Pár nappal azután, hogy hazaértünk Amerikából, egyik hajnalban kellemetlen meglepetés ért. Reggel hatkor csengett a telefon, és az önkormányzat gyermekügyi felelőse jelentkezett be azzal, hogy a Trisztán dadája lebetegedett. Ilyesmi persze máskor is megesett már, úgyhogy mivel csak két nap volt a hétvégéig, itthon maradtam Trisztánnal. Aztán eljött a hétfő, és mivel a dada még mindig nem lépett pályára, fontos döntéssel szembesültünk: vagy én vesztegetek el további értékes munkanapokat, vagy nagy levegőt veszünk, és elküldjük Trisztánt az önkormányzat által üzemeltetett ú.n. vendégházba (lásd az alábbi képet).
Az utóbbi megoldás ellen sok minden szólt. Egyrészt Trisztán betegségek, szabadság és az ünnepek miatt december elejétől nem járt bölcsibe, és minden jel arra utalt, hogy eléggé elszokott annak még a gondolatától is. Másrészt a vendégház nélkülözi mindazokat az előnyöket, amikre mi akkora nagy súlyt fektettünk a helyválasztáskor. Míg a Trisztán szokott magánbölcsijében összesen három gyerek van, és a tempó nyugodt, kiszámítható, addig a vendégházban sokszor 15-18 gyerek is összeverődik, attól függően, hogy kinek beteg éppen a dadája. Ráadásul itt hat dada dolgozik rotációs rendszerben, azaz még azt sem tudják garantálni, hogy ugyan az a személy fogadja reggel Trisztánt, és igazi rutinról sem beszélhetünk.
Végül jobb híján mégis a vendégház mellett maradtunk, de már napokkal a kezdés előtt lelkiismeret-furdalás gyötört mindkettőnket (a "rendes szülő nem csinál ilyet a gyerekével" fajtából), és én az utolsó éjszaka többször is felriadtam, miután azt álmodtam, hogy Trisztán vigasztalhatatlanul zokog a vendégházban, és az ott szerzett élmények egy életre traumatizálják.
Aztán eljött a nagy nap, és persze én voltam soron a kézbesítéssel. Amikor reszketve megérkeztem, és pár szót váltottam a személyzettel, Trisztán nem volt sehol. Végül a belső szobában találtam rá, ahol mindenről elfeledkezve játszott két szőke leányzóval. Így aztán eloldalogtam, de egész nap arra vártam, mikor csörren meg a telefon, hogy menjek a vigasztalhatatlan csemetémért. Erre nem került sor, és amikor délután érte mentem, közölték, hogy Trisztánnak fergeteges napja volt: játszott, aludt, evett, és általában úgy viselkedett, mintha egész addigi életét a vendégházban töltötte volna, kivételesen kellemes körülmények között.
Azóta eltelt majd' három hét (a dada még mindig beteg), és Trisztán ha lehet, még jobban élvezi az egészet. Ma reggel például már akkor elkezdett kuncogni, amikor befordultunk a sarkon, és meglátta a távolban a vendégházat. Megérkezve szinte alig hagyta, hogy kihámozzam a sapkájából, már rohant is befelé, délután pedig vagy tíz percig kellet rá várnom, hogy befejezze a játékot, és rászánja magát a hazamenésre. Az egyik dada szerint sírni összesen egyszer hallották a három hétben, amikor beverte a fejét egy asztalba. Kicsit néha már attól tartok, azt hiszik a vendégházban, hogy itthon nem is érzi jól magát.
Úgy tűnik tehát, hogy minden várakozásunkat és aggodalmunkat megcáfolva az átmeneti megoldás jobban működik, mint a véglegesnek szánt. Más szóval kezdetben túl óvatosak voltunk: az eddig látottak alapján Trisztán jobban funkcionál nagyobb közösségben, mint egy-két másik gyerekkel. Így aztán most kicsit dilemmában vagyunk: mivel a vendégházban tartósan nem maradhat, vagy vissza kell küldenünk Trisztánt a "megszokott" magánbölcsijébe (amiről persze már jórészt leszokott), vagy keresnünk kell neki egy helyet egy klasszikus bölcsődében, amiről két hónapja még hallani sem akartunk.
Az utóbbi megoldás ellen sok minden szólt. Egyrészt Trisztán betegségek, szabadság és az ünnepek miatt december elejétől nem járt bölcsibe, és minden jel arra utalt, hogy eléggé elszokott annak még a gondolatától is. Másrészt a vendégház nélkülözi mindazokat az előnyöket, amikre mi akkora nagy súlyt fektettünk a helyválasztáskor. Míg a Trisztán szokott magánbölcsijében összesen három gyerek van, és a tempó nyugodt, kiszámítható, addig a vendégházban sokszor 15-18 gyerek is összeverődik, attól függően, hogy kinek beteg éppen a dadája. Ráadásul itt hat dada dolgozik rotációs rendszerben, azaz még azt sem tudják garantálni, hogy ugyan az a személy fogadja reggel Trisztánt, és igazi rutinról sem beszélhetünk.
Végül jobb híján mégis a vendégház mellett maradtunk, de már napokkal a kezdés előtt lelkiismeret-furdalás gyötört mindkettőnket (a "rendes szülő nem csinál ilyet a gyerekével" fajtából), és én az utolsó éjszaka többször is felriadtam, miután azt álmodtam, hogy Trisztán vigasztalhatatlanul zokog a vendégházban, és az ott szerzett élmények egy életre traumatizálják.Aztán eljött a nagy nap, és persze én voltam soron a kézbesítéssel. Amikor reszketve megérkeztem, és pár szót váltottam a személyzettel, Trisztán nem volt sehol. Végül a belső szobában találtam rá, ahol mindenről elfeledkezve játszott két szőke leányzóval. Így aztán eloldalogtam, de egész nap arra vártam, mikor csörren meg a telefon, hogy menjek a vigasztalhatatlan csemetémért. Erre nem került sor, és amikor délután érte mentem, közölték, hogy Trisztánnak fergeteges napja volt: játszott, aludt, evett, és általában úgy viselkedett, mintha egész addigi életét a vendégházban töltötte volna, kivételesen kellemes körülmények között.
Azóta eltelt majd' három hét (a dada még mindig beteg), és Trisztán ha lehet, még jobban élvezi az egészet. Ma reggel például már akkor elkezdett kuncogni, amikor befordultunk a sarkon, és meglátta a távolban a vendégházat. Megérkezve szinte alig hagyta, hogy kihámozzam a sapkájából, már rohant is befelé, délután pedig vagy tíz percig kellet rá várnom, hogy befejezze a játékot, és rászánja magát a hazamenésre. Az egyik dada szerint sírni összesen egyszer hallották a három hétben, amikor beverte a fejét egy asztalba. Kicsit néha már attól tartok, azt hiszik a vendégházban, hogy itthon nem is érzi jól magát.
Úgy tűnik tehát, hogy minden várakozásunkat és aggodalmunkat megcáfolva az átmeneti megoldás jobban működik, mint a véglegesnek szánt. Más szóval kezdetben túl óvatosak voltunk: az eddig látottak alapján Trisztán jobban funkcionál nagyobb közösségben, mint egy-két másik gyerekkel. Így aztán most kicsit dilemmában vagyunk: mivel a vendégházban tartósan nem maradhat, vagy vissza kell küldenünk Trisztánt a "megszokott" magánbölcsijébe (amiről persze már jórészt leszokott), vagy keresnünk kell neki egy helyet egy klasszikus bölcsődében, amiről két hónapja még hallani sem akartunk. Folytatás következik.
Bejegyzések
2 megjegyzés:
:D Életrevaló gyerek ez a Trisztán! Persze az első gyereknél ez még biztos nehéz, de lazítsatok egy kicsit! (A vendágházat meg látásból régóta ismerem, és a logója alapján mindig úgy képzeltem, hogy remek hely lehet.)
Köszi, Orsi, lazítunk, lazítunk. Igazán azon lepődtünk meg, hogy mennyire elszámítottuk magunkat. Bár az talán mentség, hogy nem tudhattuk, hogy fog reagálni Trisztán egy teljesen új helyzetben.
Megjegyzés küldése