2009. december 31., csütörtök
Évzáró
2009. december 30., szerda
Best of 2009
1. Låt den rätte komma in (magyarul: Engedj be!) Rendező: Tomas Alfredson. Semmihez sem hasonlítható svéd vámpírfilm gyerekszereplőkkel, egy álmos, behavazott stockholmi lakótelepen forgatva. Szerintem nem csak 2009, hanem minden idők egyik legeredetibb filmje.
2. District 9. Rendező: Neill Blomkamp. Egy földönkívülieket szállító űrhajó lerobban Johannesburg fölött. Az utasok letelepednek a város szélén, ám a kezdeti békés időszak után a helyiek egyre inkább szeretnének megszabadulni tőlük. A bevándorlás és migráció illetve az idegenekkel szembeni intolerancia egyik legfergetegesebb filmes ábrázolása, jól sikerült akciójelenetekkel.
Könyvek. Szerencsére olvasni itthon is lehet, így ezen a téren több mindenről tudok véleményt alkotni. Itt viszont az a gond, hogy az idén olvasott legtöbb könyvet, korábban adták ki. Így az alábbi nem 2009, hanem az általam 2009-ben olvasott legjobb könyvek listája.
1. Bartos Attila: A nyugalom. Egy könyv, amelyben minden a helyén van: több rétegű, magával ragadóan tragikus történet, jól megírt párbeszédek, komplex személyiségrajzok.
2. Bodor Ádám: Sinistra körzet. Valahogy gyakran megfognak az olyan könyvek, amelyekben a táj, a környezet nem háttérként, hanem már-már főszereplőként szerepel, és a hangulat szinte fontosabb, mint a voltaképpeni történet. Ez pedig az ilyen könyvek talán legjobbika.
3. Knud Romer: Den som blinker er bange for døden [Aki pislog, az fél a haláltól]. Önéletrajzi ihletésű beszámoló egy nagyon nem oda való család megpróbáltatásairól egy Isten háta mögötti dán kisvárosban. Torokszorító, letehetetlen, ráadásul az anya halálának motivuma által a Bartis könyvvel is mutat némi rokonságot.
Ezeken kívül tetszett még Dragomán György A fehér király-a és Darvasi László Virágzabálók-ja is, no meg egy halom Bill Bryson köny, amikről már egyszer írtam.
2009. december 16., szerda
Trisztán 2.0
Különösen a szombati esemény sikerült igazán kreatívra, elsősorban a személyre szabott tortáknak és ajándékoknak köszönhetően. Valamilyen érthetetlen okból a traktor, mint motívum többeket is megihletett, ám az igazán nagy sikert egy Orsi által saját kezűleg készített, névre szóló képes Biblia aratta (képek legközelebb). Ilyen tényleg csak egy van a világon (hacsak Orsi nem csinált néhány kísérleti példányt).
Tegnap pedig, miközben a tortát ettük, eleredt a hó, és néhány óra alatt leesett annyi, hogy még egy pizsamás mini-hógolyózásra is futotta, a vendégek kikísérése ürügyén. Ez akkora siker volt, hogy Trisztán tíz óráig nem is volt hajlandó elaludni. Ha a magyarországi előrejelzések nem tévednek nagyot, attól tartok, az ilyesmire az elkövetkező hetekben fel kell készülnünk.
2009. december 6., vasárnap
Mit kívánjunk Karácsonyra (és hogyan)?
A magam részéről kezdetben furcsának - hidegnek, cinikusnak - találtam a szokást. Elvégre mi személyes van abban, ha az ember gyakorlatilag megrendeli az ajándékait? Ennyi erővel kaphatna pénzt is, vagy megvehetné ugyanazt saját magának. Mostanra azonban megtanultam szeretni, vagy legalábbis tisztelni a listaírást. Akit ért már egy alaposabb „mit vegyek neki” típusú pánikroham a belvárosban egy-két nappal Karácsony előtt, annak nem kell részletezni a rendszer előnyeit. Mint ahogy annak sem, aki a csomagok kibontása után hirtelen azzal szembesül, hogy csupa teljesen használhatatlan ajándékot kapott. (Szerencsére ezt még nem próbáltam, de tudom, hogy van ilyen.) Dehát mivé lesz az ajándékozás központi eleme, a meglepetés?
Nos, a rendszer erről is gondoskodik. Egy jó kívánságlista (amelynek megírása nagy szaktudást és tapasztalatot igényel) ugyanis arra az alapelvre épül, hogy írója még legmerészebb álmaiban sem reméli, hogy a listáról mindent megkap. Ez persze bőven biztosítja a meglepetés lehetőségét: ha az összeírt 20-25 tételből csak négyet-ötöt kapok meg, akkor még igencsak van esély az elcsodálkozásra.(Ezzel kapcsolatban egy rövid anekdota: egyik dán ismerősünktől pár éve megkérdezték a házastársa magyar szülei, hogy mit szeretne Karácsonyra. Erre ő nekik is elküldte az az évi kívánságlistáját. Karácsony este aztán meglehetősen kínos meglepetés érte: a fa alatt ott lapult gyakorlatilag minden, ami a listán szerepelt, és mintha ez nem lenne elég kínos, az anyósék egész este szabadkoztak, hogy a hiányzó dolgokat Magyarországon sajnos nem tudták beszerezni. Barátunk azóta nem küld listákat Magyarországra.)
Az ideális kívánságlista tehát hosszú és kiegyensúlyozott, azaz olcsó, filléres dolgoktól az egészen drágákig mindenfélét tartalmaz. E mellett figyelembe veszi az ajándékozók anyagi helyzetét, rokonsági fokát, személyiségét is. Magyarul arról van szó, hogy míg a lista nélküli rendszerben (mint amilyenben én is szocializálódtam) a hangsúly azon van, hogy az ajándékozó igyekszik több-kevesebb sikerrel beleélni magát az ajándékozó személyiségébe, vágyaiba, szükségleteibe, itt kicsit fordítva történik a dolog: az ajándékozott próbálja elképzelni, hogy szerettei mit adnának neki legnagyobb örömmel. A jó ajándékot ugyanis, mint tudjuk, ideális esetben mindkét fél a magáénak tekinti.

Azt is fontos megjegyezni, hogy a kívánságlista remek lehetőség arra, hogy az ajándékozók kapcsolatba lépjenek egymással, és egyeztessék a legfontosabb stratégiai döntéseiket. Az sem ritka, hogy ketten-hárman összeállnak, és együtt vesznek meg egy-egy drágább tételt. Így lett nekem például videokamerám. Ilyesmire persze lista nélkül is sor kerülhetne, de tapasztalataim szerint az emberek önmaguktól ritkán gondolnak másra, mint egyszemélyes, a saját pénztárcájukhoz szabott ajándékokra. És olyanról is többször hallottam, hogy a kívánságlista inspirációs forrásként szolgált egy azon eredetileg nem szereplő, ám stílusában (divatos, általam nagyon utált szóval: eszmeiségében) ahhoz illeszkedő ajándékokhoz. A listától való elrugaszkodást a dánok ugyanis viszonylag jól tolerálják, és általában a kreativitás megnyilvánulásaként fogják fel.
2009. december 1., kedd
Katalogizáltan
Sokaknak a „könyvtár” kifejezés meglehetősen fellengzősnek tűnhet, hiszen kevesebb mint háromszáz könyvről van szó. Ám ezeket hosszú évek fáradtságos munkájával cipeltem haza Magyarországról, nem ritkán dacolva a légitársaságok 20 kilós súlyhatárával, és minden egyes kötet mézzel, borokkal, ajándék szalámikkal és más könyvekkel folytatott kőkemény küzdelemben vívta ki az ittlét jogát – azaz nekem ez igenis könyvtár.
És még mielőtt bárki is arra gyanakodna, hogy valami alattomos, listaírós-rendezgetős kényszerbetegség áldozatául estem, szeretném gyorsan leszögezni, hogy ez egy nagyon hasznos dolog – és nem csak nekem. Eddig ugyanis sokan bajban voltak, ha ajándékot akartak venni nekem. Arra persze a legtöbben pillanatok alatt rájönnek, hogy a könyv a legbiztosabb választás, de aztán rögtön jön a „megvan-e már neki” problémája. Ezt normális esetben úgy oldja meg az ember, hogy a legközelebbi látogatás alkalmával végigpásztázza a célszemély könyvespolcát, mialatt az éppen pisil vagy kimegy sörért (közben abban bízva, hogy az ajándéknak kiszemelt könyv nem lapul a hálószobában, az ágy melletti kupac alján). Ez a megoldás persze külföldön élők esetében logisztikai szempontból nem a legoptimálisabb. Szerencsére többé nincs is szükség ilyen kőkorszaki módszerekre. Az interneten ugyanis bárki meg tudja nézni, hogy mi lapul a könyvespolcomon, vagy éppen az ágyam mellett. Ráadásul a Kívánságlista (Wishlist) kategória alatt szerepelnek azok a könyvek, amiket idővel szeretnék beszerezni vagy megkapni, tovább könnyítve a potenciális ajándékozó dolgát.
Ha esetleg valaki ezen a ponton azt gondolná, hogy ez az egész arról szól, hogy még több ajándék könyvet sajtoljak ki rokonaimból, barátaimból, az nagyot téved: a katalógus elsődleges célszemélye én vagyok. Újabban ugyanis egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy ott állok egy budapesti vagy nyíregyházi könyvesboltban, és azon töprengek, hogy a kezemben szorongatott könyvet legutóbb megvettem-e, vagy csak készültem rá. Ráadásul ez a töprengés az idén már kétszer is rossz eredményre vezetett, így olyan könyveket is sikerült hazacipelnem, amik már megvoltak nekem. És olyan is van, hogy valahol hallok, olvasok egy könyvről, és elhatározom, hogy legközelebb feltétlenül beszerzem. Pár hét vagy hónap múlva persze már se a címre, se a szerzőre nem emlékszem, csak arra, hogy az adott könyv nélkül én már sosem leszek igazán boldog. Nos, a katalógussal ez a kellemetlenség is elkerülhető – feltéve persze, hogy a könyv még időben felkerül a kívánságlistára.
Az is lehet azonban, hogy a katalógus igazi haszonélvezője a többi dániai magyar lesz majd. Vagyunk ugyanis egy páran, akik nagyon szeretünk olvasni, ám a magyar könyvekhez való hozzájutás eddig mindenkinek gondot okozott. Most viszont elhatároztuk, hogy könyvtárainkat megnyitjuk egymás (és a többi itt élő magyar) előtt. Így aztán, mialatt én ezt írom, még ketten pötyögtetik be a könyveik ISBN számát a Library Thing honlapon (amit szívből ajánlok mindenkinek), és ha minden jól megy, néhány héten belül egy több ezer kötetes dániai magyar nyelvű virtuális könyvtárral dicsekedhetünk. Tehát ha bárki magyar könyvet szeretne kölcsönkérni, bátran keressen!
2009. november 24., kedd
Látjátok feleim...
A múlt héten pár napot ismét Budapesten töltöttem, és sikerült megnéznem a „Látjátok feleim...”- Magyar nyelvemlékek című kiállítást a Széchényi Könyvtárban. Bár mindig jól érzem magam könyvtárban, meg úgy általában könyvek között, ilyen tartalmasan és élvezetesen régen töltöttem el két órát.
A kiállítás első darabja a legrégibb, eredetiben fennmaradt magyarországi nyelvemlék, az összesen 58 közszót és néhány személynevet tartalmazó Tihanyi alapítólevél (a következő képen). Ezután három termen át kísérhetjük végig a legfontosabb magyarországi kézírásos szórvány- és szövegemlékeket a 16. század elejéig, a könyvnyomtatás magyarországi megindulásáig. Látható itt valamennyi Árpád-kori kis terjedelmű szövegemlék: a Halotti beszéd és könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom, a Gyulafehérvári sorok és a Königsbergi töredék és szalagjai. Ezek eredeti nyelve mai magyarra átültetve is olvasható, sőt a kihelyezett hangszórókon hallható is, ám az igazi élvezetet a kézírásos szövegek tanulmányozása jelenti.
E korai nyelvemlékeket egy igen színvonalas válogatás követi az utókorra maradt mintegy ötven magyar nyelvű kódexből. Ez a szekció a Jókai-kódexszel, a legrégibb ismert magyar könyvvel indul, de itt láthatjuk a legkorábbi magyar Biblia-fordításokat és az igen szépen díszített Festetics-kódexet is. Ilyen tartalmas és színvonalas kiállítást a magyar nyelvemlékekből még sosem rendeztek Magyarországon.
Különösen megragadóak azok a kiállítási tárgyak, ismertetők, amelyek egyes nyelvemlékek szerzőinek, másolóinak személyiségébe is bepillantást nyújtanak. Közülük is kiemelkedik a főnemesi származású Ráskay Lea, aki a 16. század elején a Nyulak-szigeti (ma Margitsziget) domonkos kolostorban élt és dolgozott. Tőle összesen öt kódexben maradtak fenn másolatok, fordítások. Szép, a gótikus bastarda betűtípuson alapuló kézírása ma is viszonylag jól kibetűzhető (lásd a következő képet). Ráskay a lefordított szövegeket általában dátumozta, és a kódexekbe gyakran írt az adott év legfontosabb eseményeire vonatkozó utalásokat, melyek persze ma igen jelentős történeti források. A hatalmas műveltségű sorornak köszönhetjük számos nyelvemlék fennmaradását is. Feltehetően ő volt ugyanis az, aki a zárda 1529-es evakuálásakor gondoskodott a könyvtár legértékesebb darabjainak elszállításáról és biztonságba helyezéséről.
És ha már itt tartunk: hallatlanul izgalmas egy-egy nyelvemlék „személyes” sorsa is. Sokszor pusztán a véletlenen múlt ugyanis, hogy némelyiküket megtalálták, azonosították, illetve megőrizték. Jó példa erre az Ómagyar Mária-siralom, amely szinte a csodának köszönhetően élte túl azt a tűzvészt, amelyben a leuveni egyetemi könyvtár szinte teljes anyaga megsemmisült. E történetek kapcsán óhatatlanul is az jut az ember eszébe, hogy vajon lapulnak-e még eddig ismeretlen magyar nyelvemlékek a világ ősi könyvtáraiban.
A kiállítás február végéig látható, és nemcsak nyelvészeknek, nyelvtanároknak, könyvbarátoknak, esetleg tipográfusoknak lehet érdekes.
2009. november 16., hétfő
Kedvenc szavak
A Trisztán nyelvi fejlődéséről szóló minisorozat utolsó része. Legalábbis egyelőre.
Másik arra
A korai gyereknyelv egyik legfontosabb jellemzői a „kedvenc szavak”. Jelenleg Trisztán két kedvenc magyar szava a másik és az arra. Ezek persze nem csengésük, hanem sokkal inkább hasznosságuk miatt váltak szinte pillanatok alatt kedvencekké. Jelenlegi szűkös szókészletében ugyanis ez a két szó alkalmas leginkább arra, hogy ébredező akaratát verbálisan is ki tudja fejezni. Ennek megfelelően az arra jelentése nála kb. „nem arra, amerre más akarja”, a másiké pedig „nem az, amit más akar” (lásd a fenti videót). Talán érthető, hogy gyakran töprengek el, mennyire egyszerűbb lenne az élet, ha fiam mondjuk a természetesen, persze, vagy az igen szavakba szeretett volna bele. Egyébként a két nagy kedvenc remekül kombinálható ("másik arra"), ha a lassú felfogású szülő végképp nem értené, merre kell menni.
Bár gyakoriságát tekintve nem tartozik szorosan az abszolút kedvencek közé, érdekes a szállj le esete. Ezt Trisztán egyes szám második személyű, felszólító módú formából egyes szám első személyű, kijelentő módú alakká értelmezte át. Magyarul a szállj le az ő nyelvében most olyasmit jelent, hogy leszállok, kimászok, elég volt, tovább megyek, elegem van. Mivel dánul még nem tanult hasonló kifejezést, ezért minden beszédhelyzetben ezt használja.
Színesen
Talán néhányaknak az is feltűnt, hogy a mini-szótárban szerepel a zöld és a piros is. Ez elég különleges, hiszen ilyen idős korban a gyerekek csak kivételes esetben ismerik még a színeket. Ez persze felveti a kérdést, hogy valóban ismeri-e Trisztán e szavakat? Nos, azt figyeltem meg, hogy e szavak használata erősen lokalizált, kontextus-függő. Teljes biztonsággal különbözteti meg több könyvben is a piros traktort vagy autót a zöldtől, de a színeket nem tudja más tárgyakra átvonatkoztatni, azaz nem épült ki még nála a piros vagy a zöld mint elvont fogalom.
Szó vagy mondat?
Végezetül felmerül az a kérdés is, hogy Trisztán első magyar mondata (Ott van a mackó) valóban mondat-e. A probléma lényege a következő: Ha mondaton olyan nyelvi egységet értünk, amit a beszélő maga épített fel szavakból, kifejezésekből, bizonyos nyelvtani szabályok alkalmazásával, akkor nem biztos, hogy ebben az esetben igazi mondattal állunk szemben. Lehet ugyanis, hogy Trisztán annyiszor hallotta az ’ott van az X’ sémát, hogy azt mint egy egyetlen hosszú szót tanulta meg. Ez utóbbi lehetőség ellen szól, hogy a beszédhelyzet által megkövetelt mackó beillesztése a fennti sémába megkíván egy nagyfokú kombinációs készséget. Ráadásul a közlés kiejtési kontúrja, hangleejtése is a magyar mondaténak, és nem egyszavas közléseknek felel meg. Harmadrészt pedig Trisztán egyre gyakrabban használja az ott és ott van felkiáltó mondatokat is, ami megintcsak a kombinációskészség meglétének a bizonyítéka. Ezért aztán nekem mindig is ez marad Trisztán első valódi magyar mondata.

















