Talán, mert gyerekkoromban pár lépésre laktunk a híres nyíregyházi Morgótól, ahol annyit sétáltunk, játszottunk a hatalmas fák alatt, mindig is szerettem a szép temetőket. Így hát nagy izgalommal vártam a találkozást a Kerepesi temetővel, ahol a programot kezdtem.
A hely tökéletesen megfelelt a várakozásnak. A szép őszi napsütésben órákig bolyongtam a híres és kevésbé híres magyarok sírjai között. Ady, József Attila, Babits, Munkácsy, Kossuth, Deák, Batthyányi és még oly sokan – szinte mindenki itt volt, aki nekem a magyar kultúrát, történelmet jelenti.
Különös élmény volt végigmenni a Munkásmozgalmi Panteon monumentális emlékművei között. Csupa olyan név, amelyet életem első húsz évében nap mint nap hallottam, olvastam: egykor volt törpe hősök mára jelentéktelenné fakult, porladó emlékművei. A panteon egyébként nincs túl jó passzban, ami talán nem is baj. Az mindenképpen örvendetes, hogy karban tartása többé nem kiemelt feladat. Azonban talán nem lenne szabad hagyni, hogy végleg tönkremenjen, már csak esztétikai megfontolásokból sem. A központi emlékmű három főalakjához hasonló szocreál munkásszobrokat például a Szoborpark kivételével aligha láthatunk máshol az országban. Oda meg ugye elég macerás kijutni.
Összességében: egy kellemes délután egy gyönyörű helyen, érdekes emberek társaságában. Mindezt csak az zavarta meg kissé, hogy pont a két legkedvesebb íróm, Mándy és Krúdy sírját nem találtam meg a leereszkedő félhomályban. No de így legalább lesz ok a visszatérésre.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése