Hogyan távozzunk stílusosan

Még utoljára két videó az aalborgi Tall Ship Races-ről. Korábban írtam, hogy az ünnepélyes kihajózás az ellenszél miatt sajnos nem sikerült igazán látványosra. Az indulás előtti perceket azonban több legénység is kisebb kultúrműsorral tette felejthetetlenné. Ezek közül kettő emelkedett ki a mezőnyből: régi ismerőseinknek, a Dewaruci indonéz matrózainak, illetve az ománi Shabab Oman tengerészeinek az alakítása.

Míg az előbbiek főleg az árbocokon bemutatott akrobatamutatványaikkal imponáltak, az utóbbiaknál a zene volt a legjobb: skót dudák afrikai dobokkal kísérve (ahogy az egy ázsiai országtól elvárható). És hogy a kettő közül melyik volt a legjobb, azt mindenki döntse el magának:

Dewaruci

Ha lett volna közönségdíj az idei Tall Ship Races-en, azt mindenképpen a Dewaruci nevű indonéz háromárbocos legénysége érdemelte volna ki. Míg a legtöbb meglátogatható hajó legénysége beérte azzal, hogy udvariasan mosolygott, kiakasztott néhány információs táblát és kiosztott néhány brosúrát, addig az indonéz tengerészek igazi népünnepélyt rendeztek a fedélzeten és a mólón.

 

A zenét a legénység köréből verbuválódott, és a Leningrad Cowboys fénykorát idéző szalonzenekar szolgáltatta. Volt itt minden a My Bonnie -tól a legfrissebb indonéz slágerekig, egyetlen megállíthatatlanul hömpölygő és (meglehetősen hamis) zeneszámba ötvözve. 

Aki éppen nem zenélt (a hangszerek rendszeresen vándoroltak kézről kézre, ami érdekes módon a hangzáson mit sem változtatott), az táncolt, illetve a bámészkodókat próbálta táncra bírni. 

Mivel az indonézek roppant barátságosak (vagy legalábbis annak látszanak) és a hajójuk is az egyik legszebb volt a fesztiválon, ezért sok bámészkodó órákat töltött a fedélzeten. Az Orsi mellett álldogáló idősebb dán úriember például annyira el volt bűvölve, hogy néhány percenként odafordult Orsihoz, és megjegyezte: Det er ret sjovt, det her (Ez elég mókás). Ez magyarra átültetve nagyjából annyit jelent, hogy "ilyen jól még életemben nem szórakoztam, beleértve a saját lakodalmamat is". Igaza is volt: aki csütörtök este ott volt a Dewaruci fedélzetén, egykönnyen nem felejti el.

Hajósélet Aalborgban

Ma délután zárult az idei Tall Ship Races (TSR) nevű nemzetközi vitorlásverseny négynapos aalborgi szakasza. A legtöbb embernek, aki vitorlásversenyről hall, alighanem kis egy- vagy kétárbocos hajók ugranak be, mondjuk amilyeneket a Balatonon látni. Noha ilyen hajókból is sok látható a versenyen (ami sokkal inkább egy fesztivál és népünnepély, mintsem valódi versengés), a Tall Ship Races elsősorban a világ legnagyobb vitorlásait gyűjti egybe.

 A TSR-t 1956-ban szervezte meg először egy Bernard Morgan nevű londoni jogász, 20 nagy vitorlás részvételével. Az 1956-os verseny eredeti célja az volt, hogy szimbolikusan lezárja a nagy vitorláshajók korszakát, ám az események váratlan fordulatot vettek. Az egyszerinek szánt versenyt akkora érdeklődés övezte, hogy azóta minden évben megrendezik, nem ritkán több mint száz hajó részvételével.  A verseny hivatalos célja a népek közötti barátság erősítése és a vitorlástradíciók megismertetése és megszerettetése újabb és újabb nemzedékekkel. A versenyben részt vevő hajó legtöbbje iskolahajó, és a kiírás megszabja, hogy minden legénységnek legalább felerészben fiatalokból kell állnia.

Az idei verseny a hollandiai Antwerpenből indult és Aalborg volt a második állomás, melyet a norvég Kristiansand követ. A verseny végül az angol Hartlepool kikötőjében ér véget augusztus 10-én. A verseny maga természetesen az egyes városok között zajlik, és ezt szakítják meg a 3-4 napos kikötői tartózkodások. Ilyenkor a tengerészek mulatnak, gondozzák a hajóikat, illetve részt vesznek a hagyományos tengerészfelvonuláson.

A TSR, mely 2004 után másodszor látogatott el Aalborgba, magasan az év legfontosabb turisztikai eseménye volt a városban. Legutóbb több mint 1 millió embert vonzott, és a szervezők abban reménykedtek, hogy ezt a számot az idén sikerül felülmúlniuk. Az eseményhez zenei fesztivál is kapcsolódott, a parton felállítottak egy vidámparkot, számtalan étkezőhelyet és sörsátrat is.

 Lehetett sétahajózni, a vastagabb pénztárcájúak benevezhettek egy helikopteres túrára és láttunk egy igen színvonalas tűzijátékot is.

A népünnepélyt csupán egyetlen mozzanat zavarta meg: a legtöbb hajó a ma délutáni ünnepélyes kihajózásakor az erős ellenszél miatt nem tudott vitorlát bontani - azaz a nézők pont a legfestőibb látványról maradtak le.

Én szerencsére 2004-ben már végignéztem, ahogy az óriási hajók teljes pompájukban elvitorláznak az orrom előtt, és tanúsíthatom, hogy kevés látvány fogható az ilyesmihez. Talán legközelebb megint összejön...
  
További képek itt. 

Egy iparos elköszön

Alig pár héttel azután, hogy a nagymamám haláláról írtam, sajnos ismét hasonló a téma. Múlt csütörtökön temettük ugyanis Erlinget, Ane anyai nagyapját -azaz elbúcsúztunk Trisztán utolsó vér szerinti dédszülőjétől is.

Erling Alfred Nielsen (1925-2010) a régi vágású, öntudatos és velejéig önálló mesterember mintapéldánya volt. Aktív éveiben (melyek jóval túlnyúltak a nyugdíjkorhatáron) nagy asztalosműhelyt, helyesebben kisebb üzemet tartott fenn Sønderholmban, Aalborgtól nyugatra. A hatvanas-hetvenes évek konjunktúrája idején gyakorlatilag ő és beosztottjai építették fel a modern Sønderholmot. (Érdekes lenne utána járni, hogy hány épület viseli a keze nyomát a környéken.) 75 évesen még egy háztetőn látták dolgozni, és néhány éve, a nyolcvanon túl is elvállalt még kisebb munkákat, mint például a nibei templom ajtajának a javítását vagy parkettázást a családi nyaralóban. Imádta a hivatását és szenvedélyesen szerette a fákat és a fát, mint nyersanyagot. Lányai mesélték, hogy gyerekkorukban rendszeresen azzal tesztelte őket, hogy faj szerint be kellett azonosítaniuk egy-egy elébük tett fadarabot.

Feleségével hagyományos munkamegosztás szerint éltek. Ruth vezette a háztartást, intézte a műhely adminisztrációját és nevelte négy lányukat. E közben Erling rengeteget és nagy élvezettel dolgozott a műhelyben - de a konyhában például szinte sosem látták. Sosem sajátította el az önálló háztartás vezetéséhez szükséges legalapvetőbb készségeket sem, így aztán amikor Ruth 1987-ben meghalt, mindenki biztosra vette, hogy az Erling napjai is meg vannak számlálva. Ő azonban, mindenkire rácáfolva, még 23 évig élt, az utolsó percig a saját házában és szinte végig jó egészségben. Özvegyi éveit azzal kezdte, hogy a gyászidőszak leteltével elutazott Kínába és megnézte a Nagy Falat. Ha pedig már ott volt, végigkóstolta a kínai konyha egzotikusabb spektrumát a kutyától a kígyóig. A következő években járt többek között Olaszországban, Magyarországon, és miután legidősebb lánya, az Ane anyja a családjával külföldre költözött, rendszeresen utazott hozzájuk Angliába majd pedig az USA-ba. Tíz évvel ezelőtti hármas koszorúérműtétje előtt két héttel még gyorsan elment egy skóciai buszos körutazásra is, biztos ami biztos alapon.

Erling tipikus vendelbo volt. Ezzel a névvel a Jütland északi részén, a fjordon túl lakókat illetik. Dánia székelyei ők: önállóak, büszkék és néha a fafejűségig csökönyösek. Ehhez társul még egy tulajdonság, amit talán kicsitmondásnak lehetne nevezni: semminek nem kerítenek túl nagy feneket, és a legsokkolóbb híreket is szemrebbenés nélkül fogadják. Erlinget soha, senki nem hallotta panaszkodni vagy látta meglepődni. Soha, semmibe nem szólt bele - de azt sem tűrte, ha valaki őt próbálta terelgetni. Nem hiszem, hogy találkoztam nála érdeklődőbb, nyitottabb és toleránsabb emberrel. Egyszerűen minden érdekelte, és szinte szívta magába az új élményeket, ízeket, benyomásokat. Az utolsó pár hónapban hetente kétszer egy gondozó járt hozzá fürdetni és takarítani. Erling szóhasználat szerint a hölgy „néger”volt, és ez a fejlemény a legtöbb idős falusi dánt alighanem erősen aggasztott volna (Etnikailag az országnak ez a része még mindig szinte teljesen homogén), Erling azonban kifejezetten örült a dolognak. Úgy vélte, elég dánnal beszélt már életében, és a szomáliai hölgy sok olyasmit mesélt, amiről ő még sosem hallott.

Erling sønderholmi évei szép keretesre sikerültek. 1946-ban, amikor a faluba érkezett, hogy munkába álljon leendő apósa asztalosműhelyében, a buszról leszállva az első, akit megpillantott egy fiatal lány volt. Ő igazította útba, és belőle lett később az Erling legfiatalabb sógornője. És ő volt az is, akivel utoljára beszélt az életben. Lis azért ment át hozzá, hogy elmesélje: egy közös ismerősük előző éjjel álmában meghalt. A hír hallatán Erling azt mondta, hogy egy ilyen halált ő is el tudna képzelni magának. Ezek voltak az utolsó szavai; másnap reggel már nem ébredt fel.

Aalborgi Magyarok Társasága

Szombaton végre eljött a nagy nap, és hivatalosan is megalakítottuk az Aalborgi Magyarok Társaságát (AMT), melynek előkészületeiről korábban már írtam. Több mint negyven meghívót küldtünk ki, és szombat délelőtt Gabival izgatottan toporogtunk az Önkéntesek Háza előtt, és vártuk, hogy végül hányan fognak felbukkanni.

10 órakor még csak négyen voltunk, de aztán lassan csordogálni kezdtek az emberek, és a találkozó végére 17 felnőtt és 6 gyerek jött össze. Hozzájuk jön még az a mintegy 15 személy, aki éppen szabadságon van, de a jövőben szeretne csatlakozni hozzánk. Ez persze felülmúlja legmerészebb álmainkat is, ráadásul úgy néz ki, hogy mindenki szívesen tenne aktívan is a társaság sikeréért.

Leglelkesebbek talán a kisgyerekes szülők voltak, akik nyomban el is határozták, hogy szeptemberben komolyan megvizsgálják a magyar iskola alapításának a feltételeit. E mellett elhatároztuk, hogy a hat éven aluli gyerekeknek ősszel beindítjuk a magyar játszóházat és rendezünk egy augusztus 20-i ünnepséget is. Voltaképpen ez lesz majd az igazi alapító találkozó, ahol remélhetőleg mindannyian ott leszünk és több idő lesz az alaposabb beszélgetésre, ismerkedésre.

Mi ketten Gabival nagyon lelkesen távoztunk a találkozóról és most is lenne még kedvem hosszabban írni az egészről – de szerencsére erre nincs szükség. Tegnap ugyanis szinte egész nap az AMT honlapját frissítettem, így ott most már részletes beszámoló olvasható a szombati ülésről illetve társaságunk profiljáról. Kellemes böngészést!

Bátorliget

Rövid magyarországi látogatásunk egyik csúcspontja a Bátorligeti Őslápon tett látogatás volt a Nyírség keleti csücskében, a román határ közelében. A (legalábbis a szakemberek körében) világhírű, 1950 óta védett láp a magyar természetvédelem legtöbbet vizsgált területe - és egyben legféltettebb kincse is: az 57 hektár gondosan körbe van kerítve és csak a Hortobágyi Nemzeti Park írásos engedélyével látogatható.

Aki a terület szélén álló egykori falusi iskolában berendezett kiállítást megnézi, rögtön megérti, hogy miért. A 12-13 ezer évvel ezelőtt, egy jégkori vízfolyás holtmedrének feltöltődésével kialakult ősláp világviszonylatban is páratlan természeti értékeket rejt. Megtalálható itt számos jégkorszaki maradványnövény, mint például a szibériai nőszirom, a fehér zászpa vagy a mocsári angyalgyökér.

A természetvédelmi terület erdősebb részein, illetve a közeli, szintén szigorúan védett Fényi erdőben a kocsányos tölgy, a mezei juhar, a szil, az ezüsthárs és a rezgőnyár alkot állományt. Az aljnövényzetben gyakoriak a hegyvidéki bükkösöket jellemző lágyszárúak: a kapotnyak, a medvehagyma, a bogláros szellőrózsa és a bükkös sás. Szintén nagyon érdekes Bátorliget harmadik természetvédelmi területe, a Bátorligeti legelő, alacsony, homokpusztai növénytársulásokkal.

Ezt a fajgazdagságot persze csak a szakember értő szeme fedezi fel. A magunkfajta laikus, akinek ráadásul megadatott, hogy szakvezető nélkül, a maga tempójában barangoljon a láp ösvényein, mindebből csak annyit lát, hogy hihetetlenül gyönyörű helyen jár és egészen elképesztő számú növény veszi körül. És akkor nem is beszéltünk a 4672 állatfajról (köztük az elevenszülő gyíkról, amely ugyancsak jégkorszaki maradványfaj) és a több mint 700 gombafajról. A hihetetlen fajgazdagság elsősorban a terület mikroklímájának köszönhető: a lápot ölelő szélfútta homokdombok vízzel borított mélyedéseiben nedves, hűvös élőhelyek alakultak ki.

Röviden összefoglalva: nagyjából így nézhetett ki a Nyírség (és az Alföld nagy része) az utolsó jégkorszak vége felé, mielőtt az éghajlatváltozások majd pedig az ember környezetformáló tevékenysége alapvetően megváltoztatta a táj képét.

Roligan

Legutóbb a vikingek kapcsán szóba kerültek a dán futballszurkolók (akiknek nem sok örömük telt az idei vébében), róluk pedig egy nyelvi érdekesség jutott eszembe. A dán szurkolókhoz ugyanis a modern dán nyelv egyik legleleményesebb szóalkotása kapcsolódik. Az angol hooligan - huligán szó mintájára 1985-ben valaki megalkotta a roligan [ˈʁoːligan] szót, aminek első tagja a dán rolig – 'nyugodt, békés, csendes' jelentésű szó.

Mint minden igazán kreatív szóalkotásban, ebben is hihetetlen mennyiségű információ van belezsúfolva. Egyrészt kifejezi a dán szurkolók fanatikus, de egyúttal békés mentalitását, másrészt pedig kontrasztba állítja és egyúttal elhatárolja őket a (80-as évek) rossz hírű angol szurkolóitól. És ami a legfontosabb: igazi nyelvi humort tükröz. Briliáns.

Vikingek sisak nélkül

A legutóbbi vásár ürügyén még egy pár kósza gondolat a vikingekről. Aki végignézte a képeimet, talán meglepődhetett azon, hogy a látottak nem igazán estek egybe a vikingekről világszerte kialakult giccses, idealizált képpel. A legtöbbünk tudatában a viking szó hallatán valószínűleg egy kerek pajzsot és rövid kardot hordozó, hosszú vörös hajú, prémekbe öltözött, mackós termetű, de alapvetően kedélyes harcos képe jelenik meg, fején szárnyas sisakkal. Nagyjából valami ilyesmi:

Nem mintha ez a kép pontatlan lenne, hiszen a fennmaradt források szerint tagadhatatlanul voltak ilyen kinézetű vikingek is (bár a viking sisak csak szűk körben és csakis ceremoniális célokra volt használatos). Ám a viking gyűjtőnév rengeteg különböző kinézetű, származású és életmódú embert fog össze, akik közül csak viszonylag kevesen éltek rablásból és kalandozásból. Bár a helyi lakosság életére kétségtelenül ezek a harcos, rabló-fosztogató skandinávok tették a legnagyobb benyomást, a vikingek között találunk királyokat, földművelő telepeseket, felfedezőket, zsoldosokat, kereskedőket, diplomatákat, adóbehajtókat, mérnököket és építészeket, hogy a költőket és egyéb írástudókat ne is említsük.

Ez a sokszínűség persze teljesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a viking világ időben és térben is óriási kiterjedésű. A történészek a viking kort 793 és 1100 közé teszik, és ez alatt a háromszáz év alatt skandináv származású emberek fontos, sok esetben meghatározó szerepet játszottak Európa életében, Írországtól a Volgáig és Grönlandtól Spanyolországig és a Balkánig. Az „egyszerű”, vért nem ontó viking képe persze jóval kevésbé romantikus mint a kecses hajókon tengerre szálló, majd a ködből meglepetésszerűen előbukkanó harcosoké, így nem csoda, hogy az évszázadok során lassan kikristályosodott a médiaviking sematikus figurája. Ezt az alakot aztán az elmúlt évtizedekben a dán, svéd és norvég futballszurkolók fejlesztették tökélyre.

A múltkor említett viking vásár egyik legfőbb kulturális értéke, éppen az, hogy nem a rabló-fosztogató, hanem az értéket termelő, dolgozó vikingeket állítja a középpontba.

Nekrológ helyett

Ez a bejegyzés már három hónapja érlelődik bennem, de még most sem vagyok biztos benne, hogy közzé fogom tenni. Arról van szó, hogy március 29-én meghalt apai nagymamám. Ekkor pont az USA-ban voltunk, de a család megígérte, hogy megvár a temetéssel, úgyhogy vettem is gyorsan egy repülőjegyet Trisztánnak és magamnak (Ane-nek dolgoznia kellett). A végén aztán mégsem tudtunk ott lenni a szertartáson, mivel beleszaladtunk a vulkánkitörés miatti reptérbezárásba, ami persze nagyon bántott. Nagymamám ma lett volna 82 éves, és ezúttal el tudtunk menni a temetőbe egy megkésett utolsó búcsúra, sőt Trisztán még a virágok elrendezésében is segédkezett.

Nagymamám, Kabay Edit 1928-ban született Ajakon, négy gyermek közül a harmadikként. Három bátyja közül kettőt korán elveszített. A legfiatalabb, Zoltán 43 évesen halt meg Angliában, ahová 1956-ban emigrált. Dezső, aki a megyei nemzetőrség vezetőjeként szintén menekülni kényszerült. Ő a rendszerváltás után röviddel halt meg Németországban.

Nagymamám apja régi tisztviselőcsaládból származott, felmenői között volt jegyző, MÁV tisztviselő és kórházi gondnok is. Dédnagyapám is jegyző lett Ajakon, de korán, 1945-ben meghalt gégerákban. Sírját a helyiek a mai napig nagy tisztelettel gondozzák. Nagymamám mindig nagy szeretettel mesélt Ungvárról, ahol tinédzseréveit töltötte. A család 1940-ben költözött az Ung parti városba, ahonnan nagymamám anyai nagyapja származott. Nagymamám emlékeiben a város mint gyönyörű, pezsgő metropolisz maradt meg, ami valószínűleg csak részben fedi a valóságot – bár valószínűleg nem ő volt az első, akinek emlékeiben megszépült egy város.

Nagymamám Ungváron ismerkedett meg a 13 évvel idősebb Varga Sándorral, apja egyik ismerősével. Nagyapám ekkor még nőtlen volt és éppen újságíróként dolgozott. A front közeledtével egyre több időt töltött a nagymamám családjával, és a háború végének zűrzavarában velük együtt menekült el Ungvárról, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek annektálni fogják Kárpátalját. Nagyszüleim 1946. január 30-án házasodtak össze Ajakon. Nagyapám egy öltönyét cserélte el egy demizson pálinkáért és némi ételért, hogy a szerény lakodalmat meg tudják ülni. A korábban jobb napokat látott, ám a menekülés közben szinte mindenét elvesztő családnak még fényképészre sem futotta.

Nagyszüleim egy néhány éves nyírbátori kitérőtől eltekintve Nyíregyházán telepedtek le. A házasságból két gyerek született: apám Sándor és húga Judit.

Nagymamám a városi tanácson dolgozott ügyintézőként, nyugdíjazásáig. Szüleim korai válása után apai nagyszüleimmel nagyon szoros maradt a kapcsolatom. Mivel édesanyám egyéves koromban kénytelen volt visszatérni a munkába, engem pedig a bölcsőde és az óvoda egyáltalán nem vonzott, rengeteg időt töltöttem velük, valamint dédnagymamámmal és nagynénémmel. Ők mindannyian meghatározó szerepet játszottak a fejlődésemben – ami egyébként anyai nagyszüleimre is igaz. Nagyapám 1990-ben bekövetkezett váratlan halálát nagymamám sosem tudta igazán kiheverni.

Ettől kezdve fokozatosan egyre magányosabbá vált – jórészt lelkileg, hiszen családjával élete végéig nagyon szoros kapcsolatban volt. Nagymamám tavaly ősszel kezdett egyre zavarodottabbá és feledékenyebbé válni. Mivel hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem tudja ellátni magát, kórházba került, ahonnan már csak néhány napra került átmenetileg haza.

Én karácsony előtt láttam utoljára. Ekkor már nagyon gyenge és zavarodott volt, és abban sem vagyok biztos, hogy megismert, de azért néhány összefüggő mondatot sikerült váltanunk. Másnap aztán már nem engedtek be hozzá: valami vírusfertőzés miatt megtiltották a látogatást. Így aztán csak az üvegajtón át láttam, amint ott áll az ágya mellett csontsoványan és tétován integet. A nővértől, aki kijött átvenni a süteményt, azért megtudtam, hogy megismert: „maga a Zsolti, a legnagyobb unokája”. Emlékszem, kifelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon mindig ez a kép fog-e megjelenni bennem, ha a jövőben rá gondolok. Szerencsére nem így lett: ha azóta eszembe jut, általában a foteljében ül és színes történeteinek egyikét meséli, mint például ezen a videón is.

Kell egy csapat

Ez itt az [ön]reklám helye. Gabi nevű barátommal régóta tervezgetjük, hogy megpróbálunk valami klubot, baráti társaságot szervezni az Aalborban és környékén élő magyarok körében. Úgy néz ki, a sok tervezgetés végre beérett és az önkormányzattól sikerült helyiséget is szerezni, így július 10-re összehívtuk az Aalborgi Magyarok Társaságának alakuló ülését. A meghívót több mint harmincan kapták meg, és most kíváncsian várjuk, hogy hányan fognak megjelenni.

Arra is nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy az érdeklődők pontosan mit szeretnének majd kihozni a klubból. Szerintünk az lenne az ideális, ha nem egyetlen nagy, monolitikus klub alakulna, hanem több kisebb-nagyobb, esetleg alkalmanként szerveződő tagozat jönne létre, hiszen az itt élő magyarok korántsem alkotnak homogén csoportot. A legfiatalabb meghívott 22 éves, a legidősebb hatvan fölött van, van köztünk orvos, tanár, főállású anya, kétkezi munkás, munkanélküli, és a családosoknak nyilván mások az igényei, mint az egyedülállóknak. Kézenfekvő lenne például, hogy a kisgyerekes anyák összefogjanak, hiszen egy-két tapasztalt, régóta itt élő és a dán egészségügyet, szociális- és iskolarendszert jól ismerő anya rengeteg tippel és tanáccsal tudna segíteni olyanoknak, akik nemrég költöztek Dániába. Hasonlóképpen egy diáktagozatnak is sok értelme lenne.

Nekem személy szerint régi álmom egy magyar könyvklub, azaz egy informális kör, ahol könyvekről, irodalomról lehet értelmes emberekkel beszélgetni. Még ennél is fontosabb lenne azonban egy hétvégi játszóház, ahol a gyerekek magyar dalokat, mondókákat tanulnának és más magyarul (is) beszélő gyerekekkel játszhatnának. Végül pedig a társaság nagyon sokat segíthetne a Dániában letelepedni készülő vagy újonnan érkezett magyaroknak, akik még nem beszélik a nyelvet és nem ismerik a dán kultúrát.

Terveink szerint a társaság lelke egy honlap lesz, amit már el is kezdtünk összerakni, bár sok minden még nem található rajta – de az alapító ülés helye és időpontja már igen. És ha valaki itt a blogon értesülne először az ötletről: mindenkit szeretettel várunk, akár bejelentés nélkül is.