Egholm tavasszal

Az idén a tegnapi volt az első nap, amit egy jókora adag jóindulattal tavasziasnak lehetett nevezni. Pontosan nehéz megmondani, hogy miért, hiszen a múlt héten volt már melegebb is (pontosabban kevésbé hideg), és a nap is sütött már ilyen szikrázóan, ám akkor még valahogy nem volt tavasz. Pedig a táj kinézete még most is igen télies. A mezőket még mindig olvadó, kásás hó takarja, mely a városban sok helyen változatlanul méteres kupacokban tornyosul, és a rengeteg pocsolyát is jég borítja késő délelőttig. Az emberek is sapkában-kesztyűben járnak még – ám mégis, tegnap volt végre valami a levegőben, aminek már semmi köze a télhez.

Mi Egholmon, a Limfjord közepén fekvő szigeten élveztük a napsütést. Igazi zöld (illetve most éppen barnás-fehéres) paradicsom ez, gyakorlatilag a város szívében. Komppal kb. öt perc alatt ott van az ember, mégis nagyon kevés turista látogatja. A sziget 605 hektáros, azaz nagyobb, mint a legtöbben gondolnák, és szinte teljesen lapos; legmagasabb pontja mindössze másfél méterrel fekszik az átlagos vízszint fölött. Noha a sziget nagy része mezőgazdasági művelés alatt áll, a gyakorlatilag háborítatlan parti sávban, a környező alacsony vízállású, mocsaras területeken és a több kisebb erdőben számos olyan növény- és állatfaj él, amit általában nem lehet nagyvárosok közvetlen közelében látni. Ezek közül talán legérdekesebb a borjúfóka, ám a legtöbb látogatót valószínűleg a madarak vonzzák, különösen az őszi és a tavaszi vonulások idején. Rendszeresen megfordul itt a réti fülesbagoly és nem ritkán több ezer aranylile, örvös lúd és több száz örvös bukó is. Bár mi Trisztán meg a metsző tél miatt nagy madarászást ezúttal nem rendeztünk, ha beköszönt az igazi tavasz, talán az is összejön.

Frissen vasalt hegedű

Az elmúlt másfél évben rengeteg témáról írtam itt, a családi eseményektől a környezetvédelmen és a genealógián át a különféle népszokásokig. Ami valahogy sosem került szóba, az a személyiségem kreatív, alkotó oldala. Mindaz, amit kézzel csinál az ember, részben hogy kikapcsolódjon, örömet szerezzen magának,, részben hogy környezetét szépítse, csinosítsa. Így eddig sosem osztottam meg olvasóimmal vízfestményeimet, rajzaimat, az általam festett húsvéti tojásokat vagy a kézzel hajtogatott karácsonyi angyalkákat. Ezen hiányosságnak az a legfőbb magyarázata, hogy sajnos mindennapjaimban szinte semmi ilyesmivel nem foglalkozom. Az utolsó tojásomat még Skóciában festettem, zsírkréta csak akkor akad a kezembe, ha összeszedem az asztal alól, amit Trisztán leszórt, és az angyalok hajtogatása is Anere marad. Néha bánom, hogy nem vagyok kreatívabb, de mára beláttam, hogy így negyvenen túl ez már nemigen fog változni. Mígnem tegnap volt szerencsém részt venni valamiben, ami talán új perspektívákat nyit meg ezen a téren.

Arról van szó, hogy Vincent barátom megkért, segítsek neki egy fontos és felelősségteljes kézműves munkában. Történt ugyanis, hogy Marta lánya leejtette a hegedűjét, egy miniatűr, ám igen drága és jó minőségű hangszert, aminek általában a magamfajtát a közelébe sem engedik. A hangszerről a sérülés következtében levált a fogólap, és mivel Vincent nem talált a városban megbízható hangszerkészítőt, no meg úgy gondolta, hogy izgalmasabb lenne otthon megjavítani- nos, ezért úgy döntött, hogy otthon fogjuk megjavítani. Ő a helyi szimfonikusok első csellistájaként persze sokat ért a hangszerekhez, de javítással még ő sem próbálkozott.

A szakértelem és tapasztalat hiánya mellett a másik kihívást két eltérő személyiségtípus összehangolása jelentette. Vincent ugyanis a folyamat-orientált ember mintapéldánya. Ő az a típus, akinek a legtöbb élvezetet az előkészületek jelentik; aki a legapróbb részletekig megtervez, majd elpróbál mindent, átgondolja az összes eshetőséget, minden anyagból, kellékből a szükségesnél háromszor többet szerez be. Magát a feladatot, a végtermék elkészítését pedig addig húzza-halasztja, amíg lehet, ami persze érthető is, hiszen a „kész” egyben az élvezetek végét is jelenti. A végeredmény ezzel szemben már nem igazán érdekes, annak nem is tud igazán örülni. E helyett a folyamat-orientált ember szinte azonnal hozzáfog a következő projekt tervezéséhez. Én viszont sokkal inkább eredmény-orientált vagyok. Ha valamit meg kell csinálni, akkor nekem a végeredmény a legfontosabb, az oda vezető utat, a folyamatot pedig hajlamos vagyok szükséges rosszként megélni, amin át kell esni, amit le kell kűzdeni.i Minél gyorsabban, eredményesebben, és persze a lehető legkevesebb energiával próbálok célhoz érni, ami persze tűnhet nemtörődömségnek, elnagyoltságnak is, bár (szerintem) nem az. Én is szeretek alapos munkát végezni, de nekem nem okoz örömet az, ha mondjuk utazás előtt megírok öt listát és végrehajtok három próbapakolást, mint ahogy arra sincs türelmem, hogy alaposan átböngésszek és betanuljak egy használati utasítást, mielőtt magát a terméket kivenném a dobozból.

Könnyű belátni, hogyha két ilyen embert eresztünk össze, akkor az egyikük úgy érzi, hogy türelmetlenül sürgetik hajszolják, míg a másik hajlamos fölösleges tutyimutyizásként élni meg a munkafolyamatot. Ezért is tartottam kissé tőle, hogy hogyan fog elsülni a dolog.

Kezdő hangszerjavítóként a legnagyobb technikai kihívást a csontenyv szakszerű használata jelentette. Az enyvnek maximum 60, minimum 50 fokosnak kell lennie, nem szabad túl sokat használni belőle, és az egész munkafolyamat (az enyv felvitele, a felületek pontos összeillesztése, az esetleges fölösleges ragasztóanyag eltávolítása, majd a rögzítővasak felrakása) nem tarthat tovább egy percnél. Ennyi idő alatt szárad meg ugyanis annyira az enyv, hogy az esetleges pontatlanságokat iszonyúan macerás korrigálni. Ez persze felveti a kérdést, hogy miért nem alkalmaznak a hangszerkészítésben az enyv helyett valami modernebb, felhasználóbarátabb ragasztót. Annál is inkább, mivel az enyv előkészítése is elég körülményes. A granulátumot egy éjszakán át kell vízben áztatni, miközben nem léphet érintkezésbe fémtárgyakkal, és azt is érdemes elkerülni, hogy mindenféle mikroorganizmusok telepedjenek bele. A magyarázat egyrészt abban rejlik, hogy az enyv szilárd, de viszonylag könnyen oldható kötést alkot. Mivel vízben oldódik és hőre reagál, ezért az enyvezett felületek gőzöléssel elválaszthatók. Mi is egy gőzvasaló, illetve egy hajszárító segítségével távolítottuk el a régi enyvet a hegedűnyakról és a fogólapról. Ennek köszönhetően a fát nem kell smirglizni, ami persze egy további előny, hiszen a csiszolás minden egyes javításkor eltávolítana valamennyit a hangszerből, ezáltal potenciálisan megváltoztatva néhány alapvető jellemvonását. Végezetül pedig az enyvezett felületek tisztán, a ragasztás mentén törnek (mint ez a Marta hegedűjével is történt), azaz egy-egy sérülés ritkán okoz helyrehozhatatlan károkat. A szintetikus ragasztóanyagok ezzel szemben általában túl hatékonyak, nem eresztenek, ami könnyen a fa hasadásához, töréséhez vezethet. Szóval marad az enyv.

Mindezt azért tudom, mert hangszerjavítói karrierem első órájában Vincent elolvastatott velem kb. 20 oldalnyi elméleti szöveget az enyv történetéről (ókori Egyiptom, de erről most inkább nem), kémiai összetételéről, variánsairól, szimpatikus és kevésbé szimpatikus tulajdonságairól. Ezután áttértünk a vonós hangszerek (viszonylag) rövid történetére, majd pedig a hangszerkészítők sajátos személyiségvonásaira. Ezután jött a munkafolyamat részletes megtervezése, majd pedig egy egyórás gyakorlás különféle fafelületeken. Szerencsére Vincent annyi enyvet vett, amivel Európa összes hegedűjét többször össze lehetne ragasztani, így nem kellett spórolni az anyaggal. Végül aztán Vincentnek is be kellett látnia, hogy nincs tovább mit előkészíteni, és eljött a nagy pillanat, ami valóban nem tartott tovább egy percnél, és máris ott feküdt a konyhaasztalon a megoperált beteg.

Szerintem a beavatkozás minden várakozást felülmúlóan jól sikerült, bár erről csak ma délután győződhetünk majd meg, amikor eltávolítjuk a rögzítést. Vincent persze rögtön azt kezdte tervezgetni, hogy a jövőben hivatásszerűen kellene foglalkoznunk az ilyesmivel. Szerinte nemcsak hegedűkészítőből van hiány a környéken, hanem az orgona-restaurálásra is bőven lenne igény. Én kevésbé vagyok optimista az esélyeinket illetően, bár az kétségtelen, hogy a hangszerjavítás mind a folyamat- mind az eredmény-orientált személyiségtípusnak nyújt előnyöket. Az előbbinek az alapos tervezés lehet vonzó, míg az utóbbi, mint én is, a gyors, effektív munkafolyamatot élvezheti igazán. Mi ketten mindenesetre különösebb konfliktusok nélkül vasaltunk és ragasztottunk hegedűt.

Állatkert a padláson

Ez nem az én sztorim, de mivel elég szórakoztató, és más úgysem írja meg, ezért kölcsönvettem. Mint talán köztudott, a feleségem édesanyja Amerikában, közelebbről Wisconsin államban él a második férjével és két kisebbik lányukkal. Apósom néhány hete egyik éjszaka arra lett figyelmes, hogy valaki, illetve valami matat a padláson. A helyi viszonyokhoz kevéssé szokott európaiként (még csak ötödik éve élnek ott) persze automatikusan egérre, esetleg patkányra gyanakodott. Egy rövid terepszemle azonban egyértelművé tette, hogy egy sokkal tekintélyesebb vendéggel állnak szemben. A padlás egyik sarkában ugyanis egy akkora lyuk tátongott, amin egy kisebb disznó is kényelmesen átférne – már persze ha tudna fára mászni vagy repülni. Az ismeretlen azonban nem mutatta magát, így szakemberre bízták a dolgot. Az néhány eredménytelen kísérlet után végül meg is fogta a látogatót, aki nem volt más, mint egy fiatal hím mosómedve.

Mint kiderült, ezek előszeretettel költöznek lakóházakba, gyakran hatalmas károkat okozva az épületekben, ráadásul kis idő után annyira otthon érzik magukat, hogy mindenféle zaklatásra igen agresszíven reagálnak. Az is kiderült, hogy Natasha, a kisebbik lány, már hónapok óta tudta, hogy nem csak a négy családtag él a házban, de ezt valahogy sosem említette a szülőknek. Lehet, hogy sosem kérdezték, de az is lehet, hogy ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket a tinédzser lányok nem osztanak meg a szüleikkel. Ő sokkal olcsóbb, bár hosszabb távon talán kevésbé produktív módszert választott a probléma kezelésére: ha nagyon zavarta már a matatás a feje fölött, nagyot vert a falra, amitől a mosómedve átmenetileg elcsendesedett.

Miután a mosómedvét elszállították (majd pedig kb. negyven mérfölddel arrébb szabadon engedték), néhány napos nyugalom következett. Ám ezután az éjszakai zajok újra kezdődtek. Látszólag csupán az volt a kérdés, hogy a régi mosómedve talált-e haza, vagy egy újat vonzott a padlásra a kellemes mosómedve-illat. Ám a féreg- és kártevő-irtó (aki előszeretettel és nagyon élvezetesen tudja elmesélni, hogy mi mindent fogott már padlásokon, pincékben, sőt hálószobákban), ezúttal egy új fajjal ballagott le a lépcsőn. A mosómedve helyét egy oposszum, Észak-Amerika egyetlen erszényese vette át.

Most izgatottan várjuk, hogy ki lesz a következő albérlő. A mi szempontunkból nem is lenne rossz, ha három hét múlva, amikor odaérünk, lenne kéznél egy-két egzotikus faj, ami jobban leköti Trisztánt, mint a kutyák és macskák, amiket nap mint nap lát.

További kifogások

Legutóbb arról írtam, hogy miért nem írok mostanában, alapvetően az egyetemi elfoglaltságaimra és a téli tespedtségre fogva a dolgot. Nos, mindez csak részben igaz. Egy további fontos ok, hogy az elmúlt egy-két hónapban szabadidőm jelentős részét Trisztán fiam dán családfájának a feltérképezésére fordítottam. Mostanra a felmenők nagy részét sikerült levadásznom a különféle archívumokban, és összeszedtem rengeteg, az idősebb családtagok birtokában lévő fényképet, dokumentumot, adatot is. Tapasztalataimról, egy-két érdekességről hamarosan részletesebben is írok majd, de a türelmetlenebbek itt már most megnézhetik, hogy halad a vállalkozás. (Az egyes nevek feletti kis kockákra kattintva további ágak jelennek meg a családfán.)

Egy további ok pedig, ami akadályozott a blogozásban, az a fényképezőgépem megsemmisülése volt. Még Karácsonykor, Magyarországon történt a dolog: egy pillanatnyi figyelmetlenség elég volt, hogy Trisztán a kezébe kaparintsa, majd pedig ledobja a gépet, ami, bár kicsit és puhára esett, de olyan szerencsétlenül landolt, hogy az éppen rajta lévő külső vaku tátongó lyukat szakított a tetején. Azon át meg nem csak por és nedvesség jut a gép belsejébe, hanem nemkívánatos fénysugarak is, ami persze lehetetlenné teszi a fénymérő használatát. Mint kiderült, a javítás majdnem 3000 koronába kerülne, ami nem sokkal kevesebb, mint egy új, nagyobb tudású gép ára. Úgyhogy most (megint) fényképezőgépre gyűjtünk.

(Zárójelben: ironikus, hogy Trisztán, noha igen aktív és vállalkozószellemű gyerek, két év alatt csak két dolgot tett tönkre. Míg mások hasonló korban rutinszerűen törik a vázákat, poharakat, szaggatnak szét vagy firkálnak össze könyvtárnyi mennyiségű könyvet, ő a fényképezőgépen kívül eddig csak az Ane szemüvegét dolgozta meg. Igaz, ez a kettő vagy 300 000 forintunkba kerül majd.)

És hogy ennek mi köze a nem-blogozáshoz? Nos, nekem a blog szorosan kapcsolódik a fényképezéshez. Amennyire lehet, igyekszem minden bejegyzést a saját képeimmel illusztrálni, illetve gyakran egy-egy általam jónak ítélt kép köré szerkesztek egy adott szöveget. Nem csoda hát, hogy a fényképezni-nemtudás a blogírástól is elvette a kedvemet. Aztán a múlt hétvégén nem bírtam tovább. Egy tekercs cellux meg egy darab fekete karton segítségével befoldoztam a lyukat, és mivel a gép maga mechanikailag még működőképes, megint elkezdtem fényképezni, csak úgy saccra, fénymérő nélkül. Az itt szereplő képek már így készültek, a hirtshalsi tengeri akváriumban. A körülményekhez képest nem vagyok elégedetlen, és talán mindez a blogíráshoz is újra meghozza majd a kedvemet.

Télvégi örömök

Elnézést a pár hetes szünetért. Egyrészt gőzerővel vizsgáztattam az egyetemen, másrészt van egy másik határidős munkám, ami miatt kevesebb időm volt mással foglalkozni. Ráadásul Trisztánnal együtt átestem a nálunk már hagyományosnak számító januári hörghuruton, ami szintén nem kedvezett a blogírásnak. No meg ezektől eltekintve sem történt sok említésre méltó esemény az elmúlt pár hétben. Ami leginkább leköti a dánokat az a szokatlanul hideg tél. Az idén eddig két nap volt fagypont fölött a hőmérséklet, így a múltkor lehullott hó nagy része megvan még, bár már kevésbé szikrázik a napfényben.

Tegnap el is mentünk szánkózni a Trisztán unokatestvéreivel, de mivel a lesiklást a kicsik egyáltalán nem élvezték, egy alapos gyalogtúrává fajult el a dolog. Érdekes, hogy a gyerekeket gyakran olyan dolgok kötik le, amit a felnőttek teljesen érdektelennek tartanak. Ez esetben az üres szánkó vontatása jelentette az elérhető boldogság maximumát, míg a valódi szánkózás mindhármukat teljesen hidegen hagyta. De hasonlóan jártunk a farsanggal is.

Mivel tegnap volt farsang vasárnap (aminek a dániai lefolyásáról tavaly már írtam), és a gyerekek az idén voltak először képesek valamennyire felfogni, hogy miről van szó, mi is szerveztünk is egy hordóverést az unoka- és másodunoka-testvérekkel. Azonban a kritikus pillanatban, amikor már mindenki fel volt sorakozva jelmezben, bottal a kézben, Trisztán váratlanul talált egy mentőautót a sarokban. Ez annyira lekötötte, hogy lemaradt az egészről; mire visszatért, a hordó már romokban hevert. Az viszont egyértelmű volt, hogy az összes gyerek közül ő szórakozott a legjobban.

Hát kb. ennyi ezúttal. Márciustól majd valószínűleg felelevenedik a blog is, mivel 5 hét múlva megint megyünk Amerikába. Wisconsin mellett ezúttal öt nap Texas is szerepel a programon, ami minden bizonnyal jobban megihlet majd, mint az elmúlt hetek tél végi tespedtsége.

Aalborg fehérben

Korábban írtam az Aalborg Vörösben nevű fesztiválról. Ezekben a napokban újabb színt próbált fel a város: mindent hó borít. Bár országszerte havazik, a legtöbb hó itt, Jütland északi részén hullott. Helyesebben hullik, mert a két napja kezdődött hóesés még mindig tart. Több helyen 40-50 centi hó esett, és mivel a szél is erősen fúj, szinte teljesen leállt az élet.

Itt Aalborgban is csak néhány buszjárat működik, azok is eléggé össze-vissza. Éjszaka négy szülő nőt lánctalpas katonai járművekkel vittek kórházba, és még a sokat próbált taxisok is csak végszükség esetén ülnek volán mögé. Az IC vonatok járnak, noha nagy késésekkel, de a helyi vonatokat sok helyen leállították. A havazás fagypont alatti hőmérséklettel párosul, és jelentős javulásra az elkövetkező öt napban nem lehet számítani. Az előrejelzés ezt mutatja:

Ráadásul a kemény tél nem most kezdődött: már december közepe óta folyamatosan fagypont alatt van a hőmérséklet, és évek óta először volt fehér a karácsony az ország túlnyomó részén. Északi fekvése ellenére Dániában egyébként ritka az ilyen nagy hóesés, illetve az ilyen kemény tél. 1900 és 2008 között például csupán 32 alkalommal volt fehér karácsony. Ez errefelé azt jelenti, hogy ennyiszer volt az ország legalább egy pontján minimum 1 mm hó. Igazi fehér karácsony, nagy területeket beborító és jelentős mennyiségű, szánkózásra, hóemberépítésre alkalmas hóval pedig csak 7 alkalommal örvendeztette meg a tél a dánokat.

A mostani hideg két okból is meglepő. Egyrészt, mivel elszoktunk tőle. Az elmúlt két tél például különösen enyhe és teljesen hómentes volt, összesen talán egy féltucat fagyos éjszakával. Másrészt pedig azért is szokatlan a nagy hideg, mert viszonylag korán tört ránk. Dániában általában februárban (nem ritkán márciusban) van a leghidegebb, és a legtöbb hó is akkor hullik. Akkorra hűl le ugyanis a annyira a tenger, hogy ne melegítse fagypont fölé a Szibériából vagy az Északi sark felől beáramló levegőt.

A legjobb ebben az egészben az a hihetetlen csend, ami ilyenkor betölti a várost. Noha a mi utcánk viszonylag zajos, most félóránként ha elmegy egy-két kocsi. Trisztán ki is használta a csendet, és aludt fél kilencig, ami nála majdnem egyéni csúcs. Mivel bölcsibe nem tudtam vinni (a szánkóról lefagyott volna, más lehetőség meg nincs), így itthon ülünk, teázunk, olvasgatunk és a Trisztán Karácsonyra kapott játékvasútjával játszunk (bár ő leginkább a Kindle-emet szeretné alaposan letesztelni). Kimentünk ugyan szánkózni egyet, de tíz lépés után hazamenekültünk. Ha minden igaz, hétvégére csillapul a szél és kisüt a nap, azaz beüzemelhetjük a szánkót is.

Kindle-t kaptam Karácsonyra

Családom Karácsonyra egy Amazon Kindle-lel lepett meg, ami nem más, mint egy elektronikuskönyv-olvasó (mégpedig a piacon beszerezhető hasonló termékek legnépszerűbbike). Ezekről azt érdemes tudni, hogy nem hagyományos értelemben vett számítógépek. A Kindle-lel nem lehet az interneten böngészni, emailt küldeni, mint ahogy telefonálni vagy fényképezni sem. Olvasni viszont annál jobban: a 6 colos képernyőt egy ú.n. elektronikus papír alkotja, amelyen a szöveget elektronikus tinta jeleníti meg. E technológiának köszönhetően az olvasási élmény meghökkentőn hasonlít a valódi, nyomtatott szövegek olvasásához. A képernyő maga nem világít; a szöveget a ráeső fény teszi láthatóvá. Így aztán sötétben csak lámpa mellett olvashatunk, amihez aonban a könyvbarátok az elmúlt pár száz évben már hozzászokhattak. Viszont az elektronikus papír nem terheli meg a szemet, és a szerkezet nagyon kevés áramot fogyaszt: egy feltöltéssel majdnem egy hétig működik. A két gigabájtos szerkentyűn kb. 1500 könyv fér el. A forgalmazó által biztosított szolgáltatások közül a legvonzóbb talán az, hogy az Amazon „megőrzi” a megvásárolt ekönyveinket. Ez azt jelenti, hogy ha a Kindle elvész vagy meghibásodik, akkor az új masinára ingyen letölthetjük az összes korábban vásárolt könyvet.

A cég nemrégiben Magyarországon is elkezdte forgalmazni a Kindle-t, és a hírek szerint hamarosan megkezdi magyar nyelvű ekönyvek forgalmazását is. Ez persze nekem óriási áttörést jelentene, mivel megoldaná a magyar könyvek beszerzésének és hazaszállításának állandó problémáját. Ám a magyar könyvbarátoknak nem nem muszáj addig várniuk: a Kindle pdf fájlokat is szépen olvas, azaz feltölthető rá (ingyen) például a Magyar Elektronikus Könyvtár szinte teljes anyaga is. Nem angol anyanyelvűeknek külön előny lehet, hogy a Kindle-be beépítve megkapnak egy igen alapos és részletes angol szótárt is, aminek segítségével egy kattintással értelmezhetik a számukra ismeretlen szavakat.

A Kindle további előnye, hogy használata környezetbarátabb, mint a papír alapú könyvek előállítása és forgalmazása, feltéve, hogy négy év alatt legalább 22 hagyományos könyvet váltunk fel vele. (Sőt gyaníthatóan ez az arány az én esetemben még kedvezőbb, mivel az én kütyüm olyan könyveket vált fel, amelyek nem ritkán Amerikából érkeztek volna repülőn.) Sokaknak az is vonzó lehet, hogy nem kell többé helyet szorítaniuk új köteteknek a már egyébként is reménytelenül túlzsúfolt könyvespolcon.

Hogy én személy szerint mit gondolok a Kindle-ről? Nekem nagyon sokat jelent, hogy ezentúl sokkal gyorsabban és olcsóbban juthatok angol nyelvű könyvekhez, mint korábban. Míg eddig szinte mindent az interneten kellett megrendelnem, addig most a Kindle-be épített 3G mobilinternet technológia segítségével egy perc alatt letölthetem a kívánt könyvet. Jelenleg több mint 300 000 kötetből válogathatunk az Amazon honlapján, és kínálat folyamatosan bővül. Egy könyv ára nagyjából 12 dollár körül mozog, ám a klasszikusok legtöbbje már 5 dollárért vagy még kevesebbért elérhető, és egyre több az ingyenes kiadvány is.

Ami pedig magát az olvasási élményt illeti: bár sokan fanyalogva fogadják az ekönyv-olvasókat, én két hét viszonylag intenzív használat (három átlagos hosszúságú könyv elolvasása) után csak ajánlani tudom az enyémet. A képernyőn való olvasás, illetve a szerkezet kézben tartása, használata nem különbözik lényegesen egy igazi könyv használatától. Az egyetlen negatívum talán a kritikusok által gyakran felhozott esztétikai ellenérv: a fekete-fehér képernyőn nem túl élvezetes mondjuk művészeti albumokat, térképeket vagy egyéb gazdagon illusztrált kiadványokat böngészni. (Ezekből egyébként jelenleg nem is nagyon tudunk vásárolni.) Egy ekönyv valóban nem versenyezhet azzal az élménnyel, amit egy gyönyörűen megtervezett és kivitelezett, jó minőségű papírra nyomtatott könyv lapozgatása jelent. Az ilyen könyveket azonban ezután is meg fogom majd venni, míg az átlagos olcsó puha fedeles (és nem ritkán használtan vett) angol vagy amerikai könyvek esetében az esztétikai megfontolás aligha áll fenn – márpedig nálam a Kindle elsősorban ezeket fogja felváltani.

Aki tehát arra készül, hogy a jövőben minden könyvet ekönyv-olvasón olvas majd, az jobban teszi, ha megvárja a színes kijelzők megjelenését. Aki azonban könyvolvasási igényeinek csupán egy kisebb szegmensét akarja lefedni elektronikus könyvekkel, az a Kindle-ben nagy valószínűséggel nem fog csalódni.