Dánná válni?

A közvélemény-kutatások szerint utolsó hónapjait élő dán konzervatív-liberális kormánykoalíció újonnan kinevezett integrációs minisztere rögtön az első megnyilatkozásával hatalmas vihart keltett. A már korábban is ellentmondásos nézeteiről ismert Søren Pind (fénykép) kedden kijelentette, hogy szakítani kell a korábbi, multikulturális szemléleten alapuló integrációs gyakorlattal. Ennek szerinte az volt a legfőbb jellemzője, hogy valamiféle félreértelmezett tolerancia jegyében sok olyat elnézett (az elsősorban muszlim) bevándorlóknak, ami alapvetően idegen a dán társadalom működésétől. Ezek közül Pind a nők alávetett helyzetét emelte ki, valamint azt, hogy sok bevándorlónak nem azzal köt házasságot, akit szeret, hanem akit a szülei választottak a számára. A miniszter szerint véget kell vetni a különböző kultúrák párhuzamos létezésének. E helyett tudatosítani kell mindenkiben, hogy ha Dániában kíván letelepedni, akkor dánná kell válnia, azaz teljes mértékben magáévá kell tennie a befogadó ország értékrendjét, életmódját és kultúráját.

Søren Pind

A nyilatkozat heves reakciókat keltett mind a jobb, mind a baloldalon, ám véleményem szerint a kérdéssel kapcsolatos eddigi megnyilatkozások igen felszínesek voltak, és nem érintettek néhány alapvető kérdést. Kezdve mindjárt a legkézenfekvőbbel: Pind elfelejtette definiálni, hogy mi az, hogy dán. Ennek meghatározása pedig köztudottan nehéz, sőt sokak szerint egyenesen lehetetlen feladat. A nyelvet egy pillanatra félretéve, igen kevés olyan kulturális összetevőt határozhatunk meg (az étkezési szokásoktól a viselkedéskultúrán át a világkép meghatározó elemeiig), ami kizárólag a dánok sajátja, és amikben minden dán osztozik. Ennek megértéséhez hasznos lehet a társadalomtudományokból jól ismert családi hasonlatosság (family resemblance) fogalma. Röviden arról van szó, hogy egy adott közösségen (család, nyelvcsalád, társadalom) A hasonlíthat B-re, B hasonlíthat C-re, C pedig D-re, de például A és D között semmilyen hasonlóságot nem tudunk felfedezni, mint ahogy nem tudunk megnevezni egyetlen olyan elemet sem, ami közös lenne mind a négyőjükben. Ezért aztán minden "Dán az, aki…" kezdetű definíciós kísérlet eleve kudarcra van ítélve, hiszen rengeteg olyan személyt kizár, aki magát dánként definiálja, és akit a környezete is annak tart. (Aki nem hiszi, próbálja meg ilyen módon meghatározni a "magyar" kategóriát.)

Pind nyilatkozatának második problémája, hogy feltételezi: amennyiben egy bevándorló úgy dönt, dánná kíván válni, ezt minden további nélkül megteheti. Ez azonban szerintem koránt sincs így. Első akadálynak ott van rögtön a nyelv. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy felnőttként egyszerűen lehetetlen anyanyelvi szinten elsajátítani egy új nyelvet. Szemben tehát a széles körben (és nemcsak Dániában) elterjedt hiedelemmel, a bevándorlók nem azért beszélnek sok hibával és erős akcentussal, mert lusták vagy kevésbé intelligensek, hanem mert biológiailag nem képesek többre. Ennek pontos okait a nyelvészeknek még nem sikerült tisztázniuk, de a mi szempontunkból nem is lényegesek. A fontos az, hogy ha a nemzeti közösséget mint nyelvi egységet határozzuk meg, akkor a felnőttként érkező bevándorlók mindig is ki fognak lógni belőle, hiszen sosem fogják úgy beszélni a dán nyelvet, mint a "benszülött" dánok.

Az igazán központi probléma azonban az, hogy Søren Pind felvetése az asszimilációt csupán egyoldalú kérdésként kezeli. Azt feltételezi, hogy amennyiben a bevándorló mindent megtesz a sikeres asszimiláció érdekében, otthon, a saját családjában is csak dánul beszél, megváltoztatja étkezési szokásait, viselkedését, esetleg nevet és vallást cserél, akkor a többségi társadalom boldogan öleli majd a keblére. Jól tudjuk azonban, hogy mindez nem feltétlenül van így. Elég csak a teljesen asszimilálódott, kikeresztelkedett magyar zsidók példájára gondolnunk ahhoz, hogy belássuk: sok esetben a látszólag sikeres asszimiláció is megbukhat a többségi társadalom elutasításán. Visszatérve a mi esetünkre: azt hogy ki a dán, nagymértékben a környezete dönti el, és nap mint nap találkozik az ember az asszimilációs kísérlet illúzióvesztett áldozataival. Olyanokkal, akik úgy érzik, óriási áldozatokat hoztak a beilleszkedésért, feladták nyelvüket, önazonosságukat, és szinte semmit sem kaptak cserébe, mivel a környezetük ugyan olyan mértékben utasítja el őket, mint korábban.

Ez persze nem kizárólag dán probléma. Köztudott, hogy a hagyományos (és gyakran romantikussá idealizált) magyar paraszti társadalom a harmadik-negyedik generációig jöttmenteknek titulálta a betelepülőket, akkor is, ha a szomszéd faluból érkeztek is. Ellenpéldaként gyakran az USA példáját hozzák fel, elfeledkezve egy lényeges különbségről. Ott ugyanis egészen a közelmúltig gyakorlatilag nem beszélhetünk többségi és kisebbségi  társadalomról, hiszen szinte mindenki egy kisebbséghez tartozott.

Végezetül azt is érdemes megjegyezni, hogy a Søren Pind által képviselt nézetek korántsem újak. A kisebbségi dán kormányt kívülről támogató Dán Néppártnak köszönhetően a politikai elit már régen leszámolt a multikulturális társadalmi modell koncepciójával, és évek óta erősödik a bevándorlók asszimilációjára irányuló nyomás. A helyzet most csupán annyiban változott, hogy az új miniszter nyíltan megfogalmazza azt, amiről elődjei csak kódoltan beszéltek.