Barbárok Jellingben

Múlt hétvégén megrongálták Dánia talán legfontosabb műemlékét, a Jellingi Rúnakövek (Jellingstenene) néven ismert műemlékegyüttes nagyobbik darabját. A templomkertben álló kövön a szomszédok vasárnap reggel fedezték fel a zöld festékkel ráfújt graffitiket.  

Jelling a kereszténységre való áttérés és a dán állam kezdeteinek szimbolikus helyszíne. Itt volt annak a Gorm királynak a székhelye, akit egy egységes dán állam megteremtőjeként tart számon a történetírás.  A két követ ő, valamint fia emelte a közép-jütlandi településen. Azon túl, hogy óriási  kultúr- és művészettörténeti értéket képviselnek, a kövek mint nyelvemlékek is páratlanul fontosak. Mindezek miatt 1994 óta a világörökség részei.

A két rúnakő közül a kisebbiket Gorm király állíttatta felesége, Thyra emlékére 955 körül. A kövön rúnaírással a következő szöveg olvasható: „Gorm király állíttatta ezt az emlékkövet felesége, Thyra, Dánia büszkesége emlékére”.'

A másik, nagyobb követ Gorm fia, Harald állíttatta szülei emlékére 965 körül. A kő felirata egyúttal felidézi a dánok keresztény hitre térését is: „Harald király rendelte ennek a kőnek a felállítását apja, Gorm emlékére és anyja, Thyra emlékére; az a Harald, aki meghódította magának egész Dániát és Norvégiát és kereszténnyé tette a dánokat”. Érthető okokból e követ gyakran mint Dánia keresztlevelét emlegetik.

A kő károm oldalát a rúnaíráson (és a graffitiken) kívül faragásokkal is díszítették, és rajta látható egész Észak-Európa egyik legrégebbi Krisztus ábrázolása is. Ez utóbbi kő vált tehát a hétvégén rongálás áldozatává. Az elkövetőket a rendőrségnek nem sikerült megtalálnia.

A nagyobbik jellingi rúnakő, modern kiegészítéssel. Fotó: Verner Skov Petersen

Az elmúlt hónapokban egyébként nem ez volt az első alkalom, hogy a jellingi műemlékek bekerültek a dán napilapokba. Hosszabb távú fennmaradásukra ugyanis a "graffitiművészek" látogatásánál is nagyobb veszélyt jelentenek az időjárás viszontagságai. A porózus kövekbe könnyen behatol a csapadék, amely télen jéggé fagyva tágítja, repeszti őket. A kisebbik kő állapotát a szakértők annyira kritikusnak ítélték, hogy az idén először faládát emeltek köré a téli hónapokra. 

A kövek megmentésének legjobb módjáról az elmúlt időszakban komoly szakmai vita zajlott. Voltak, akik az áthelyezés mellett kardoskodnak, míg mások inkább üvegbúrát emeltek volna a műemlékek fölé. Végül az utóbbi irányzat győzött, és hétfőn reggel a dán rádió bejelentette: a hétvégi rongálást követően felgyorsítják a vitrinek kivitelezésének munkálatait. Aki tehát még háborítatlanul, egészen közelről szeretné látni a két páratlan műemléket, annak érdemes mielőbb Jelling felé vennie az irányt. 

Ajánlott olvasmány: 
Jelling viking emlékei a magyar Wikipédiában
Dánul tudóknak: Remek videó a nagyobbik rúnakőről.

Egy korszak véget ér

Amikor Trisztán megszületett, az első hetek zűrzavarában szinte csak egy dologban voltunk biztosak: a mi fiunk sosem fog cumizni. Több olyan gyereket is ismerünk, akiket még sosem láttunk cumi nélkül, és akikkel még nem sikerült három összefüggő mondatot váltanunk, mivel a szájukból lógó toldalék miatt egyszerűen nem értjük, hogy mit mondanak. Ha ilyennel találkoztunk, utána mindig összemosolyogtunk, és elsütöttünk egy-két enyhén rosszalló megjegyzést a szülőkkel kapcsolatban.

Az első tíz hónap igazolni is látszott az elméletünket, hogy nincs olyan gyerek, akinek igazán szüksége lenne cumira, és csak azok cumiznak, akiket a lusta, konfliktuskerülő szüleik erre rászoktatnak. Ebben az időben ugyanis Trisztán semmi nyomát sem mutatta, hogy valami is hiányozna az életéből. Vidám, kiegyensúlyozott gyerek volt, jól aludt, és az ujját sem szopta le csontig, mint néhány kortársa. Aztán jött a bölcsi. Gond ott sem volt: Trisztán rögtön az elejétől  nagyon élvezte a dolgot és sosem sírt, ha ott kellett maradnia - de az első pillanattól következetesen szedte ki a többiek szájából a cumit, és tömte a sajátjába. Néhány hetes reménytelen küzdelem után aztán, engedve a dada ultimátumának, és félretéve minden korábbi ellenérzésünket, beszereztünk neki egy cumit. Trisztán attól kezdve meggyőződéses, szenvedélyes cumizóvá vált. Szerencsénkre már elég idősen kezdte a dolgot ahhoz, hogy megértse és elfogadja, hogy csak korlátozások mellett hódolhat a szenvedélyének. Így aztán a cumit leginkább csak a nehéz pillanatokban vette igénybe, mint vígasztalót.

Az utolsó percek

Tegnap aztán mindez véget ért: szombat délelőtt Trisztán búcsút vett a cumijaitól. Az ilyesmire több módszer van intézményesítve errefelé. Van, aki egy erre a célra kinevezett cumifára akasztja a cumiját, míg mások egy borítékba teszik, és postán elküldik a Mikulásnak, aki aztán kikézbesíti az adományt egy másik rászoruló gyereknek. Mi egy játékboltban adtuk le a cumigyűjteményt tartalmazó zacskót (Jeffrey, a zsiráf volt kedves átvenni), és vigasztalásul nyomban be is szereztük azt a Duplo rendőrkészletet, amiről Trisztán régen álmodott.

A búcsú pillanatai

A nap további részében Trisztánnak nagyjából óránként eszébe jutott, hogy mekkora meggondolatlanságot követett el, és többször neki is indult, hogy korrigálja a hibát. Szerencsére bejött az a trükk, hogy egy zsúfolt hétvégét választottunk a hadművelet időpontjául, így bőven volt, ami elterelte a figyelmét. A másik szerencse az, hogy Trisztán sosem aludt éjszaka cumival, így a fektetésnél semmi különbséget nem tapasztaltunk, mint ahogy az éjszaka közepén sem riadt fel és bömbölt hajnalig a cumiját követelve. Persze a következő napokban jöhet még egy-két nehéz pillanat, de úgy néz ki, hamarosan visszasorolhatjuk magunkat a gondos, következetes szülők csoportjába - legalábbis amíg Stella bölcsibe nem megy. 

Bevándorlók Dániában

Ha már legutóbb szóba került a dániai bevándorlás kérdése, álljon itt néhány ezzel kapcsolatos adat, minden további kommentár nélkül. Megjegyzés: az alábbiakban bevándorló alatt az első- másod- és harmadgenerációs bevándorlók értendők. Más szóval: a statisztikai adatok sok olyan személyt is tartalmaznak, akik már Dániában születtek.

Igen az integrációra

• 2010. január 1-én 542 738 bevándorló élt Dániában. Ez azt jelenti, hogy az összlakosság 9,8%-a bevándorló.

• Az összes bevándorló 67 százaléka származik ú.n. nem-nyugati országból (ikke-vestlige lande). 26 százalékuk valamelyik EU országból érkezett, a fennmaradó 7 százalék pedig nem-EU tag nyugati országokból (pl. USA, Kanada, Ausztrália).

• A legtöbb bevándorló Koppenhágában és a többi nagyvárosban él, a legkevesebb pedig az észak-jütlandi régióban (ahol mi is lakunk). A koppenhágai konglomerátum lakosságának 15,4 százaléka bevándorló, szemben az észak-jütlandi régió 5, 5 százalékos arányával.

• Az első generációs bevándorlók 65 százaléka 20 és 49 éves kor között van, szemben az őshonos lakosság 38 százalékával.

• Ami a másod- és harmadgenerációs bevándorlókat illeti: ezek 66 százaléka 15 év alatti. Ez a szám a dánok körében mindössze 19 százalék. Más szóval, a gyerekek körében jóval több a bevándorló, mint a társadalom egészének átlagában. 

• 2001 és 2009 között 13 százalékról 23 százalékra nőtt azon nem-nyugati országokból származó bevándorlók aránya, akik dán házastársat választottak maguknak. Ennek oka részben a családegyesítési törvény 2002-es, radikális megszigorítása volt.

• A 2008-2009-es tanévben általános iskolába járó  718 835 gyerekből 71 779 (10%) volt bevándorló. Három Koppenhága környéki településen ez az arány 30 százalék fölötti. 

• A dán cégek alig több mint fele foglalkoztat bevándorlókat.

Forrás: www.nyidanmark.dk, www.tv2.dk

Isten hozta Dániában!

Különös ügy tartja izgalomban a dán közéletet ezekben a napokban. Röviden arról van szó, hogy az illetékes hatóságok elutasították Barialai Hassanzai, egy 22 éves afgán fiatalember végleges tartózkodási (gyakorlatilag letelepedési) engedélyre vonatkozó kérvényét. Az indoklás szerint ugyanis Hassanzai csak részben felel meg a tavaly bevezetett, és széles körben kritizált bevándorlási szabályok által támasztott követelményeknek. 

Barialai Hassanzai. Fotó: Bo Amstrup

 Csak pontosan, szépen...

E szabályok szerint 100 pontot kell összegyűjtenie annak a nem-EU tagállamból származó külföldinek, aki Dániában szeretne letelepedni. A száz pont közül az első 70-et az kapja meg, aki legalább négy éve legálisan tartózkodik az országban, az elmúlt három évben nem részesült szociális segélyben, ugyan azon időszakban legalább két és fél évig teljes munkaidőben dolgozott, és a kérelem benyújtásának pillanatában is van munkahelye, legfeljebb kisebb (pontosan szabályozott) bűntettekben ítélték el jogerősen, továbbá sikeres dán nyelvvizsgát tett. 

A fennmaradó 30 pont felét bizonyos képzések elvégzése, illetve a minimálisan megköveteltnél magasabb szintű nyelvvizsgák letétele adhatja meg. Az utolsó 15 pont pedig egy viszonylag nehezen meghatározható fogalomhoz (aktiv medborgerskab) kötött, amit nagyjából aktív polgári magatartásként fordíthatunk. Ez megkövetel egy vizsgát dán történelemből és kultúrismeretekből (amelyet különféle felmérések szerint a dánok jelentős százaléka sem képes letenni), továbbá azt, hogy a pályázó legalább egy évig aktívan vegyen részt egy társadalmi szervezet vagy egyesület életében. Ilyen lehet például egy szülői munkaközösség, önkéntes szervezet, vagy egy sportegyesület. Ez utóbbi pont logikája az, hogy ez a tevékenység felruházza a bevándorlót olyan készségekkel, ismeretekkel, amelyek elengedhetetlenek a sikeres integrációhoz. Röviden, a törvény célja, hogy csak olyanok telepedhessenek le viszonylag gyorsan az országban, akik nem rónak anyagi terheket az államra, továbbá ismerik és elfogadják a dán társadalom működési szabályait és értékrendjét. Akik ezen kritériumoknak megfelelnek, azok már négy év után megkapják a végleges tartózkodási engedélyt, az eddig mindenkire egységesen kötelező hét év helyett. 

 Rosszkor, rosszat, rossz helyen

No de térjünk vissza a bevezetőben említett afgán fiatalemberre, akinek annak ellenére utasították el a kérelmét, hogy 2002 óta Dániában él, elvégezte a dán általános iskolát és szakmunkásképzőt, és a dán hadsereg kötelékében hét hónapig Afganisztánban szolgált tolmácsként. A bonyodalmakat furcsa módon éppen ez utóbbi okozta. A hatóságok ugyanis arra hivatkozva tagadták meg a letelepedési engedélyt, hogy egyrészt a fiatalember hosszabb időt töltött Dánián kívül (azaz Afganisztánban), tehát nem felel meg a folyamatos legális itt-tartózkodással kapcsolatos követelménynek, másrészt nem mutatott megfelelő aktív polgári magatartást. A katonai tolmácsi munka elvileg ilyen lenne, de mivel ezt nem Dániában, hanem külföldön teljesítette, ezért a jelenlegi szabályok szerint nem vehető számításba. Ezzel szemben ha mondjuk egy amatőr focicsapatot edzett volna hetente egyszer egy órában, semmi kifogásolni való nem lenne a hozzáállásában. 

Összegezve: Barialai Hassanzai azért nem kapta meg a letelepedési engedélyt, mert életét kockáztatva a dán hadsereg tolmácsaként hét hónapra visszatért szülőhazájába. Az ügy olyan felháborodást keltett Dániában, ami a legfelsőbb politikai szintekig is elért, és napirendre tűzte a sokat vitatott pontrendszer radikális átalakítását vagy eltörlését. Erre akár már a jövő héten is sor kerülhet, mivel úgy tűnik, a törvény ellenzői többségbe kerültek a parlamentben. 

Ami a férfi további személyes sorsát illeti: Afganisztánba nem települhet vissza, hiszen ott mint kollaboránst valószínűleg 24 órán belül eltennék láb alól, az pedig akkora politikai viharokat kavarna, ami könnyen a jelenlegi kormány bukásához vezethetne. Ehhez jön még, hogy Hassanzai egész családja Dániában él. Ezért aztán senki sem kételkedik benne, hogy a letelepedési engedély megadása csak idő kérdése. A jelenlegi törvény bírálói éppen e miatt kritizálják leginkább a szabályozást. Rámutatnak, hogy a törvény annyira rugalmatlan, hogy még arra sem ad lehetőséget, hogy egyes kérelmeket egyedi, méltányossági alapon bíráljanak el. Ezért történhet meg, hogy még olyanok sem kaphatnak tartózkodási engedélyt, akik a legnagyobb áldozatot is hajlandóak meghozni új hazájukért és annak demokratikus értékrendjéért.

Bevezetés a földrajzba

Tegnap este volt a dán állami televízióban az éves nagy jótékonysági gálaműsor (Danmarksindsamlingen) idei kiadása. Az alapötlet az, hogy évente egyszer rendeznek egy fergeteges showműsort az ország legnépszerűbb zenészeinek, színészeinek és sportolóinak a részvételével, rengeteg helyszínen, változatos programokkal. A műsor közben magánszemélyeknek, cégeknek lehet adakozni telefonon, sms-ben, személyesen, meg még ki tudja, mi módon, és a bevételt valamilyen jótékonysági célra fordítják. Az egész elég profin van megcsinálva, és a különféle bejátszásoknak, interjúknak köszönhetően rengeteget lehet tanulni a kedvezményezettek életéről, problémáiról, no meg arról, hogy mire megy majd a sok adomány. Az idén Afrika (főleg Etiópia, Niger és Zimbabwe) fiatalsága volt a kedvezményezett, akikhez 12 jótékonysági szervezet közvetítésével jut majd el a beszedett 87 millió. 

A műsor tényleg nagyon színvonalas volt, és az alatt a 15 perc alatt, amit a képernyő előtt töltöttem, életem egyik legemlékezetesebb tv-s élményében volt részem - bár ez aligha szerepelt a rendezők eredeti terveiben. Történt ugyanis, hogy az esemény keretében egy 150 koronás telefonhívás ellenében egy vadonatúj Volkswagen Touran gépkocsit lehetett nyerni (értéke kb. 360 000 korona). Van valamilyen szabály vagy törvény, ami szerint nem lehet a dolgot kizárólag Fortunára bízni, hanem a szerencsés nyertesnek tennie is kell valamit a győzelemért. Ez esetben ez egy egyszerű kérdés megválaszolásából állt. Mivel nem valamiféle vetélkedőről volt szó, ezért a program készítői szemmel láthatóan heteket tölthettek azzal, hogy olyan (Afrikával kapcsolatos) kérdéseket állítsanak össze, amit senki sem tud nem megválaszolni. Hogy végképp biztosra menjenek, még két válaszlehetőséget is felkínáltak mindenkinek.
 

Szóval eljött a Touran ideje. A számítógép kidobta a szerencsés nyertest, egy Vivi nevű hölgyet, akit azonnal fel is hívtak. Öröm, mosoly, ujjongás, gratuláció, aztán az utolsó akadály, a kérdés: "Melyik Afrika leghosszabb folyója, amely Szudánon és Egyiptomon folyik keresztül?" A: Nílus, B: Amazonas. Vivi alaposan átgondolta (esetleg konzultált szeretteivel), majd magabiztosan rávágta, hogy az Amazonas. A műsorvezető annyira nem volt felkészülve erre a forgatókönyvre, hogy egyszerűen nem tudott semmi vigasztalót mondani. Gyorsan elköszönt, elpasszolta az autót a sorban következőnek (aki tudta, hogy Dél-Afrikában és nem Algériában volt apartheid), de még percek múlva is csak hebegni-habogni tudott. Én azóta is csak kuncogok, meg azon töprengek, mi volt a cikibb Vivinek: elbukni egy 14 millió forintos kocsit, vagy egyenes adásban, kb. 2 millió néző előtt állítani ki magáról egy roppant meggyőző hülyeségi bizonyítványt.

Ha már a tv-s élményeknél tartunk: egy ilyenben ma este is részem lehet, mert a dán kézilabda válogatott megnyerte a VB elődöntőt, amiről a múltkor írtam, és egy óra múlva játssza a döntőt Franciaországgal.

Kézilabdalázban

Dánia ezekben a napokban valóságos kézilabdalázban ég, amelynek oka, hogy a svédországi férfi világbajnokságon a nemzeti válogatott minden várakozást felülmúlóan szerepel. A huszonnégyes mezőny egyetlen százszázalékos csapataként várják a péntek esti, Spanyolország elleni elődöntőt. (A másik ágon a házigazda Svédország a címvédő, és most is nagy esélyes Franciaország ellen küzd a döntőbe jutásért). 

Mikkel Hansen, a dán válogatott egyik legnagyobb sztárja

A péntek esti meccs az előrejelzések szerint megdönti majd a dán televíziózás történetének eddig nézőrekordját. Ha ez tényleg így lesz, az nem csak a fiatal dán válogatott eddigi eredményességének lesz köszönhető, hanem annak is, hogy a csapat kifejezetten látványos, technikás kézilabdát játszik, ami sok olyan nézőt is a képernyő elé vonz, akik egyébként ritkán néznek sportközvetítéseket. Sok ezren pedig a helyszínen biztatják majd a válogatottat, amely a két évvel ezelőtti negyedik hely és a négy évvel ezelőtti bronzérem után most még előbbre léphet.

Hiánypótló

Lássuk, sikerül-e újraélesztenem a blogot a majd' két hónapos téli álom után. Kezdetnek talán megteszi egy rövid update a legfontosabb családi hírekkel. A legutóbbi bejegyzés óta Trisztán rutinos óvodássá vált. Változatlanul élvezi a dolgot, bár közvetlenül Karácsony előtt, pár alkalommal volt egy viszonylag heves ellenreakciója (sírás, "apa, ne hagyj itt!" stb.) - de hát kinek van kedve oviba menni, amikor otthon a lakásban legalább egy, de nem ritkán két nagymama is várja az embert? Arról nem is beszélve, hogy gyorsan rájött: az óvoda alternatívája akár egy tengerparti kiruccanás vagy egy könyvtári látogatás is lehet. 

 

A helyzet persze azóta stabilizálódott, részben mivel a nagymamák hazautaztak. Trisztán egyébként látványosan sokat tanul az oviban. Időnként például mond néhány mondatot, ami szerintem arab vagy bosnyák lehet (az óvodában igen sok a bevándorló). Nem tudom, azt mennyire lehet az óvoda számlájára írni, hogy engem pár hete kizárólag Zsoltnak hajlandó hívni. Engem persze nem zavar, de szerintem sokan hiszik azt, hogy én csak az anyja férje vagyok.

Január másodikán (!) szűk családi körben megkereszteltettük Stella lányunkat. Az áldozat igen sztoikusan tűrte a dolgot, és a jelenlévők egyöntetű véleménye szerint igen jól nézett ki a keresztelőruhában. Ezzel végre Ane régi álma is valóra vált: Stellát ugyan abban a ruhában keresztelték, amelyben Anét és az anyját is - no meg még vagy 25 gyereket. A keresztelőruha ugyanis az 1930-as évek elejétől van a család használatában, amiről a számos ráhímzett név és dátum is tanúskodik.  

 

A dán hatóságoknak egyébként megint sikerült nagyot alakítani a nevemmel. (Azt hiszem, az ezzel kapcsolatos megpróbáltatásaimról már írtam). Ezúttal a Stella keresztlevelét barmolták össze: apja neve Varga, anyja neve Niss, a gyermek neve: Niss Vagar. Mikor pár nap múlva szóltunk, azonnal kiállítottak egy új keresztlevelet, de a központi népességnyilvántartóban aligha ment át a dolog, mivel bizonyos dokumentumokból azóta is két példányt kapunk (egyet S. N. Varga, egyet S. N. Vagar). Így például lányunknak már két betegkártyája is van. Remélem, ez később nem fog nála valami tudathasadásos állapotot előidézni, és adóznia is csak egy személyben kell majd.