Trisztán tovább beszél

Legutóbb Trisztán magyar szókincsének néhány érdekességéről, illetve a korai gyereknyelv leírásának néhány problémájáról írtam. Ma pedig elsősorban a dán és a magyar nyelv viszonyáról lesz szó a Trisztán beszédében.

Mennyire jól?

Sokan kérdezik, hogy Trisztán milyen arányban és milyen hatékonyan használja a két nyelvet, azaz hogy „magyarul vagy dánul tud-e jobban?”. Nos, a válasz nyelvészeti szempontból nem ilyen egyszerű. Meggyőződésem szerint a kérdést a funkcionalitás oldaláról kell megközelíteni. Ez azt jelenti, hogy a nyelvtudást értelmetlen egy abszolút skálán definiálni. E helyett sokkal érdemesebb azt vizsgálni, hogy egy adott nyelvi szint mennyire elégíti ki a beszélő szükségleteit. Magyarul arról van szó, hogy a gyerek ki tudja-e fejezni az adott nyelven mindazt, amire szüksége van.

Az így feltett kérdésre a válasz egyértelműen igen, azaz Trisztán magyarul és dánul is pontosan annyira tud, amennyire szükséges, illetve amennyire a jelenlegi fejlettségi fokán képes. Élethelyzetéből adódóan a dánt jóval több közegben hallja, használja (hiszen magyarul jószerivel csak velem beszél). Ez persze azzal is jár, hogy az együtt töltött idő, valamint az én egyedi nyelvhasználati szokásaim gátat szabnak annak, hogy a hány és milyen kifejezést használ. Ráadásul bizonyos nyelvi tartományokkal (szakszóval regiszterekkel) csak dánul érintkezik. Ezek legfontosabbika a gyereknyelv, hiszen míg magyar gyerekekkel nincs napi kapcsolata, egyre többet beszél más gyerekekkel dánul. Ezeknek köszönhetően a dán szókincse valamivel nagyobb: a legutóbbi miniszótár dán változatát vagy 20-25 további szóval kellene kiegészíteni. Viszont a kettőnk kommunikációja szempontjából a Trisztán magyarja teljesen funkcionális, és ugyan olyan eredményes, mint amikor az anyjával vagy másokkal dánul beszél.

Keveredés?

A másik kérdés, amit gyakran hallok, hogy mennyire „keveri” Trisztán a két nyelvet? Ez a probléma is két részkérdésre bontható. Egyrészt arról van szó, hogy használ-e a „nem odaillő” másik nyelvből való szavakat egy adott beszédhelyzetben (azaz szól-e magyarul mondjuk a nagyapjához). Másrészt pedig arról, hogy az egyes közléseken belül keveri-e a két nyelvet.

Mielőtt az első kérdésre kitérnék, fontos megjegyezni, hogy Trisztán már hetek óta teljesen tisztában van azzal, hogy a szülei (illetve általában a körülötte lévő emberek némelyike) más nyelveket beszélnek. Ez például megmutatkozik akkor, amikor egy még korábban nem látott vagy meg nem nevezett tárgy nevére kérdez rá. Ilyenkor általában Anere néz, megkérdezi, hogy Hvad er det? (Mi ez?), majd azonnal felém fordul, és várja a magyar változatot. Mivel megértette és elfogadta, hogy a két nyelv két külön rendszert alkot, és eltérő helyzetekben alkalmazandó, ezért csak igen ritkán fordul elő, hogy hozzám dánul, vagy Anehez magyarul szól. Erre szinte csak akkor kerül sor, ha nem ismer egy-egy szót az adott nyelven. Arra is felfigyeltünk, hogy Anehez gyakrabban szól magyarul, ha én is jelen vagyok, és tudok fordítani. Ezzel szemben ha csak ketten vannak, és egy adott tárgy nevét csak magyarul ismeri, akkor inkább mutogatással próbálja rá felhívni a figyelmet. Tehát mintha arra is rájött volna, hogy Anevel nem boldogul olyan jól magyarul, mint velem dánul – bár ez inkább csak benyomás, mintsem alapos megfigyelés.

Áttérve a másik kérdésre, az egy közlésen belüli „nyelvkeveredésre”: ilyen is ritkán, bizonyos kétszavas kombinációk esetében fordul elő. Ezek a kombinációk néhány hete jelentek meg a Trisztán beszédében, és az alábbi alapmintákat követik:

szereplő + esemény: Trisztán sír, Orsi jön, anya vissza

szereplő+tulajdonság: víz meleg, füle rossz

mennyiség/azonosság+szereplő: mere (még) vand [több víz], másik szék

Trisztán jelenleg két olyan kombinációt használ, amelyben a két nyelv keveredik. Az első a mere [még] + X, ahol az X lehet bármilyen, szemantikailag és logikailag illeszkedő elem: mere víz, mere szőlő, mere sétálni. (Persze ezekben gyakran dán az utótag, azaz nem minden esetben "keverednek" a nyelvek).

A második pedig a másik + X: másik stol [szék], másik sko [cipő] másik sut [cumi].

A látszólagos „nyelvkeveredésnek” egyébként ez esetben is van legalábbis elképzelhető magyarázata. Mint legutóbb írtam, úgy tűnik, a mere (kiejtve: méjr) Trisztánnál egyszerre jelenti a dán mere-t és a hasonlóan hangó még-et. Azaz lehet, hogy ő két külön szót használ, két külön nyelven, noha ezeknek a kiejtése neki megegyezik. A másik pedig azon kevés magyar szó egyike, amelyeket Ane ismer és használ. (Érdekes módon barátaink lányától, Hannától tanulta pár éve). Azaz nem kizárt, hogy Trisztán azt képzeli, hogy a másik egy olyan szó amely mindkét nyelvben megvan, mint például a zebra, a kenguru vagy az elefánt. Ha ez tényleg így van (amiről persze lehetetlen meggyőződni), akkor megintcsak nem beszélhetünk nyelvkeveredésről.

Egyébként ha már itt tartunk: a másik Trisztán legfrissebb kedvence, amely nagyszerűen alkalmas arra, hogy a szülőket őrület közeli állapotba kergesse. Erről. Illetve a Trisztán kedvenc szavairól általában majd legközelebb.