Betegágyon

Mint utóbb kiderült, Ane múlt pénteken az influenzavírus egy kivételesen virulens válfajával tért haza a húgától, ami kedd reggelre menetrendszerűen le is terített mindkettőnket. (Trisztán valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem kapta el a nyavalyát, aminek persze nagyon örülünk, bár nem feltétlenül segíti elő a lábadozást, ha egy egyéves gyerek rohangál teljes gőzzel a lakásban).

Van az ilyen betegségnek egy kicsit vonzó, már-már mágikus aspektusa: ahhoz elég szarul érzed magad, hogy minden kétség és lelkiismeret-furdalás nélkül ágyban maradj, miközben azzal azért végig tisztában vagy, hogy igazából semmi ok az aggodalomra. Ráadásul ilyenkor minden további nélkül kényeztetheted magad, ami nálam általában a különleges alkalmakra tartogatott luxusteáim szürcsölésén kívül Bill Bryson könyveinek habzsolásában merül ki.

Néha van úgy, hogy az ember úgy érzi: egy-egy könyvet mintha pont neki írtak volna. Vagy hogy ő maga írna pontosan így, ilyet, ha nagyon tudna írni. Vagy amikor olvasás közben két ellentétes késztetés között egyensúlyoz az ember: egyrészt, hogy minden mást feledve száguldjon át a könyvön, másrészt viszont hogy visszafogja magát, és tartogassa, gondosan beossza a lapokat, hogy minél tovább tartson az élvezet. Nos, én mindezeken át szoktam esni, ha Bryson-t olvasok.

A szerzőnek több könyve is megjelent már magyarul (Majdnem minden rövid története, Jegyzetek egy kis szigetről, Jegyzetek egy nagy országból), de tudtommal örömöm aktuális forrása, az I'm a Stranger Here Myself című kötet magyarul még nem olvasható. A könyv a szerző mindennapi élményeit, tapasztalatait örökíti meg az USA-ba való hazatelepülését követően, húsz év távollét után. Egyes fejezetei eredetileg egy brit lapban láttak napvilágot, és az amerikai élet egy-egy apró mozzanatára reflektálnak, sokszor az angol valósággal összehasonlítva.

És hogy mindez mitől olyan fantasztikus? Egyrészt a témaválasztás, illetve a mondanivaló miatt. Többek között olvashatunk az amerikaiak totális gépkocsi-függőségéről, arról, hogy mennyire dehumanizált az amerikai városszéli bevásárlóközpontok világa, illetve hogy milyen mértékben hízik és butul az amerikai társadalom – azaz csupa olyan témáról, amiről már könyvtárakat írtak tele. Bryson legfőbb érdeme, hogy képes két-három oldalon minderről újat, elgondolkodtatót és szórakoztatót mondani.

A könyv másik erőssége a klasszikus, mindent elsöprő brysoni humor, amibe burkolja a komoly, néha már filozófiai mélységű gondolatait. Ilyen színvonalú és töménységű humor más tollából könnyen szarkazmusba csaphatna át, ám Bryson-t ettől megmenti a minden sorát átható önirónia. Humorának elsődleges forrása és egyben céltáblája is önmaga: a mindennapi életben esetlenül mozgó, szimpatikus értelmiségi, akinek esélye sincs olyan kihívásokkal szemben, mint a karácsonyfa felállítása vagy egy kocsibérlés lebonyolítása, és aki repülőgépen ülve minden erejével arra koncentrál (általában sikertelenül), hogy ne egye le a mellette ülőt, ne gáncsolja el a légikísérőt, illetve visszataláljon a helyére, miután végzett a mosdóban. Amikor persze egy ilyen ember csöppen bele napjaink amerikai valóságába, az eredmény egyszerűen eget rengető.

A könyv olvasása közben engem különösen az lepett meg, hogy mekkora a hasonlóság Bryson amerikai, illetve az én magyarországi élményeim között. Otthon járva gyakran hasonló dolgokra leszek figyelmes, mint amik Bryson-t írásra ösztökélik: a logikátlan, átgondolatlan ügyintézés, az értelmetlen bürokrácia, az emberi és anyagi erőforrások mértéktelen pocséklása. Ennek persze két magyarázata is lehet. Egyrészt nem kizárt, hogy valami egyetemes ex-patrióta élménnyel van dolgunk, azaz a hazatelepülők, illetve hazalátogatók nagyjából hasonló pszichológiai folyamatokon esnek át, függetlenül attól, hogy konkrétan milyen országról vagy kultúráról van is éppen szó. Rosszabb esetben viszont az sem kizárt, hogy a fenti párhuzam Magyarország rohamos el-amerikanizálódásából fakad.

A könyv egyetlen negatívuma, hogy nyilvános helyen könnyen kínos helyzetbe hozhatja olvasóját. Szinte oldalanként találkozunk ugyanis egy-egy mondattal, odavetett megjegyzéssel, ami ellenállhatatlan, hisztérikus röhögést vált ki még a legkipróbáltabb, a legflegmatikusabb olvasóból is. Szerencsére ez a veszély engem itt a betegágyon nem fenyeget: mivel mára a hangom is majdnem teljesen eltorzult, a szomszédoknak esélyük sincs rá, hogy velem kapcsolják össze a lépcsőházat rendszeresen betöltő, nyerítésszerű hangfoszlányokat.