Kiderült például, hogy Európa lakossága nem 10 000, hanem már 150 000 évvel ezelőtt, a kőkorszak közepén képes volt a tengeri halászatra. Az ipari jellegű, fenékhálós halászat sem a múlt század találmánya, mint eddig sokan hirdették; számos forrás egyértelműen bizonyítja ugyanis, hogy a technikát már a rómaiak is gyakorolták. Ami pedig Dánia középkori történelmét illeti: a CML bebizonyította, hogy az 1500-as években a dán gazdaság gerincét a halászat, és nem az állattartó mezőgazdaság alkotta (mint azt eddig a legtöbb történész tanította).
A jelenleg uralkodó közvélekedés szerint a középkor végén az ország gazdaságának motorja a marhatartás, pontosabban a lábon hajtott jószágok exportja volt. A halászokat (ha egyáltalán szerepelnek a történelemkönyvekben), általában szegény, a társadalom peremén élő, és az éhezés veszélyének állandóan kitett társadalmi rétegként ábrázolják. A CML által elemzett forrásokból ezzel szemben egy egészen más kép tárul elénk.
Először is kiderült, hogy a halászat mint iparág nagyságrendekkel több embert foglalkoztatott, mint eddig feltételezték. Másrészt az is nyilvánvalóvá vált, hogy a sok ezer halász olyan viszonylagos jólétben élt, amiről a mezőgazdaságban foglalkoztatott kortársaik legfeljebb álmodozhattak. A halászfalvak lakosságának anyagi kultúrája sok tekintetben inkább a városi polgárságéhoz, mintsem a parasztokéhoz hasonlított. A halászok házaiban számos olyan használati tárgy volt megtalálható, ami a paraszti háztartásokban csak jóval később jelent meg, mint például az öntöttvas kályha vagy a flamand fajanszedény. Harmadrészt a halászok fontos szabadságjogokkal rendelkeztek, amelyek megint csak a városi polgársághoz tették hasonlatossá őket. Ez azzal függött össze, hogy a halászfalvak közvetlenül a király joghatósága alá tartoztak, és mentesek voltak minden feudális kötöttségtől.
A fenti tényezőknek, valamint a nagyfokú földrajzi mobilitásuknak köszönhetően a kérdéses időszakban a halászatból élők alkották a dán társadalom legprogresszívabb rétegét. A halászatnak a mezőgazdasággal szembeni fölényét jelzi az is, hogy számos nagygazda fektetett jelentős összegeket egy-egy halászflottába, és a halászfalvak rengeteg parasztnak biztosítottak igen jövedelmező szezonális munkát. Nem csoda, hogy a CML eredményeiből az is kiderül, hogy a 16. században a hal- és haltermékek exportja magasan meghaladta a szarvasmarhákéit.
Mindennek azonban az 1600-as évek elején néhány évtized alatt vége szakadt - nemcsak Dániában, hanem a legtöbb nyugat-európai országban is. A régészeti leletek és az írásos források Dániához hasonlóan Nagy-Britanniában és Írországban is elnéptelenedett halászfalvakról, sorsukra hagyott halászflottákról tanúskodnak. A gyors hanyatlás leggyakrabban emlegetett magyarázata a klímaváltozás. Európa éghajlata a 16. és 19. század között hidegebbre fordult (az ú. n. „kis jégkorszak”), ami sokak szerint a halállomány jelentős ritkulásával is együtt járt.
A CML eredményei azonban megkérdőjelezik ezt a magyarázatot, elsősorban a gazdasági és társadalmi tényezők szerepét hangsúlyozva. E tényezők közül az első a holland heringhalászat dominánssá válása volt. Az 1500-as évek utolsó évtizedeiben a németalföldi halászhajók száma robbanásszerűen megnőtt, és ezzel a konkurenciával a legtöbb szomszédos ország halászai nem tudták felvenni a versenyt. Ráadásul ebben az időszakban nem csak a kínálat nőtt meg látványosan, hanem a kereslet is alaposan megcsappant, ami elsősorban a reformáció számlájára írható. Míg a katolikus társadalmakban évente nagyjából 120 napon volt tilos húst fogyasztani (ami önmagában garantálta a hal iránti keresletet), a protestáns egyházak sorra törölték el a böjti napok túlnyomó többségét.
Ehhez járult még, hogy a nyugat-európai lakosság általános gazdagodásának köszönhetően egyre többen engedhették meg maguknak a gyakori húsfogyasztást, ami megint csak a hal iránti keresletet csökkentette. Mindez ahhoz vezetett, hogy az 1600-as évek írásos forrásaiból már valóban a szegény, a társadalom szélén vegetáló, jórészt önellátásra berendezkedett halászréteg képe tárul elénk. A halászat mint iparág marginalizálódása annak technológiai beszűkülésével is járt. Míg korábban a halászok a hal feldolgozásának igen sokféle módját alkalmazták (szárítás, pácolás, sózás, füstölés), addig az 1700-as évek elején Skagenben már kizárólag napon szárított, rágós és meglehetősen ízetlen halhoz lehetett hozzájutni.
A CML eredményei közül persze azok a legelszomorítóbbak , amelyek a tengeri élővilág rohamos pusztulásáról tanúskodnak. A projekt feltárta például, hogy 200 évvel ezelőtt 90%-kal több nagyhal élt a világ tengereiben, mint napjainkban. Bár a túlhalászás és a vízszennyezés az elmúlt 50-60 évben öltött katasztrofális méreteket, a korábbi századok halászati gyakorlata is számos területen okozott helyrehozhatatlan károkat. Az Új-Zéland körüli, eredetileg 32000 példányra becsült bálnaállományt például az 1800-as évek elején néhány évtized alatt sodorta a kihalás szélére a mértéktelen bálnavadászat. A projekt talán egyetlen bizakodásra okot adó felfedezése, hogy a tengeri ökoszisztémák akár igen rövid idő alatt is képesek látványosan regenerálódni. A múlt században például kétszer is előfordult, hogy korábban komolyan túlhalászott tőke- és tonhal-állományok néhány év alatt megnégyszereződtek. Erre először 1914 és 1918, majd pedig 1939 és 1945 között került sor...
Forrás: Weekendavisen Nr. 32. 7-13 august 2009
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése