Süllyedünk...

Dániában és Grönlandon ma több rendezvénnyel is emlékeznek a két ország történetének legsúlyosabb hajókatasztrófájára. A grönlandi királyi kereskedelmi flotta büszkesége, és egyben legnagyobb hajója, az alig pár hónappal korábban használatba vett M/S Hans Hedtoft 50 évvel ezelőtt, 1959. január 30-án veszett hullámsírba Grönland partjaitól délre. A tragédiában életét vesztette a hajón tartózkodó összes utas és személyzet, összesen 95 személy, köztük hat gyerek. A hajóval veszett számos pótolhatatlan kultúrkincs is, köztük a grönlandi egyházi anyakönyvek jelentős része, amelyeket a hajó a koppenhágai állami levéltárba szállított volna.

A grönlandi Titanic

A Hans Hedtoft a grönlandi Titanic-ként vonult be a köztudatba. A párhuzam valóban szembetűnő: mindkét hajó az első útján veszett oda, és mindkettejük vesztét egy jéghegy okozta, noha mindkettőt elsüllyeszthetetlennek tartották. Míg azonban a Titanic tragédiája 26 nemzetet érintett közvetlenül, addig a Hans Hedtoft áldozatai kivétel nélkül grönlandiak és dánok voltak. A katasztrófa főleg Grönlandon él ma is elevenen a kollektív emlékezetben, ami nem csoda, hiszen szinte nincs olyan család, amely ne vesztett volna rokont, barátot, ismerőst a balesetben. A másik fontos különbség a két katasztrófa között, hogy a Hans Hedtoft tragédiáját senki sem élte túl, ami különösen kedvezett a találgatások, legendák terjedésének, melyek az elmúlt évtizedekben számtalan újságcikket és könyvet inspiráltak.

Süllyedünk...

A katasztrófa egyetlen tanúi a közelben tartózkodó hajók távírászai voltak. Ők végig kapcsolatban álltak a Hans Hedtoft-on dolgozó kollégájukkal, Carl Dejligberg-gel, akinek kimért, tárgyilagos üzenetei így 50 év után is hátborzongatóan szívszorítóak. Az elsőt, amelyben Dejlberg közli, hogy a Hans Hedtoft a heves hóviharban jégheggyel ütközött és sürgős segítségre van szüksége, 13: 56-kor rögzítette a Johannes Krüss nevű német halászhajó. Dejligberg 14:41-kor közli, hogy a víz betört a gépterembe, majd nem sokkal később, hogy a hajón megszűnt az áramellátás. Öt óra körül úgy tűnt, van remény: a német hajó elvileg látótávolságon belülre ért, ám a viharban nem sikerült megpillantaniuk a Hans Hedtoft-ról fellőtt jelzőrakétákat. Az utolsó üzenet 18:06-kor érkezik, és egyetlen mondatból áll: Vi synker nu – Süllyedünk... A nem sokkal később a helyszínre érkező Johannes Krüss-t, majd a kutatáshoz később csatlakozó további hajókat, repülőgépeket már csak a háborgó tenger fogadta. A hét napig tartó mentőakció nyomát sem találta a hajónak, a korabeli technika pedig nem tette lehetővé a roncs lokalizálását. Az egyetlen tárgy, ami a tragédiát követően felbukkant, egy mentőöv, ami 9 hónappal később sodródott partra Izlandon (3. kép)

Az elsüllyeszthetetlen

A vadonatúj, 1958 augusztusában tengerre bocsájtott Hans Hedtoft az akkori idők csúcstechnológiáját képviselte. Kettős burkolatának és vízhatlan, nyomásálló kamráinak köszönhetően különösen alkalmasnak tartották a jeges viszonyok közötti hajózásra, és a közvélekedés szerint elsüllyeszthetetlen volt. Az új hajóval szembeni egyik legfontosabb elvárás éppen az volt, hogy lehetővé tegye a rendszeres, évszaktól és időjárástól független hajókapcsolatot az északi tartománnyal Korábban ugyanis a a téli hónapok általában alkalmatlanok voltak a Grönland körüli kereskedelmi hajózásra. A hajó január 7-én indult első útjára Koppenhágából, és rögtön meg is döntötte Koppenhága-Grönland táv gyorsasági rekordját, egy teljes napot faragva le a korábbi leggyorsabb menetidőből. Grönlandon a legénységet hősöknek kijáró ünneplés fogadta (2. kép), és amikor a hajó január 29-én visszaindult Julianehåb-ból, szinte az egész város kivonult a búcsúztatásra.

Sokan azonban már a hajó megépítése előtt szkeptikusak voltak a projekttel kapcsolatban. Egy grönlandi parlamenti képviselő és egy rádióriporter, akik kis híján odavesztek egy pár évvel korábbi grönlandi téli hajóúton, valóságos médiakampányba kezdtek a tervezett téli hajózás bevezetése ellen. Egy csoport grönlandi hajóskapitány pedig beadványban figyelmeztette a dán kormányt a téli hajózás veszélyességére, javasolva, hogy a téli időszakban a hajók csak kivételes esetben, és lehetőleg utasok nélkül merészkedjenek a grönlandi vizekre. A beadványt azonban a grönlandi ügyekért felelős miniszter eltitkolta az illetékes parlamenti bizottság elől, ami a tragédiát követően komoly belpolitikai botrányhoz vezetett.

Különös kárpótlás

A Hans Hedtoft elvesztése valósággal sokkolta Dániát. Az ország lakossága 3.7 millió koronát, az akkori viszonyok között óriási összeget adományozott az érintett családoknak. A miniszterelnök által meghirdetett elvek szerint a félárván maradt 49 gyerek egyike sem szenvedhetett hiányt anyagiakban a családfő elvesztése miatt. Sajnos, mint utóbb kiderült, az adományok kezeléséért felelős alapítvány közel sem felelt meg a kihívásoknak. A pénzeket a rászorultsági elvet figyelmen kívül hagyva, már-már rasszista szempontok szerint osztották el. A támogatás nem alanyi jogon járt, hanem egy bonyolult procedúra keretében kellett kérvényezni, ami már eleve sokak előtt elvágta a lehetőséget. A kérvények elbírálásánál pedig az volt a döntő, hogy kit mennyire tartottak alkalmasnak arra, hogy „értelmesen” költse el a pénzt. E miatt a grönlandiak jóval kevesebbet kaptak, hiszen, mint azt az egyik állami hivatalnok megjegyezte, „úgyis csak elinnák az egészet”. Így aztán végül az érintett családok több mint fele egy fillért sem kapott. A felemás kárpótlási akció a mai napig fájó sebként él sok hozzátartozóban.

Hullámsírban

Arról, hogy az első és az utolsó üzenet között eltelt négy órában mi történt a Hans Hadtoft-on, illetve hogy pontosan mi okozta a hajó vesztét, mostanáig szinte semmit sem lehetett tudni. Ez azonban hamarosan változhat, ha egy csoport dán búvárnak és tengeri kutatónak sikerül pénzt és engedélyt szereznie egy kutatóexpedícióra. Ami persze korántsem biztos, mivel a tervezett expedíció heves reakciókat váltott ki a Hans Hedtoft áldozatainak hozzátartozói körében. Míg néhányan szívesen tudnának többet, biztosabbat a katasztrófáról, és szívesen eltemetnék hozzátartozóikat, addig a többség úgy véli: a roncs tömegsír, amelyet legtanácsosabb nem háborgatni.

Képek: nolimitsdiving, Projekt Hans Hedtoft

Szülő tervez...

Pár nappal azután, hogy hazaértünk Amerikából, egyik hajnalban kellemetlen meglepetés ért. Reggel hatkor csengett a telefon, és az önkormányzat gyermekügyi felelőse jelentkezett be azzal, hogy a Trisztán dadája lebetegedett. Ilyesmi persze máskor is megesett már, úgyhogy mivel csak két nap volt a hétvégéig, itthon maradtam Trisztánnal. Aztán eljött a hétfő, és mivel a dada még mindig nem lépett pályára, fontos döntéssel szembesültünk: vagy én vesztegetek el további értékes munkanapokat, vagy nagy levegőt veszünk, és elküldjük Trisztánt az önkormányzat által üzemeltetett ú.n. vendégházba (lásd az alábbi képet).


Az utóbbi megoldás ellen sok minden szólt. Egyrészt Trisztán betegségek, szabadság és az ünnepek miatt december elejétől nem járt bölcsibe, és minden jel arra utalt, hogy eléggé elszokott annak még a gondolatától is. Másrészt a vendégház nélkülözi mindazokat az előnyöket, amikre mi akkora nagy súlyt fektettünk a helyválasztáskor. Míg a Trisztán szokott magánbölcsijében összesen három gyerek van, és a tempó nyugodt, kiszámítható, addig a vendégházban sokszor 15-18 gyerek is összeverődik, attól függően, hogy kinek beteg éppen a dadája. Ráadásul itt hat dada dolgozik rotációs rendszerben, azaz még azt sem tudják garantálni, hogy ugyan az a személy fogadja reggel Trisztánt, és igazi rutinról sem beszélhetünk.

Végül jobb híján mégis a vendégház mellett maradtunk, de már napokkal a kezdés előtt lelkiismeret-furdalás gyötört mindkettőnket (a "rendes szülő nem csinál ilyet a gyerekével" fajtából), és én az utolsó éjszaka többször is felriadtam, miután azt álmodtam, hogy Trisztán vigasztalhatatlanul zokog a vendégházban, és az ott szerzett élmények egy életre traumatizálják.

Aztán eljött a nagy nap, és persze én voltam soron a kézbesítéssel. Amikor reszketve megérkeztem, és pár szót váltottam a személyzettel, Trisztán nem volt sehol. Végül a belső szobában találtam rá, ahol mindenről elfeledkezve játszott két szőke leányzóval. Így aztán eloldalogtam, de egész nap arra vártam, mikor csörren meg a telefon, hogy menjek a vigasztalhatatlan csemetémért. Erre nem került sor, és amikor délután érte mentem, közölték, hogy Trisztánnak fergeteges napja volt: játszott, aludt, evett, és általában úgy viselkedett, mintha egész addigi életét a vendégházban töltötte volna, kivételesen kellemes körülmények között.

Azóta eltelt majd' három hét (a dada még mindig beteg), és Trisztán ha lehet, még jobban élvezi az egészet. Ma reggel például már akkor elkezdett kuncogni, amikor befordultunk a sarkon, és meglátta a távolban a vendégházat. Megérkezve szinte alig hagyta, hogy kihámozzam a sapkájából, már rohant is befelé, délután pedig vagy tíz percig kellet rá várnom, hogy befejezze a játékot, és rászánja magát a hazamenésre. Az egyik dada szerint sírni összesen egyszer hallották a három hétben, amikor beverte a fejét egy asztalba. Kicsit néha már attól tartok, azt hiszik a vendégházban, hogy itthon nem is érzi jól magát.

Úgy tűnik tehát, hogy minden várakozásunkat és aggodalmunkat megcáfolva az átmeneti megoldás jobban működik, mint a véglegesnek szánt. Más szóval kezdetben túl óvatosak voltunk: az eddig látottak alapján Trisztán jobban funkcionál nagyobb közösségben, mint egy-két másik gyerekkel. Így aztán most kicsit dilemmában vagyunk: mivel a vendégházban tartósan nem maradhat, vagy vissza kell küldenünk Trisztánt a "megszokott" magánbölcsijébe (amiről persze már jórészt leszokott), vagy keresnünk kell neki egy helyet egy klasszikus bölcsődében, amiről két hónapja még hallani sem akartunk.

Folytatás következik.

Betegágyon

Mint utóbb kiderült, Ane múlt pénteken az influenzavírus egy kivételesen virulens válfajával tért haza a húgától, ami kedd reggelre menetrendszerűen le is terített mindkettőnket. (Trisztán valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem kapta el a nyavalyát, aminek persze nagyon örülünk, bár nem feltétlenül segíti elő a lábadozást, ha egy egyéves gyerek rohangál teljes gőzzel a lakásban).

Van az ilyen betegségnek egy kicsit vonzó, már-már mágikus aspektusa: ahhoz elég szarul érzed magad, hogy minden kétség és lelkiismeret-furdalás nélkül ágyban maradj, miközben azzal azért végig tisztában vagy, hogy igazából semmi ok az aggodalomra. Ráadásul ilyenkor minden további nélkül kényeztetheted magad, ami nálam általában a különleges alkalmakra tartogatott luxusteáim szürcsölésén kívül Bill Bryson könyveinek habzsolásában merül ki.

Néha van úgy, hogy az ember úgy érzi: egy-egy könyvet mintha pont neki írtak volna. Vagy hogy ő maga írna pontosan így, ilyet, ha nagyon tudna írni. Vagy amikor olvasás közben két ellentétes késztetés között egyensúlyoz az ember: egyrészt, hogy minden mást feledve száguldjon át a könyvön, másrészt viszont hogy visszafogja magát, és tartogassa, gondosan beossza a lapokat, hogy minél tovább tartson az élvezet. Nos, én mindezeken át szoktam esni, ha Bryson-t olvasok.

A szerzőnek több könyve is megjelent már magyarul (Majdnem minden rövid története, Jegyzetek egy kis szigetről, Jegyzetek egy nagy országból), de tudtommal örömöm aktuális forrása, az I'm a Stranger Here Myself című kötet magyarul még nem olvasható. A könyv a szerző mindennapi élményeit, tapasztalatait örökíti meg az USA-ba való hazatelepülését követően, húsz év távollét után. Egyes fejezetei eredetileg egy brit lapban láttak napvilágot, és az amerikai élet egy-egy apró mozzanatára reflektálnak, sokszor az angol valósággal összehasonlítva.

És hogy mindez mitől olyan fantasztikus? Egyrészt a témaválasztás, illetve a mondanivaló miatt. Többek között olvashatunk az amerikaiak totális gépkocsi-függőségéről, arról, hogy mennyire dehumanizált az amerikai városszéli bevásárlóközpontok világa, illetve hogy milyen mértékben hízik és butul az amerikai társadalom – azaz csupa olyan témáról, amiről már könyvtárakat írtak tele. Bryson legfőbb érdeme, hogy képes két-három oldalon minderről újat, elgondolkodtatót és szórakoztatót mondani.

A könyv másik erőssége a klasszikus, mindent elsöprő brysoni humor, amibe burkolja a komoly, néha már filozófiai mélységű gondolatait. Ilyen színvonalú és töménységű humor más tollából könnyen szarkazmusba csaphatna át, ám Bryson-t ettől megmenti a minden sorát átható önirónia. Humorának elsődleges forrása és egyben céltáblája is önmaga: a mindennapi életben esetlenül mozgó, szimpatikus értelmiségi, akinek esélye sincs olyan kihívásokkal szemben, mint a karácsonyfa felállítása vagy egy kocsibérlés lebonyolítása, és aki repülőgépen ülve minden erejével arra koncentrál (általában sikertelenül), hogy ne egye le a mellette ülőt, ne gáncsolja el a légikísérőt, illetve visszataláljon a helyére, miután végzett a mosdóban. Amikor persze egy ilyen ember csöppen bele napjaink amerikai valóságába, az eredmény egyszerűen eget rengető.

A könyv olvasása közben engem különösen az lepett meg, hogy mekkora a hasonlóság Bryson amerikai, illetve az én magyarországi élményeim között. Otthon járva gyakran hasonló dolgokra leszek figyelmes, mint amik Bryson-t írásra ösztökélik: a logikátlan, átgondolatlan ügyintézés, az értelmetlen bürokrácia, az emberi és anyagi erőforrások mértéktelen pocséklása. Ennek persze két magyarázata is lehet. Egyrészt nem kizárt, hogy valami egyetemes ex-patrióta élménnyel van dolgunk, azaz a hazatelepülők, illetve hazalátogatók nagyjából hasonló pszichológiai folyamatokon esnek át, függetlenül attól, hogy konkrétan milyen országról vagy kultúráról van is éppen szó. Rosszabb esetben viszont az sem kizárt, hogy a fenti párhuzam Magyarország rohamos el-amerikanizálódásából fakad.

A könyv egyetlen negatívuma, hogy nyilvános helyen könnyen kínos helyzetbe hozhatja olvasóját. Szinte oldalanként találkozunk ugyanis egy-egy mondattal, odavetett megjegyzéssel, ami ellenállhatatlan, hisztérikus röhögést vált ki még a legkipróbáltabb, a legflegmatikusabb olvasóból is. Szerencsére ez a veszély engem itt a betegágyon nem fenyeget: mivel mára a hangom is majdnem teljesen eltorzult, a szomszédoknak esélyük sincs rá, hogy velem kapcsolják össze a lépcsőházat rendszeresen betöltő, nyerítésszerű hangfoszlányokat.

Lekenyerezve

Korábban említettem, hogy Wisconsin állam az Egyesült Államok legnagyobb sajttermelője. A jó sajthoz persze jó kenyér is dukál, és Madison lakói ezen a téren is különösen szerencsések. Míg az átlag amerikainak sokszor jellegtelen, előszeletelt és csomagolt fehérkenyérrel kell beérnie, Wisconsin fővárosának ínyenceit a Clasen Európai Pékség (Clasen's European Bakery) látja el valódi kenyérrel.

A céget 1959-ben alapította a két, Kölnből frissen bevándorolt Clasen testvér, Ralf és Ernst, akik már az őshazában is pékek voltak. Ma a pékséget Michelle, Ralf lánya vezeti, aki szintén évekig tanulta a mesterséget Európában. A Clasen's nemcsak sütöde, hanem bolt is, és mint ilyen, látnivalónak sem utolsó: egy kis darab Közép-Európa egy amerikai nagyvárosban. Az épület kívülről nem sokat igér (a szokásos ronda amerikai ipari építmény), belül azonban valódi kincsekre bukkan az idelátogató. Már a dekoráció is sokat sejtet: a falon különféle európai, főleg német nyelvű országok zászlói és térképei.

A pékség a hagyományos német kenyérsütés alapelveit és gyakorlatát követi. Az alapanyagok elsőosztályúak, a gépesítettség minimális, és minden egyes vekni kenyér kézzel formázott. 12 féle kenyér sül itt naponta, a kovászos fehérkenyerektől a sokmagvas cipókon át a német feketekenyérig, a Pumpernickel-ig, plusz az alkalmi különlegességek. Nagyszerűek a cég süteményei, tortái és házi készítésű csokoládéi is.

A karácsonyi szezon legfőbb látványossága a három méter magas mézeskalács házikó, amit már 30 éve minden évben újra sütnek és építenek. Belül padok állnak egy kis asztal körül, amelyen friss sütemények várják a gyerekeket. Az ünnepi szezon végeztével a házat feldarabolják és mint mézeskalácsot kiárusítják.

Nemcsak a gyerekek járnak jól, ha itt szerzik be a reggelire valót: a pékségben mindig van kitéve többféle kóstoló kenyérből, süteményből, és van ingyen kávé is, így a vásárlók gyakran már bámészkodás közben jóllakhatnak.

(Alább: Inge, az Ane mamája Helga-val)