lehet, hogy tényleg számít, ha valakinek már az üknagyapja is késsel-villával evett - és nem csak krumplit.

Na, ezt a témát jobb jegelni. Helyette itt van még egy pár kép Groningen-ből, ami századokig az ország egyik legfontosabb kereskedővárosa volt, Hollandia második legrégibb egyetemével. Az utolsó két kép pedig Zaltbommel-ben készült, ahol Marlien-nel, régi barátommal és kollégámmal töltöttem egy délelőttöt.

Középfül

Ma megint voltunk Trisztánnal a fülgyógyásznál (lassan bérletet válthatunk, és a személyzet már előre köszön az utcán). Ezúttal egy kis szelepet építettek be a Trisztán dobhártyájába, amire azért volt szükség, mert akut gennyes középfülgyulladása van, amit a fülkürt elzáródása idézett elő.

A fülkürt (vagy Eustach-féle járat) a dobüreget, azaz a középfület köti össze az orrüreggel, és azon át a külvilággal. Legfontosabb feladata, hogy lehetővé tegye a légnyomás kiegyenlítését a középfülben. Erre a másik irányban, a külső fülön át nem kerülhet sor, mert a dobhártya légmentesen zár. Normális estben a fülkürt megnyílik, amikor nyelünk, és a légnyomás kiegyenlítődik a fülben. (Ezért kell sokaknak nyelniük, illetve cukorkát szopogatniuk a repülőgépen.)

Trisztánnál ez a fülkürt dugult el krónikusan, egy vírusfertőzést követő nyálkahártya-duzzanat miatt. Ennek következtében a középfül nem tud szellőzni, ami egyrészt ahhoz vezet, hogy onnan a levegő felszívódik, és az így keletkező vákuum nyomja, irritálja a dobhártyát. Másrészt pedig a dobüregben savós váladék halmozódik fel, ami nem tud távozni. Ez a váladék pedig kiváló táptalaja a további fertőzéseknek, ráadásul halláscsökkenést is okoz.

Mivel a fülkürtöt nem tudják megnyitni, az orvosok a dobhártyán nyitnak nyílást, amibe egy apró, pár milliméteres szelepet építenek. Ezen át tud aztán szellőzni a középfül, aminek köszönhetően a váladékot termelő mirigyek kiszáradnak, és a nyomáskülönbség is helyreáll. A dobhártya a szeleppel így néz ki:

Maga a műtét teljes altatásban történik (legalább is ott, ahová mi szeretünk járni), és az altatás volt a legemberpróbálóbb része az egésznek, legalábbis Ane-nek meg nekem. Az egész beavatkozás megvolt 10 perc alatt, és pár óra alatt a másnaposság is kiszállt Trisztánból. Délután már vidáman hajkurászta a galambokat a parkban.

A szelep egyik viszonylag gyakori mellékhatása, hogy a hallás hirtelen jelentősen megjavul, és a gyerek hirtelen olyan dolgokat kezd el meghallani, amit korábban soha. Van, akinek újra kell tanulnia az apja vagy az anyja hangját, vagy olyan hangokra kezd el sírni, amikre korábban meg se rezzent. Trisztánnál ilyet eddig még nem tapasztaltunk, és annak sincs semmi nyoma, hogy a "nem"-et tisztábban hallaná, mint korábban.

A beépített szelep pár hónap után magától kiesik majd, és az orvos (nekünk már csak Henrik) azzal nyugtatott, hogy legkésőbb hatéves korára Trisztán is kinövi majd az ilyen jellegű nyavalyákat. Erre azonban annál hamarabb aligha kerül sor, hiszen mindkét szülője színes, mozgalmas múlttal dicsekedhet a fülbetegségek területén.

Forrás: Fül-orr-gégészünk Henrik Genefke honlapja, www.fulspecialista.hu

Újra Jensen

A minap írtam a dánok körében dívó névváltoztatási járványról. Ezúttal ehhez fűzök egy pár adalékot.

Ritka, mint a Jensen?

Egy kis statisztika: a legutóbb leírt névváltoztatási hullám hatására az elmúlt két évben 3 %-kal csökkent a Jensen-ek száma, a 20 leggyakoribb név viselőinek száma (amelyből 19 –sen), pedig több mint 53 ezerrel. Persze ha ez a tendencia folytatódna, akkor is több száz évbe telne, mire a Jensen ritka névvé válna Dániában. Erre azonban aligha kerül sor: szakértők szerint a következő években a névváltoztatások száma jelentősen esik majd, és az évi 60000 eset körül fog stabilizálódni, ami az ország lakosságának kevesebb mint egy százaléka. Ennek oka hogy aki nagyon akart, az mostanára már szerzett magának új nevet.

Azt is várják, hogy a jövőben a névváltoztatások többségére házasságkötéskor kerül majd sor. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy elsősorban az ifjú feleségek fognak nevet változtatni: mint legutóbb írtam, egyre több férj veszi fel házastársa nevét. Vagy az élettársáét, ugyanis a 2006-os névtörvény két év együttélés után ezt is lehetővé teszi. Az új törvénytervezet ezt azzal bővítené ki, hogy a házas- illetve élettárs neve annak halála után is felvehetővé válna. Azaz Ane, ha nagyon akarna, akkor is lehetne Varga, ha én mondjuk holnap lehúznám a redőnyt. Ha már a házasságkötéssel kapcsolatos névváltoztatásoknál tartunk: érdekes tendencia, hogy az utóbbi két évben 1400-an választottak olyan nevet, amelyet új férjük vagy feleségük egy korábbi házasságból hozott magával. A fenti példát folytatva, ez úgy nézne ki, hogy Ane új férje a Varga nevet venné fel. Azt persze nehéz elképzelni, mi vinne rá ilyesmire valakit – hacsak nem Jensen-nek hívnák a szerencsétlent.

Ragadványnevek reneszánsza

No de mi motiválja azokat, akik nem házastársuk családnevére cserélik fel a sajátjukat, hanem más megoldást választanak? Ezek jelentős része olyan személy, aki három névvel rendelkezik. Dánia miniszterelnökét például hivatalosan Anders Fogh Rasmussen-nek hívják, de a sajtóban és a közbeszédben mindenki csak mint Anders Fogh-t emlegeti. Bár tudtommal ő nem készül a Rasmussen elhagyására (engem legalábbis még nem értesített), sokan megteszik ezt. Azaz a középső nevüket teszik családnévvé, feladva az eredeti, általában –sen- re végződő családnevet. Ennek előfeltétele, hogy a középső név ne keresztnév legyen. Azaz Ane Marie Niss-ből nem lehetne Ane Marie, de Tristan Niss Vargából lehetne Tristan Niss.

Rasmussen-ből Fogh?

És hogy miért jobb a Fogh mint a Rasmussen? Az utóbbi túlzott gyakorisága mellett az is szerepet játszik, hogy a középső név gyakran olyan ragadványnévből származik, ami korábban jóval gyakrabban volt használatos a családban, illetve amihez az illető ősei jobban ragaszkodtak.

Megint csak egy példa: képzeljük el, hogy a családnevek kötelezővé tétele előtt élt egy faluban egy Jens, akinek apja mondjuk Niels volt. A patronímán alapuló rendszer szerint a neve Jens Nilsen volt, de így senki sem emlegette, mivel a faluban volt még 2-3 ugyan ilyen nevű személy. A mi Jens-ünk ráadásul molnár volt, így mindenki, logikusan, csak mint Jens Møller-t emlegette. Ez a név remekül működött, amíg az új törvény be nem vezette a családneveket. Ráadásul a jogszabály azt is előírta, hogy patroním (a mi esetünkben Nielsen) nem lehet középső, csak családi név. Azaz Jens-ünk eldönthette, hogy Jens Nielsen, Jens Møller vagy Jens Møller Nielsen legyen-e, de nem lehetett Jens Nielsen Møller. A legtöbben apjuk iránti lojalitásból megtartották patronímjüket, ami persze azzal járt, hogy abból a névből, amin a helyi közösségben igazán ismertek voltak (Møller vagy Fogh), középső név vált. Mint fentebb láttuk, napjainkban ezek a régi, ragadványneveken alapuló középső nevek élik reneszánszukat.

Individualizmus

És hogy miért? Hozzáértők szerint a sok névváltoztatás az individualista tendenciák megerősödésének a jele a társadalomban. Míg korábban a családi, rokoni hovatartozás az öndefiníció fontos eleme volt (amit persze a családi név is hordozott), manapság legtöbben mintha inkább különállásukat, egyéniségüket igyekeznének előtérbe állítani, amire a névválasztás kiválóan alkalmas: végül is egy Jensen nem lehet igazi egyéniség, ugye? Vagy ahogy egy neves névkutató fogalmazott: úgy tűnik, mintha sokan úgy éreznék, hogy a szép ház és a nagy autó mellé egy egyedi név is kell a teljes boldogsághoz. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy a névváltoztatás elsősorban a felső középosztály körében divat. Egyes pszichológusok ezt azzal egészítik ki, hogy sokan (akár tudattalanul is) azért cserélnek nevet, mert úgy érzik, a régi névvel a régi életüket is maguk mögött hagyhatják.

Szabadlábon

Ezen a héten újabb történelmi mérföldkőhöz érkeztünk: először vittük ki Trisztánt a szabadba a saját lábán. Tulajdonképpen már korábban is megtehettük volna, hiszen egy ideje már elég magabiztosan menetel, de igazi cipő korábban még nem volt a lábán, no meg az időjárás sem volt az igazi.

De most végre sor került az első rendes sétákra. Kedden Ane-vel ballagott le a sarki boltba (útközben be-be nézve minden lépcsőházba, illetve végignyalva minden biciklit), ma pedig rajtam volt a sor. Körbejártuk a háztömbünket (illetve körbeszaladtuk, mert alig bírtam vele lépést tartani), aztán meg még vagy húsz percig bogarásztunk a ház előtti füves sávban. Abban sajnos nem sikerült teljes egyetértésre jutnunk, hogy meg kell-e kóstolni minden kavicsot és a száraz falevelet, de szerencsére a kutyaszart sikerült elkerülnünk. Amire a különösen büszke vagyok: egész idő alatt csak egyszer esett orra. És amíg Trisztán rohangált, én jórészt csak álltam ott elérzékenyülve, annyira emocionális élmény volt először látni őt szabadon a nagyvilágban.

További filmek itt.