Testbeszéd

Könyvajánló - Závada Pál: Idegen testünk

Závada Pál legújabb, sorrendben negyedik regényéhez születésnapi ajándékként jutottam hozzá, hogy aztán szinte egyhuzamban, teljesen belefeledkezve olvassam végig, és ezennel mindenkinek szívből ajánljam. A regény központi idősíkja egy budapesti éjszaka 1940 kora őszén, röviddel a második bécsi döntés után, amikor Weiner Janka fényképésznő lakásán egy színes baráti társaság verődik össze, hogy alkoholtól, nemi vágytól és lángoló, egymásnak feszülő politikai szenvedélyektől fűtve reggelig vitázzanak. Ezt az eseményt ellenpontozza, egyúttal magyarázza és perspektívába ágyazza az 1860-as évektől az 1950-es évekig húzódó másik idősík, amelyen át az említett szereplők, illetve az általuk képviselt népcsoportok, társadalmi osztályok múltját, és sorsuk további alakulását kísérhetjük nyomon.

A könyv szerkesztésmódja bravúrosan egyedi, filmszerű. Olyan filmekkel rokon, (pl. Altman: Short Cuts, Iosseliani: Les Favoris de la Lune, de talán a szappanopera műfaját is említhetnénk), amelyekben nem egy személy, illetve egy konkrét eseményszál áll a középpontban, hanem a történet egymáshoz lazán kötődő emberek dinamikusan változó, alakuló interakcióiból fejlődik egésszé. A szereplők gyakran véletleneknek köszönhetően találkoznak, hogy aztán újra tovasodródjanak, mint hajók a ködben, majd pedig napok, hetek, évtizedek múltán, új konstellációkban hozza őket ismét össze a sors. Ezen elvet követve Závada e regényben nem alkalmaz főszereplőt. E helyett két család, a sváb-magyar Flamm és a félig kitért zsidó, félig református Weiner família és holdudvaruk sorsát követi a magyar történelem talán legviharosabb évtizedeiben. Helyesebben szólva a családtagokat és ismerőseiket vezérlő gondolatokat, eszméket, hiszen nem annyira hétköznapi emberek, mintsem a két világháború közötti, és egyúttal a mai Magyarországot uraló eszmerendszerek regénye ez.

Következésképpen a többé-kevésbé valós történelmi személyekről megformált alakok szerepe elsődlegesen az, hogy eszmék, ideológiák szócsövéül szolgáljanak. A könyvben, többek között találkozunk a hagyományos, korlátozó, „szalonképes” antiszemitizmussal (a 'la Numerus Clausus), és annak militáns, erőszakos változatával, a kommunista világmegváltó eszmékkel, a paraszti rétegek felemelését célul tűző harmadikutas-szocialista falukutató ideológiával, illetve a nyugati orientációjú polgári demokrata gondolatvilággal. Mindenekelőtt azonban az idegengyűlölet, illetve annak hiábavalósága, értelmezhetetlensége áll a középpontban.

A filmszerű vágástechnika mellett a könyv másik bravúros formai újítása, hogy az elbeszélő személye nem kötött, hanem folyamatosan változik, gyakran egy-egy bekezdésen, sőt mondaton belül is, mint például itt, egy erdélyi román faluba bevonuló magyar katonák által elkövetett atrocitás leíráskor:

"Lövéseink azonban az L alakú falu felvégén csoportosuló saját csapataink közé is becsapódnak, ők pedig visszalőnek miránk - azaz mi pedig miránk -, mire mi aknavetőkkel lőjük szét a házakat, elég sokan bennégnek, a falucska megsemmisül, összesen vagy nyolcvan halott marad. Vagyis nyolcvanan maradunk ott holtak."

A történtek hol valamelyik szereplő belső monológjaként, hol pedig egy generikus, általános alany („mi”) által elmondva tárulnak elénk. Az utóbbihoz hasonló eszköz a Fényképész utókorában is szerephez jut, ezúttal azonban a szerző továbblép. A regénybeli „mi” itt lapról-lapra más (mások vagyunk?): hol a magyar református egyház, hol a nyilaskeresztes vagy éppen a kommunista párt, a Magyar Testvéri Közösség, a magyar zsidóság, vagy néha csak úgy „egyszerűen” mi, magyarok, Közép-Európaiak, emberek.

Valami hasonlóval Esterházy Harmóniájának első könyvében is találkozhatunk, ahol az elbeszélőnek szinte mindenki: török, magyar, kuruc, labanc, sőt saját maga is az „édesapja”. Závadánál a váltakozó jelentésű „mi” elsődlegesen arra utal, hogy a Ki a magyar? kérdésére lehetetlen a válaszadás, hiszen a fogalom sem genetikailag, sem kulturálisan, sem pedig vallásilag vagy nyelvileg nem definiálható. Más szóval: a mi sajátos viszonyaink között valahol, valamilyen vonatkozásban mindenki idegen. Vagy ahogy Radics Viktória kiváló kritikájában kifejti: „a 'magyarság' nevezetű, sokat emlegetett, bizonytalan fenomén ugyanis a regény tanulsága szerint csupán a kitalált és mondvacsinált ellenségképpel szemben képes tételezni önmagát, ez a fő tartalma és a vezérfonala. Ellenséget keres, fabrikál, és vele szemben aktivizálódik. Semmiféle egyéb egysége, koherenciája nincs.” Erre utal egyébként a regény címében rejlő feszültség, önellentmondás is (hiszen hogyan lehet idegen, ami a miénk, illetve miénk, ami idegen?).

Ha az eddigiekből esetleg egy száraz, körülményesen filozofálgató regény képe bontakozna ki , gyorsan szögezzük le, hogy erről szó sincs. Az Idegen testünk jóval több egy ideológiai tour de force-nál, a Horthy korszak végnapjainak színes tablójánál. A komplex, többrétegű regény egyik tragikusan megkapó szála a Gábor házaspár leveleikből rekonstruálható kapcsolata, mely egyúttal egy rég eltűnt világ hétköznapjainak lényűgözően aprólékos bemutatása is. A regény utolsó negyede pedig nem más, mint egy fordulatokban gazdag, kalandregénybe illő kémtörténet. Závada nyelve elegáns, magával ragadó, párbeszédei sziporkázóan kiélezettek. A regény viszonylag kis terjedelme elsősorban a leírás, jellemrajz szinte teljes hiányának tudható be. Az egyes szereplők személyiségét tetteiken, illetve a mások azokról alkotott véleményén keresztül ismerjük meg, míg a szerző sosem kommentál, hanem végig hűvös, szenvtelen marad. Ezzel mintha azt akarná sugallni: a múlt század magyar történelmének eseményei kommentálhatatlanok, önmagukért beszélnek.

Lásd még Závada két intejúját a 168 órában és az Origón.