Egy város nevet vált

Hamarosan sok dolguk akad a kartográfusoknak: Dánia második legnagyobb városa január 1-től nevet változtat – legalábbis írásban. A városi önkormányzat ugyanis tegnap úgy döntött, hogy Århus nevét hivatalosan a jövő évtől Aarhus-ként kell írni. Noha ezzel csupán a régi, 1948 előtti írásmódot állították vissza, az elhatározást nem a hagyományokhoz való ragaszkodás, hanem kőkemény racionális és üzleti megfontolások motiválták. 

Röviden arról van szó, hogy az Å betű (és másik két egzotikus dán társa, az Æ és az Ø) nem kompatibilis a számítógépek és az internet modern világával, mivel nem szerepelhet e-mail címekben, honlapok címeiben, és aki nem skandináv billentyűzetet használ, az általában leírni sem tudja őket. A dánoknak mindez persze nem okoz gondot: angol billentyűzeten egyszerűen AA-t írnak Å, AE-t Æ és Ö-t vagy OE-t Ø helyett. Egy külföldi viszont ritkán van tisztában ezekkel a hangmegfelelésekkel, így kínjában általában sima A-val próbálja helyettesíteni az Å-t, ami gyakran félrevezeti az internetes portálokat és keresőket. Szakértők szerint ez, az eddigi íráskép által keltett zavar gyakran "láthatatlanná" teszi a várost az interneten, aminek komoly gazdasági következményei vannak. Ezt szeretnék elkerülni azzal, hogy ezentúl  mindenki, mindenütt Aarhus-t ír majd.

Århus lakói egyébként egyáltalán nem lelkesednek a küszöbön álló változásért. 57 százalékuk a névváltoztatás ellen foglalt állást egy friss közvélemény-kutatásban, és csak 34 százalékuk támogatta az új írásképet. Érdekes módon azzal egyetlen általam olvasott cikk sem foglalkozik, hogy mennyibe fog mindez kerülni a városnak. Noha az e-mail címeket és a honlapok domain neveit nem kell lecserélni (hiszen azokban eddig is az AA betű szerepelt), az intézményeknek, hivatalos szerveknek előbb-utóbb új levélpapírt, táblákat, bélyegzőket kell gyártatniuk, ami általában nem olcsó mulatság. Szerencsére vannak néhányan, akiket egyáltalán nem érint a változás. Munkaadóm, az århusi egyetem például sosem állt át az 1948-ban bevezetett „modern” (és most eltörölt) írásmódra, és mindig is mint Aarhus Universitet létezett. Ezzel most alighanem több millió koronát spórolnak meg. 

A magas költségek és a változásokkal szembeni ellenállás miatt valószínűleg Århusban is több évtized telik majd el, amíg az régi-új írásmód egyetemessé válik. Hasonló történt Aalborg esetében is: városunk hivatalosan 1984-ben változtatta vissza a nevét Ålborg-ról, de még ma, több évtized után is lehet találkozni itt-ott a korábbi névvel.

Élet négyesben

Lassan egy hónapja már, hogy Stella lányunk megszületett. Azóta felszedett már majdnem egy kilót, elkezdett mosolyogni, egyre változatosabb hangokat képez, és a fejét is egyre ügyesebben emelgeti. Úgy tűnik, ezúttal is szerencsések voltunk, mivel második gyermekünk is az úgynevezett „jó gyerek” kategóriába tartozik. Trisztánhoz hasonlóan ő is alig sír, szinte csak akkor, ha éhes, sokat és jól alszik és eszik, éber óráit pedig békés, kedélyes szemlélődéssel tölti. 

Mindeközben mi, a család többi része, nagyjából megszoktuk már az új életet két gyerekkel: kialakulni látszik az új rutin, így a blog újraélesztését sem halogathatom tovább. Tehát: milyen is az új élet két gyerekkel? Az ilyenkor elkerülhetetlen alváshiányt leszámítva igazán alapvető változásokat eddig nem tapasztaltunk. Szerencsére Stella néhány napon belül beállt egy ritmusra, ami szerint éjszaka csak egyszer, 1 és 2 óra között eszik, előtte és utána pedig összefüggően alszik 4-5 órát, ami viszonylag elviselhető. Az sem árt, hogy Trisztán kifejezetten jól alszik mostanában: hetek óta egyszer sem riadt fel éjszaka. A kistestvérét nagyon nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadta, és eddig nem reagált negatívan az új felállásra, bár időnként kipróbálja, hogy a régi szabályok az új rendszerben is érvényesek-e még. Mindennek, meg a rutinnak köszönhetően sokkal kevésbé vagyunk fáradtak, mint első alkalommal. A legnagyobb veszteség az, hogy mivel igyekszünk minél korábban lefeküdni, pont az a két-három esti óra esik ki az életünkből, amit eddig magunkra, egymásra, illetve olvasásra, blog- és e-mail írásra meg hasonlókra fordítottunk.  

Ami a csecsemőgondozás többi részét illeti: a kéthetes, apáknak járó szülői szabadságom már lejárt ugyan, de ezekben a hetekben jórészt itthon dolgozok, azaz be tudok segíteni, ha nagy szükség van rám, így Ane som olyan fáradt, mint amikor Trisztán volt pici. Röviden: eddig minden várakozásainkon felül alakul – kivéve a hétvégéket, amik eddig elég stresszesre sikerültek. Részben mivel Trisztán szombaton és vasárnap következetesen egy órával hamarabb ébred (aminek okát eddig nem sikerült kitalálnom), és következésképpen már késő délelőtt fáradt és irritált. Ehhez jön még, hogy (apjához hasonlóan) nem viseli jól a strukturálatlan, megszokott rutin nélküli napokat. Magyarul: gyakran unatkozik, ha csak velünk van egész nap, és Stella miatt nem vagyunk olyan aktívak, mint azt megszokta. Azt hiszem, ennek kezelése lesz a következő hetek legnagyobb kihívása. 

Várakozunk

Már minden kész: a kiságy és a gyerekülés beállítva, a szülészet telefonszáma bekódolva a mobilba, a pelenkakészlet feltöltve, a szükséges táskák becsomagolva, hiszen papírforma szerint már csak három nap van hátra második gyermekünk érkezéséig. Furcsa napok, hetek ezek: különös, időtlen lebegésben létezünk, félig a mindennapi valóságban, félig azon kívül. Igazán semmire sem tudok koncentrálni, ugyanakkor minden úgy zajlik körülöttem, mint az elmúlt pár évben bármikor. 

Egyrészt úgy érzem, pontosan tudom, mi vár ránk, másrészt a küszöbön álló változás megfoghatatlan, elképzelhetetlen. Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy az ember hasonló helyzetekben a meglévő tapasztalataiba kapaszkodjék (hiszen mi másból is tudna),  ezért aztán gondolataimban Trisztánt látom újra a mérlegen, és öntudatlanul is biztosra veszem, hogy ez a szülés is olyan lesz, mint az első volt: gyors és zökkenőmentes. Ugyanakkor tudom, hogy a második gyerek bármilyen lehet, csak egyféle nem: pontosan olyan, mint az első. Ennél több az elkövetkező pár napban már aligha fog kiderülni...

Magyarok Dániában

Gyakran kérdezik tőlem, hogy hány magyar él Dániában. A rutin válaszom erre eddig mindig az volt, hogy nagyon kevés, ami persze önmagában nem mond semmit. A minap azonban a készülő disszertációmmal kapcsolatban kénytelen voltam alaposabban is utána járni a dolognak, és az alábbiakat találtam.

A fenti táblázat a Dániában bejelentett, személyi számmal (CPR nummer) rendelkező magyar bevándorlók számának alakulását mutatja 1980 és 2010 januárja között. Mint az adatokból kiderül, 1980 és 2004 között a magyarok száma nagyjából stabil volt, és 1600 fő körül ingadozott. Az EU csatlakozás után a bevándorlás hirtelen felgyorsult, különösen a a munkavállalási korlátozások 2006-os feloldása óta. Ennek köszönhetően az itteni magyarok száma hat év alatt majdnem megduplázódott: ez év januárjában már 2687 magyart tartott nyilván a dán statisztikai hivatal. Ezek közül 2365 fő Magyarországon, 322 pedig Dániában született, azaz másod-, esetleg harmad-generációs bevándorló. A dániai magyarok valós száma azonban ennél nyilván valamivel nagyobb, hiszen sok itt élő magyar nem Magyarországon, hanem Romániában, Szlovákiában stb. született, és ma is ezen országok állampolgára. Sajnos a statisztikai adatokból nem derül ki, hogy a Dániában élő 4874 “románból” hányan magyarok. (Benyomásaim szerint igen sokan.)

Ha a magyarok területi eloszlását nézzük, akkor azt találjuk, hogy majdnem minden második (1338 fő) a koppenhágai agglomerátum területén él. Ami pedig az Aalborgi Magyarok Társaságának (AMT) vonzáskörzetét illeti: az e tekintetben legfontosabb négy önkormányzat területén az alábbiak szerint alakulnak a számok: 

Aalborg: 82, Mariagerfjord: 13, Hjorring: 30, Thisted: 24, Frederikshavn: 30.

Persze mintegy 2680 tagjával a dániai magyar diaszpóra még mindig a szerényebb méretű kisebbségek közé tartozik. Összehasonlításul: jelenleg 59 216 török, 20 392 pakisztáni és 16 831 szomáliai él Dániában. Hozzánk képest még a litvánok (5443 fő) vagy a lettek (2691 fő) is többen vannak, noha ezek az országok jóval kisebbek, mint Magyarország. Az viszont egyértelmű, hogy bőven van még lehetőség az AMT létszámának bővítésére.

Mementó

Néhány héttel azután, hogy eltemettük az Ane nagyapját, egy délelőtt kimentem a megüresedett házba, és csináltam néhány képet az utókornak, mielőtt a család hozzálátott a lomtalanításhoz. Tehát, minden különösebb kommentár nélkül: itt élt egy 85 éves dán özvegyember.

Augusztus 20. Aalborgban

Több hetes izgatott készülődés és tervezgetés után szombaton végre lezajlott az Aalborgi Magyarok Társaságának (AMT) augusztus 20-i összejövetele. Mivel a Társaság maga is még most szerveződik, egy hete még fogalmunk sem volt, hogy hányan fognak eljönni, ami persze nem könnyítette meg a szervezést. A pesszimisták 30 résztvevőre, a derűlátóbbak 40-re számítottak, így mindenkit meglepett, hogy a végén majdnem hatvanan lettünk. Mint kiderült, az AMT híre futótűzként terjed az itteni magyarok között, és sokan hajlandóak több órát utazni, hogy találkozzanak velünk. 

Az összejövetelről itt bővebben nem írok, hiszen ezt Orsi már megtette a blogján, én pedig az AMT honlapon (ahol több kép is látható). Itt inkább csak néhány személyes megjegyzés. Amikor Gabival pár hónapja elkezdtük szervezni az AMT-t, nekem két konkrét elvárásom volt. Egyrészt szerettem volna, hogy Trisztán fiam rendszeresen találkozzon, játsszon együtt magyar gyerekekkel, másrészt pedig szerettem volna időnként összeülni és magyar vonatkozású dolgokról (filmekről, könyvekről) beszélgetni másokkal. Idővel aztán, ahogy a társaság folyamatosan bővült, és szinte naponta vettünk fel új tagokat, ráeszméltem, hogy ennél jóval többet ki lehet hozni egy ilyen szervezetből. Ha igazán jól csináljuk, akkor egy zárt, befelé forduló, exkluzív klub helyett egy nyitott, dinamikus társasággá válhatunk, akik jó esetben az egész város kulturális életét pozitívan befolyásolhatják. Rendezhetünk például olyan rendezvényeket, koncerteket, kiállításokat, filmfesztivált, amelyek tágabb, nem kizárólag magyar közönséget is vonzanak. Ehhez persze kell egy kisebb, elkötelezett vezetőség, aki mindezt mozgatja, irányítja és aki felkutatja a rendelkezésre álló pénzforrásokat. Egy ilyen csapat toborzása most a legfontosabb feladat. 

Persze mindeközben azért az eredeti célokat sem szabad szem elől téveszteni. Ebből a szempontból is izgatottan vártam, hogy Trisztán, életében először, hogy boldogul majd egy falka magyar gyerekkel. Szerencsére pillanatok alatt kiderült, hogy remekül. Voltak ugyan alkalmi kommunikációs nehézségek (amellett, hogy a többiek mind első nyelvként beszélik a magyart, ő volt az egyik legfiatalabb), de ezeket ügyesen megoldották, és annyira belefeledkeztek a játékba, hogy este úgy kellett hazarángatni a játszótérről. 

A látottak alapján a szeptember elején induló magyar nyelvű játszóházat is nagyon fogja élvezni – feltéve, hogy az énekelendő dalok között ott lesz kedvence, a Megy a gőzös is.

Béla meets Frida

További elmélkedések legutóbb leírtak kapcsán. Orsi a kommentjében megjegyezte, hogy az a legfontosabb, hogy egy adott név tetsszen a szülőknek. Ez kétségtelenül igaz, ám azt, hogy melyik név kinek tetszik, rengeteg dolog befolyásolja. A legutóbbi és a mostani bejegyzés alighanem ezeket próbálja számba venni. 

Ám előbb egy megfigyelés: nem tudom miért, de fiúnevet sokkal nehezebb választani, mint lányt. és ezzel nem csak én vagyok így. Több embertől hallatom már hasonlót, pedig alig hiszem, hogy lényegesen kevesebb fiú- mint lánynév lenne a világon. Ráadásul a női nevek jelentős része férfinévből formált másodlagos származék (Andrea < Andreas, Antónia < Anton, Brianna < Brian, Carola < Carl stb.), míg a női névből keletkezett férfinevek jóval ritkábbak. Szóval épkézláb magyarázattal nem tudok szolgálni. 

Írtam azt is, hogy milyen nehéz eltalálni az egyensúlyt a túl népszerű és a furcsa, szokatlan nevek között. A problémát tovább bonyolítja, hogy legfeljebb csak sejteni lehet, merre kanyarodik majd a népszerűségi görbe azután, hogy a pap letörölte a keresztvizet a csemete homlokáról. Nem kell hozzá más, mint egy sikeres könyv vagy film, és tessék, pár év múlva minden második gyereket úgy hívnak, mint a miénket. Vagy éppen ellenkezőleg, a semmiből felbukkan egy ugyan azt a nevet viselő sorozatgyilkos vagy egy különösen idegesítő politikus, és a szemünk fénye azt is megbánja, hogy hazavittük a kórházból. A 60-as, 70-es években  például feltehetően sok német szülő elgondolkodott, hogy hosszabb távon tényleg jó ötlet volt-e Adolfnak hívni a picit. 

Ráadásul sokszor még film, könyv vagy notórius bűnöző sem kell a dologhoz. A legtöbb név ugyanis éli a maga életét, már ami a népszerűséget illeti. Jó példa erre a Trisztán / Tristan esete. 1985 és 92 között évente (szó szerint) egy-két gyerek kapta ezt a nevet Dániában, 1993-ban és 94-ben pedig egy sem. Ezután nagyon lassan nőni kezdett az új Trisztánok száma, de még 2001-ben is csak 13 újszülöttet kereszteltek így. Aztán váratlanul ez történt: 

A Tristan név népszerűségének alakulása Dániában, 1985-2009

Emlékszem, amikor mi először került szóba a név, megnéztük a statisztikai hivatal honlapját. Az akkori legfrissebb statisztikák szerint az előző, 2006-os évben 85 Trisztánnal gazdagodott az ország lakossága, ami pont ideális számnak tűnt: nem lesz vele egyedül a gyerek, de a tanítónéninek sem kell majd 3-4 Trisztánnal bajlódnia az osztályban. Persze azt nem tudhattuk, hogy velünk egyszerre még 107, majd a következő évben 199 szülő gondolkodott ugyanígy. Ésszerű magyarázat a jelenségre nincs: a név népszerűsége valamilyen oknál fogva megugrott. Most ott tartunk, hogy szinte hetente botlunk újabb és újabb Trisztánokba a parkban, a boltban vagy a buszon. Mivel évente nagyjából nyolcezer fiúgyermek születik Dániában, ha a jelenlegi trend folytatódik, hamarosan minden újszülöttet így fognak hívni. (Bár alighanem itt más tényezők is szerepet kapnak majd).

A legutóbb szándékosan kihagytam az egyik legfontosabb, ám egyúttal legkevésbé megfogható névválasztási szempontot: mindenki szeretné, ha a név valahogy „illene” a gyerekre (ami alighanem fordítva igaz: azt, hogy a gyerek hasonlítson a választott névről kialakult sztereotípiához). Az egyik gond az, hogy ezek a sztereotípiák sokszor igen egyediek: akinek van egy kedves Béla nevű rokona, valószínűleg máshogy viszonyul a névhez, mint az, aki csak a Legényanyában látott Bélát. Más sztereotípiák viszont, éppen ellenkezőleg, annyira rögzültek egy adott társadalomban, hogy szinte lehetetlen velük mit kezdeni. 

Megint csak egy példa: három éve úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes nevet az esetleg születendő lányunknak: csakis Frida lehet, és semmi más. Aztán gyorsan kiderült, hogy egy ifjúsági könyv- és filmsorozatnak (Frække Frida, kb. 'Csibész Frida') köszönhetően egy dán Frida csakis egy eleven, tűzrőlpattant valaki lehet, vörös hajjal és hatalmas szeplőkkel. Mi van akkor, kérdezte a párom, ha a mi lányunk pont nem ilyen lesz? Szegénynek az egész életét úgy kellene leélnie, hogy nap mint nap szembesül vele, hogy ő nem is igazi Frida, csak valami félresikerül kísérlet? Próbáltam ugyan érvelni, hogy ez esetben éppen az lenne a gyerek hivatása, hogy megváltoztassa a névvel kapcsolatban a dánok körében megkövesedett sztereotípiát, de ezzel nem jutottam messzire. (Szerencsére nem is volt rá szükség.) 

És ezzel el is érkeztünk az utolsó problémához: közvetlenül a szülés után még aligha lehet látni, hogy a pulya később Fridává, Emmává vagy Máriává érik majd. Szerencsére e téren a dán szülők jóval kedvezőbb helyzetben vannak, mint mivel errefelé a névadás kitolható hat hónapos korig. Mi például több gyereket is ismerünk, akinek 2 hónaposan még nem volt meg a végleges neve- és nem kizárt, hogy hamarosan a közvetlen családban is lesz ilyenre példa.